[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 56
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 56


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
A tökéletes ember

(Akinek nincs barátja)

Csöndesen üldögélt az erkélyen, és a távoli hegyekbe kapaszkodó felhőket nézte.
Az eső monoton kopogása a tetőn szinte hipnotizálta.
Az egyik felhő egészen mélyre siklott.
-Fügefalevél a kopár hegy szemérmén. -gondolta magában mosolyogva.
Még volt egy teljes órája.

A ház tompa zajai most nem zavarták.
Teljesen elmerült az esőcseppek hallgatásában. Érzékeny füle sorra bontotta ki a ritmusokat, az egyszerű, ismétlődő dallamokat, amint a víz a különböző felületekre hullott.
A cserepeken gitárként pendült, az ereszen dobolt, az erkély vaskorlátján a havasi kürt hangján szólt.
A férfi keze megrándult, mintha vezényelné az égi kórust, de azonnal el is ernyedt.
Csak hallgatta, itta ezt a különleges zenét.

Amikor eljött az idő, lassan készülődni kezdett.
Az eső elállt, mire a Klubba indult.

-Még öt percig jóindulatú leszek, utána kitör belőlem az állat!- mondta az Orvos egy nagy sóhaj kíséretében.
Az asszisztensnő kuncogott. Dús, vöröses hajkoronája vele bólogatott.
Ismerte már jól a férfit, tudta, hogy sosem lenne képes gorombáskodni a betegekkel.
Kevés hervasztóbb munka van pedig egy orvos számára, mint egy rendelőintézetben robotolni. Betegek minden percben. A folyosóra sem léphet ki anélkül, hogy valaki meg ne szólítsa.
Arcok százai. Nevek, panaszok, gyógyszerek. Mindig ugyanazok a betegségek, semmi különlegesség.
A fején hordott tükröt néha elfelejti levenni, amikor végre hazaindulhat.
Még szerencse, hogy csak heti egy napot kell letudnia; a többin ott van a kórház, új, modern, szép, szinte európai. Mintha egy másik kontinensre utazna.
Ezen a hétfőn kicsit jobban elfáradt. Vagy talán csak szórakozott volt.
Az asszisztensnő végzett a pakolással, átöltözött, és egy percre megállt.
Az Orvos mindig ráadta a kabátot, és együtt indultak el, bár egészen másfelé laktak.
-Nem jön, doktor úr?- kérdezte végül.
A férfi fölkapta a fejét.
-De...természetesen- felelte, és lassan fölállt, letette a köpenyét és nyúlt a kabátjáért.
-Valami baj van?- kérdezte a nő.
-Nem, dehogy. Kicsit elgondolkodtam.
-Azt látom.
A nő ezt már csak gondolta, de nem mondta ki.
Szó nélkül fölvette a műszőrmét, és kinyitotta az ajtót.
Az Orvos beült a kocsiba, és ráhajtott a Klub felé vezető útra.

A főútvonalról nyíló, csöndes kis utcában szerényen bújt meg a Klub. Feltűnő reklámnak hijján volt, egy kert kerítése fölött lógott az egyszerű tábla.
A kapun belül, pár méteres séta után nyílt a bejárat.
Első ránézésre egyszerű, családias sörözőnek látszott.
Hat gyalult asztal, szintén fából készült székek, ízléses, régi sörreklámok a falon.
A helyiség végében állt a bárpult, ahol a kétfős személyzet főhadiszállása volt. Innen, egy nagy üvegajtón át lehetett lesétálni a pár lépcsőn a Klubba.
Négy snooker-asztal, mindegyikhez pár szék, kisasztal - ennyiből állt a berendezés.
Az Orvos rendszertelen időközönként találkozott a Barátjával itt, s beszélgettek parti közben, olykor helyette is, de utána föltétlenül.

Ezen a napon játék után, üresen várta őket a sarokasztal.
Pár percig hallgattak, miközben az Orvos a söröspohár fölött kíváncsian nézte a barátját.
-Készen lettél vele?- kérdezte végül.
-Készen. Éppen, mielőtt elindultam volna ide.- mosolyogott a másik.
-Találtál címet is?
-Ühüm. Eső-ernyő szonáta. Szerintem találó. Már csak le kell írnom az
egészet.
-Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy fejben szerzel zenét. Még most is
olyan hihetetlennek tűnik.
-Ó igen. Persze- bólintott a Zeneszerző.
-Az emberek úgy képzelik, hogy egész nap ülök a zongora vagy a számítógép
előtt, és folyamatosan agyára megyek a szomszédoknak.
-Nincs is szomszédod- nevetett az Orvos.
Erre ittak még egy pohárral.

