Jól van, jól van, de kit érdekel?
Talán nem árulok el titkot, ha elbeszélem, micsoda érdektelenség fogadta készülő sorozatomat az Árpád-ház fejedelmeinek, királyainak életéről. Ezer és ezer helyen próbálkoztam szponzorokat keresni a megjelentetéshez, mindhiába. Emaileket, floppykat, leveleket küldözgettem az ország minden tájára, s hogyha azt írtam: Turul-sorozat, válaszra is alig méltattak.
És ez bizony szomorú.
Amikor az ember azt látja, hogy a felnövekvő generáció alig tud valamit a magyar történelemről, azon belül még kevesebbet államalapító dinasztiánkról, amikor a televíziós vetélkedők szájtátva csodált, művelt résztvevőinek tudása megáll az ide vonatkozó kérdéseknél, és szinte csak azoknál, akkor az ember elgondolkodik.
Miért?
Miért vagyunk mi, magyarok ennyire közönyösek a saját múltunkkal szemben? Iskoláinkban angol, francia, német és amerikai történelemmel tömik gyermekeink amúgy is túlterhelt agytekervényeit, és épp a saját históriánk az, aminek már nem jut hely. Az esélyt sem adjuk meg nekik, hogy magukénak tudják a magyarok – őseik - történelmét, hogy tiszta szívből mondhassák:
„És amikor Árpád hazatért, háta mögött a Magyar Törzsszövetség hét törzsével, hogy egyesítse a még megmaradt magyar törzseket, hogy hazát adjon nekünk, ahogyan tette már annyi, hasonló nevű elődje a vízözön óta, hogy két, erős karjával egybe fogja, kebelére ölelje és megóvja a reá váró, biztos pusztulástól a mi maroknyira fogyatkozott nemzetünket, nos, Árpád atyánk bizony tudta, mit csinál. És azt is, hogy miért. Művére a koronát Szent István tette fel, s ha ők nincsenek, most nem vagyunk mi sem.”
Romantikus képzelgések?
Meglehet.
A hála, a tisztelet manapság kiment a divatból. Az emberi természet sajnos mindig hordozott magában előnytelen tulajdonságokat, és a technika korában e tulajdonságok elhatalmasodtak rajtunk. Egoisták, törtetők lettünk, s a nagy pénzhajhászásban képtelen vagyunk már arra, hogy felnézzünk valakire, hogy jó szívvel gondoljunk azokra, akik megérdemlik. A televízió, a Világháló és hadd ne soroljam, szinte erővel dugja az orrunk alá a kötelezően istenítendő, úgymond bálványokat. Rajongva tisztelünk színészeket, énekeseket, mert ezt teszik mások is, és közben jottányit sem foglalkoztat minket, hogy vajon kiérdemelték-e e tisztelet, avagy sem.
De ha megkérdeznénk miért, nemigen tudnánk megfelelni rá.
Mi magyarok pedig különösképpen híresek vagyunk ahhoz való hajlamunkról, hogy lepocskondiázzuk önmagunkat, és szolgamód majmoljuk bálványainkat, akik azonban az esetek jelentősebbik részében nem nemzetünk fiai. Mert annál azért jóval büszkébbek vagyunk, hogysem velünk egyívásúra nézzünk fel. Mi történhetett vajon a büszke magyar nemzettel, hogy mialatt a többi népek öntudata felébredt és megerősödött, addig az övé tán örökre odaveszett?
Ámbár effélékről beszélni manapság nem divat. Szempillantás alatt antiszemitának, rasszistának, neonácinak bélyegzik, rossz szemmel kezdik nézni azt, aki mégis beszél róla. Ahogy a cigány egy ideje már nem cigány, hanem roma, és cigány mivoltát tagadni igyekszik, úgy talán mi sem vagyunk már magyarok, tagadjuk meg magyarságunkat!
De akkor mik vagyunk?
Kik vagyunk?
