Hozsánna Néked Attila király!


Újabb friss kiadvány, ezt épp az Anno kiadó „követte el”, büszke lehet rá!
Steve Nording: Attila hun király magánélete.
Végigolvastam, mert szeretem végigcsinálni, amit egyszer elkezdtem. De leírhatatlan csalódást okozott, s ami alatt a végére rágtam magam, számtalanszor felütötte fejét lelkem mélyén a gyanú, nem valamiféle önkínzó hajlam késztetett-e rá.
Háborgott a lelkem, míg végigrágtam magam ezen az irományon. És nem csak azért, mert csöpög belőle a gúny, a rosszindulat. Nem csak azért, mert bármi áron be szándékszik mocskolni Attila király emlékét. Nem csak azért, mert minden szava szemenszedett hazugság.
De közben eszembe ötlött még valami.
Miért, hogy a magyar könyvkiadás, a magyar média szót nem ejt, puszta érdekességképpen sem a külföldi tudósok felfedezéseiről? Miért, hogy vaknak és süketnek tétetjük magunk, amikor a világon már mindenütt hallottak ilyen-olyan formában a sumér és magyar nyelv azonosságáról, de legrosszabb esetben is, nagyon közeli rokonságáról? Miért, hogy csend van körülötte, hogy az illetékesek homokba dugják a fejüket?
De ha legalább homokba dugnák!
Csakhogy akkor nem láthatnának napvilágot efféle kiadványok, ami ez is! Még érdekességképpen sem említik sem tankönyveink, sem egyéb források az elmúlt száz év kutatásainak eredményeit, ami persze nem magyar kutatások, hisz Magyarország – talán egyedüliként a világon – annyira biztos az ő finnugor eredetében, hogy államilag pénzelt tudósaink az orrukat sem dugják Keletre. Ellenben valami miatt - úgy tűnik – indokolt kampányolni a finnugor eredet mellett, továbbra is!
Legalább hallgatnának róla, az lenne ebben a helyzetben a legokosabb.
De nem!
Legelső mondatában az író közli, hogy Attila születéséről és gyermekéveiről nem tudni valami sokat. Született, ahol született, valahol Ázsia és Európa között, hisz ezek a barbár hordák egész életükben ide-oda vándoroltak. Attila bizonnyal egy szekéraljban, egy városnak nyilvánított szekértáborban látta meg a napvilágot. (Mi meg úgy tudjuk, Attila és családja, a fejedelmi család egészen Attila haláláig itt élt, a Kárpát-medencében, és városokat alapított.)
Azután „élethű” leírást ad a hunokról, akiknek bőrük sárga, szemük mandulaszem, fejük mesterségesen eltorzított, mert ez a barbár horda ezt tartotta szépnek, arcuk pedig merő sebhely, amire a rémisztő küllem szükséges mivolta a magyarázat. Valamivel később azt írja: „Különösen Magyarországon sokan hajlamosak rá, hogy a hunokat és ezzel Attilát is a magyarok ősének tekintsék. Nos, ez egyfelől csak legenda… Attila, mint tipikus hun, külsejét illetően semmiben sem különbözött Dzsingisz kántól.”