-Lassan összeáll a bemutató koncert anyaga. Eljössz majd?
-Persze. Szeretem a jó zenét. És Te eljössz a következő műtétemre?
A Zeneszerző kacagott.
-Ott a helyem! Föltéve, hogy lehetek az asszisztensed.
-Képes lennél rá, ahogy ismerlek. És még a fogókat sem tévesztenéd össze a csipeszekkel.- somolygott az Orvos.
-Megírhatnád egy szatírában, de persze úgy, hogy a segéd kétbalkezes. Az ügyes dilettánsokon nem lehet nevetni.
-Honnan tudod, hogy nem írtam már meg?- kacsintott a Zeneszerző.
Az Orvos egy pillanatra meghökkent, aztán megcsóválta a fejét.
-Olykor magam sem tudom, mikor vegyelek komolyan.

Az utolsó hangok is elcsendesültek a hangversenyterem sarkaiban.
A néma figyelem azonban még ott vibrált az arcokon. Nem mozdult senki, még
a kezek sem emelkedtek tapsra, a szájak sem nyíltak ovációra.
Hosszú percek teltek el, míg végre valaki megmoccant.
A karmester állt csak a pódiumon, szemben a közönséggel. Kezében remegett a
pálca.
Tudta, hogy meg kell szólalnia, de mit is mondhatna? Akárcsak a nézők, ő is
a zene hullámain ringatózott még.
A torkát sem merte köszörülni, szentségtörésnek érezte volna a hangot.
Valaki lassan fölállt, és egyre többen követték a példáját.
A székek halkan súrlódtak, ahogy óvatos szoknyák és nadrágok érintették.
Kifelé tartottak az emberek, egyetlen szó, egyetlen gyors mozdulat nélkül.
Még az előcsarnokban is csak suttogva szóltak, de amikor a kapu szárnyai
lebegni kezdtek, fokozatosan magukhoz tértek.
A kinti friss levegőn ki-ki útjára indult, s az élmény erre a napra kicsit
boldogabbá tette többségüket.

A sajtótájékoztatón kevesen voltak, ami nem is meglepő, elvégre nem könnyűzenei
koncertről volt szó.
Ismerős arcok, a néhány kulturális újság, rovat zenei munkatársa régóta jó
ismerősnek számított.
Jegyzeteiket lapozgatva, türelmesen vártak.
A Zeneszerző pontos volt, mint mindig.

-Mester, elmagyarázná a címet? -
A kérdező, egy szürke szemű nő volt, az a típus, amely magára vonja a tekintetet. Mély hangja szinte súrolja a homlokot, lágyan és lassan beszél, mozdulatai kiszámítottnak hatnak, még a tüsszentése is.

-A cím? Egy érzést próbáltam megfogni, azt a momentumot, amikor az esőcsepp még szabadon hullik, mámorosan zuhan, de a következő pillanatban egy esernyőnek ütközik és vége...Az esőcsepp utolsó boldog pillanata.
Az ernyő is allegorikus, de a túl hosszú címeket senki sem szereti.- mosolyodott el.

Idősebb, kecskeszakállas férfi vette magához a szót:
-Érdekes megoldás, hogy a szonáta alatt végig szaval egy láthatatlan hang a zenekari árokból. Az első percekben kicsit zavarba ejtő, mert megosztja a figyelmet.
-Ez is volt a szándék. Nem tartom az érzéseket szépen megrajzolt szivárványnak. Ahonnan jönnek, az mindig egy kicsit kaotikus. Csak akkor tisztulnak le, amikor teljesen a tudatára ébredünk.
A gunyoros arcú, sötét hajú és szemüvegű kritikus visszatette a tányérjára a félbemaradt szendvicset.
-Vajon mi az oka, hogy a koncert elején nagyon sok a látványelem; lézer, táncosok, színpadon átvonuló emberek, aztán mindez percről-percre csökken, és végül csak a zenészek maradnak, meg a csillárfény?
-Úgy gondoltam, hogy a mi kis forgatagos világunkból indulok ki. Ahogyan mélyül az érzés, úgy reked kívül fokozatosan a felszíni kavargás.
-És mi a célja a koncert anyagával? Megjelenteti? Lesz koncertkörút?
-Erre nem tudok válaszolni. Nincs semmilyen tervem. Ha megkeresnek majd ilyen ötletekkel, akkor majd válaszolhatok- villant meg a szemében a derű.

