A lány világ életében a nyúlszívűek közé tartozott. Na, sorsfordító kérdésekben természetesen nem, sőt meglepően bátran hozott meg nehéz döntéseket, tett lépéseket a még ismeretlen felé. Gyávasága fizikai értelemben volt szinte kézzelfoghatóan mérhető. Már annak idején a tornaórákon sem brillírozott, pedig az alkatával nem volt gond. De ha szekrényugrás volt például műsoron, inába szállt a bátorsága, meg volt róla győződve, hogy képtelen átugrani, és szégyenszemre felborítja az egész miskulanciát. Aztán így volt ez a későbbiekben is. Nyaralások alkalmával csak nézte, ahogy a strandon sikongatva zuhannak alá az óriáscsúszdáról a barátai. Persze, legalább így volt, aki fényképezhette őket, és ezzel meg is magyarázta magának, hogy neki ez a dolga. A tél örömei sem vonzották. Síelni nem vágyott, sőt még szánkózni sem szeretett, úgy érezte, sosem tudja majd megállítani a szánkót, és az lezuhan a hegyoldalon. Mindeközben csodálattal vegyes borzongással gondolt azokra, akik helikopterekből ugrálnak ki, vagy többezer méteres hegyek ormait célozták meg. A tévében örömmel nézte az extrém sportokat bemutató műsorokat, mint valami olyasmit, ami látványnak hihetetlenül vonzó, de köszöni, ő nem kér belőle.
Az évek során egyre több szorongás alakult ki benne, megmagyarázhatatlanul. Kirándulások alkalmával már a leggyengébb lejtőn sem érezte magát biztonságban. Már arra is gondolt, talán az egyensúlyérzékével nem stimmel valami, de nem járt utána. Elfogadta, hogy ilyen. Gyáva és kész. Milyen szerencse, hogy nem férfinak született, így nőként belefért a nyúlszívűség a jellemrajzába.
Ez volt eddig. Eljött a pillanat, hogy szakítson ezzel a ténnyel. Azt gondolta, valami olyannal kell próbálkoznia, ami látványos, borzongató, képes legyőzetni vele a félelmét, mégsem halálos. Most ott állt a torony tetejében, onnan nézte a tengert. Nem hallotta maga körül a zsivalyt, megpróbálta kizárni a külvilágot. Barátaitól is úgy lépett meg, nem árulta el, mire készül. Maga akart dönteni, segítség és befolyás nélkül. Érezte, ahogy a bokáját körülöleli a gumikötél. Nagyon bíznia kell benne, hogy megtartja - ráadásul annyian megcsinálták már előtte. Iszonyatosan félt, a gyomra egy csomóban összerándulva, a tenyere izzadt, és a szíve majd’ kiugrott a helyéből. Azt érezte, mégsem tudja megtenni. Odalent a tenger kékje, távolban a semmi. De végül is alatta is a semmi! A semmibe kéne ugrania. Na, nem, ez valami tévedés, hülye ötlet volt! Mi múlik ezen? A világon semmi. Szépen leoldatja a lábáról a kötelet, mormog valami bocsánatfélét, és szépen eloldalog... Hát, ez nem hangzik túl jól. Talán megkéri őket, hogy lökjék le. Akkor aztán nincs visszaút. Nem, ezt mégsem akarta, muszáj, hogy az ő döntése legyen. Behunyta a szemét, és arra gondolt, mire felocsúdik, úgyis vége az egésznek, hiszen egy pillanat az egész. Felkapta a fejét, mellette egy férfihang szólt: „Na, indulj, ezren várnak még mögötted! Nyugi, túléled!" Kedvesség volt a hangjában, szinte simogatta a szavaival. Oké, bólintott, és egy hirtelen elhatározással a mélybe vetette magát. Úgy érezte, elájul. Lehet, hogy már el is ájult?! Ez a zuhanás csak az az alagút lehet, amiről azok mesélnek, akik a klinikai halálból jöttek vissza. A fény is erős, szinte vakít. Mintha ki akart volna szakadni a térből, és mintha minden egyes tagja ezerfelé akart volna rohanni. Sikítást hallott hirtelen - a saját sikítását. A következő pillanatban hatalmasat rándult a teste, és valami őrült táncba kezdett a fent és lent között. A sikító hangot nevetésféle váltotta fel, olyan megmagyarázhatatlan, furcsa, gurgulázó nevetés.
Aztán egyszer csak vége lett. Nem tudja, hogy mióta állt a parton, és csak nézte, ahogy fiúk és lányok vegyesen egymás után ugrálnak a gumikötéllel. Nem normálisak, tuti, hogy nem normálisak - állapította meg. Hogy ebben mi a jó? Én biztos képtelen lennék rá, meghalnék a félelemtől - gondolta. Elindult vissza a barátaihoz, akik már el nem tudták képzelni, hol lehet. Na végre, hogy előkerültél - szólt hozzá egyikük. - Indulunk a toronyba ugrani. Jössz? - Jézusom, dehogy! Menjetek csak, őrültek - mosolygott utánuk, és megpróbált nem tudomást venni a bokájában érzett furcsa zsibongásról.