(Sok száz feltárt hun sír régészeti leletei szerint a hunok koránt sem voltak sem mongoloidok, sem eltorzított fejűek, a lágy szövetekről pedig a sírok hallgatnak. De bizonnyal összevagdosták magukat, igen. Tucatnyi-tucat írás látott már napvilágot a sumér eredet mellett szólván, ezek egyike sem került kiadatásra Magyarországon. De bezzeg az, ami a sárba döngöli Attila király emlékét, egyetlen célja meggyűlöltetni az olvasóval a hunokat és királyukat, és belénk sulykolni a meggyőződést, hogy mi semmiképp sem lehetünk ennek a barbár hordának a sarjai, az bezzeg megjelenhetett, méghozzá minél szélesebb tömegek által elérhető, 400 Ft-os áron. Ha még valaki nem hallotta volna, a Külföldnek sokkalta inkább meggyőződése, hogy a hun-avar-magyar folytonosság nem mese, mint nekünk, magyaroknak. Mostanra talán mi vagyunk a világon az egyedüliek – újabb rekord – akik makacsul tagadjuk és hallani sem akarunk róla. Egyébiránt a hunok ugyanazzal a turáninak nevezett külsővel rendelkeztek, akárcsak a sumérek, meg persze mi, Magyarország mai lakói, s ha vegyült is közéjük más elem, éppcsak annyi, ami ma is tapasztalható egy-egy nemzeten belül. „ Az első nagy nemzetközi antropológia-könyvet Paul Topinard és Paul Broca írták 1881-ben. Ebben a következőket olvashatjuk: "Az antropológiai kutatások a finnekkel való rokonságunk ellen tanúskodnak… a magyarok más irányban mutatnak keveredést, amennyiben a törökökkel, a kazárokkal és a bolgárokkal keveredtek…" Karin Mark (1977) észt antropológusnő írja: "Az embertan sohasem keresné a magyarok eredetét a vogul-osztjákok között, mert áthághatatlanok a különbségek". Tóth Tibor antropológusnál (1971) pedig ezt olvassuk: "A honfoglaló magyarok a Kr.előtti VI. századtól a Kr.utáni IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál. Uráli vagy ugor típus a finnugor népekre jellemző; őshazája az Urál és a Szaján közötti terület. Első magyarországi előfordulását csak a X. században lehet bizonyítani, gyakorisága régen és ma is 0,6%, ami azt jelenti, hogy a magyarság feltehetően átment finnugor lakta területeken, de etnikai képének kialításában e lakosság nem játszott szerepet; a magyarság őshazáját tudománytalan a finnugor népek között keresni. A magyaroknál ritkán előforduló "mongoloid" elemeket nagyrészt e típus képviseli.”
Efféle idézetek nemigen jelennek meg nyomtatott formában nálunk, manapság. Az általuk képviselt véleményeket viszont nyomban meg kell cáfolni, mert nem lehetetlen, hogy az emberek fülébe juthat a fenti vélemény. Ha már embertanilag nem lehetünk rokonok a finn népekkel, hát tesznek róla, hogy a hunokkal se lehessünk.
„Victor Mair, a pennsylvaniai egyetem sinológiai professzora 1987-ben egy diákcsoporttal meglátogatta Kínában Ürümqi (Urumcsi) város múzeumát, ahol egy újonnan megnyílt kiállító teremben három múmiát pillantott meg. Az európai küllemű, világos, hullámos hajú holttestek - hite szerint indogermánok - kitűnő állapotban megmaradtak, “úgy néznek ki, mintha azokat tegnap temették volna el” - közli Mair professzor úr. Több mint 100 mumifikálódott tetemet ástak ki a régészek Sinkiangban (Északnyugat-Kínában) a Tiensan hegység terméketlen nyúlványa és a Takla-Makán kősivatag közti területen. A holttestek korát részben kb. i. e. 2000-re teszik, azaz 4000 évesek! Az első múmiákat Wang Binghua régész 1978-ban Qizilchoqában (a Vörös Dombon) ásta ki, melyek i. e. 1200-ban kuporodott helyzetben lettek eltemetve. A sírokban többek közt találtak lovagló kellékeket, egy kocsikerék darabját, valamint bugyorban tartott gyógynövényeket, operáló szikével.
Mair professzor azért hiszi a múmiákat indogermánoknak, mert alapismeretei szerint a hunok mongolok voltak és fel sem tételezi azok európaiságát.
A sinkiangi leletek bizony nagy fejtörést okoznak őstörténészeink körében, mert a kínai évkönyvek i. e. 1200 és i. e. 48 között nem indogermánokról, hanem hunokról szólnak. Sinkiangban a hun koronatanuk eddigi őstörténeti szemléletünk (római fölényeskedő história) megváltoztatását követelik.”