Kilógunk a sorból így is, úgy is, hisz nyelvünk is más, erővel kellett „rokonokat keríteni” neki, és a hivatalos vélekedést véve alapul, mi vagyunk az egyetlen nép, aki még tulajdon történelmét is meghamisítani igyekezett, hisz krónikásaink hazudoznak, népünk meg – élen a székelyekkel – kitalált, elcsent mondákat, regéket mesél, immáron évszázadok óta, még eredetmítoszunk is a képzelet szüleménye.
Lehet, hogy mi magunk is a képzelet szüleményei vagyunk?
Nem is létezünk talán, csak azt hazudjuk?
De elég ebből!
Mint mondottam, elenyésző az a tudásmennyiség, amit gyermekeink megtanulnak az iskolában népünk múltját illetően. Szégyenletesen kevés. – hangoztattam a múltban, és teljes hittel. De időközben ráébredtem miért olyan kevés, amiképpen arra is, hogy ez a szerencse!
Mostanra mindenki, akinek hangyányi beleszólása lenne a történelemtankönyvek tartalmába, gyanítja – sőt, tudja! - hogy azokkal nincs rendben valami. Valahol a szívük mélyén érzik, hogy a régi álláspont, a finnugor elmélet tarthatatlan. De még nem merik, többen meg nem is akarják elhinni azt, amit helyette tanítani kellene az iskolákban. Ez a hitetlenkedés, ez a bizonytalanság, önmagunk megkérdőjelezése is a százötven éve kitalált, s a nemzet lelkét azóta is, belülről mállasztó finnugor elmélet, s a vele járó összes kolonc hihetetlen romboló hatásának végeredménye. Olyanokká lettünk, amilyenekké százötven esztendeje valahol, valaki tenni akart minket, magyarokat. Elvesztettünk büszkeségünket, de valljuk be, nem is csoda. Elvesztettük önbizalmunkat, s az egymással szembeni bizalmunkat is, pedig valaha mi voltunk a világ egyetlen népe, ami arról volt híres, hogy adott szava esküszámba megy, s az élete árán is tartja magát ahhoz.
(Mondj igazat betörik a fejed alapon a magyarok ezen tulajdonságát valóban károsnak, nemkívánatosnak kell mindősítenem. Féleszű őseink többször megütötték a bokájukat becsületességük miatt, ugyanis – ha még nem eszmélkedtünk volna rá – a rossz elnyeri méltó jutalmát, a jó pedig méltó büntetését. Trianon előtt Európa összes állama hódító politikát kezdett, kivéve a Magyar Királyságot. Az összes állam azt leste, kit, hol, mikor hódíthatna meg, a még több haszon, az anyagi fellendülés reményében, kivéve a Magyar Királyságot. Az összes állam, évtizedek óta, aktívan készült a háborúra, kivéve a Magyar Királyságot. Végül az összes állam gyarapodott, eredeti terveiknek megfelelően, kivéve a gyevi bíró… akarom mondani, a Magyar Királyságot. A hódítani akarók hódítottak, a náluk kisebb hódítani akaróknak pedig odavetették a „konkurens” Magyarország egy-egy darabját, s ezzel két legyet ütöttek egy csapásra. Amíg Nagymagyarország létezett, addig Európában nem jöhetett létre másik nagyhatalom, vagyis Magyarországot el kellett pusztítani! Féltek tőle, akár a tűztől, tehát részükről nagyon is okos tett volt Őt miszlikbe tépni, darabjait másik öt-hat államnak odavetni, hisz Ő, immáron törpe létére, magára maradt, a „lekötelezett” öt-hat állam meg egymás, és a tervet kiagyalók szövetségese. Elbántak velünk, de aki büszke lehet, azok mi vagyunk egyedül, hisz egész Európa, összefogva volt csak képes eltiporni minket. A helyükben én nagyon szégyellném magam. De erről manapság nem illik beszélni! Manapság ugyanis az ember arról beszél, amiről akar, de előbb kérdezze meg, mit akar! Máskülönben antiszemitává kiáltják ki. Egyik vezetőnk nemrégiben állítólag annyit mondott Trianonról, nem időszerű beszélni róla. De mikor lesz időszerű, ha 85 év alatt