Prológus
Honduras, 1568.
A vezérhajón már jó ideje felfigyeltek a vízen sikló, apró bárkára, ami rövid manőverezést követően, e pillanatban szorosan melléjük húzódott.
Kisvártatva húsz év körüli, tiszti egyenruhás fiatalember huppant a fedélzet deszkáira. És pattogó léptekkel megindult a tatfedélzet felé.
John Hawkyns, a hajóflotta parancsnoka, karba font kézzel álldogált ott fent, már jó ideje. Gondolataiba merülve bámulta a felkavarodott vizet. Ideges pillantást vetett most az érkezőre, s újból sóhajtott egy nagyot, akár csak az imént, ahogy megpillantotta annak vöröses fejebúbját. De nem szólalt meg. Úgy döntött, megvárja, míg napvilágra kerül, mi szél hozhatta a „Sárkányt”.
Távoli rokona, Francis Drake, zsenge huszonegy éve ellenére is kiváló tengerész hírében állt. John ígéretes jövőt jósolt neki. Ám Francis túlságosan is nyakas természete folytonos vitákra sarkalta kettejüket.
- Sürgősen beszélnem kell veled! – tisztelgett Francis csak úgy tessék-lássék a hajóraj parancsnoka előtt.
John harmadszor is felsóhajtott, s egyre a távolban csillogó hullámokat figyelte, ahogy kelletlenül megszólalt.
- Hallgatlak.
- Nem tudom, értesültél-e már róla, mekkora károkat okozott a flottában a tegnap esti hurrikán.
Hawkyns hunyorogva feltekintett a főárboc elrongyolódott vitorlázatára.
- Hát öcsém! Értesülni még nem értesültem pontosan. De akad némi elképzelésem.
- Nem szeretnék vészmadár lenni. Csakhogy szeretnék, vagy sem, némely hajóink nem képesek tovább haladni. Egyiken-másikon a vitorlázat teljesen megrongálódott, hasznavehetetlen. Több hajótest léket kapott. Akad, amelyikről a kormánylapát is letörött.
Hawkyns most először villantotta szemeit a frissiben érkezett arcába.
- Ezzel most mit kívánsz értésemre adni Francis? – horkant fel ingerülten. -Talán vontassalak haza titeket?
Drake nyájasan elmosolyodott.
- Megfordult a fejemben de sajnos ez sem használható ötlet. – felelte szelíden. Állta John rideg pillantását, és szemlátomást esze ágában sem volt leplezni a szemiben fickándozó, huncut fényeket. - Mindenik sérült hajót mégsem vontathatjuk haza ezzel az eggyel! Amellett meg, némelyik annyira siralmas állapotba került, hogy tán vontatva sem jutna el Anglia partjaiig. Ráadásul, amint látom – vetett egy jelentőségteljes pillantást a vitorlázatra – a ti helyzetetek sem túl rózsás.
Hawkyns szemei résnyire szűkültek, ahogy elfordította az arcát, s a messzeséget kezdte fürkészni újfent.
- Akkor hát? Mit javasolsz? – kérdezte vonakodva - Ismerlek annyira, hogy tudjam, kész tervekkel érkeztél. Nem a kár mértékét szándékoztál tudatni velem, ebben biztos vagyok.
Francis szemei diadalmasan felcsillantak, ámbár igyekezett merev, hivatalos arcot vágni. Amiképpen az méltó egy tengerészhez, aki épp egy egész flottát húz ki a bajból, és ott áll parancsnoka előtt, aki meg gyűlöli érte.
- A közelben van egy spanyol kikötő, amely, mint megtudtam, kiválóan alkalmas arra, hogy befogadja a hajórajt, és ellásson minket a javításhoz szükséges eszközökkel. Véleményem szerint nincs más választásunk, mint lehorgonyozni és helyrehozni a hibákat.
- Neked teljesen elment az eszed? – kapta reá felháborodott tekintetét a főparancsnok – Önként sétáljunk be az oroszlán barlangjába, valóban ezt javaslod? Véleményed szerint a spanyolok tárt karokkal fogadnak majd minket, a Juan de Ulua-nál lezajlott tengeri ütközet után? Ezek után…
- Fölényes győzelmet arattak. – mosolyodott el újfent Francis – Feltételezem, hogy van bennük némi tengerészbecsület. Ha felvonjuk a fehér zászlókat, nem hinném, hogy bántódásunk esnék. E diadal után inkább vágynak pihenésre, mint arra, hogy az erejüket fitogtathassák egy harcképtelen hajóflotta megsemmisítésével.
Hawkyns hallgatott egy ideig, Francis kékes szín szemeit vizslatva.
- Akkor is eszement tervnek tartom. – mondta aztán.