Magyarul nem is hagyják, hogy az ember – a magyar ember – elgondolkodjék, és a végén – ha már tudósaink tehetetlenek – eldöntse, kinek akar hinni, kinek a bizonyítékait látja megalapozottabbnak, kinek ad igazat. És a hallgatás most, 15 év múltán, már az „átkos” számlájára sem írható.
Nézzük tovább Steve Nordin értékes művét!
Attila Honorius udvarában volt kezes, vagyis túsz, ahol könnyedén magába szívhatott némi kultúrát, és társaival még egymás között is a kifinomult latin nyelvet használta inkább.
(A későbbi nagy római hadvezér, Aetius meg a hun fejedelmi udvarban töltötte be ugyanezt a szerepet, de persze ő nem lesett és nem tanult el semmit, a vérében volt a harcművészet.)
A hunoknál a „nagykirály” cím nem egyéb, mint a római császárok „caesar” címének utánzása.
(Igen, ha nincsenek a rómaiak, a hunok nyilván „keresztapának”, netán Oszama Bin Laden-nek nevezik főfejedelmüket. De szerencsére voltak!)
„Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy azért a hunok is emberek voltak (Még ha a látszat ennek ellene szól is!) vagyis éppen úgy élt bennük az irigység, a kapzsiság, a hatalom utáni vágy, olykor a becstelenség és aljasság, mint a világ összes többi nemzetében akkor is azóta és most is.”
(Hát persze! Miért is tételeznénk fel, hogy ők esetleg jobbak lehetnek a civilizált kultúrnépeknél? Végtére is mindenki önmagáról vesz példát.)
Attila, a barbár horda sarja, elálló lélegzettel figyelte Rómát, a rómaiak gazdagságát, és csak abban a percben, megérkeztekor döbbent rá, hogy ez a magas kultúrájú, kifinomult nép már akkor építkezett, amikor ők, a hunok, még sehol sem voltak.
(Tiszta szerencse, hogy Rómába küldték, mert ha véletlenül nem így esik, ez a szegény, szerencsétlen hun „caesar” életében nem csodálhatott volna meg egyetlen házat, vagy mi a nyavalyát sem. Arról nem is szólva, hogy a sok ezer éves kínai birodalom krónikái szentül állítják, hogy ők bizony a hunoktól tanultak meg írni. És – fájdalom – a kínaiak már akkor írtak, amikor Róma, de talán még az eljövendő rómaiaiak is, távoli jövő volt csupán.)
Megtanulta a nyelvet, de hisz tehette, és valahol a lelke mélyén még arra is ráébredt, micsoda tudás került ez által a birtokába, mennyire egyszerű lesz ezek után ellesni és elcsenni a rómaiak felhalmozott tudását. A hun államvezetés meg, idézem: „…ha szervezetüket ezzel a modern fogalommal illethetjük egyáltalán – roppant bonyolult volt. Sokszor ketten uralkodtak egyszerre… Ez a rendszer mellesleg emlékeztetett a régi, a kezdeti Róma kétkonzulos államrendjére.”
(Értjük, ugye? A hunok, ami tudással csak rendelkeztek, azt mind Rómától lesték el. A Rómára kivetett adó pedig – ha még eddig nem hallottunk volna róla – nem adó volt, hanem zsold. Róma zsoldot fizetett a hunoknak, amiért azok a szolgálatába álltak, és hajlandóak voltak segédkezni más barbár népek fékentartásában. Róma biz’ roppant eszes, furfangos, és még merész is, de bevált a terve.)
„A hunoknál a nemi erkölcsöt nem vették oly szigorúan…”
(Úgy bizony! De nézzük csak meg a civilizált Rómát! A kábulatban eltöltött orgiákat! Ott bezzeg szigorúan vették!)
Attila miután hazatért – állítja ez a könyv – máson sem törte a fejét, egyes-egyedül hatalmon lévő nagybátyja, Ruga király meggyilkolásának gondolata éltette. Végül mégsem tette meg, vagy talán mégis, de ha nem, nyilván félelemből nem. Ruga meghalt (76 évesen!) nem tudni mi okozta halálát. Talán csak beteg volt, hisz öreg lehetett, hosszan uralkodott. Attila talán mégsem ölte meg, de akarta, ez biztos. Ám mivel mégiscsak, régóta beteg lehetett, Attila nyilván úgy gondolta, majd a természet elvégzi helyette a piszkos munkát.
