Hajnalban az utca kövén
kopog a léptem.
Egymagamban ily korán,
fáradtan és kimérten,
céltalanul lépdelek.
Plakát ázik egy ház falán,
magánytól szenved, mint én.
Csak ketten tudjuk, amit hirdet,
reménytelen, messze még.
A macskakövek kopottak,
mint a rézkilincs, vén házak kapuin,
és maradék vizet prüszköl egy
csatorna, s tócsát gyűjt a járda,
mint hatalmas szemek a könnyeit.
Íme, itt egy gyár...
Most üres, faláról vakolat pereg.
Ablaka betörve,
- ott egy komondor kesereg.
Egy lámpa fénye szűrődik ki,
alatta éjjeli őr gubbaszt,
ócska reggelijét költi.
Innen eltűntek az emberek.
De mit is akarnánk itt most már
hisz e gyártelep bontásra vár.
Minden forint megtalálja helyét,
holtában is hasznot hajt,
uraknak tömi zsebét.
Inkább ballagok tovább...
Itt az állomás.
Most egy vonat fütyül,
arrébb meg ütközök zaja.
Egy ember síppal jelt ad,
indul a diesel, s dudál,
majd tovább halad.
Most eszembe jut Apám,
ahogy munkába siet.
Vágányokon átlépdelve
mint mindig, most is rohan,
műhelyben várja sok gyerek.
Anyám meg szebb napokat
álmodik, szövöget terveket.
Hajnal van…
Fejekben még jó álom születik,
de az enyémben megint halál.
Ma reggel megfagy a lehelet,
s dühödten az arcomba száll.
Ilyenkor, márciusi eső után,
az utca kietlen, sivár...
De lassan éled a város.
Friss kenyeret hord ki a pék,
az első autóbusz csörömpöl,
ajtó zárul, műszakba siet a nép.
Újból levelet hord a postás,
meghívót rokontól, vagy gyászos
hírt barátról: temetés szerdán.
Már nem akarok meghalni,
tudom, tennivalóm akad elég.
Elszállt a pillanat.
Ma hétfő van. Munkanap.
2005.03.16.
