Az áhítatos csendben ünnepélyesen koppantak léptei. Az elérhetetlen magasságban lévő gótikus ablak irányából egy hosszú fénynyaláb világította meg az utat, mutatva a helyes irányt.
Sötét volt bent, ahogy a súlyos kapu nyikorogva becsukódott mögötte, mégsem félt.
Tudta, itt biztonságban van. A nyugalom lassan kúszott fel a lábszárán, és mindenegyes lépésnél egyre feljebb haladt.
Lassan feledésbe merült minden, ami a világhoz kötötte. Elenyészett a malom és a napsütötte, poros udvar, ahol katonásdit játszottak a gyerekek; a végtelen pipacsos mezők; az ábrándos szemű, szép jobbágylány mosolya; a csillogó páncélba öltözött lovasseregek. Elfolyt minden a múlt folyóján, ahogy a homokszemek folynak ki a nyitott tenyérből.
Két lépés és célba ér.
Két lépés, hogy kinyújtsa a kezét, hogy elérje, hogy megérintse, hogy tudja, megérkezett.
Néha két lépésen múlik minden.
Már nem voltak hiú ábrándjai. Az elmúlás biztos tudatával és teste minden erőfeszítésével tette meg az utat idáig. Születés és halál. Kezdet és vég. És közben a megállók, kitérők. De most már nem számít. Talán észre sem vesszük, hogy úton vagyunk, csak olyankor bánkódunk, amikor rájövünk, megérkeztünk.
Nem akart visszatekinteni. Már nem.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja a végtelen megnyugvás zsibbadt forrósága.
Utolsó sóhaját a hűvösen ásító falak nyelték el. Arcára mosolyogva simult rá a halál maszkja. De a lelke messze szállt, könnyedén, lebegve, hiszen megjárta az utat, és végül az összes bűne alól feloldozást nyert.
(2005-04-22)
