Kocaírók, kocatörténészek, egyebek.
- Mennyi manapság a műkedvelő! – sóhajtanak fel némely magyar tudósok, egyre gyakrabban, gunyorosan lebiggyedő ajkakkal. És való igaz. Az utóbbi esztendők folyamán ugrásszerűen megnőtt az önjelölt „történészek” száma, akik csak úgy, minden felkérés és feljogosító okmány hiányában, nyakig vetik magukat a történelem rejtekeibe, s addig búvárkodnak, míg a végén elő nem állanak a különféle légből kapott, megalapozatlan fikcióikkal.
Haj, pedig megmondta előre a „História” című folyóirat egyik szerkesztője!
Fentebb említett becses tudósaink bölcs hallgatással veszik tudomásul mindezt, és nem érzik szükségét vitába elegyedni e képzetlen, tanulatlan elemekkel. Végtére is érthető, hisz képzeljük csak el a jelenetet, amint torokfájással ágynak esvén sürgősen házhoz hívjuk a család orvosát, s amikor az sietvén megérkezik, bizalmasan megsúgjuk neki, hogy bizony tonsillitis kínoz bennünket, amire sürgősen írjon fel egy adag penicillint.
Egyikünk sem kedveli, ha be nem avatott illető kontárkodik bele a munkájába.
Igen ám!
Csakhogy van itt egy apró kis bibi.
Fentebb említett tudósaink ugyanis egyre elszigeteltebbekké lesznek, amennyiben immáron tudóstársaik is elkülönülnek véleményüktől, és merőben másféle elveket kezdenek hangoztatni. A „kezdenek” erős túlzás, hisz ez a harc idestova száz esztendeje folyik. Képzettebbnél képzettebb tudósok tucatjai támadják az ún. finnugor elméletet, mint olyant. Bátran állíthatom, hogy az elmúlt száz esztendő folyamán ezernyi-ezer bizonyítékot sikerült felkutatniuk, s a fentebb említett finnugor tábor orra alá dugniuk.
Ezek százötven éve hadoválnak mindenféle finnugor rokonságról, szibériai őshazáról, s e százötven évből száz azzal telt, hogy erődítést vontak maguk köré „hivatalos körök” felirattal ellátott, mázas téglákból, vastag habarcsba ültetvén minden egyes téglát, behúzódtak a falak közé, ahonnét olykor-olykor elődugják a fejüket, de csak hogy elavult fegyvereikkel pukkantgatni kezdjenek „támadóikra”, akik meg egyre sűrűsödő sorokban állnak ezen erődítmény körül, s heves össztűzzel próbálják ledönteni a falakat.
Ők mostanra alaposan megfogyatkoztak, táboruk egyre gyérül, de mégiscsak egy bevehetetlen vár lakói. A kintiek száma rohamosan gyarapodik, de hasztalan, hisz egy ilyen erős várat bevenni nem könnyű, korszerű fegyverekkel, létszámbeli fölénnyel sem.
Nos, ez a magyarázata a manapság tucatszámra előálló „kocatörténészek” létezésének. Egyfajta erősítés az elszántan harcoló „kintieknek”. Ők ott benn, a „hivatalos körök” feliratú falak mögött becsaptak, félrevezettek bennünket. Mi pedig itt kinn nem várunk tőlük egyebet, mint hogy belássák és be is vallják végre tévedésüket. Mentségükre váljék, hogy eleinte – vagyis az ezernyolcszázas évek dereka táján – talán még hittek is mindabban, amivel ámították a naív „tudatlanokat”. Mostanra azonban, a hivatásos és az önjelölt „tudóstársadalom” kitartó erőfeszítéseinek, makacs elhivatottságának köszönhetően, erődítményeik alappillérei sorra megroppantak.
A finnugor elmélet megdőlt, a szibériai őshaza meséje szertefoszlott, nemrégiben egy Nagykátán megrendezett szakkonferencia résztvevői kerek-perec kimondták a tagadhatatlant; NEM VAGYUNK FINNUGOR NÉPEK, MI MAGYAROK. De a fellegvár még tartja magát. Erős pajzs védi a heves támadások elől. A pajzs közepén a címer, „hivatalos körök” felirattal.