egyszer sem volt? Meg hogy felejtsük el, régen volt. A Holokauszt is régen volt, mégsem mondja senki, hogy felejtsük el. Épp ellenkezőleg. Divat lett – kötelező divat – tejbe-vajba füröszteni a zsidókat azért, amit Hitler tett velük. A világ, az emberiség egyik nagy szégyene az is, valóban. De nem az egyetlen. A többiről miért kell hallgatni? Nem áll érdekében a napi politikának, hogy beszéljünk róla? Kitől kérdezzem meg, vajon Németországot széjjelszabdalták-e a második világháború után? Kitől kérdezzem meg, mit követtünk el, mi magyarok, amiért rettenetesebb büntetést érdemeltünk másfélmillió zsidó véreskezű gyilkosánál? Kitől kérdezzem meg, az Osztrák-Magyar Monarchiának miért csak a magyar fele volt bűnös valamiben, amiről nem tudni micsoda, a másik fél, az irányító fél pedig olyannyira bűntelen, hogy még neki is csurrant-cseppent a magyar javakból? Kitől kérdezzem meg, mi a rasszizmus, ha nem az, hogy a zsidókra csúnyán nézni sem szabad, de a magyar kisebbségeket véresre verhetik a környező országokban, csak mert magyarok? Kitől kérdezzem meg, Magyarországnak miért kötelessége jobban tisztelni kisebbségeit, mint tulajdon fiait? Kitől kérdezzem meg, hányan élnek még a világon, akik a mai napig sínylik a Holokausztot, s ezzel szemben hányan élnek, akik a mai napig sínylik Trianont? Kitől kérdezzem meg, a nagyvilágon hol jut annak hely, aki tulajdon szülőföldjén, ősei földjén, ahol kilencszáz éven át elei munkájából élt és virágzott minden, ő ott idegen, hazájának összezsugorodott határain belül pedig szintén idegen, nem magyar okmányokkal érkezik, ha érkezik? Kitől kérdezzem meg, kinek volt joga hontalanná, földönfutóvá, lenézett kisebbséggé tenni ötmillió magyart, akinek gyermeke, unokája, dédunokája is hontalan, földönfutó kisebbség lesz, s közben egyre azt hallja: felejtsd el, emlékezz inkább a Holokausztra? Kitől kérdezzem meg, mit ártottunk mi Európának? Kitől kérdezzem meg, a felénk irányuló gyűlöletnek, a velünk szemben elkövetett igazságtalanságokank, mekkora hányada köszönhető a világban elhintett, erővel ránk tukmált finnugor tanoknak? Kitől kérdezzem meg, honnét szedte a Világ, hogy hazánk területét másoktól raboltuk el, hogy mindenünket másoktól raboltuk el, s ezt visszarabolni nem bűn, de egyenest becsületbeli ügy? Kitől kérdezzem meg, a tyúk, avagy a tojás volt-e előbb, s a trianoni döntés nem a nyolcvan-száz évvel korábban terjeszteni kezdett finnugor elmélet koronája volt-e, nem Magyarország ellehetetlenítésére eszelték-e ki az egészet? Kitől kérdezzem meg, miféle magyar tudós az, aki a mai napig adja a lovat e téves tanok alá, és nem látja be, mennyi de mennyi kárt okoztak ezzel már elődei is?
Talpra álltunk, élünk. Ziláltan tépetten, de megvagyunk. Együttérzünk mindenkivel, épp csak velünk nem érez együtt senki. És a Világ, Európa talán épp azért emlékszik inkább a Holokausztra, mert arra már csak emlékezni lehet, segíteni rajta nem. A másfélmillió halottat feléleszteni lehetetlenség, senkinek eszébe nem jutna. A magyarok 85 éves búján lehetne változtatni, de azon meg senki nem akar! Inkább felejtsük el! Felejtsük el, hogy össztüzet nyitottunk egy országra, aki sosem bántott senkit, sosem kezdeményezett véres harcokat, legfeljebb védekezett, most pedig ott állunk büszkén, az ő megásott sírgödre felett, és egyre azt szajkózzuk, nem is olyan rossz neked, van, akinek még náladnál is rosszabb. Képmutatók vagyunk, beszélni bármiről tudunk, de amiért tenni lehetne, sőt, tenni kellene (!) arról hallgass!)