A „Sárkány” könnyedén megvonta a vállát.
- Nem állítom, hogy nincs igazad. De, amint már említettem, nincs más választásunk. Amennyiben valaha is haza óhajtunk jutni, kénytelenek vagyunk megjavítani a hajóinkat, s erre ez az egyetlen módszer.
Hawkyns a korlátra könyökölt, s hosszan hallgatott. Olyan elmélyülten vette szemügyre a szürkésfehér habokat, mintha életében most látta volna őket először.
- Nos… rendben. – egyenesedett fel hirtelen. Zordon pillantása valósággal belefúródott Francis figyelő szemeibe - Vonják fel a fehér lobogókat, és befutunk a kikötőbe. De az emberek legyenek harcra készek! Fel kell készülnünk minden eshetőségre!
Alig valamivel később, a vezérhajó egy villanatra megtorpant, éles kanyarral keletnek fordult. Társai bukdácsolva hasították mögötte a vizet.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a spanyol kikötőben a világ legtermészetesebb módján fogadták volna az angol flottát. Legfeljebb a bolond nem figyelt fel arra a fagyos, megrökönyödött némaságra, ami érkezésükkel egyidőben bekebelezte a kikötő ismerős zajait. Látni ugyan nem láthatták a reájuk forduló, hökkent tekinteteket, de az ember megérzi az ilyesmit.
És az a vészjósló csend…
John Hawkyns levelet küldött a kormányzónak, amelyben részletesen leírta szorult helyzetüket, s engedélyt kért, hogy a kikötőben horgonyozva, helyreállíthassák a károkat. Az engedély kisvártatva meg is érkezett. Megkapták a javításokhoz szükséges eszközöket, és sietve nekiláttak a hibák orvoslásának. Ezalatt arra is volt gondjuk, hogy friss ivóvízzel és élelmiszerekkel töltsék fel megcsappant készleteiket.
Egy-két nap múltán azonban, a kikötő bejáratában újabb flotta bukkant fel. Fenyegetően, rendezett alakzatban siklottak a bent horgonyzó angol járművek felé. John Hawkyns kapitány, amint megpillantotta a közelítő veszedelmet, azon nyomban Drake-ért szalasztotta egyik emberét.
- És most? – kérdezte, mogorva pillantását a spanyol zászlóshajóra tapasztva, ahogy Francis megállott mellette. – Jelen helyzetben is elő tudsz állani valami ésszerű tervvel? – Hangjából alig érezhető gúny, s talán némi káröröm csendült.
- Amondó vagyok, várjuk ki a végét. Pillanatnyilag nem úgy tűnik, mintha támadni készülnének.
Az újonnan érkezettek lassan bevitorláztak a kikötő öblébe, ezek ketten meg ott álltak egymás mellett, s le sem vették róluk a szemüket. Valóban úgy tetszett, a fehér zászlók megtették a magukét. A spanyol gályák sorra kivetették a horgonyt, s nem adták semmi jelét, hogy egyáltalán felfigyeltek volna az ellenséges hajókra.
Amint a legutolsó gálya is lehorgonyzott, s lármás legénysége széjjelszéledt a parton, Hawkyns és Drake fellélegeztek. Beszédes pillantást váltottak. Azután Drake szó nélkül ment a dolgára. Számításaik – a jelek szerint – beváltak. A spanyolok elfogadták, s tiszteletben tartják a fehér lobogók kérte fegyverszünetet.
Ahogy teltek-múltak a napok, s a spanyolok a kisujjukat sem mozdították, az angol parancsnokok biztonságérzete nőttön-nőtt. Békésen elhorgonyozgattak egymás mellett. Hawkyns hajóraja a reparálással bíbelődött, a spanyol matrózok a pihenéssel, és a friss készletek berakodásával foglalatoskodtak.
Dolguk végeztével az angol hajók felszedték a horgonyt. Békesség ide, fehér lobogók oda, szigetnyi kő huppant le a szívükről, maguk mögött hagyván a spanyol kikötőt, a fenyegető külsejű hadigályákkal egyetemben.
Kifelé ugyanaz a néma csend kísérte útjukat, mint ami ideérkezésükkor rezegtette meg zsigereiket. Amint a legutolsó jármű is kilavírozott a kikötő öbléből, s felzárkózott a többiek mögé, felvették a megszokott alakzatot, s duzzadó vitorlákkal nekieredtek észak felé.
Ezen legutolsó angol jármű parancsnoka bizony afféle érzéssel küszködött, mintha kigyulladtak volna lábai alatt a fedélzet deszkái. Sápadtan ácsorgott a hátsó fedélzeten, s dübögő szívvel pillogatott visszafelé.
Hátuk megett mozgásba lendült a spanyol flotta.