De mi, kintiek nem adjuk fel!
Nem óhajtunk egyebet, mint az igazságot. Csakis az igazat, és a teljes igazságot. Nem keresünk neves ősöket, mert nem küzdünk kisebbségi komplexusokkal. (De ez nem jelenti, hogy nem is találunk, akarva-akaratlanul is!) Magyarok vagyunk így is, magyarok vagyunk úgy is. És csak magyarok akarunk lenni. Éppen ezért követeljük vissza mindazt, amit az erődítmény lakói elvettek tőlünk, s mostanra ők maguk is tudják, mennyire jogtalanul.
Tizenkét-tizenhárom éves korom tájékán magam is történész, avagy régész szerettem volna lenni. Valami különös belső hang egyre erre ösztökélt. Végül mégsem lett belőlem sem egyik, sem másik.
Csak írni kezdtem.
Regényeket kezdtem írni, s amikor első regényem megszületett, már réges-rég nem gondoltam a történelemre.
Azután megint változott a helyzet.
Történelmi regényeket kezdtem írni.
És ma már csöppet sem bánom, hogy nem lettem régész, vagy történész. Illetve csak egy kicsit bánom. Egészen pontosan azért, mert ezenképpen jóval körülményesebb, vagy egyszerűen lehetetlen hozzájutnom a forrásokhoz, amelyekre pedig nagy szükségem lenne.
Ugyanakkor hálát adok az Égnek, amiért egy isteni sugallat megóvott attól, hogy történész legyek. Akkor most nekem is attól kellene rettegnem, amitől történészeink félnek. Nevezetesen, hogy egy-egy „tudománytalan” feltevésemmel örök időkre nevetségessé teszem magam kollégáim, magyar és nem magyar kollégáim szemében.
Nekem ettől felesleges lenne tartanom, hála az Égnek!
Mert a „tudománytalanságtól” való rettegés az, ami lelkes történészeinket – s általában a tudósokat - az egyhelyben való toporgásra kárhoztatja immáron hosszú-hosszú évek óta, és ami akadályát képezi annak, hogy mi magyarok végre megtudjuk, kik és mik vagyunk, és „kivégezzük” a „kitalált magyar középkort”.
Szóval ott tartottam, hogy egyik napról a másikra kezdtem regényeket írni. Mondhatnám, hogy isteni sugallat hatására, s ráadásul épp harminchárom esztendősen, de többen megmosolyognának. Azt mondom így is, és nem bánom, ha mosolyognak. Engem örömmel tölt el, ha mosolyogni látom embertársaimat.
Tehát egy nap úgy ébredtem, hogy most aztán regényt kell írnom, ha törik, ha szakad. Írtam is. Sebtében, mindjárt kettőt.
De akkor ráébredtem, hogy valami más dörömböl bennem, ott, legbelül.
Nekem nem egyebet, történelmi regényeket kell írnom!
Volt már ilyen a világtörténelemben, a magyar történelemben kevesebb, de azért akadt ott is. Születettek bámulatra méltó magyar történelmi regények, példának ott van mindjárt Gárdonyi Géza, aki – csak úgy mellesleg – a finnugor elméletet terjesztő tudósok magyarországi működését valóságos szellemi tatárjárásnak nevezte.
Szöget ütött a fejembe a gondolat, vajon miért nem születik egyetlen magyar író sem, aki folytatná e hagyományt. Miért nem látnak napvilágot a magyar történelemre épülő történelmi regények, amikor külhoni írók olyan előszeretettel nyúlnak ehhez a témához, s kerekítenek izgalmas, romantikus, könnyfakasztó történeteket népük történelmének egy-egy darabkájából.
Hát, majd én bepótolom e hiányosságot! – határoztam el magam.