Zavarosnak tűnik, de csak idézek, Kedves Olvasó.
(Egyszóval nincs kegyelem! Attila ugyan nem ölt meg senkit, de mivel vad, kegyetlen barbár volt, nyugodt lélekkel biztosra vehetjük, hogy akart. Ruga hosszú életet élt, s a hosszú élet végén másoknak is szokásuk a túlvilágra költözni, de őnála ez nem volt természetes. Kétségtelen, hogy Attilának valamiféle szervezkedése állt a háttérben. Bármi inkább elképzelhető, csak az nem, hogy Attila lelke tiszta volt, hogy számára az uralkodó szent, és sérthetetlen, hogy tisztelte őseit, népének törvényeit, és a többi, és a többi. Attól kezdve, hogy Rómából hazatért, neki igenis szándékában állott meggyilkolni az útjában álló főfejedelmet, aki megakadályozta abban, hogy irigy, kapzsi, becstelen és aljas természetének engedvén, kielégítse hatalom utáni, olthatatlan vágyát!)
Közben pedig figyelte Rómát és Bizáncot, azok politikáját, és abból sokat tanult. A nyugati és keleti birodalom összefogásra kényszerült a hunok ellen, hisz mégiscsak közös érdekük volt távoltartani a barbárokat a római birodalomtól, annak örököseitől, szellemiségétől.
(Úgy is van! Nyilván ezen távoltartás okán gyilkolták halomra a Jézus tanait hirdető prófétákat, papokat, meg a leigázott etruszkokat, keltákat és egyéb – ragozó nyelvű! - népeket. Ezért feszítették keresztre magát Jézust is, és nyilván ezért töltötte el őket jóleső borzongással, valahányszor egy-egy gladiátor vére öntözte az arénák talaját. Ők sosem élvezték a halál és a szenvedés látványát, ők aztán nem, az Attila volt, és a vele egyívású barbár hordák. Mert azok bezzeg egyedül a gyilkolás öröméért támadták a birodalmat.)
Ugyanis a hunok szemében a harc egyetlen célja, értelme a fosztogatás, a pusztítás. – tudjuk meg Steve Nording jóvoltából. - Nem sokat tudunk róluk, hisz a művelt népek írni tudói nemigen tartották érdemesnek lejegyezni, mi történik a barbár népek egyikénél.
(Nem bizony! Nem tartották érdemesnek. Attiláról egész mondakörök születtek, a barbár hun király képezte a középkori germán költészet alapját, neki köszönhetik Niebelung éneküket, és hadd ne soroljam, angol uralkodók viselték a nevét, de mindez csak úgy mellesleg, véletlenül történt, hisz a kutya sem figyelt oda erre a barbár fejedelmecskére.)
Attila székvárosa Etzelburg, ahogyan mi tudjuk. Fenti író kegyeiből azonban, most megtudhatjuk, hogy Attila számára, akárcsak a többi, hun királyocska számára, az „otthont” a tágas sztyeppei legelők, szekértáborok, miegyebek jelentették.
Krónikáink szerint Attilát a hunok választották királyukká. Steve Nording ezt másképpen hallotta. Állítja, hogy Attila önkényesen ragadta magához a főfejedelmi tisztet, mindenkit megfenyegetett, aki ezzel nem értett egyet, még tulajdon nagybátyját is, apja utolsó, életben lévő fivérét, aki ijedtében inkább átengedte neki a hatalmat, noha hun szokás szerint, az őt illette volna.
(Öröklési kérdésekről még a tudósoknak sincs fogalmuk, legfeljebb ha találgatni tudnak. Ezen találgatásnak közepette sok minden szempontnak vesznek, de egyvalami eddig kimaradt a fontolgatásból. Valami, ami pedig a megoldáshoz vezethet. Mindazonáltal írónk olyan biztos a dolgában, mintha legalább is kortárs író lenne, valami középkori krónikás.)