Követték Hawkyns raját.
Mintha ők is épp akkor kaptak volna kedvet az induláshoz.
Az angol hajókon meglehetősen feszültté vált a hangulat. Kivált, amikor a nyílt tengerre érkezvén, a spanyolok hajóraja afféle manőverbe kezdett, ami egyértelművé tette szándékait.
Széloldalnak fordult.
Vagyis támadni készült.
Mire az angolok észbe kaphattak volna, összes járművük fedélzete zsúfolásig telt spanyol katonákkal.
És embertelen közelharc vette kezdetét.
Francis Drake hónapokkal később, számos viszontagságot követően érkezett haza szülőhazájába. Legújabb kalandjáról nem szívesen beszélt, s mégcsak nem is szívesen emlékezett erre a hitszegő támadásra, ami gyakorlatilag eltüntette a föld színéről az angol kereskedelmi flotta valamennyi hajóját.
Valahányszor megpróbálta maga elé idézni az eseményeket, elfojthatatlan remegés lett úrrá rajta. Álmaiban ezerszer is felrémlett előtte az iszonytató látvány, amint a spanyolok kíméletlenül lekaszabolják az embereit. Fogcsikorgatva riadt fel egy-egy ilyen álomból. Mélységes felháborodása, amiért Fülöp király tengerészei ily rútul kijátszották őket, s megszegték a fegyverszünetet, újra és újra elhatalmasodott rajta.
Teljes szívéből gyűlölte a spanyolokat.
És bosszút esküdött ellenük.
Éppen úgy, amiképpen a más útvonalon ugyan, de úgyszintén hazatérő John Hawkyns is.
Első fejezet
Királyi Magyarország, 1587. január.
Töttösy grófné tapsikolva szökellt fel a lépcsőkön. Akár egy vidám gyermekecske. Ragyogó arccal nyitott be hétesztendős leánykájához. És megállott a kitárt ajtóban.
- Kislányom! Kislányom! Pompás hírem van kicsikém!
Angyalszőke tündérke kapta fel fejét odabenn. Ibolyaszín szemeit anyjára emelte, úgy leste annak szavait.
- Édesapád úgy határozott, még ebben az esztendőben, amint végetér ez a farkasordító hideg, útnak indulunk, és meglátogatjuk Gizella nővéredet.
A csöpplány ibolyaszemei boldog szikrákat vetettek, ajka örömteli kiáltásra nyílott. De csak úgy hangtalan. Hamar erőt vett magán. Egy hétéves hölgyhöz igazán nem méltó a látványos örömkitörés.
- Ez valóban igen örvendetes hír, mamácska. Sosem voltam még Angliában. – Afféle hangon szólott, mintha élete alkonyán járna, és az elmaradt úttal legféltettebb álma veszett volna semmibe, örökre. Látszott, megfontolja minden szavát, minden mozdulatát. Szemei ragyogtak csak. De hát valljuk meg őszintén, szemeinek lelkes ragyogásán még egy meglett ifjú hölgy sem lehet, minden esetben úrrá! – Nem is ismerem a nővéremet. Egyéves voltam, amikor nőül ment ahhoz az angol lordhoz. Hogy is hívják? – sandított segélykérőn anyjára.
A grófné lágyan felkacagott, beljebb tipegett.
- Lord Winchester, szívem. – simogatta meg a pici lány orcáját – Épp itt az ideje megismerned őket. Gizella gyakorta ír nekünk. És minden levelében megemlíti, mennyire fáj távol élnie tőlünk, s hogy mennyire szeretne már látni minket. Kivált a gyönyörű kishúgát, akinél szebb kisbabát még nem hordott hátán a föld.
A leányka angyali arcocskája duzzogóra váltott.
- Mamácska! – húzta el méltatlankodva a szót - Én nem vagyok kisbaba.
- Valóban nem, szívem. Igazi kis hölgy lett belőled. Gizella is tudja jól. De kisbaba voltál, amikor utoljára látott. És úgy őrzött meg emlékezetében.
A grófné arcán lágy mosoly libbent. Elálmodozott. S míg ő maga a távoli múltban tett látogatás, keze azalatt, mintegy öntudatlanul, a leányka kunkori fürtjeit rendezgette.
- Nagyot néz majd, amikor megpillant. – mondta merengőn elnézdegélve leánykájának tündérszép arcocskáját - Hihetetlen, mennyire emlékeztetsz őrá. Ezek az aranyszín fürtök, ezek a szemek… Mintha Gizellát látnám! Akár egy kis angyal.