Amint idáig eljutottam, egyebekre is rá kellett ocsúdjak, de e ráocsúdás csak tovább fokozta elszántságomat. Be kellett lássam ugyanis, hogy a magyar történelem terén felmutatható tudásom nemhogy egy hiteles regény megírásához nem elegendő, de úgyszólván egyenlő a semmivel. Igen elgondolkodtató, miképpen eshetett meg mindez, hátam mögött egy érettségi vizsgával.
Aki sokat tud, sokat felejt. – tartja a mondás. De véleményem szerint, aki sokat tud, ha sokat felejt is, sokra is emlékszik. Aki meg keveset tud, és keveset felejt, jóformán semmire nem emlékszik.
Hármasokkal, négyesekkel evickéltem át az érettségin, s – fájdalom – később szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez mit sem ért. Akkoriban még fel sem tűnt, hogy a történelemórák jelentősebbik hányada nem a magyar történelemről szólt. Ennek következtében mindaz, amit megtanultam, épp csak arra volt elegendő, hogy a „rózsák harca” kifejezést hallván ne a pázsit közepén egymásra lövöldöző rózsabokrok képzete vágódjék elibém, s mégcsak ne is a kapu mellé ültetett futórózsa, amint Rózsa nevű szomszédasszonyom hajkoronájába kapaszkodván igyekszik megakadályozni az illetéktelen behatolást. Ave Mariáról és Ave Cézárról gyanítottam, hogy nem testvérek, de arról már sejtelmem sem volt, vajon Augustus császárnak miért épp a legmelegebb nyári hónapról jutott eszébe elnevezni önmagát. Sejtettem, hogy Robespierre helyesen leírva még véletlenül sem Rob és Pierre, a francia utak rettegett betyárai, hogy a kelták talán nem azért kelták, mert az okos közmondásra hallgatván idejében ébredtek reggelenként, a sikeres aranykeresgélés reményében, és a druidák nem egy ázsiai harcművészet jeles képviselői.
No, csakhogy mindezen magas szintű tudás ugyan kevésnek mutatkozott egy történelmi regény megírásához, amit ugyan eszembe sem jutott Gárdonyi írásaihoz hasonlónak megálmodni – volt kiadó, amelyik azt vágta a fejemhez, hogy nem vagyok elég „Dumas”-s, én pedig nem óhajtottam tovább fokozni amúgy is születőben lévő ellenszenvét azzal, hogy bevallom, nem is szeretnék, mert ha már hasonlítani vágyom valakihez, az inkább legyen Gárdonyi, mint Dumas, ámbár inkább lennék önmagam, ha lehet -, de önmagam által kitűzött céljaim elérése érdekében is, sokkalta többre volt szükség.
Jobb későn, mint soha, meg persze jó pap holtig tanul alapon, szereztem egy rakományra való szakirodalmat, és átrágtam magam rajta. Mindennek immáron öt esztendeje, és ha megengedik, lentebb leírnám részletesen, mire jutottam.
Itt most – ha nem bánja a Kedves Olvasó - összegezném mindazt, amit mind tanultunk az iskolában, s amit bőszen tanítanak mai napiglan, annak ellenére is, hogy minden lelkiismeretesebb töritanár sírógörcsöt kap, valahányszor arra kényszerül, hogy előadja ezt a sületlenséget.
Amit az iskolában megtanultunk.
A magyarság ősei, más, nomád életet élő, finnugor népekkel egyetemben, az Ural környékén tanyáztak egykoron. Erre enged következtetni a nyelvészek által bizonyítékként elkönyvelt, a finnugor és a magyar nyelv között – szerintük - igazoltan fennálló hasonlatosság. Ugyanaz a nyelvcsalád.
Talán a természeti viszonyok változása, talán a túlnépesedés vette rá őket, de tény, hogy egyszer csak valami oknál fogva szétszéledtek, s elindultak a világ különböző tájai felé.
Valamivel később, a magyarság ősei, az Ural keleti oldalán éltek. Mígnem egy újabb klímaváltozás arra kényszerítette őket, hogy délebbre húzódjanak. A következő állomás, a mai Baskíria területén húzódó Magna Hungaria (Nagy Magyarország), majd később a Don és a Dnyeper folyók között elterülő Levédia. Innen indultak tovább Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe.