De menjünk tovább!
Nos hát, igaztalant állítanak a magyar diákok történelemkönyvei, és ezt mostanra mindenki tudja. (Stílusosan, történelemkönyveink is hazudnak) Talán épp ezért lett a magyar történelemről szóló tananyag olyan kisujjnyi, mint aminő lett. És amíg azt a szemléletet tükrözi, amit tükröz, ne is legyen terjedelmesebb! Csak még tovább rontaná az amúgyan is siralmas helyzetet. Legalább tíz generáció, s vele egy egész nemzet nőtt fel azokon a tanokon, melyek szerint mi, magyarok, szókincsünktől kezdve, egész kultúránkon keresztül, hazánk területéig bezárólag mindent de mindent – hogy finoman fogalmazzak – másoktól lestünk, vettünk, csentünk, loptunk, raboltunk el.
Mindez Árpád és Szent István megtagadása, meghazudtolása és műveik porig rombolása.
Elnézést a kifejezésért, de a bicska is kinyílik a zsebemben, valahányszor kezembe veszem gyermekeim tankönyveit, avagy beleolvasok egy-egy szakirodalmi munkába. Legutóbb például, azt a nagyon elmés megállapítást volt szerencsém olvasni a Révai lexikonban, hogy a hét napjait jelölő szavaink közül mindössze a hétfő és a kedd volt a sajátunk, a többit mind egy szálig a szlávoktól vettük át.
Nos, ilyen elvetemült kérem a magyar!
A világtörténelemben egyedülálló módon, kétnapos hetet mondhattunk magunkénak mind addig, míg isteni szerencse folytán össze nem akadtunk szláv barátainkkal, és ők fel nem hívták a figyelmünket, hogy azért ott van ám a szerda, a csütörtök, a péntek, a szombat és a vasárnap is. Egész odáig a magyaroknál így teltek a hetek: Hétfő, kedd. Hétfő, kedd. Hétfő, kedd. Olyan katonásan! És mily hosszú ideig, időtlen-időkig mehetett ez így, tekintvén, hogy a szláv népek nyelve évezredekkel fiatalabb a miénknél, tehát kénytelenek voltunk megvárni egész népek létrejöttét, hogy végre hozzájussunk a „szerdához, csütörtökhöz, péntekhez, szombathoz, nem is beszélve a drága jó vasárnapokról. Képzelem, eleink hogy eltáthatták a szájukat, amikor újonnan megismert szláv testvéreik közölték velük, hogy ma nem hétfő van, hanem szerda és holnap nem kedd lesz, hanem csütörtök, de még utána sem hétfő, hanem péntek, és vasárnapig ez meg sem áll.
Micsoda vircsaft!
De ha meg lentebb „véletlenül” szoros kapcsolatot lelünk a hét napjainak, a hét magyar törzsnek, és a hét, ókorban ismert bolygónak nevei között, de még a napok angol elnevezései között is, arra vajon miképpen reagálnának neves finnugor tudósaink? Már persze, ha egyáltalán hajlandóak lennének szóba elegyedni velünk, de félek, az nekik rangon aluli. Mindenesetre a magyarázat bizonnyal valami afféle lenne, hogy a szlávok adtak nevet a bolygóknak az ókorban, méghozzá épp a barbár magyarok törzseinek neveiről, akikről meg azt sem tudják, ki fia-borjai, és az angol-szláv népek is olyannyira rettegtek a „vérszívó” magyarságtól, hogy a béke kedvéért róluk nevezték el a hét napjait. Épp csak a magyaroknak nem volt annyi sütnivalójuk, hogy a meglévő kettő mellé kiagyaljanak még öt nevet, a hét hiányzó öt napjának.