„Attila nem kevesebbet akart, mint azt, hogy a hunokat ezután ne oszthassa meg semmilyen külső hatalom. Összesíteni szerette volna a hun erőket, hogy így mutatkozzon az egykori diadalmas és valóban erős Róma mai, csökött utódai előtt. Hogy rémületet keltsen bennük és tiszteletet vívjon ki maguknak.”
(Ez csak természetes! Ha Attila hun király szándékozott egyesíteni népét, azt csakis annak reményében tehette, hogy ráijeszthet más nemzetekre, és könnyedén megszerezheti felettük a hatalmat. Hogy nemzetének egybentartásán fáradozott, az persze szóba sem jöhet. Hogy elejét kívánta venni nemzete szétforgácsolódásának, gátat próbált vetni kisebb csoportok, törzsek leszakadozásának, s beolvadásának más, idegen törzsek közé, hogy bármi áron hunnak – azaz magyarnak – szerette volna megtartani egyre fogyatkozó nemzetét, az ugyebár elképzelhetetlen, mivel a barbár Attiláról van szó. Istenként, nemzeti hősként, és ki tudja, mi mindenként tisztelnénk mind a mai napig, amennyiben nem a hunok, de a germánok, angolszászok, vagy bárki egyebek ura lett volna.)
Attila és népe nadrágot hordott, amint ez kiderül Steve Nording irományából, akárcsak a többi barbár. – teszi még hozzá. De megtudhatjuk azt is, hogy a nadrág amúgyan perzsa eredetű ruhadarab – a perzsák is barbárok voltak -, de az inget, azzal együtt pedig a gombot is, mint olyat, a hunok honosították meg Európában. Nem lehetetlen az sem, hogy ők találták fel.
(Na, hát ez aztán már valóban mindennek a teteje! Nem átallottak nadrágot viselni, pedig mennyivel jobban mutattak volna a nyeregben a rómaiak tógájában. Attila, bár megtehette volna, nem ágyból fekve vezérelte katonáit. Jelszava nem „előre!”, hanem „utánam!”. Ez a barbárság egyik legbiztosabb jele. Róma uralkodói többnyire sakkjátszmát vívtak, küldözgették seregeiket, ők maguk meg elhájasodva orgiáztak, de végül is, erről ismerszik meg a civilizált ember.)
Attila kíséretében rendre ott találjuk a germánok, mongolok és egyéb népek vezetőit is. A szerző nagy kegyesen elárulja, hogy azok bezzeg nem önszántukból, de kényszerből loholtak reggeltől estig a hun király nyomában. Adat erre ugyan nincsen, de nyilván erővel, zsarolással, ezzel-azzal tette híveivé őket Attila.
(Így igaz! Attila zsarnok volt, egyeduralomra tört. Valahányszor egy-egy követséget fogadott, ezek az „idegen” királyok rendre ott voltak az oldalán. Bezzeg a demokratikus köztársaság, Róma urának soha eszébe nem jutott más nemzetek fiait – a leigázottakat - bevonni az államügyekbe, a küldöttségekkel tartott tanácskozásokba! Pedig akadt leigázott nép bőségesen, kérdezzük csak meg az ibéreket, a keltákat meg az etruszkokat! Ez igazán szép példája Attila egyeduralmának, zsarnokságának.)
Attila szövetségébe vonta az összes hun, germán és szláv törzseket. Mint megtudjuk, vagy rábeszélte, vagy rákényszerítette őket a szövetségre a hunokkal.
(Mit tehetnénk? Attila már csak ilyen volt. Megfenyegette az egész világot, és mivel vad, barbár zsarnok volt, a világ egész keleti fele annyira rettegett tőle, hogy bár vígan a rómaiak mellé állhatott volna, és közös erővel elsöprik Attilát, hunjaival együtt, örökre, de ők nem tették mégsem. Félelmükben!)
