A temető fehérbe öltözött.
A régi kerítés mögött.
És mi újra kimegyünk, mint minden vasárnap,
Talán a vágy hajt ki, talán a bánat.

A hó ropog a lábunk alatt,
Ahogy a sír felé ballagunk.
Nem látjuk, csak érezzük sejtve,
Hogy már nem egymagunk vagyunk.

Állunk a sír mellett. Nem szólunk.
Gyötrődő, vak düh áll közöttünk.
Nem tudjuk még, hogy hová tartunk,
Csak azt tudjuk, hogy honnan jöttünk.

A gondolatok, mint szakadt ruha foszlányai,
Hullanak elmémbe és fájnak
Próbálom elhessegetni őket mindig,
De soha nem sikerül, mert kiabálnak!

Húsz éves lenne most, de elment!
Itt hagyott minket már hatodik éve!
Tudtam, az önvád véget ér egyszer,
De tőlem hiába folyt ki Krisztus vére!

Mert kérdésemre választ, hogy miért?
Elmondhatom ezerszer, Ő sem adhat
Miért fiunkat választotta ki a milliókból?
Mikor lelkekből Ő már oltárt rakhat?

Mért éppen őt? Senki sem felel rá
Csak szívem verése lesz szaporább
A gondolattól, hogy miért nem engem?
Az élet úgyis menne már tovább.

Egy percig könnycsepp-prizmán keresztül
Nézem a szikrázó havat, ahogyan fénylik
Majd egy pillantásomtól, arcomon legördül
S mint üvegszilánk ezer darabra hullik

Fehérbe öltözött a temető. Tán így még szép is
Mi indulunk haza, mert a gondok újra sorban állnak
Most elmegyünk, de soha nem felejtünk
Megyünk, mert odahaza várnak

Cím: Gondolatok a temetőben
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: Sütő Barnabás
Beküldve: April 22nd 2005
Elolvasva: 1216 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]