Kazária területét is már a besenyő törzsek állandó, fenyegető közel léte, zargatásai miatt hagyták hátra, és Etelközből is ugyanezen okból vonultak tovább. A Régi Kelet területén bekövetkezett arab hódítások kiszorították onnét az addigi lakosokat, akik nyugatabbra húzódtak előlük, maguk előtt tolva az úzok, besenyők és egyéb nomád, lovas népek törzseit. Az Árpád fia Levente által megvert Simeon bolgár cárnak kapóra jött a magyarok ősi ellenségeinek érkezése. Mindjárt szövetséget is kötött velük, a magyarok ellen.
A görög császár a magyarokat szerette volna előzőleg a besenyőkre uszítani, de a magyar vezetés valósággal irtózva rettegett a besenyőktől, és kijelentette, hogy ő biz” azokkal nem harcol, esze ágában sincs.
A besenyők, Simeon szövetségében, szétverték a magyarok etelközi szállásait, kiirtottak mindenkit, mai hazánk területére jóformán csak az életben maradt férfiak, Árpád serege települt be, akik épp távol voltak falvaiktól, Árpád vezérlete alatt. Hogy itt vagyunk, azt talán annak köszönhetjük, hogy az asszony nélkül maradt katonák az itt talált szláv és egyéb népek közül vettek maguk mellé asszonyokat.
Árpád magyarjai egyszerűen csak rátelepültek a Duna-Tisza közén kis lélekszámban talált hun és avar népességre, s manapság, amikor a magyarság már elveszítette régi tekintélyét, dicső ősöket keresünk, ezért származtatjuk előszeretettel magunkat a rettegett hun vezértől, Attilától.
És most lássuk a forgalomban lévő könyvekben olvasható, második változat érveit, amelyek igazolt, dokumentált tények, s még a finnugor elmélet hirdetői sem tagadhatták ezeket. Egyszerűen annyit tettek elméletük megóvása érdekében, hogy konokul tagadták a szkíta-magyar, avar-magyar, hun-magyar rokonság elvét, az azonosságról meg jobb nem is beszélni, noha minden egyes forrás – magyar és nem magyar – azonosítja őseinket az avarokkal, a hunokkal és a szkítákkal. (A források hazudnak, ez nyilvánvaló, mélyen tisztelt finnugor tudósaink miért is vetemednének effélére?)
Kezdjük mindjárt a szkítákkal!
Eredetileg a Kaukázustól délre laktak. I.e.:1300-tól – vagyis akkoriban, amikor a gyilkos asszír hatalom erőteljes terjeszkedésbe kezdett - folyamatosan vándoroltak délről északra. Különösen nagy tömegeik özönlötték el a Kubán-Don környékét, és a Fekete-tenger északi partvidékeit. Nem sokkal később a Kárpát-medencétől, egészen Észak-Kínáig, az egész sztyeppét uralmuk alatt tartották. Hazánkban, ásatások során, fejedelmi sírjaikból aranyszarvasok kerültek elő.
A szkítáknak különösen erős törzseik laktak a Kaszpi-tenger környékén, és az Aral-tó déli részén.
Ők voltak a királyi szkíták.
A történelmi feljegyzések szaka törzseknek emlegetik őket. A szaka többes száma a szkit-szkita. Egyes tudósok állítása szerint, a szaka törzsekből váltak ki később a szabírok és az avarok (Akikhez a világon semmi közünk, noha magát Árpád fejedelmünket is szabírnak mondják)
A kínai források azt mondják, a szakák olyanok, akár a hunok. Még nyelvük is csaknem teljesen azonos volt. Summa-summarum, az avarok, a hunok, a szabirok, az úzok mind-mind a szkíták közül kerültek ki, vagyis testvérnépek.