„Attila… nem volt egy Nagy Sándor, hozzá különben sem hasonlítható. Nagy Sándor harminc éves korára három kontinensen hódított és hatalmas birodalmat épített ki (ami halála után el is veszett, szinte rögtön). Attila közel a negyvenhez jutott hatalomhoz, és minden, amit tett, belefér nem egészen két évtizedbe. Mert csak ennyi adatott neki a sorstól.”
Ugyanakkor: „… bizonytalan Attila születési dátuma…”
(Nem számít, született, amikor született, húsz esztendeig uralkodott és kész. Ilyen apróságokon igazán kár lenne fennakadni.)
Jó pár oldallal odébb viszont: „Ha belegondolunk, hogy Attilának ekkor a mai Morva folyótól, egészen az Uralig, a Balti-tengertől a Kaukázusig terjedt a hatalma…” És még odébb: „Attila ezzel szemben a kínai nagy faltól és Tibettől végig az Uralig, aztán onnan nyugatra egészen a Morva folyóig (ma Csehország) és le dél felé, a két római birodalmon át Afrikáig „játszott”.”
(Kedves Steve Nording! A hazudozók és rágalmazók iszonyú nehéz keresztje, hogy olykor belezavarodnak a hazudozásba. Jó hazudozó csakis kivételes képességekkel megáldott, igazán eszes ember lehet, aki nem felejti el holnap, mit is hazudott tegnap. Attila valóban nem hasonlítható Nagy Sándorhoz! Attila birodalma sokkalta nagyobb kiterjedésű volt, és ezen területek támogatását koránt sem harccal, nem öldöklés árán szerezte meg. Egyébiránt Nagy Sándorról igen érdekes dolgok derülnének ki, amennyiben tudósaink az igazat keresnék, és azt igyekeznének nyilvánosságra hozni! Nagy Sándor – attól tartok – Attila egyik őse volt, de legalábbis egy vérből származott vele. Akkor vajon mongoloid volt ő is?)
„Volt, akit ígéretekkel, volt, akit rémisztő fenyegetéssel vett meg magának… a feltétel mindig az volt: csak akkor győzhetnek, ha erősek lesznek. Erősek pedig csak összetartva lehetnek. Ne fogadjanak hát el semmilyen ajándékot, pénzt, békeszerződést vagy fegyvereket az idegenektől… Attila ennek fejében háborút ígért a hunoknak. Méghozzá olyant, amilyen még sohasem volt: végigfosztogathatják az egész gazdag nyugati és déli világot…!”
(Olyan határozottan állítja, hogy az ember már-már arra a következtetésre jut, bizonnyal ott volt ő maga, Steve Nording is, neki is valami hasonlót ígérhetett a barbár, vad hun király. Írónk ugyanis egyebet el nem képzelhet az emberi tettek mozgató rugójának a gazdagságnak, a busás anyagi haszonnak kívüle. E tény sokat elárul lelki világáról. Amellett fentebb épp azt sorolta, hogy idegen, azaz germán és egyéb nemzeteket is maga mellé állított Attila. Netán őket is hasonló ígéretekkel? A végén még kiderül, hogy amit a hun barbár számlájára írunk, az ugyanúgy felróható a művelt nyugati nemzeteknek is? Összefogásról, egyesülésről, összetartásról jóval később is beszéltek, olyan magyar nemzeti hősök, akikről szíves-örömest emlékezünk meg mai napiglan. Kérdem én, miért épp Attila az, akinek erényei is csak barbárságát, rosszindulatát, hatalomvágyát bizonyítják. Nem az összefogás, az egyesülés jelenti-e valóban a nemzetet, és annak megmaradását?)