Egyébiránt ez a szláv kérdés is elgondolkodtató. A morvákat és bolgárokat például Ibn Ruszta egyáltalán nem sorolja a szlávok közé, jó lenne utána járni végre, kik is voltak a szlávok. Mert a bolgárok és a morvák – ezek szerint – nem. Amellett igen érdekes, hogy a szlávoknak egyáltalán nincsenek veteményeseik, Ibn Ruszta elmondása szerint.
Pedig mi tőlük tanultuk a földművelést!!!!!!!!!
Állítólag!
Persze attól szerdájuk, csütörtökük és péntekük, szombatuk meg vasárnapjuk lehetett!
Ráadásul a szlávok tűzimádók, többnejűek, és asszonyaik, halottaikat siratván, összevagdalják magukat. Ezt eddig a pogány magyarokról állították, igen tisztelt tudósaink. Akkor most mi az igazság?
És engedjék meg, kérem, hogy itt, most idézzek egy újabb, számomra oly megnyugtató, reményt adó véleményt! A tápiószelei Blaskovich múzeum baráti köre jelentetett meg egy kiadványt nemrégiben, amelynek fő témája a Blakovich testvérek életútjának bemutatása.
Gedai István írja, a két fivérről emlékezvén:
„…hittek abban a Szent Koronában egyesült és megtestesült nemzetben, amelyet mint régen letűnt történelmi fikciót ma gúnyolnak és nevetségessé próbálnak tenni. Valójában azonban olyan értékrend volt, amelyre a mai nemzetben gondolkodók nosztalgiával vágyakoznak…Nem ők változtak meg, hanem a történelmi helyzet; megnőtt a gyökértelen, internacionalista szemléletű lakosság szerepe…A magyar nemesség értékrendmegfosztása, meghamisítása, bűnössé és nevetségessé tétele, keresztény és magyar érzelemvilágának kigúnyolása a 19. század második felének műve. Nem kísérlete, hanem műve, mert sajnos nem volt sikertelen. Iskoláinkban ezt kellett tanítani sajtó, rádió, televízió, film mind ezt harsogta. A nemzetellenes, idegen hatalom szolgálatában álló diktatúra tömegmanipulációja.”
Ehhez jómagam mindössze annyit tennék hozzá, ha szabad, hogy nem csupán a magyar nemességet, de az egész magyarságot bűnössé és nevetségessé tenni, kigúnyolni, lealacsonyítani igyekeznek sokan, immáron hosszú ideje. A törvény- és hagyománytisztelő, tudóstisztelő magyarságot, aki mai napiglan inkább hisz a hivatalosan elfogadott nézeteknek, mert felnéz tanult tudósaira. Inkább hiszi önmagát bűnösnek, gyökértelennek, senkiházinak, jöttmentnek, hogysem megkérdőjelezné azon emberek tudását, akiket tulajdon verejtékén szerzett javain nevelt ki. Pedig elegendő lenne előhozakodni teszem azt az atombomba esetével, hogy lássuk, a tudomány nem áll okvetlenül a jó oldalon. Nem mindig ténykedik az adott ember mellett, van, hogy ellene tesz inkább.
Olyan korban élünk mi e földön, amikor gondolkodás nélkül senkinek sem hihetünk.
Olykor afféle érzés gyötör, mintha egyedül maradtam volna a világban. De amikor a fent idézett, és ehhez hasonló sorok kerülnek kezembe, akkor a rettegés jege olvadozni kezd szívem körül, megkönnyebbülés langymeleg hullámai áradnak széjjel körüle, és erőt ád a felismerés: nem vagyok egyedül!
Magyar vagyok, magyarnak születtem, és büszke vagyok rá! Büszke vagyok gyönyörű magyar anyanyelvemre, mely nyelv, a szaktudósok véleménye szerint, a legősibb a világon, maga az IGE, és sejtelmem sincs, a finnugorelmélet makacs terjesztői e tényt miképpen illesztik be a szibériai őshaza, a gyermekded korú magyarság elméletének kereteibe, arról meg azt aztán végképp nincs, mi okból teszik ezt. Büszke vagyok magyar kultúrámra, magyar érzelmeimre, magyar történelmünkre, magyar őseinkre, magyar hazánkra.
