Ébredj fel!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen apró, icike-picike népecske. Ott éltek, éldegéltek, sötét tudatlanságban, a Káma folyó tövénél, túl az Óperencián, túl a Dnyeszter folyamán, az Ural hegység lejtőjén. Földbe ásott putrijaik szerteszéjjel állottak, körülöttük friss fű termett barmoknak és lovaknak. Gyűjtögettek, halászgattak, lesből lőttek vadakra, borozgattak, nevetgéltek, nem gondoltak a gondra. Gyűjtögetni, halászgatni finn népektől tanultak, ha nincs a lapp, a magyarok tán éhen is pusztulnak.
Hanem aztán, elfogyott a friss, zamatos fűféle.
- Nem kéne-e elindultunk nyugatra, avagy délre? – kérdezték, de csak úgy szemmel, vonogatva vállukat, hisz e régi, szép időkben, szavaik még nem voltak. Később persze „beszerezték” mit a szükség megkívánt, így esett, hogy e népecskéből a legbarbárabb barbár vált.
De ne szaladjunk annyira az események elébe, ott tartottam, nem kéne-e nekierednünk délre.
Vagy nyugatra.
Északon már jártunk régen, hidegek ott a nappalok, az éjszakák meg borzongatók, nem tűrik ezt a magyarok. Finnugor nép, kétségtelen, de annak is korcs, gyengécske. Ki nem állja a zúzmarát, ne merészkedjék jégre! Lapp, szamojéd, vogul, osztják pereputtyunk minékünk, s bár ők bírják a hideget, mi azért csak eridjünk! Nyilvánvaló a hasonlóság, a vak is láthatja kérem, magyar, lapp és szamojéd egy nagy család voltak régen.
De a magyar nyughatatlan, nyugat kincse csábítja, kár, hogy nincsen elég szava, s elmondani nem bírja:
-Menjünk inkább New Yorkba! Hisz manapság az a menő, ránk fér egy kis okulás, sátorfákat felmálházni, barbár magyar, indulás!
Addig-addig pillogattak, hümmögtek és krákogtak, mígnem egy szép verőfényes reggelen, elindultak. Mentek, mentek, mendegéltek, a lenyugvó nap után, de a rendezetlen, nyüzsgő csorda elakadt egy délután.
Mily szerencse!
Török népek kerültek az útjukba!
Háromszáz év rohant el, míg e tanulatlan, buta népség néhány tucat török szócskát bevésett az agyába. A pusztításhoz nem kell ész, hát azt ragyogóan művelte, kazár urak örömére a fél világot szétverte. Nem hányhatjuk szemére, hisz egyhangú a tanulás, kedvtelésből rajtaütni, nyilazni és ütni, vágni…
Az ám a szórakozás!
Mire berendezkedtek vón, inalhattak megest tovább, a besenyőknek elegük lett, s elhúzták a magyar dalát. No, persze nem hegedűvel, gyantával és vonóval, hanem inkább íjjal, nyíllal, ügyes harci taktikával, rendszerezett hadakkal.
Ámult, bámult csak a magyar.
- Mennyi erő, mennyi ész! Labdába se rúghatunk itt, szaladnunk köll, osztán kész!
Nem futottak túl messzire, megálltak nagy lihegve, Etelköznek szép tájain betértek egy ligetbe. Onnét leskődtek kifelé, üldüz-é a besenyő, mer ha nem, hát megállani jut tán némi kis idő.
Jutott, persze!
Igaz, nem sok, alig néhány esztendő.
Pusztítani mindig tudtak, miért épp azt felednék? Görög császár használta a barbár magyar erejét. Nem kérdezett semmit az, ha íját elővehette, s lűdözhetett szerteszéjjel, nyugatra, vagy keletre. Kutyát nem érdekelte. Öljünk, csak mert ölni jó, pusztítsunk és raboljunk, ha szétnézünk a frankok között lesz még néhány új szavunk.
A végén még majd beszélni is, majdcsak megtanulhatunk.
A szép álom porba hullott, nyakukban a lábuk megest, a Kárpát-medencébe futnak, lóhalálban, egyenest. S hogy mire ez a rohangálás? Megmondom én, hogyne már!
Barbár, vad ősmagyarra a rettegett nép, a besenyő, újra s újra rátalál. Szétzavartak Etelközből, szemünk szikrázott belé, így került Árpácska népe a Kárpátok bölcsőjébe, a Mátra lábai elé. Ung váránál megpihent a menekülő, gyáva had, veszni hagytak asszonynépet, gyerekeket, barmokat, oly veszettül mentették a tulajdon irhájukat.
Pihenésről szó nem lehet, ha kell, elhordjuk a hegyet, körülbástyázzuk e helyet, nehogy még a bessik népe tucatjára, ezredjére elkergessen bennünket! Nincsen immár hová mennünk, nyugat felé sok a nép, Árpácska és gyarló népe a tettek mezejére lép. Várat épít Ungvárnál, így nevük immár Ungvári, tesz még ezt azt, de asszony híján, nincs többé mire várni.