A kicsi láthatóan nem volt épp elragadtatva, amiért anyja a nővéréhez hasonlítgatta. Ő nem olyan szép akart lenni, mint Gizella, hanem ő akart lenni a legszebb. Némileg elkomorodott, de nem tette szóvá a dolgot, nehogy kedvét szegje édesanyjának.
- S a papa azt is elárulta már, hogyan fogunk eljutni Angliába? Hajóval megyünk?
- Azt hiszem, azzal is. – bólintott boldogan a grófné, látván kislányának öröm fényesítette szemeit. – Természetesen az egész utat nem tehetjük meg hajón, de egy bizonyos részen kénytelenek leszünk tengerre szállani.
E hír szemlátomást jóval erőteljesebb hatást gyakorolt a kislányra, mint maga az utazás ténye. Olyannyira, hogy egészen meg talált feledkezni önmagáról. Elszökellt az ablakig, majd vissza, s közben jó néhányszor összecsapta két, apró tenyerét.
- Hajóra szállhatok, hajóra szállhatok! Jaj de jó! Jaj de jó!
A grófné csilingelőn felkacagott. Lehuppant a közeli karszékbe, és jólesően végigmérte legkisebb gyermekét. Bella akkor született, amikor már férje és ő is letettek róla, hogy valaha még megadatik nekik ez az áldás.
Legidősebb gyermekük, Gizella születése után, Töttösy grófné három fiúcskát hozott világra. Ám őket sorra elvitték a különféle járványos betegségek. Rettentő fájdalom volt ez, melyet talán ki sem hevertek volna, ha világra nem jön ez a kis tündér, akit az első perctől fogva rajongó imádattal vettek körül.
Kimondhatatlanul féltették őt. Talán éppen ezért, Töttösy gróf valahányszor élete első, s tán legnagyobb szerelmének, a hajózás örömeinek hódolt, makacsul ellenállt a kislány kérésének, hogy őt is vigye magával. A tenger nem egy ilyen csöpp leánykának való. – hűtötte le minden alkalommal Bella lelkesedését a gróf. Ám, a jelek szerint, Bella nem csupán apjának legjellegzetesebb vonásait, de annak természetét és a hajózás iránti sóvárgó vágyát is örökül kapta.
A csöppség, miután néhányszor körbelejtette a helyiséget, megállott anyja előtt.
- Mit is mondott mamácska? Mikor indulunk? – kérdezte kipirulva.
- Rövidesen. – kuncogott az asszony. - Néhány hét múlva. Amint elolvad a hó, és az utak járhatókká válnak.
Bella enyhén lekonnyad. Hősiesen igyekezett leplezni csalódottságát, az anyai szem azonban mindent lát. A grófné mosolyogva előrehajolt ültében, ujjai fonákjával végigsimított leánykájának felhevült arcocskáján.
- Kicsi szívem! – kacagott fel lágyan – Meglátod, milyen gyorsan elrepül majd az idő, s maholnap útra kelünk. Ebben a fogcsikorgató hidegben, s a térdig érő hóban nem vághatunk neki ennek a kimerítő, és hosszú utazásnak!
Bella szomorkásan leszegte a fejét.
- Persze mamácska, tudom. – motyogta csendesen.
2.
Bármennyire távolinak tűnt is a téli hónapok vége, a tervezett utazás minden egyes estén szóba került. Bármerre felé indult is a beszélgetés fonala, valahogy minden alkalommal Anglia, a hajózás, a tenger, vagy Gizella és családja kerültek a középpontba.
- Merrefelé indulunk majd? – kíváncsiskodott egyik alkalommal a grófné.
Töttösy gróf, válasz helyett, az almáriumhoz lépett, kihúzta annak egyik fiókját. Büszkén, látható élvezettel emelte ki belőle „kincseinek királynőjét”, egy Wagenhaer-féle, vörösréz lemezre maratott, latin nyelven íródott tengerészeti térképgyűjteményt, melyen a kontinensek mellett a hajózási útvonalak is fel voltak tüntetve, sok-sokezer, igen értékes tájékoztatással kiegészítve.
Egy kisebb vagyont fizetett ki érte egyik előző útja során. De megérte.
Visszaballagott kincsével az asztal mellé. Lehuppant addigi helyére, és a térképbe mélyedt. Bal oldalt, ahol sokáig csupán a tenger habjait jelölték a kezdetleges térképek, immáron az Újvilág bizonytalan körvonalai is kirajzolódtak. A grófnak legféltettebb álmai közé tartozott eljutni egyszer oda. Ő maga is érezte, hogy vágya meglehetősen túlzó, s talán soha nem is teljesülhet. Éppen ezért nem beszélt róla senkinek. Még imádott hitvesének sem.