És megteszek minden tőlem telhetőt, hogy büszkék lehessenek rá gyermekeim, és az utánunk következő generáció egyes tagjai, mind. Nem vagyok sem antiszemita, sem fajgyűlölő. Tisztelem az emberi életet, sőt, az életet általában. Tisztelem minden nép kultúráját, gondolkodását. Nem vetem meg, és nem nézem le sem a romát – a kisunokám is félcigány, akit a szemem fényénél is jobban imádok -, sem az izraelitát, hogy divatos kifejezésekkel éljek. De nem vetek meg másokat sem.
Nincs miért szégyenkeznem!
Szégyenkezzen az, aki mindezekkel ellentétben megvet, becsmérel engem, mert magyarnak születtem, és ragaszkodom a magyarságomhoz! Szégyellje magát az, aki bélyeget süt az igazságért felszólalókra, csak mert neki nem tetszik az igazság! Szégyellje magát az, aki a fajgyűlölet ellen szónokolni mutatja magát, de valójában fajgyűlöleletet gerjeszt! Szégyellje magát az, aki csakis azáltal képes boldogulni, ha másokat eltapos, nem átallja tettét azzal magyarázni, hogy akit eltaposott, az megtiporta őt, és nem átallja megvetni az eltaposotatt mindezért.
Bocsánatot kérni viszont, avagy tettét elismerni, nagyon is átall!
Egy újabb idézet:
„A békeszerződésben a nagyhatalmak elismerték az ország évszázadok óta hiányzó függetlenségét, de egyúttal meg is tiltották, hogy erről lemondjon. Ezzel elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchiához hasonló szövetség létrejöttét akarták megakadályozni. Így nemcsak a Kárpát-medence gazdasági egysége semmisült meg, de Magyarország és Ausztria további együttműködése is lehetetlenné vált. Ez teljesen megfelelt az egyedüli európai nagyhatalom szerepére törekedő Franciaország érdekeinek. (Hozzá kell tenni, hogy az akkori osztrák vezetés nem Magyarországgal, hanem Németországgal akarta az országát egyesíteni, a nyugati nagyhatalmak azonban ezt is megtiltották.)
A terület- és lakosságvesztésen valamint a pénzbeli kártérítési kötelezettségen kívül Magyarországnak egyéb, az új határokkal együtt járó károkkal is számolnia kellett. Az ország számára a területekkel együtt elveszett az addigi magyar vas- és szénbányák 4/5-e; az összes só- és rézbánya; a szántóföldek és a haszonállatok 2/3-a; minden vasúti fővonal (előfordult, hogy a magyar vasúthálózat még hiányosabbá tétele végett módosítottak az országhatáron), és az összes jó karban levő vasúti kocsit is át kellett adni a környező országoknak.
Ezenkívül Magyarország nem tarthatott 35 ezer főnél nagyobb haderőt (szemben a 280 ezer román, 185 ezer szerb–horvát–szlovén és 162 ezer csehszlovák katonával), a dunai haderőt ki kellett szolgáltatni, légierőt tilos volt kiépíteni.
A trianoni békeszerződés érvénybe lépésével Magyarország területe (az addig is részben önálló Horvátországot nem számítva) 282 ezer km2-ről 93 ezerre, azaz pontosan egyharmadára csökkent. Az addigi 18 millió lakosból csak 7,6 millió élt az új határok között. 1,6 millió magát magyarnak valló ember Románia, egymillió Csehszlovákia, félmillió a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság állampolgára lett.”
A francia Gondrecourt tábornok egy titkos levelében így írt:
„A békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, és semmiféle adattal nem rendelkeztünk erről az országról, ha azt hittük, ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. Románia és Szerbia sem érdemelte meg, hogy kielégítsük a túlzott ambícióit. Bizonyos, hogy nehéz egy országnak élnie, amikor nem hagytak neki sem szenet, sem bányákat, sem erdőket, sem ipart ...
...Valóban kissé túl messzire mentünk.”
Mindezt 85 esztendő alatt soha, senki nem ismerte be nyilvánosan. Így azt sem tehette hozzá; Bocsássatok meg!