Íjat ragad, nyilat röpít, kiirtja a szlávokat, a facér had egykettőre kerít egy asszonyhadat. A galamblelkű Szvatoplukot csúnya csellel átveri, bolgárt, morvát eltapos, és máris kész van Hungari.
Négy-öt évig nyugton marad, dolgozik a fáradt had, az Etelközben veszett helyett „készít” újabb lurkókat. Közben persze ámuldozva lesi a levert népeket, földművelést, állattartást tanul, s egész szóképeket.
Így szerez nyugati műveltséget.
Illetve csak megkísérli, hisz messze áll ő attól még, a művelt Róma árnyékát sem tapodhaná azidétt!
Nyavalya a tanulásba!
Elegük lett belőle!
Belesajdul szegény magyar összes agytekervénye.
Leltek néhány élő szlávot, avarokat, hunokat, no, tanultak tőlük sokat, mondákat, s persze szavakat. Dicső ősük fia sincsen, de sebaj! Lopnak maguknak. Attól kezdve hítták maguk avaroknak, hunoknak.
Isten Ostorának híre eljutott a fülükbe, Attila a barbár nyilas belopta magát szívükbe.
- Ha ő úgy, mi még úgyabbul! – kiáltják, és lóra fel! Nyugat felé indulnak egy szedett-vedett sereggel. Szerencsére a nyugat népe rosszul lát, vagy mi a szösz, megesküdnék bármelyük, anyjára, vagy életére, netán épp a magas égre, hogy e nyilas, íjas barbár nem egyéb, mint Attila népe.
Pedig tiszta szamojéd!
Vagy nem! Vogul, vagy mi az ég!
Egyre megy, ha félnek tőlünk! Avar és hun visszatért! Szaladjunk hát nyugat felé, műveltségért, kincsekért. Attila király is így tett, minden élőt lelövetett, minden kincset összeszedett, barbár módon kirabolta a művelt, keresztény nemzeteket.
S ni csak, micsoda híre lett!
Pedig ő nem is volt lett!
Aztán ez a Csaba gyerek! Úgy regélik a székelyek, csuda tudja, hol hallották, vagy tán épp csak kitalálták, ez a Csaba soha nem is vót az Attila fia, elhitette magárul mégis, szerteszéjjel híresztelte, hogy őt görög anya szülte, hunok királya nemzette, csakhogy áruló nemzete leverte és elkergette.
Szent egek! Ez eszperente!
Vagy nem?
Nehéz még a beszéd.
No de sebaj! Ez a szelíd, védtelen és félős nyugat úgyis régen látott nyilat, van már annak négyszáz éve, hogy Aladárt elkergette. Befogadta a gótokat, gepidákat, lombardokat, béke honol e bárányok közt, amióta a barbár hunnak áruló nyoma sem maradt, s amióta Nagy Károlyuk porrá verte az avarokat.
Huj, huj, huj!
Roham indul.
Eltaposunk svábot, frankot, morvát, bajort, burgundot, gallt és latint, lombardokat, s néha egy-két etruszkot. Nyers hús, ha van, elbánunk mi szaporán az éhséggel, megszomjazván megöntözzük gigánkat meleg vérrel. Leghőbb vágyunk ellopni a magasból a gall kakast, kereszt, kaspó, herma, oltár, mindegy, hogyha aranyból van, magunkkal visszük mi azt.
Gyűlik a sok kultúra.
Nem kell már csak egy-két túra, s gazdagságunk lefőzi a Nyugatot. Szavunk is van mostmár, sok. Igaz, mindet összeloptuk, egyszerűen eloroztuk, innét-onnét összehoztuk, s zenét is csórtunk melléje, csak hogy hűvös őszi éjen, putrijaink elé gyűlve, alkoholpárában főve, mulathassunk könnyezve.
Sírva mulat a magyar.
De ha éppen nem sír, szövetséget kötni akar. Kutyát kerít, de minek egész, ha elég a fele is? Első Ottó jön épp szembe, megegyezünk vele is. Alkudozunk mindenkivel, ha ellentmond, hát lövünk rá, figyelj fiam, ekképp válhatsz igaz, vérbeli magyarrá!
A cserépkorsó könnyen törik, arany kell hát helyette…
Óh! Hát ez a hülye edény az egészet elcseszte!
Addig járt a kútra, mígcsak ripityára nem törött! Lech mezején nem leltünk mást, csak százezer ördögöt. Heten tértünk haza onnét, orr nélkül és fül nélkül…
De az okos befektetés előbb-utóbb megtérül.
Nekivágunk mind a heten, magyaroknak serege, nyugat felé nem megyünk már, nézzünk el inkább délre! Mind a heten odasereglünk Bizánc kapuja elé, amit még nem raboltunk össze, nem lehet, csak görögé. Botond öcsénk leveri a hegynyi magas görögöt, de a korsó, úgy tűnik, már mindörökre eltörött.