Történelmi adatok támasztják alá, hogy a Kaukázustól délre élt egy törzs, a magerdán törzs, a Van-tó környékén. Kr.e. a 17. századtól (vagyis többé-kevésbé Ábrahám pátriarka idejétől fogva) nevük egyre sűrűbben fordul elő, többféle változatban. Úgymint: matchar, megori, maghiori, maghiar, mogher, makar, madar, madzsar. Már Sevillai Izidor is Jáfettől, illetve annak fiától, Mágógtól származtatta a szkítákat és gótokat. A krónikák együtt említik a királyi szkítákat a szabírokkal. Későbbi adatok szerint, szabír törzsek élnek a Kaszpi-tenger nyugati vidékén.
Nézzük a hunokat!
A fehér hunok országa India északi tartományaitól, az Aral-tó keleti térségéig terjedt. A fekete hunok (Attila) birodalma pedig Észak-Perzsia, az Aral-tó, (Forgalmas egy hely lehetett!!!) Kaszpi-tenger, Fekete-tenger, Kaukázus, Volga, Don, Dnyeszter, Kárpát-medence, Alpok-lejtői térségig. Kína és India egy részét fehér hunok szállták meg
Álmos családja, s az Árpád-ház fejedelmei, a Turul-nemzetségből származtatták magukat.
Árpád vezér csapatai nem fogtak egyetlenegyszer sem fegyvert a Kárpát-medencében lakó hun és avar népesség tagjaira, akik eléjük siettek, hírt hallván érkezésükről, és örömmel fogadták, mivel rokonaiknak tartották őket.
No, de lépjünk tovább, nézzük az avarokat!
Attila után Erdély a gepidák uralma alá tartozott. Pannónia urai a gótok voltak, mígnem helyükbe léptek a longobardok. Nemsokára halálos küzdelem alakult ki a gepidák és az újonnan érkezettek között. Eleinte a gepidák kerekedtek felül. Ám a fiatal longobard király, Alboin, hogy legyűrje őket, a keletről(!!!!) a Kárpátokig száguldó avarokat hívta segítségül.
Az avar török nép, akárcsak a hun. (És a Nagykátán elhangzott, legújabb vélemény szerint immár a finnugorból törökké átvedlett magyarság, aki amúgyan előbbieknek akkor sem rokona!)A törökök khánja, mint szökött rabszolgáit kerestette őket. Az avar birodalom virágzásának idején az avarok teljesen Attila örökébe léptek.
Levédia valóban létezett, ősmagyarok lakták, akik valamiféle okoknál és előzményeknél fogva odakerültek. Magna Hungaria a mai Baskíria területén húzódott. Innen indultak el a magyarság ősei Levédia felé. Levédi és Levente – Árpád állítólagos fia – neve színtiszta finnugor név. (Ezt ne felejtsük el, lesz még róla szó!)
A magyarok semmiképp nem indultak el Magna Hungariaból 750 előtt. Ugyanez a könyv, kicsivel később azt állítja, hogy a korabeli források szerint három évre becsült levédiai tartózkodás, inkább háromszáz év lehetett. (A kérdéses időszak egészen véletlenül épp az a háromszáz esztendő, amit a sokat és sokfelől bírált Illig kérdésessé tesz. Tehát – fontos ez is! – a magyar történelemben is feltűnik az a bizonyos háromszáz év, amivel nem könnyű elszámolni, finnugor tudósaink hiába tiltakoznak olyan hevesen. A korabeli tudósítások három évről szólnak, mai tudósaink ezt háromszázra kerekítik, mert elméletük sehogyan sem egyezne, ha nem adnának hozzá 297 évet.)