Ezek után igazán érdekes rész következik Steve Nording könyvében. Először is közli, hogy Bleda Attila bátyja volt, és bár az összes forrás mást állít, nevezetesen Attila öccsének mondják Bledát, azért mi tudjuk, hogy a bátyja volt, tehát igazából őt illette volna a hatalom. Attila azonban, roppant hatalomvágyának engedvén, elragadta azt tőle, és amikor Bleda ezt kifogásolni merészelte, Attila egyszerűen megölette a tulajdon fivérét. Bleda ugyan – a források szerint – vadászbaleset áldozata lett, szót sem ejtenek gyilkosságról, de mi azért csak nyugodjunk bele, hogy ez koránt sem volt baleset, Attila keze bizonnyal benne lehetett. Az ember – már legalábbis ha a hun király környezetéről van szó – nem szokott csak úgy, minden további nélkül, vadászbaleset áldozatává válni, úgyhogy kétség sem férhet Attila bűnösségéhez, gyilkos hajlamaihoz, lelketlenségéhez, zsarnokságához, bármi áron való uralkodási vágyához és a többi. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy mai tudásunk szerint Imre herceg is, István király örököse épp így vadkanvadászaton lelte halálát. Akkor ugye nem istenkáromlás feltételezni, hogy ő sem baleset áldozata lett?
Alig valamivel később megtudhatjuk, hogy a görög császár lepottyant a lováról, és szegény olyan szerencsétlenül esett, hogy kitörte a nyakát. Isten őrizz, hogy bárki keze benne lett volna, baleset áldozata lett szegény. Nem úgy, mint Bleda! Mi igenis tudjuk – legalábbis Steve Nording tudja – hogy Bleda Attila bátyja volt, aki akadályozta a hun barbárt uralmának kiteljesedésében, ezért eltétette láb alól. Pedig Bleda – ahogyan az összes forrás állítja – öccse volt Attilának, soha nem is járt volna neki a hatalom. Az egyedül Attilát illette, aki – s ezt még írónk is bevallja – egész életében azért rettegett, hogy szeretett népét ellenségei eltapossák, megsemmisítik, hogy hírmondója sem marad. Roppant gyűlöletes tulajdonság félteni egy nemzetet, kivált, amikor egy nemzet vezére tesz így. Persze ma már, 1500 esztendővel később, egy ilyen nyílt, őszinte, becsületes, igazságra törekvő író, mint Steve Nording, joggal megteheti, hogy bemocskolja emlékét, s hogy megrágalmazza azt, aki képtelen megvédeni önmagát. Igazán tiszta, nemes lélekre, tisztességre vall e tette! „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!”
Olykor elhangzik egy-egy dicsérő, illetve első látásra annak tetsző mondat.
„Ő csakugyan fel akarta emelni a hun népet…”
De mindjárt a következő szavával ócsárol, még mielőtt a Kedves Olvasónak pillanatra is eszébe villanna rokonszenvet érezni a hun barbár, avagy netán annak népe iránt.
„…egyáltalán, népet akart csinálni a társaiból.”
(Mert a hunok kérem szépen, koránt sem voltak nép. Barbár csürhe voltak, semmi egyéb, Attila harmincféle néptörzsből kovácsolta őket szedett-vedett gyülekezetté. Nemzeti érzelem? Hol volt az akkoriban a hunoknál? Befogadtak bárkit, kivált, akinek ottlétében valamiféle hasznot láttak. Kiváló indok mindez egy nép urának barbár mivoltát igazolandó, kivált manapság, amikor másról sem hallani, csak a népek egyenlőségéről, a nacionalista gondolkodás helytelen és káros mivoltáról. De ha meg lentebb netán kiderülne, hogy Attila egyedül a saját nemzetét fogadta be országába – egyvérű nemzetét! - az idegeneket meg rossz szemmel nézte, az sem erény, mert akkor mindjárt rasszistának, antiszemitának és ki tudja, még mi-mindennek titulálhatjuk. Egyszóval bármit tett is, előnyére semmi sem hozható fel!)
Na most, miután Attila ezenképpen eltette láb alól bátyját, a valódi királyt, már nem volt egyéb hátra, mint bizonyítania népének, hogy bizony ő termett az uralomra, és ezért őt kell imádni, bálványozni, isteníteni. Sebtében meglelte hát Isten Kardját, ezzel is kiválasztottságát, felkent mivoltát bizonyítandó.