- Itt vagyunk most. – Valahová a Kárpátok lábainál elterülő bölcsőre, Európa szívére bökött, aztán lassan végighúzta ujjbögyét a Dunának folyamán. – Lecsoroghatnánk a Dunán a Fekete-tengerig. Ez egyszerű megoldás lenne, nem kellene végigkocsiznunk fél Európán. Onnét viszont véghetetlen hajóút várna ránk Angliáig. Megérné a kerülő, végre világot láthatna asszonyom. Csakhogy arrafelé nem lennénk biztonságban. Kiút egyedül Konstantinápolyon át vezet, márpedig a szultán városának a környékét is okosabb messze elkerülni! Tehát ez semmiképpen sem járható út. A déli területeket jobb lesz elfelejteni!
Lássuk csak! – hajolt rá a térképre. – Mi van még? Ellenkező irányban, a Dunán felhajózhatnák Augsburgig, onnan hintón eljuthatnánk Franciaországba, s ott tengerre szállhatunk a Csatorna innenső partján. Csakhogy a híradások szerint szüntelen forrongások zajlanak III. Henrik és a hugenották között. Németalföld partjain ugyanez a helyzet. A katolikusok és a protestánsok harca világméretűvé szélesedett. Valójában az ember sehol sincs igazán biztonságban.
Úgy vélem, az lesz a leghelyesebb, ha Velencében szállunk hajóra. Persze a tengeren százával cirkálnak a spanyol hajók. II. Fülöp, Spanyolország királya a reformátusok legelszántabb ellensége. A Dél Ördögének nevezik, s bizonyára nem ok nélkül. Annyi szent, hogy a saját fiát, Don Carlost is hagyta fogságban elpusztulni, pedig könnyedén segíthetett volna rajta. De ő a protestánsok eszközének tartotta, s a kereszténység egységének helyreállítása érdekében bármire képes. Fülöp megszállottan üldözi a mórokat. Nemcsak mohamedán vallásukat, de nyelvüket, irodalmukat, ruházatukat, zenéjüket, táncukat, egyszóval mindent, aminek a mórokhoz köze van. A szerencsétlenek fellázadtak ugyan a kegyetlen üldöztetés ellen, de Fülöp vezére s egyben féltestvére Don Juan vérbe fullasztotta fegyveres felkelésüket. Ezen felbuzdulván a pápa, szövetségben Velencével és Máltával, a törökök ellen küldte Don Juan-t, aki valóra is váltotta a belé vetett reményeket. Tizenhét esztendővel ezelőtt, 1571. októberében, Lepantónál véres győzelmet aratott Nagy Szulejmán fia, II. Szelim seregei fölött. Egyébként is, a pletykák szerint, Fülöpöt egész eddigi életében mindössze kétszer látták nevetni. Egyszer, amikor hírül vette, hogy Franciaországban, Bertalan éjszakáján, 1572-ben, százezer protestánst vágtak le.
A grófné feszült figyelemmel hallgatta ura szavait. Melegbarna szemeinek büszkén ragyogató fénye István orcájára esett, s rajongó imádattal végigsimított azon.
- Az meg micsoda? – kérdezte mosolyogva.
A gróf felkapta a fejét, mintha e pillanatban tudatosult volna benne, hogy nincs egyedül.
- Mi micsoda?
- A Bertalan éj.
A gróf eltöprenkedett, gyöngéd pillantását asszonyának kíváncsian fényeskedő szemein feledve.
- Hol is kezdjem, kedves? – Egy ideig még hallgatott, bizonnyal rendszerezte gondolatait, s azt az irdatlan tudást, amit az innen-onnan szivárgó értesülések révén szerzett. Aztán nekibuzdult. - A francia uralkodó, IX. Károly megsokallta a spanyolok vérengzését, s maga is ellenük kívánt fordulni. Amikor azonban kegyeibe fogadta Coligny tengernagyot, az anyakirályné, Medici Katalin attól tartott, hogy ez utóbbi túlságosan is nagy befolyásra tesz szert. Egy félreértés következtében a királyné azt hitte, hogy a tengernagy, a király megsegítésére beígért tízezer hugenottával Károly ellen szándékozik fordulni. Sikerült meggyőznie a királyt, hogy Coligny óriási összeesküvés vezetője. Párizs polgármesterét pedig arról, hogy a Valois Margit és navarrai Henrik esküvőjére, a fővárosba érkező hugenották hatalmukba szándékszanak keríteni a várost, a királlyal egyetemben. Erre a polgármester, 1572. augusztus. 24-én éjjel, félreverette Párizs valamennyi harangját, ami jeladásul szolgált a protestáns vendégek legyilkolására. Coligny tengernaggyal együtt legalább kétezer hugenottát gyilkoltak le akkor éjjel. Innen ered a „véres menyegző” név, mely alatt azóta is emlegetik e rettenetet. – fejezte be István a történetet, majd újra a térképet kezdte szemügyre venni. - És a szultán flottája is a legkülönfélébb helyeken tűnik fel. – mormogta maga elé - De bízzunk Istenben! Zavaros időket élünk, de azért mégsem ülhetünk itthon életfogytig!