Azzal magyarázzák ezen állítást, hogy a magyarokat túlontúl sok behatás érte a kazárok részéről, s mindez nem mehetett végbe három év leforgása alatt. (A szokott nóta, a magyarok elcsentek sok tucat török szót, és egyebeket, és ehhez három év kevés lett volna, legalább háromszázra volt szükség)
A kazárok egyébiránt török nyelvű nép, más állítások mongoloknak mondják őket, de a mi uralkodócsaládunk szintén az, török nyelvű volt, tudósaink véleménye szerint. (Csokonai Vitéz Mihály feljegyzései szerint meg, akinek élete álma volt nemzeti eposzt írni Árpád vezérről és a honfoglalásról, úgyhogy alaposan utánajárt a dolgoknak, szóval szerinte a kazárok maguk a magyarok. És ő mégcsak nem is feltételezésszerűen, de kész tényként szól erről, nyilván nem a kisujjából szopta. Vagyis 1780. körül, Csokonai idején még létezett valahol valamiféle forrás, ami a magyarokat azonosította a kazárokkal. Persze – kedvelt finnugor tudós fordulattal élve – hazudott az is)
Az ország neve Levédia.
Az első vajda, Levédi nevéből származtatva. Akit mások Előd néven, még mások Kende név alatt azonosítanak. Ez utóbbi, egyes állítások szerint, inkább a rangja lehetett.
Levédi vajda később Etelközbe vezeti a magyar törzseket.
Nem egészen egyértelmű, hogy pontosan mikor.
Álmos és Levédi vezetése alatt Etelközbe érkezik hét törzs, amelyből kettő(!) bizonyítottan színtiszta magyar nyelvet beszélt. A Nyék, Levédi vajda törzse, és a Megyeri, Álmos törzse, amiről – állítólag - az egész magyar nemzet ma napig magyarnak neveztetik. (Épp csak a színtiszta finnugor törzs vezére, Árpád beszél törökül)
Levédit a kazár kagán maga elé hívatta, immáron etelközi szállásaiból, s kérte, hogy a magyarok nevezzenek ki maguk fölé valamiféle fejedelmet. Szerette volna, ha mindjárt Levédi vállalja magára e posztot, de Levédi finoman elhárította e kegyet, s maga helyett Álmost, esetleg Árpádot javallotta.
Ki tudja miért?
A hagyomány szerint, Levédinek magának nem született fia, akire hagyományozhatta volna posztját, ezért engedte azt át már idejekorán Álmoséknak, a magyarság későbbi, török nyelvű fejedelmi családjának.
Mindamellett tudósaink arra is rámutattak, hogy a magyar nyelv jövevény – vagy nem jövevény, egyre megy – török szavai a hunok „r”-ezős török nyelvéből származnak.
Magyarul, amit ma a magyar nyelvben török eredetűnek csúfolnak, az valaha hun volt. (Honnét a csudából szedtük össze, azt csak a jó ég tudja)
Árpád 904-ben, Kurszán kende erőszakos halálakor megszüntette a kettős fejedelemség intézményét, és magához ragadta a hatalmat. Árpád nem származott Attila véréből, de mivel Attila véréből származónak lenni óriási tekintélyt jelentett akkoriban, s a nomád törzsek egymással versengtek, hogy ezt állíthassák fejedelmükről, Árpád és Álmos ezt a mesét agyalták ki, hogy tiszteletet ébresszenek maguk iránt. Álmos talán még fejedelem sem volt, hisz Árpád erővel ragadta magához a hatalmat az igazi uralkodó, Kurszán kende halálakor. Álmos fejedelemségét csak a későbbi, királyi történetírás hangoztatta, dicső ősöket kreálván a dicső királyoknak.