Amikor a sajtótájékoztató végetért, a szürke szemű nő szinte odafutott hozzá.
-Mester!
-Igen?- állt meg csodálkozva.
-Már régóta szeretnék Öntől kérdezni valamit.
-Parancsoljon, kisasszony.
-Vajon Ön törődik a saját műveivel egyáltalán?
-Hogy érti ezt?
A nő ajka olyan lassan nyílt, mintha csókra várna. Halkan, tagoltan beszélt.
-Csodálatos műveket ír, és ezt tudja jól! Ami kikerül a kezéből, azt viszik, mint a cukrot. Még a kritika sem fanyalog, csak dicsér, lelkendezik. És mit csinál Maga, hogy még több emberhez eljuthasson???
-Semmit.
-Pontosan! Semmit sem tesz, hogy rendes reklámot kapjon. Még menedzsere sincs.
A férfi szólni akart, de a nő leintette.
-A mai világban kell a publicitás, reklám, szponzorok. Mindenki, aki igazán befutott, így csinálja.
-Miért kellene nekem „befutnom”? Zeneszerző vagyok, nem primadonna.
-De így nem ismerik elegen! Mennyi embert tehetne boldoggá a muzsikájával! Rájuk nem gondol?
-Nézze kisasszony. Hiszek abban, hogy akinek éppen az én zenémre van igénye, ahhoz el is fog jutni.
Előbb vagy utóbb.
A hírnév nem nekem való. Nagyon jól tudom, mi mindennel jár együtt.
Végiggondoltam már ezt. Maga szerint hogy érzik magukat azok a sztárok, akiket a médiaguruk szeszélye már ejtett? Tegnap az utcára sem mehetett testőrök nélkül, botrány-kannibálok jártak a nyomában, egész hivatal kellett, hogy az ügyeit intézze. Ma csak akkor írnak róla, ha valami kínos dolgot művel. Holnap pedig összetévesztik a sarki fűszeressel.
A népszerűséget könnyű megszokni, de leszokni róla...nehezebb, mint a drogról!
Örökké megmarad a veszteség érzése.
Maga szerint, kisasszony, lehet így egy teljes élet?
A nő szemében mély tüzek lobogtak.
-Remélem, nem gondolja, hogy rosszat akarnék Magának?
A férfi mosolya lassú volt, súlyos és talányos, akár a Szfinxé.
-Maga jót akar. Nagyon jót. És ez így van rendjén.
Az este lágy illatokkal telt meg, vidám bárányfelhők szaladtak a szél után. Mintha nem is a március jégpálcikákkal szúrós hűvöse érkezne: a hatalmas ablakokon nem hatolt át a külvilág. Benn jó meleg volt.
A terem sokat látott már, ezrek és ezrek jöttek, majd tűntek el.
Milliószor csattant fel a taps, az ünnepélyes, fennhangon kimondott nevek közül egyeseket az emberek emlékezetébe vésett, másokat a mély feledésbe sodort a történelem.
Az Elnök átadta az utolsó díjat is. Az estélyi ruhás hölgyek, szmokingos urak kiözönlöttek a büféasztalokhoz, s a pincérek arcára nyomban ráfeszült a hivatásos mosoly.
Az Orvos megállt egy pillanatra. Szép, fekete hajú, pici túlsúlyát ügyesen leplező felesége nekiütközött.
-Nézd csak.- suttogta az Orvos, mintha ekkora tömegben bárki is meghallhatta volna.
-Látod azt a vörös képű, hadonászó alakot?
Az asszony kutatva nézett a jelzett irányba.
-Arra gondolsz, akinek máris majonézes a nyakkendője? Mi van vele?
-Nagymenő az illető. Vállalkozásai vannak.
-Akkor mit keres itt? Ez egy művészeti esemény!
Az Orvos nekidőlt a márványoszlopnak.
-No igen. Ő barátja a művészeteknek. Azaz a művészeknek. Amióta több a pénze, mint az agysejtje, azóta minden komolyabb eseményre meghívatja magát. Imádja, ha szponzornak nézik, és kellő időben el is ejt egy-egy homályos megjegyzést erről.
A felesége derűsen mosolygott, és a svédasztalhoz kormányozta a férjét.
-Szerezz nekem egy lazacos szendvicset kérlek, amíg még van.