3.
Nem is tették!
Március végén olvadozni kezdett a hó. Sárgászöld fűfoltok bukkantak elő a foszladozó hódunyha alól. Hóvirágok ezrei ütötték fel apró fejecskéjüket a kornyadozó fűszálak között. Bódító tavaszillatot hordott, kétmarokra, a langymeleg, nyugati szellő. Napközben vakító verőfény borított mindent. A fák rügyei pattanásig duzzadtak, féltőn őrizgetve csillogó leveleiket a gyönge, éjszakai fagyok elől, de készen arra, hogy zöld mundérjaikba öltözködve fogadják a beköszöntő tavaszt. Az új élet hírnökét.
Töttösy gróf előkészíttette családi címerrel ellátott hintaját a nagy útra. Titkon hálát adott az égnek, amiért „csupán” két nővel kellett útnak indulnia. Az utazóládák pukkadásig voltak ruhákkal, a hintó meg utazóládákkal.
István tett egy hamvába-holt kísérletet, hogy valamicskét könnyítsen a lovak dolgán, nomeg a tengely terhén. Angyali mosollyal az arcán, kézen ragadta készülődés lázában égő hitvesét, s szelíd erőszakkal felülvizsgáltatta vele az egyik degeszre tömött láda tartalmát.
- Délelőttre. – tudatta unott arccal a grófné, amint István kiemelte a ládából az első ruhát, és kérdő arccal feléje mutatta azt.
István elmosolyodott, megértően bólintott. Vigyázva letette a ruhát a hatalmas, faragott támlájú hitvesi ágyra, kiemelte a következő ruhát, s magasra felszökkenő szemöldökkel, asszonykája felé tartotta azt.
- Délutánra. – mondta némi sértődöttséggel az arcán a grófné.
István immár nem annyira megértően, de bólintott. Ezen újabb selyemcsodát a másik tetejébe simította, s máris vette kezébe a soron következőt.
- Teázáshoz.
Bólintás.
- Vacsorához.
Bólintás.
- Piknikhez.
Bólintás.
- Estélyre.
Újabb bólintás.
- Fogadásra.
Szemforgatás.
- Vadászatra.
Hökkenten kikerekedő szemek.
- Utcára, ha esetleg kikocsiznánk.
A gróf meredten állt egy ideig, kezében a magasra tartott utcai öltözettel. Elfojtott dühvel szemrevételezte hitvesének enyhén durcás ábrázatját. Ennek végeztével vetett egy sanda pillantást a láda mélyére. Hozzávetőleg négy-öt, különféle színekben pompázó ruhakölteményt látott lapulni benne. Elképzelése sem lehetett, vajon azokat mégis miféle alkalmakra tartogathatja a grófné. De a jelek szerint okosabbnak látta nem is firtatni ezt a kényes ügyet. Azt meg kiváltképp nem, hogy mi-minden bújhat meg a másik négy ládában. Teli szájjal elvigyorodott – a magyar könnyezve mulat, kínjában meg nevetgél – s egy laza mozdulattal eleresztette a ruhát, ami engedelmesen visszaomlott a láda mélyére.
- A világért se zavartassa magát, kedvesem! – villantotta ki vakító fehér fogsorát István – Csomagoljon belátása szerint! – Enyhén meghajolt, s kimasírozott a hálóból. Az a fránya ajtó meg, valamiképp önállósította magát, s jó hangosan becsapódott mögötte.
A grófné hökkenten az ajtóra kapta szemeit. És lemondóan felsóhajtott.
Azután nekilátott, és mindent visszagyömöszkölt a ládába.
4.
Istvánt harsány madárcsicsergés ébresztette. Elmosolyodott, felnyitotta szemét, körbepillantott. Vakító fényű napsugarak sündörögtek a hálóban. Mintha egyenest a lelkéig hatoltak volna. Kibújt a puha gyapjútakaró alól, az ablak elé sétált, szélesre tárta azt, és a párkányra könyökölve, ragyogó szemekkel végigcsodálta a jól ismert panorámát.
Nem állhatta meg mosoly nélkül…
A megszokott, jól ismert illat gomolygott befelé az ablakon. Harmatos föld, virágos rét, és a Balaton édes vízillatának utánozhatatlan elegye.
Az otthon illata.
Imádott kislányának vékonyka hangja hallatszott odalentről, csilingelő, gyermeki kacaj kísérte.