Árpád csellel szerezte meg a morva Szvatopluk területeit, a bihari fejedelem, Ménmarót földjét pedig fia, Zolta örökölte, mivel feleségül vette Ménmarót lányát, és Ménmarótnak nem volt fia, aki apja örökébe léphetett volna. Salán bolgár helytartó volt, a só útját vigyázta, Ménmarótot meg a görög császárhoz fűzte valamiféle hűbéresi viszony. (A krónika ennyit mond, nem többet. Ménmarót Görögországba menekülni készült, vagyis nyilván jóban lehetett a görög császárral. Ebből kerekedett aztán a kijelentés, hogy ő maga bolgár volt, s ha ő bolgár volt, akkor nyilván bolgárok lakták hazánk területét, akiktől honfoglalóink orvul elbitorolták hazájukat. Ezen az alapon Könyves Kálmán testvére, Álmos herceg meg nyilván német lehetett, összes hívével egyetemben, hisz ő meg Henrik császárhoz menekült, amikor összeakasztotta a bajuszt fivérével. Szvatoplukot a krónika lengyelnek mondja, még véletlenül sem morvának, akiknek utódai ma Csehországot lakják. Tudósaink szerint lengyeleket emlegetni a honfoglalás környékén anakronizmus, mindamellett sejtelmük sincs honnét, mikor kerültek elő a lengyelek, és főleg hol rejtőztek addig. Egy a lényeg, a honfoglalás idején nem lehettek ott, ahová a magyar krónika teszi őket. Márpedig a finnugor tudósok csak tudják, nem? Ők aztán roppant tudományosak. A krónikák emlegette „blakokat” pedig – akikről időközben kiderült, hogy török, baráti népek voltak, de jómagam nem csodálkoznék, ha egyszerűen csak a palócokkal lennének azonosak, hisz a krónika valójában vlachok-ról, valachok-ról ír, a „v” pedig a „p” ikerhangja – finnugor tudósaink a románok őseivé nevezték ki, nagyon tudományosan, annak ellenére, hogy írásos emlékek beszélnek arról, amikor a magyarok lakta Erdély területére, jóval a honfoglalás után, elkezdtek behúzódni a románok ősei. Palócaink – legalább is a szerencsésebbek – a mai napig itt élnek velünk, nagyon is magyarok, olyan ízes magyar nyelvet beszélnek, aminek hallatán az ember borzongani kezd gyönyörűségében. A tudomány régesrég bebizonyította róluk, hogy génjeik a törökökével azonosak, de mostanra ez már az egész magyarságról kiderülni látszik. Egyedül finnugor tudósaink ragaszkodnak körömszakadtáig a maguk elképzeléseihez. Ezért ér bennünket magyarokat a vád, hogy széjjelszakítottuk az alakulóban lévő szláv államot, annak kellős közepébe fészkelvén magunkat. A krónika ilyesmiről nem beszél, szerinte hunok és avarok laktak itt, Attila király népei, tahát rokonaink.Egyedül finnugor tudósaink hangoztatják a fenti, roppant tudományos feltételezéseket, aminek köszönhetően összes szomszédaink az első világháború környékén váltig állították, hogy őket bizony megilletik azok a bizonyos terülek Magyarország eleven testéből, amelyeket aztán Trianonban ki is harcoltak maguknak. Persze Trianont emlegetni nem illik manapság, el kell felejteni, hisz régen volt. Magyarok milliói sínylik mind a mai napig azt a „régi” ügyet, amelynek megtörténtéhez hamis állításaik révén a finnugor tudósok jelentősen hozzájárultak. De erről nem illik beszélni!)
Bocsánat a kitérőért, menjünk tovább!
Zolta neve „szultán” jelentésű, ami nem is csoda, tekintvén, micsoda győzelmeket aratott akkoriban az arabok szultánja Keleten. Dicső névnek számított ez, persze, hogy Árpád nyomban le is foglalta legkisebb fiának. Mindezek tudatában Zolta születését nagyjából 894-re tehetjük.
Árpád megölette Zobort, a nyitrai szláv fejedelemség helytartóját, Szvatopluk emberét. Leigázta, és magáévá tette a morvák területeit, Pannoniával egyetemben, ami úgyszintén a morvák felségterületének számított, a frank uralkodó jóvoltából.
Azután erőt gyűjtött, és megkezdte nyugati „kalandozásait”, amikor is rablóportyákat indított a Nyugat civilizált, gazdag városaiba, azokat lerombolta, az ott talált kincseket pedig elrabolta. (Mára kiderült, hogy a kalandozásoknak nevezett magyar rablóportyák „véletlenül” épp azokba a városokba irányultak, ahová az avar fejedelmi kincstár korábban elrablott kincsei kerültek. Nagy Károlyról büszkén mesélték, hogy szekérszám hordta hazájába az avarok kincseit. Az nem volt rablás! A rablás az volt, amikor a magyaroknak nevezett avarok addig mentek, míg az utolsó szálig vissza nem szereztek mindent de mindent, saját tulajdonukat, évszázadok óta őrizgetett ereklyéiket, köztük a Szent Koronával, ami soha nem állt két darabból, és koránt sem származott Szilveszter pápától, avagy a görög császártól. Szilveszter küldte el István királynak, ez igaz, de István király csak visszakövetelte a pápától, ami őt és nemzetét illette. Ennyi az egész.)
