2oo5 április 25-én , vagy 26.-án az ismerősöm meghivott ebédre.Szerda volt, vagy csütörötök. Az utcán futottunk össze, Kőbányán, én éppen hozzá indultam , valami fontos ügyben kellett beszélnünk.
- Korán jöttél.
- Igen , de várok itten.
- Nem, gyere velünk, eszünk valamit.
- De én várok inkább, nem szoktam ebédelni.
- Nem ?
- Hát nem nagyon. Olyan izé leszek ha eszem napközben. Olyan dagi, meg olyan vacak.
- De enni azt kell.
- Mi lenne akkor az az ebéd.
- Valami virsli, … könnyü , .. enni kell !
- No jó csak a kocsit.. azt bezárom.
Bezártam, magamhoz vettem a cigimet, meg valami pénzt. A nap sütött. A fákról,
-nyárfák azt hiszem -szállongott az a fehér pöhöly, kavargott ott az utcán. Mentünk. Átmentünk a sineken. Át az utteseten, és már ott voltunk. 2oo5 áprilisában, a nagy gyár étkezdéje előtt , a lépcső előtt álltunk. Az utolsó emlékem innen 2oo5 áprilisából, egy biztonsági őr volt, aki az étkezde ajtaját zárta éppen. Vékony fiú, oldalán gumibot azt hiszem, meg gáz spray a támadók ellen. Kis mosollyal , mint utolsókat engedett be minket az étkezdébe.
Mint pöröly, mit zuhatag, lebírhatatlan őserő, úgy vágott mellbe a 6o-as évek , ahogyan beléptünk. A szavam is elakadt, a hangom is elakadt, a lélekzetem is elakadt.
Hatalmas terem, száz asztal, fa lambéria a falon , vállmagasságig, Harminc méteres magasság, a mennyezetről ezerágú réz csövekből konstruált csillár függ, három. Nem értem hozzá semmihez amíg mentünk a pulthoz, de éreztem a zsír-párát, ami az évszázadok alatt kiült az asztalokra, a fémlábú barna dekorlemez ülőkéjű székekre, a lambériára, a konyhai kövekre amin jártunk. Egyébiránt tisztaság volt, még a fertőtlenítő szaga is orromba volt amivel felmostak , reggel talán.
- Gyere.
- Jövök, jövök.
- Gyere..
- Igen, igen…
- Itt a tálca, ez itt …
- Igen , igen
A tálca aluminium, vastag, a szélei felhajlítva. Fogása, mint félig olvadt disznózsír.
- Mit lehet választani ?
- Hát kaja csak egy van, valami leves, meg olyan lecsós virsli, azt hiszem…
- Aha…
Valami leves, meg lecsós főtt virsli főtt rizzsel. Imádom. Soha nem eszem ebédet. Mert olyan izé leszek tőle , meg olyan dagi , meg püffedt, és utána a szájam íze is olyan vacak. Ezt itt imádtam.
A konyhalány talán hatvan éves. Pufi , rajta fehér köpeny, a köpenyen a leves, meg a lecsós virsli szaftja. A mostani. Vagy inkább 1966 – ból való. A nő arca mint megolvadt, és megfagyott gyertya viasza. Érzelem nem látszik rajta semmi. 1966-ban még biztosan látszott. Aztán napra nap, évre év . És gyertya lett. A faggyún legördülnek vízcseppek. Nem sir. Nem is szomoru, de nem is vidám. Löttyenti a valami levest, meg löttyenti a valami virslit meg a valami szószt, ami ragyogó valószerűtlen vörös paradicsom. Soha nincs ilyen paradicsom. Az igazi paradicsom a napsugár sárgája, keveredve az indák vad zöldjével, seszin narancsvörös. Ez itt nem ,ez kármin vörös, uralkodó. Nincs ilyen paradicsom. Csak itt. Ez itt.
Még mindig nem vagyok eszméletemnél, ahogyan lögybölöm ottan a levest, meg a virslis szószt. El vagyok alélva a gyönyörüségtől. Én itt megyek és ebédelek 1963-ban vagy 64-ben.
Azt mondják, nekem nem lehet emlékem 63-ból, meg 64-ből , mert hogy még nem is igen éltem. Igy van. De valahogy mégis ismerős. Barátságos és ismerős. Talán filmen láttam, talán máshol, de ismerős.
A leves rettenetes. Az íze neki. A virsli annyival puhább mint amennyivel a rizs fővetlen- keményebb. Rettenetes. Gyönyörű. Lehet , hogy Amerikában jobb, meglehet, de ilyen leves, meg ilyen virsli lecsóval !
Az asztalon vizeskancsó, a pohár a pulton, külön megyünk érte, a kenyér az asztalon. Kicsit száraz, de nem baj. Beszélgetünk. Nem nagyon értem, még kissé alélt vagyok a hatvanas évek levegőjétől.
Az ebéd végén a főbejáraton megyünk ki. Fémdetektor, meg számitógép, meg három tüskére nyírt fegyveres őr, aki minduntalan uramnak szólít. Keresem az antantszíjas, fényesre kopott kabátú rendőrőrmestert, meg az egyensapkás portás bácsit, aki végigtúrja a barna bőr táskáit a melósoknak kifele menet a gyárból. Nem találom őket sehol sem. Bár az egyik tüsi hajú kicsit emlékeztet….
