Egyik percről a másikra tört rá a felismerés: eltévedt.
Eddig nem érdekelte, hol jár, kikkel találkozik, csak ment előre mosolyogva, mert tudta, hogy egy másik mosoly mindig vigyáz rá.
De aztán valami történt, maga sem tudta igazán mi. Mint egy rossz álom, vagy egy gonosz pillantás. Megállt, körbenézett. Az épületek hatalmasra nőttek, és mintha közeledtek volna, egyre inkább fölétornyosultak. Félelem fogta el. Nem akarta, hogy a falak magukba zárják, mintegy megfojtva. Nem akart semmit, csak kikerülni innen, hiszen idejönni sem akart. A lábai vezették öntudatlanul, és most, hogy rátört a bizonytalanság megrémült.
Menekülni!
De merre? Hova? Hol vannak ilyenkor az emberek, miért tűnik úgy, mintha megszűnt volna a világ, mintha csak ő lenne és a gigantikusra nőtt házak?
Lehunyta a szemét egy pillanatra, próbált felidézni egy emléket, egy kapaszkodót, egy felé nyújtott kezet.
Amikor ismét szétnézett, az épületek helyén emberek álltak, némelyik ismerős volt valahonnan. A nyomasztó érzés azonban nem múlt el. Odalépett egyikükhöz, meg akarta szólítani, de a szavak a torkára fagytak, amikor rájött, hogy nem befolyásolhatja azt, ami körülötte történik. Az emberek önálló életet éltek, tőle függetlenül. Mintha egy film forgatásán lett volna, csak hogy ez a film róla szólt. A saját múltját, emlékeit és jövőbeli félelmeit látta megelevenedni. Ez még inkább összezavarta.
A Kétség polipkarjaival utánanyúlt. Már a vállán érezte jeges érintését.
Utolsó erejével kirántotta magát és futni kezdett. Nem nézett semerre, csak rohant. Úgy tűnt, hosszú életek óta tart már ez a menekülés. Már nem is érezte a testét, az egész olyan volt, mint egy céltalan kapálózás a mozdulatlanná dermedt térben és időben.
Abba hagyta hát az esztelen tiltakozást, elengedte magát minden mindegy alapon. És ekkor a várt zuhanás helyett egy fénysugár, mint valami szellő a karjai alá nyúlt. Úgy érezte, hogy szárnyai nőttek. Felemelő volt a tudat, hogy nem veszett el végleg a félelmei és problémái között, hogy volt valami, vagy valaki, aki elkapta, és a helyes ösvényre terelte.
Másnap nyugodtan ébredt, újra erős volt. Újra bízott. Magában, a tetteiben, a múltjában, a jelenében, a jövőjében - és a mosolyban, amelyik végig figyelte a háttérből, hogyan küzd meg önmagával, és aki bármennyire is szeretett volna, nem segíthetett neki, mert ezt az utat egyedül kellett végigjárnia. Egyetlen dolgot tehetett csupán, kivárta, hogy változzon a madarak éneke, a szél iránya és a hold járása.
Megtörtént. És már mindketten tudták, hogy megérte.
(2005-05-12)