Edit, a szürkeszemű újságíró a kollégáival beszélgetett. Ha valaki megfigyeli őket, ahogy a Zeneszerző tette, észreveszi, milyen rutinosan jár a szemük vendégről-vendégre. Szakmai ártalom mindent meglátni, örökké résen lenni.
.
Egy beugróban állt, laza, kényelmes tartásban, egyedül.
Egészen halványan mosolygott csak.
Lassan elszakadt a fal hűvösétől, és a csoporthoz sétált.
-Éppen magáról beszélgettünk!- kiáltott föl a sötét szemüveges.
-Valóban?- kérdezte udvariasan.
-Jót vagy rosszat?-
A szemében nem volt igazi kíváncsiság.
-Bizonyos hm... pletykákat hallani önről.
A férfi jelentőségteljesen elhallgatott, és a Zeneszerző arcát fürkészte. Egy kínossá váló percig várta a reakciót, de hiába. Felsóhajtott hát és folytatta.
-Úgy hírlik, hogy nem csak komolyzenével foglalkozik, hanem... kirándulgat a könnyűzene irányában is. Filmzenéket ír. Mégpedig álnéven, sőt álneveken.
-Ez így nem pontos. Olykor besegítek egy-egy kollégának, ha kéri.
-Milyen szerény! Állítólag több komoly díjas film is a maga műve! Vannak, akik fölismerik a keze nyomát, bármennyire sokoldalú is.
-Vannak közös munkák, nincs értelme tagadni. De miért érdekes ez?
-Mert soha nem szerepel a neve! Még közreműködőként sem. Soha, semmilyen stáblistán nem olvasható.
-Szorgalmas ember lehet, aki ezt kinyomozta.- A derű jól láthatóan csillogott a szemében.
-És nem csak ezt. Maga rockzenét is szerez. Slágereket!
-Ez csak nem bűn?
Edit köhintett, de csöndben maradt.
-Nem gondolja, hogy elvesztegeti a tehetségét? Lealacsonyítja magát, és pont akkor, amikor olyan kevés az igazi zeneszerző!
-Nem gondolom, kedves barátom. Ami embereknek örömöt szerez, és senkinek nem árt, az nem lehet lealacsonyító. Az ajándék, amit oda kell adni.
Erre nem volt mit mondani.
Végül Edit megkérdezte:
-Miért nem lehet tudni semmit az ön magánéletéről? Semmi botrány, nőügy, megvert pincér, kirúgott sofőr...
-Mert magánélet, kisasszony, és ezt komolyan is veszem.
-És most, ha megbocsátanak...
Semmilyen indulat nem volt az arcán, amikor biccentett, és továbbment.

-Háááát.... megpróbáltam.- mondta a szemüveges.
-Kíváncsi vagyok, hogy mivel lehet fölpiszkálni. Mert ilyen ember nincs.
-És a repülők sem szállhatnak föl, mert nehezebbek a levegőnél, ugye?- kérdezte Edit.
A férfi csúnyán nézett rá, aztán szusszant egyet.
-Jövök nektek egy sörrel. Nekem sem sikerült.

Az Orvos és a felesége eközben a Karmesterrel beszélgetett.
A Karmesternek kissé félrecsúszott a nyakkendője, ami arra utalt, hogy a kezében lévő pezsgőspohárnak voltak már jócskán elődei.
-És akkor három piros zsetont tettem a 17-esre!- kiáltotta éppen, amikor a Zeneszerző odaért.
-És nyert?- kérdezte az asszony.
-Hát persze! Szoktam! Néhány sajnálkozó tekintetet.- felelte vigyorogva.
-Nocsak! A Mester megérkezett. Épp a legjobbkor. Kezdtem kifogyni a történetekből, ezt a csinos asszonykát meg szórakoztatni illik.
Az Orvos hangosan nevetett.
-Hozok pezsgőt.- mondta, és elsietett.
-Rajta bezzeg nem látszik az ital. Biztos beoltotta magát ellene.- dünnyögte a Karmester.
-Hanem te aztán megérdemelted a kitüntetést, kolléga!
A Zeneszerző az asszonyra nézett, ő meg vissza. A nő szeme egyszerre volt fürkésző és kifürkészhetetlen.
-Örülök, hogy így gondolod.- felelte továbbra is a nőre függesztve tekintetét. Gondolatok villantak, egy pillanatig láthatatlan híd feszült közöttük, aztán el is enyészett.
-Te vagy a legjobb.- mormogta a Karmester.
-Olykor sajnálom, hogy ismerlek. Amíg te föl nem tűntél, én is zeneszerző voltam.
-Csak volt?- kérdezte a nő.
-Csak voltam.- bólogatott.
A mi kedves barátunk jön és győz! Még látnia sem kell közben. Fogja magát, besétál hozzám és letesz egy kottát az asztalra. Belelapozok. Aztán ott vége is volt a karrieremnek.
-Ezt nem értem.- mondta a nő.
-Én sem értettem. Beállít egy ismeretlen egy zongoradarabbal, ami pontosan azt a témát fejti ki, amin öt éve dolgoztam. Ő meg készen van vele! És az övé tökéletes! Megírta azt, amit én akartam, csak százszor jobban! Azóta megtette már néhányszor. Nem csinálok magamból hülyét...
-Te vagy a legjobb karmester.- mondta a Zeneszerző.
A férfi arcából kifutott a szin. Lassan szétnyitotta a markát, és a pezsgőspohár csörömpölve tört ezer darabra. Megrázkódott, és a fejét ingatta. Lépet egyet, aztán még egyet.
-Amíg eszedbe nem jut, hogy vezényelj.- suttogta, és bizonytalan járással a tömegbe indult.