De megint elkalandoztunk a „kalandozások” révén!
Úgyhogy térjünk vissza az iskolában tanultakhoz!
Kurszán kendét a bajorok ölték meg, amikor is barátságot színlelve maguk közé hívták, alig valamicske kísérettel a háta mögött, s ott, a számára rendezett díszebéden vették életét.
Kurszán Kend fia, akinek szállásterületei az ország nyugati felén, a Balaton környékén terültek el, akárcsak Bulcsúé, ámbár a Nyírségben is voltak törzsi szállásterületei.
Bulcsú maga kabar származású volt, amennyiben apjának Kálnak személyneve a kabarok káliz eredetű törzsére vezethető vissza. És Bulcsú ugyanezen vidéken sátorozott, de még Lél vezér is, aki meg Üllőnek, Árpád egyik fiának leszármazottja.
Az ország nyugati fele állandó, sosem lanyhuló védelmet igényelt, ott volt a legnagyobb a veszély. A csatlakozott népek állandó szállása volt tehát, hisz őrájuk hárult a határvédelem.
A mindenkori kende, azaz szakrális, legfőbb fejedelem – kende jelentése annyit tesz: „akié a nap”, s egyértelműen a szent főfejedelemre, az „Ég fiára” utal – a törzsek gyűrűje által közrefogva, vezéreinek védelmében, az ország belsejében telepedett le.
A kazároktól átvett kettős fejedelemség rendszeréhez tartozó kende, szakrális fejedelem, mint olyan, névleg uralkodott, valódi hatalma nem volt, emberek közé nemigen ment. Egyfajta mágikus tiszteletnek volt tárgya.
A „kalandozásoknak” nevezett rabló hadjáratok Árpád halála után is folytatódtak, noha nemigen tudni, ki is örökölte Árpád fejedelmi trónját. Talán Zolta foglalta el helyét, de gyermek lévén, mások kormányoztak helyette, egyfajta régensi szerepben. Később aztán Fajsz uralkodott, Árpád egyik unokája, még később Taksony, Géza fejedelem apja, de közben valamikor Szabolcs is, akit egyesek Árpád legkisebb fiával, Solttal, vagyis Zoltával azonosítanak.
955-ben I. Ottó hadai csúfos vereséget mértek a magyarok Bulcsú, Lél és Súr vezette seregeire, aminek következtében a magyarok soha többé nem támadtak nyugati irányban. Géza, Taksony fia épphogy a Nyugat szövetségét kereste, s e szövetség reményében tűzzel-vassal vette rá népét a keresztség felvételére.
Bíborbanszületett Konstantin, akit Bulcsú horka és Tormás herceg, Árpád egyik dédunokája 948-ban meglátogattak, kettejük elmondása alapján, fenntartotta nekünk a törzsi névsort.
Így néz ki:
Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi.
Árpád négy fiának nevét ugyaninnét tudjuk:
Tarhos, Üllő, Jutas, és Zolta.
A legidősebb Tarhos, de ő még apja előtt meghalhatott, ezért hagyta Árpád Zoltára a fejedelmi trónt. Leventét ez a névsor szóval sem említi, de Levente kétséget kizáróan Árpád fia, és örököse volt – állítják tudósaink. Egy másik görög munka szól is róla, arkhónnak mondja, ami az egyik legmagasabb tiszt, vagyis ő Árpád fia kellett legyen.
És most engedje meg, kérem, Kedves Olvasóm, hogy „átadjam” Önnek ugyanezt, csokorba szedve, amolyan karikatúraszerűen!