A birkanyáj is összecsődül, ha vad, lovas nép kergeti.
Báránylelkű frank császár a görög nyájat keresi.
Nem maradt más hátra, immár indulni kell előre, menetelünk orrlógatva, bele a kereszténységbe. Barbár magyar nyisd ki füled, okos szóra hallgass most! Meghúzhatod magad itt, ha a barbárságot elhagyod. Szilveszter és Ottó megszán, küld néked szép koronát, nincs más dolgod, hajts fejet, és tiszteljed a Szent Királyt!
Sehonnai bitang ember, honnét jöttél, nem tudod, de felhalmozott tudásunkat tőlünk eltanulhatod. Frank mintára szervezz magadnak új államot, ehhez összes törvénytárunk, ha szépen kéred, megkapod. Megtanítunk szépre, jóra, beszédre és írásra, frank lovagok okítanak páncélos bajvívásra. Jóindulat tüzel minket, hogy így van, azt láthatod, amikor majd szép Gizellát királynédul megkapod.
Is Ta Ba Nu úrnak nincs értelme, kereszteljük Estvánra, Is Ta Úr-Kám Esztergom lesz, s ne gondolj életfára! Hetedhét országnak tája nem létezik, mese az, valld be magyar, álmodtad csak, helyesebben hazudtad! Isagila, Szép Heléna, Szék Úr Út és Zikkurat, Menelaos Mén-Ila-Ős…ne hadoválj zöldakat! Eket. Amazonok nem léteznek, Hímasszonyok végképp nem! Tanuld már meg! Nincs egyéb, csak női nem, és férfi nem!
Homéros és Hon-Úr-Ős? A magánhangzót ismered? Székely írás? Nem írás az! Csak kaparsz a fába valamiket. Árgyélus, Fehérlófia, Argosz, Lebadia, Attika, hazudsz, látod, mondom én, hisz az a görögök otthona. Görög vagy te? Nem vagy görög. Frank vagy-é hát? Frank se vagy. Francia sem, római sem, ne jártasd a szájadat!
Milyen sem? Hogy szem? Mi? Szem úr? Samas, Szemes, Nippur Nap úr? Lázad van, vagy mi a szösz? Ia-Ra Kelt? Ha jót akarsz, így énelőttem nem köszönsz. Jó reggelt mondj, szépen beszélj, e badarságot elfelöjtsd! Ejtsd.
Báb-Ila, ezt meg ne halljam, s főleg, Babba Maria? Keddasszony, az mi a csuda? Mondd csak azt, Szűz Mária! Istenanya, nem Istáret, az ég áldjon, figyelj ide, Thana fia, áldjon meg a magyarok Is-Tana! Tene.
Etel-kuzu, Etel, Itil, Attila és Is Ta Ra Et? Nem csoda, ha mostanra már nem tudod a nevedet. Makogsz nekem, ahelyett, hogy érthetően beszélnél, ha rám figyelnél, a végére még homo sapiens lehetnél. Astor? Azzal mit akarsz, hisz latin az, és nem magyar. Én megöllek, ha nem hagysz engem békén végre Istárral! Most meg sólyom! Milyen sólyom, vadászatra készülsz tán? Turul? Olyan madár nincsen, már megint csak hazudtál.
Gara? Ugyan milyen gara? Vadászsólyom! Kac, kac, kac! Okosabban tennéd, hogyha összeszednéd magadat! Danaidák? Görög az is, ó, hogy Dana verjen meg! Hellénekből kovácsolnál híres-neves ősöket?
Iszá?
Igen.
Jézus neve.
De nem magyarul, arabul! Még hogy róla kapta nevét fejedelmed, Géza úr? Jesse volt ő, vagy tán Isse, barbár, pogány magyar úr. Parthogenesis, szűznemzés, parthusok, és főkötő? Ilyent visel mostanában minden rendes magyar nő? Hát nehogy nekem kitaláld, hogy Jézus a te nagyapád! Istenuccse agyoncsaplak, ha nem fogod már be a szád. Parthuslövés, nyilazgatás, hátrafelé, lóháton? Na, most aztán elég volt, vagy olyat kapsz, hogy megbánod!
Felébredtem, fel bizony, s a kezem benn a bilibe. Tiszta szívből vágytam vissza a dimbes-dombos Uralbe. Ba.
Hisz ott is jártam valahe. Ha!
Eston… Észt-hon… Est Úr Hona…
Hogy kerültem én oda?
Ég áldjon, egykori hazám, szép Dentü-Mogeria!
Vagy Ódon-Ta-Mag-Aria?
Régi tanyája magyar népnek?
Hát, én már semmit sem értek!
Mezo-pot-amia? Pot, fot, fod, főd, föld. Emes földjének népe?
Emese álma. Egy népfolyam szétszéledése…
Mag-ár.
Az emberiség magjának árja?
Vagy csak egy nyugtalan éj álma…?