István felöltözött, komótosan lesétált a lépcsőkön.
Reggeli után a cselédek kezdték sorra kicipelni a poggyászokat.
No, volt ám sürgés-forgás!
István szemrebbenés nélkül, megnyúlt ábrázattal nézte végig, amint hosszadalmas küszködések árán, a temérdek málha valahogyan mégiscsak bepréselődik a hintó legkülönfélébb zugaiba. Szemernyit sem furcsállta volna, ha a lovak farkán is csüngeni lát egyet-egyet a tulipános ládákból.
Közvetlenül indulás előtt, ott sorakoztak mind a cselédek, hogy búcsút vegyenek uruktól és annak családjától. Hosszú időre.
Mária végigfuttatta rajtuk lágy pillantású, melegbarna szemeit, rájuk mosolygott, bíztatón. Megsimogatta Bella aranyszőke fürtjeit, mintha holmi pogány szertartást végezne a hosszú utazás előtt. Azzal kilépett az ajtón.
István mosolyogva megállott a cselédek sorfala előtt.
- Hát! Isten velük!
- Isten vele, mé’tóságos uram! – pityeregte egyikük.
- ’Sztán gondojjanak ránk, ott a messzi Birtaniába! – fűzte hozzá másikuk.
- Beszész mán ződeket, Julis! – torkolta le a harmadik, egy javakorabeli asszonyság. Majd áhítatosan a grófra tárta szemeit, könnyesen elmosolyodott. – Csókótassuk a kisasszonkát, mé’tóságos uram, meg ne feledkezzík átanni nekije!
Ilyen, s ehhez hasonló kívánságok tucatjai kavarogtak István fejében, mire sorra elköszönt házának összes népeitől, türelmesen, mosolyogva bólogatott, hogy érti, persze nem felejti, és a többi, és eljutott végre az ajtóig. Onnét még utoljára visszanézett, sóvárgón, mintha valami ismeretlen, valami félelmetes várna rá odakünn, amiért az otthon édes nyugalmát kell áldoznia cserébe.
Mivel előreláthatólag legalább egy évig távol lesznek, az utóbbi napok azzal teltek, hogy töviről-hegyire megbeszélte a birtok körüli teendőket idős intézőjével, Mihállyal.
Előző nap, még utoljára végigjárta birodalmát.
Virágba borult gyümölcsösökön át vezetett az útja. Szőlőtőkék végtelen sora futott játékosan fel a lankákon. Mintha fogócskára hívnák.
Újra és újra rácsodálkozott szépségükre, akár egy kisgyerek.
Leugrott a nyeregből, s szinte szálanként üdvözölte a nagy gonddal visszavágott, felkötözött szőlővenyigéket. Itt-ott előmerészkedett már azokon egy-egy gyűrött, ráncos kis levélke. Elmosolyodott láttukra, s heves késztetés tört rá, hogy egyenként végigsimítgassa valamennyit. Egyet-kettőt meg is érintett. Gyöngéden, dédelgetőn, ahogyan édesapjától elleste egykoron.
Hogyha lehunyta szemét, máris ott érezte nyelvén a kissé fanyar, édeskés ízt, amely emlékeiben együtt élt az ősz illatával, kissé már csípős hajnalaival, amióta az eszét tudta.
A tőkéket még édesapja, idősebb Töttösy gróf telepítette, sokukat a saját két kezével. Tavasztól-őszig, idejének javarészét a szőlőben töltötte. Beszélt a tőkékhez, rendezgette megnyesett venyigéiket, áhítatos arccal, már-már szerelmes odaadással járta végig, és gondozta szőlejét, nap mint nap.
Az évről-évre erősödő, egyre bővebben termő növénykék meg mintha csak érezték volna a feléjük áradó szeretetet. Mézédes gyümölcsökkel hálálták meg a beléjük vetett hitet, s az önfeláldozó gondoskodást. Mindazt, ami körös-körül a szem elébe tárul – egyenesedett fel István, pillantását végigjáratva a távolban fehérlő épületeken, s a messze elnyúló földeken – jórészt ezek a tőkék „adományozták” a családnak.
A családi legendák úgy regélték, István elei egy Apuliából betelepült, normann lovagtól származtak, aki valaha nagy szolgálatot tett Könyves Kálmán királyunknak, s ezért cserébe, a nagy király számolatlanul ajándékozta neki a birtokokat. Leszármazottjai jól sáfárkodtak a mesés vagyonnal, s nemhogy el nem herdálták, de még jócskán meg is szaporították azt az évszázadok során. Minderre István apja tette rá a koronát, amikor szőlőtermesztéshez fogott, s ezzel tovább sokszorozta családjuk vagyonát.
