Hűvös eső szemerkélt azon az őszi alkonyon, mikor a búcsúzó nap a vöröslő felhők mögül még utolsó sugarával megvilágította a tájat, és meglátta a lányt. A hegy tetején állt, szőke haját fújta a szél, és mikor a két karját kitárta, pont úgy nézett ki, mint aki át akarja ölelni az egész világot. Arca sugárzott a lenyugvó nap fényében, de a szemeiből könnyek potyogtak, és a távolba révedő tekintetéből elkeseredett szomorúság áradt.
Némán, mozdulatlanul állt ott, egészen addig, amíg a nap lebukott a hegy mögé, átadva az ég birodalmát a titokzatos csillagoknak. Ekkor szíve minden bánatát belesűrítve, sóhajtott egy nagyot, és elővette zsebéből a telefont.
Könnyei elmúltával az esőcseppek hullása is abba maradt, és már a kíváncsi szél sem cirógatta szomorú arcát, hanem a közeli csipkebokorban elbújva figyelte a vészjósló csendben, ahogy a lány sms-t irt.
Levél se rezzent, amikor a legkisebb szellőcske óvatosan a lányhoz osont, és a válla fölött átkukucskálva, megleste a kijelzőn megjelenő betűket:
"Szeretlek!"- üzente az éteren keresztül valakinek, majd lassan ringatózva, mintha táncolna valakivel, énekelni kezdett.
Amikor ráhullt egy esőcsepp, arcát az ég felé fordítva megint sírni kezdett, és hagyta, hogy az ég hűvös cseppjei lemossák forró könnyeit. Közben sms csipogott bele az éj sötétjébe, s amíg elolvasta a választ, a sápadt hold is előbukkant az égi szegleten.
A szél csendesen vitte halk szavait végig a hegyen, és minden fűszálnak, bokornak, sziklának elsuttogta: "Bocsáss meg kedvesem!" Eközben fél szemével leste a lányt, ahogy remegő kézzel a füléhez emelte a telefont, és várt. Sietett vissza hozzá, belebújt a telefonba,s kedvesen kócolgatta szőke haját, de nem kellett hallgatóznia, mert tisztán lehetett érteni, amint csengő hangon szavalni kezdett:
"A sorsom Istenre bízom: ha élnem kell, kibírom.
Ha mégis meghalok, a nagy hegy képe legyen a síromon!"
Ahogy kimondta az utolsó szót; kezét kitárva elrugaszkodott. Fekete ruhájában szinte egybeolvadt a tájjal, csak a szőke haján csillant meg a holdfény, s messziről olyannak tűnt, akár egy hullócsillag.
Az előbb még oly kíváncsi szél, most kétségbeesetten keringett, de mást nem tehetett, csak puha avarszőnyeget terített szét végig a hegyoldalon arra, amerre a lány gurult. Magatehetetlenül csapódott ide-oda, de a telefont, ami még ehhez az élethez kötötte, nem engedte el.
Az eső már nem is cseppekben esett, hanem szinte folyt az ég összes csatornájából, s kis patakok zúdultak lefelé a lány ájult testével együtt, végig a hegyoldalon. Végre leért.
Az eget villám hasította ketté, miközben egy hatalmas mennydörgés megremegtette a tájat. A lány nem mozdult, és a szél őrjítő sebességgel kergette ki a völgyből a zord viharfelhőket, amik olyan feketék voltak, mint maga a halál. Amikor az utolsót is átzavarta a hegyen túl, megszelídülve visszajött,és a halvány hold fényénél gyengéden megcirógatta a lány sápadt, összezúzott arcát. Belefújt a telefonba is, ahonnan halk, kétségbeesett hangon azt mondogatta valaki: "Kedvesem...szólalj meg! Kérlek...drága kedvesem! Szólalj meg!" Szeretlek!” Zokogta végül, aztán csend lett.
Csak a szél süvített tehetetlen dühében, s jajongva, sírva cibálta a fákat, bokrokat, de hiába, mert segíteni nem tudtak ők sem. A lány mozdulatlanul feküdt a hegy lábánál, és az eső szemerkélve próbálta óvatosan lemosni összezúzott arcáról a sarat, és a vért.
Mikor a szél kidühöngte magát, tanácstalanul, egy helyben topogva nézte a fehér arcot, ám ekkor megszólalt a telefon. Az élettelennek tűnő, talán még élő kezében az élettelen, de élőnek tűnő kicsi valami csak muzsikált, muzsikált, és a táj ezer érzékszervével dermedten figyelt.
Az égen a csillagok halvány kíváncsisággal ragyogtak, s a hold fáradtan elmosolyodott, mikor a lány még mindig mozdulatlanul, csak egy ujját mozdítva, megnyomott egy gombot a telefonon.
Az esőcseppek halk kopogással bíztatták, mikor néhány pillanat múlva, halkan megszólalt: -Élek!-