Az Orvos némán nézte a jelenetet.
-Igazat mondott.- dörmögte.
Felesége úgy érezte magát, mint aki tornádóba került.
A Zeneszerző csak állt.
-Hazamegyek. Mulassatok jól.
Hátatfordított, és vissza sem nézve ment el.

-Szörnyű ember.- szólalt meg végre az asszony.
-Ugyan miért? Mert tehetséges?
-Nem azért.
-Hanem?
-Mert kikezdhetetlen. Mert nem lehet valakit szeretni, aki hibátlan. Mert örökké emlékeztet minket a tökéletlenségünkre!
-Én szeretem.- mondta az Orvos.
-A barátom.
-Te rajongsz érte!- kiáltotta az asszony.
-Csodálod!
-És ha igen? Miért baj az? A tehetséget el kell ismerni. Csak kicsinyes emberek féltékenyek arra, aki jobb náluk.
-Neki nincs is szüksége rád. Mikor kért tőled bármit is? Mikor sírta ki magát a válladon? Ez nem barátság!
Az Orvos szomorúan bólintott.
-A hegynek sincs szüksége senkire. Nekünk van szükségünk a hegyre. Hogy ne legyen minden sík, hogy ne lássunk minden kis buckát hegycsúcsnak...

A Zeneszerző letette a kabátját, és a műhelybe sietett.
Leült a munkaasztalához. Kezébe fogta a kicsíny vésőt, és egy pillanatra eltűnődött.
Aztán nekifogott, és a nyakék hamarosan virágzó rózsabokor alakját öltötte.





Cím: A tökéletes ember
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Kerekes László (kerl
Beküldve: April 8th 2005
Elolvasva: 1504 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]


maridecember 2007-11-08 20:32:39
Top of All
hmm! Te már nyugodtan írhatsz regényt! Én most röhejesnek érzem magamat.
Mari


khama 2006-02-13 21:38:01
Top of All
Újra olvastalak


veva 2005-04-11 23:33:48
Top of All
Akiről mindenki azt gondolja, hogy tökéletes, az általában nem gondolja azt magáról - ugyanis akkor az önhittség lerombolná a személyiségét! Nagyon jó volt - érdemes volt (mint a drágakövet csiszolgatni) ilyen nagy gonddal megírni


Audrey 2005-04-10 20:08:20
Top of All
Ez a legjobb novella, amit eddig Tőled olvastam. Érdekes, nagyon képszerű, és a helyzetek is életszerűek. A szereplők pedig nagyon is élőek! A karaktereid jelleme - annak ellenére, hogy nincs róluk jellemrajz - a viselkedésük és az általuk mondottak alapján nagyon jól körülrajzolható. A téma, amit feldolgoztál, nem újszerű, de mégis nagyon eredeti. Kifogástalan stílussal megalkotott, tömören és lényegretörően kifejtett alkotás.
Mindenesetre elgondolkodtatott: vajon tényleg léteznek ilyen tökéletes emberek a valóságban? Vagy csak mi látjuk őket annak? Ha vannak, akkor vajon boldogok-e? Tényleg nincs szükségük senkire?


csingi 2005-04-08 14:14:49
Top of All
Miután elolvastam, nagyon sok gondolat ébredt fel bennem. Például, miért törekszik az emberek némelyike a minél nagyobb tökéletességre, ha annak a magány az ára. Nem jobb-e titkolni a képességeket, vegyülni és lubickolni. Hogyan viszonyulhatunk a nálunk sokkal különb képességű emberekhez, milyen indulatokat ébreszt, megérthetők-e, le tudom-e küzdeni a természetesen ébredő irigységet, vagy csak leplezem.... stb.
Tömören, lényegretörően írtad le a gondolataidat, mégsem rideg. Képszerűek a karakterek és a szituációk is. Az összefoglaló mondatot felvésem: "-A hegynek sincs szüksége senkire. Nekünk van szükségünk a hegyre. Hogy ne legyen minden sík, hogy ne lássunk minden kis buckát hegycsúcsnak..."


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.35 Seconds