Ragyogó szemekkel végignézett, még utoljára, a tőkék során, azzal indult is tovább. A legelők felől tehenek összetéveszthetetlen illatát hozta a kora délelőtti szellő. István nagyot szippantott belőle, s máris ott érezte szájában a friss, langyos, habos tej édeskés ízét.
Gyerekkorában képes volt hajnalok-hajnalán kikecmeregni az ágyból, és ellopakodni az istállókig, csak hogy a fejőlányoktól kikönyöröghessen egy-egy bögrére való langyos tejet. S az esti fejés sem mehetett végbe anélkül, hogy ő, szája szélét nyaldosva, fel ne tűnt volna az egyre sokasodó, színültig telt tejesedények körül. Drága jó édesanyja jó ideig fel nem foghatta, miféle tehén az, amelyiknek teje elsőrangú, épp csak a tejszínből úszik annak tetején lényegesen kevesebb, mint az elvárható lenne. Aztán valamiképp mégiscsak rávilágosodott persze, és István tompora sokáig sajgott ezen felvilágosodás okán.
Elmosolyodott a kedves emléken.
És lépdelt tovább, merengőn.
A kaszálók sűrű, zöld fűszőnyegén selymes hullámzás futott végig, mintha csak üdvözölni akarnák a gazdát. Valamivel északabbra évszázados bükkök magasodtak, zöldellő lombjaik merev derékkal bókoltak, hívogatón integettek feléje.
Vágtára fogta a lovát.
Ahogy az erdő szélére ért, leugrott a nyeregből. A gyeplőt az egyik fához kötötte, s gyalog indult befelé a kupolás lombok alatt. Orra szempillantás alatt teleszaladt az érett avar tiszta illatával. Régi-régi emlékei között merengve, lábai szinte maguktól indultak el az erdő mélyén csörgedező, kristálytiszta vizű csermely felé. Arra az apró tisztásra, ahol észrevétlenül, egész napok szaladtak el a feje fölött, miközben ő sorra szedegette elő zsebéből a magával hozott, apró kavicsokat, s nem nyugodott addig, míg azok kifogástalan tökéletességgel nem kacsáztak a vízen.
Leült a parton, s csak nézte, nézte a lágyan fodrozódó hullámokat.
Nehéz volt a szíve. Látni vágyott Gizellát, de valahányszor hosszabb időre magára kellett hagynia az ősi birtokot, sajgó fájdalom kélt szívében, s egész addig gyötörte, míg itt nem ülhetett ismét, kedvenc helyén, a csermely partjának zöldellő füvében. Már gyermekkorában is itt keresett menedéket, valahányszor rátört a bánat, vagy úgy érezte, igaztalanul bántották.
Az uradalom miatt nem aggódott, egyetlen pillanatig sem. Tudta, a legjobb kezekben hagyja a gazdaságot. Évről-évre, Mihály irányítása és felügyelete alatt került a hordókba a Balaton-vidék egyik legzamatosabb bora. S nem volt ez másképp már édesapja idejében sem. Az öreg intéző még az idősebb Töttösy gróf szolgálatába állt be, valamivel István születése előtt. Mindent tudott a szőlőről, amit csak ember tudhat.
De ez itt az otthon. Az édes otthon. Itt a napsütés is ragyogóbb, a levegő is illatosabb, zamatosabb, a víz is édesebb, a fű is zöldebb, a madarak trillái is dallamosabbak…
A hintó kerekei annál inkább aggasztották.
Tökéletes konstrukció a maga nemében, de tervezői nem is álmodtak arról, hogy egy egész udvartartást lesz kénytelen szállítani.
Vigyázó szemeit le nem vette a szóban forgó kerekekről, mialatt kis családja kényelembe helyezte magát a párnázott üléseken. Mintha pillantásával megakadályozhatná, hogy a tengely megsokallja a dolgot. Egy cinkos mosollyal elköszönt az öregtől, s óvatosan fellépett a lépcsőn. Finom mozdulatokkal elhelyezkedett a „két nővel” szemközt, s körültekintő óvatossággal – kerülve minden hirtelen mozdulatot -, jelt adott a kocsisnak az indulásra.
A hintó lustán nekilódult.
Istvánnak azon mód kedve támadt szorosan lehunyni szemeit, s behúzni a nyakát. De egyelőre simán ment a dolog… azaz a hintó. Nem akadt ok különösebb ijedtségre. A tengely zokszó nélkül bírta a túlterhelést.
Remélhetőleg a délnyugat felé húzódó, dimbes-dombos utakon sem fogja meggondolni magát! István néhányszor járt már arrafelé, s e pillanatban éppen az előttük álló kátyúk számát iparkodott gondolatban felidézni.
Vajon hány kátyúnyira is van ide Velence?
