Azt gondoltam éjjel, hogy meghalok.
Könnyű lett volna, úgy hiszem.
Szabaddá lenni, e porhüvelyt letenni,
mi régóta csak kolonc nekem.
De hozzád hajoltam, elrévülve,
s szellem csókot leheltem homlokodra,
míg hajadba lágyan beletúrt kezem…
Még ébren voltál, versekbe merültél,
nem vetted észre, hogy ott vagyok.
Lázasnak tűntél a monitorfényben
s gyönyörű szemedben, mit angyalok
adtak tenéked ajándék gyanánt,
egy könnycsepp csillogott.
Akkor már tudtam,
eldöntötték sorsomat.
Itt kell, hogy maradjak…
Hiába ezer kín és gyötrelem,
nem lehet még elhagynom téged,
hiába hív, vonz egyre jobban
hegyek közé rejtett szigetem.
Mert gyenge vagy, mint én is az vagyok.
Magunkra hagyva bizton elbukunk.
Csak együtt vagyunk teljesek, egészek.
Te is tudod ezt, én is tudom.
Bűnöm…ha van?
Nem más, mint létezésem.
S Istennel perelni nem fogok,
Ő alkotott ilyennek engem
s téged is az Ő keze gyúrt…
föld porából gyönyörű alakra,
s lehelt belénk ilyen lelkeket,
öregeket, megvénültet, bölcset
hogy elhordozzuk mind a terheket,
mit reánk szabott ebben a jelenben.
S tudom, hogy lesz, van hozzá erőnk,
egymásba vésték már a csontjainkat
évezredekkel ezelőtt.
Most csönd van bennem, némaság.
Már a fájdalmat sem érzem,
mit hiányod égetett belém,
örök jeléül e szent kárhozatnak.
Bomlott virágként omlik szét a lét,
s húsomba rágja emlékedet
csillagjegyed…
