A kis kolduslány
Egyszer volt, hol nem volt, talán az Óperenciás-tengeren túl, talán a szomszédos kisvárosban élt egyszer egy szomorú kislány.
Apja egy gonosz varázsló, aki hajdanán egy szelíd, árva, néma szolgálólányt vett feleségül, hisz kapóra jött neki, hogy leendő arája nem tud beszélni, így legalább tudta, hogy felesége sem feleselni nem fog, sem panaszkodni a szomszédoknak, vagy a királynak. Az asszony csak arra kellett számára, hogy fiút szüljön neki, és hogy a házimunkát elvégezze.
De hiába az elkészített varázsfőzet, mely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a megfelelő kromoszómák kerüljenek a megfelelő helyekre( hiszen nagyon felvilágosult varázsló volt), kilenc hónap múlva szörnyülködve látta, hogy az újszülöttnek egy igen fontos testrésze biztosan hiányzik ahhoz, hogy fiúnak lehessen titulálni.
Abban a percben meggyűlölte a kislányt, hiszen a varázslók csak az elsőszülött fiúgyermeküknek adhatták át tudásukat. A legszívesebben falhoz vágta volna a síró csecsemőt, de a bába éppen a király unokatestvére volt, így nem tehetett semmit.
Gor, a mágus a legmélyebb depresszióba esett ezután. Kedvelt pszichokuruzslója épp pár héttel a szülés előtt ment nyugdíjba, hogy kedvenc időtöltésének,a kurta farkú malacok tenyésztésének hódolhasson, és Gor nem bízott az utódban, félt, hogy Sófehérke gyermeke még az ő sötét lelkét is képes lesz fehérré varázsolni.
Ezt pedig végképp nem akarta, hisz tiszta szívvel hogyan nézhetne a szemébe a többi sötét varázslónak a legközelebbi Fekete Péntek találkozón?
Egyetlen vigasza a közeli korcsmában kapható kerítésszaggató borókapálinka volt, néha úgy kiütötte magát, hogy órákon keresztül énekelte Laukzi Lajos számait:
Kék a szeme, vas az orra,ő a legszebb boszorka- és ehhez hasonló világslágerek kerültek terítékre, ennek egyetlen előnye, hogy az összes patkány,csótány, poloska riadtan menekült a kastélyból az elviselhetetlen lárma miatt.
Valamint, hogy általában több órára kómaközeli állapotba jutott ilyenkor, felesége pedig ezekben az időszakokban foglalkozhatott a lánnyal, dajkálhatta és babusgathatta.
Az évek során az aranytallérok lassan elfogytak, hiszen a pálinka nem volt olcsó mulatság. Bár a felesége és gyermeke gyakorlatilag vízen és kenyéren élt, így is teljesen eladósodtak.
A sötét lelkű mágus egy józanabb pillanatában gondolt egy szörnyűt, és Annát, a kislányt kiküldte koldulni,és csak éjszakára vitte vissza a kastélyba. De előtte eltűntette a jobb kezét, hogy az emberek még jobban megszánják a gyermeket.
Szeptember volt, a kislány fázott, hiszen csak szakadt rongyok voltak rajta, a hidegnél azonban rosszabb volt a magánya.
Figyelte a vele egykorú, mosolygós kislányokat és kisfiúkat, próbálta utánozni őket, de csak egy torz grimaszra futotta, hiszen ő sohasem volt még vidám, nem tudta, milyen érzés szívből nevetni.
Hiányzott neki az anyja, az egyetlen ember, aki kedves volt hozzá, de a nappali honvágykönnyek lassan kiapadtak, és éjszakánként az álommanó is egyre ritkábban látogatta. Régen a saját fantáziaviágába menekült a félelmek és a szomorúság elöl, aztán mindent felváltott az üresség. A monoton Semminapokból Üreshetek, ezekből pedig Színtelen hónapok lettek.
Aztán eljött a karácsony, és a város főterére hatalmas fenyőfát állítottak fel. Az emberek csillogó szemekkel állták körbe, a felnőttek mosolyogtak és boldogan köszöntötték egymást, a gyermekek sikoltoztak,kergetőztek, hógolyóztak.
Anna tudta, hogy büntetést fog kapni, ha elmozdul megszokott helyéről, mégis az aznap gyűjtött pénzt zsebeibe gyömöszölve ő is beállt a gyermekek közé hócsatázni. Bár egy kézzel sokkal nehezebb volt hógolyót gyúrni, ő mégis hatalmas elánnal vetette bele magát a játékba.
Pár órán belül aztán a főtér lassan kiürült, hisz az emberek a kandalló tüzénél ünnepeltek tovább a szeretteik körében.
Anna pedig sétálni indult.
Minden családi házban vidámságot látott, a boldogság és szeretet Angyalai bebújtak a kéményeken,a kulcslyukakon és az ablakréseken, megcsiklandozták a bóbiskoló öregek talpait, megsimogatták a kisgyermekek homlokát, a szülők orcájára elégedett mosolyt varázsoltak, majd a szeretet színes szivárványgyöngyeit hintették szét a szívekben.
A kislány fejét lehajtva ballagott tovább. Az egyik padon egy édesdeden alvó, félszemű kiscicát talált összegömbölyödve.
A macska álmosan ránézett. Eddig menekült az emberek elöl, hisz nekik köszönhetően vesztette el a szemét és szüleit, de már belefáradt a rettegésbe.
Macskamennyországba vágyott, anyja simogató közelségére, egy olyan világba, ahol már senki nem bánthatja őt.
Anna óvatosan megsimogatta, erre a fekete szőrgombolyag dorombolni kezdett, és megnyalogatta a kislány kezeit, aki ekkor örömkönnyekbe tört ki, s a jótékony holdfény a könnyeket apró csillagokká varázsolta.
- Szeretnék minden embert és állatot megsimogatni. Olyan jó érzés, ha szerethetek valakit, és ha szeretnek- suttogta, és szakadt kabátkájával betakarta a kiscicát, majd az állatkával együtt örök álomba merült a hóesésben.
Az égen haragos-szomorú hullócsillag szántott végig.
- Egy tündérrel kevesebb a Földön, egy angyallal több az égben- gondolta szomorkásan, és csillagport hintett Annára.
A reggel rájuk találó emberek egy gyönyörű gyémánt-könnycseppet leltek a kislány mellett, s a temetés után a város templomába helyezték el az oltárra. A drágakő minden vasárnap emlékeztette őket arra, hogy nem törődtek egy minden nap látott, és jól ismert, szelíd kolduslánnyal, akit boldoggá tehettek volna, ha egy kicsit odafigyelnek rá.
A követ Szeretet-gyémántnak nevezték el. Ha elégedetlenek voltak a sorsukkal, mindig a kislányra gondoltak, aki tizedannyit sem kapott az élettől, mint ők.
S a gyémántot szívükben továbbhordozva boldogan gondoltak a családjukra, szerelmükre és barátaikra, mert tudták, hogy a szeretetük nélkül ők is magányos, szakadt kis koldusok lennének.