(Az összes forrás egybehangzóan állítja, hogy Bleda halála és a Kard feltalálása között legkevesebb öt esztendő iramodott el, de Steve Nording, az ő szokásos jólértesültségével közli, hogy véleménye szerint alig néhány hét, esetleg hónap. Ő csak tudja! Amúgy is, Attila előre megfontolt szándékkal félrevezette övéit, tudniillik azt a kardot senki, sehol nem találta, színjáték volt, semmi egyéb. A legenda mesélt egy kardról, ami csodás erővel bír, birtoklója sérthetetlen, legyőzhetetlen, és egyedül ő lehet a hunok igazi vezére. „Az ősök rejtették el, és éppen olyan természetfeletti ereje volt, mint az Excaliburnak.” {Vagy tán az Excalibur volt az maga?} Attila – jól ismervén a legendát – készíttetett egy akármilyen kardot, hisz az eredeti kard külsejét senki sem ismerte. A kovácsot legyilkoltatta, nehogy elárulja titkát, s már csak annyit kellett tennie, hogy egy bizalmi emberével „megtaláltatta” a kardot. És máris készen állt az önmaga kreálta, nagy hun király.)
Amikor pedig Attila bizalmi embere, a pásztornak öltözött megtaláló beviharzott a szekérvárosba, kezében a karddal:
„A nép ujjongott. Attila kapva kapott az alkalmon, és fennen hirdette, hogy lám, előkerült az Isten Kardja, ami azt jelenti: össze kell fogniok a hunoknak és most e karddal is megmutathatják a világnak, kik ők valójában. Milyen kitűnő nemzet, a világ java!
Cinikus dolog volt, annyi bizonyos!
…legalább 95 százalékot adunk arra, hogy Attila maga provokálta az eseményt.
…Mindenesetre a Kard nagyon jókor jött. Mintegy varázsütésre elsimította az ellentéteket… lelkesedést ébresztett… még azokban is, akik addig enyhén szólva nem lelkesedtek Attila nagyra törő terveiért.”
(Nagyon cinikus dolog, valóban. Mármint azt állítani, hogy a nép, az a nép, amelyiket Attila erőszakkal állított maga mellé, ujjongva fogadta a hírt, ami szerint Attila hatalma, elismertsége immáron megdönthetetlen, vagyis esélyük sincs kikerülni a hun barbár nyűgös elnyomása alól. Elképzelem a jelenetet, ahogyan az elnyomottak ujjonganak, ami közben Attila alig néhány őszinte híve mögöttük áll, íjjal a kezében, és kényszeríti őket az „örvendezésre”. )
Attilát és híveit – ismételgeti konokul Steve Nording – egyedül a vagyonszerzés, a nyugati városok csábító gazdagsága, és az öldöklési vágy űzte, hajtotta Nyugat felé. S a tény, hogy Attila a Rómától, adó fejében kapott kincseket nyomban tovább ajándékozta a kínai császárnak, pénz- és vagyonhajhász mivoltának – szerzőnk szerint – koránt sem mond ellene. Ugyanis! Nem azért ajándékozta el a kincseket, a vagyont, mert sosem vágyott rá, kivált a megvetett Rómáéra nem. Ugyan! Bemesélte a kínai császárnak, hogy e kincseket mind ő zsákmányolta, ezáltal fitogtatva erejét, s egyben megfélemlítve a császárt. Így aztán elérte, hogy kelet felől senki, de senki nem merte hátba támadni. Szüksége is volt e biztonságra, hisz évek óta tervezgette a nyugati hadjáratot, éppcsak megfelelő ürügyet nem talált még, ami miatt Rómára támadhatott volna.
(Azt mondom, ez nagyon is logikus! Egy barbár hordának, egy ilyen alacsonyrendű, civilizálatlan, állati ösztönöket mutató királyocskának bizonnyal szüksége van ürügyre, amennyiben támadni vágyik. Ürügy nélkül nem megy, az istennek se! Barbáréknál márcsak így szokás.)
Talált is ürügyet, hamar. Aljas módon meggyanúsította az egyik határ menti bizánci püspököt, hogy kirabolta a közeli hun fejedelmi sírokat. (Tudniillik a hunokat annyira elvarázsolták a kincsek, az anyagi javak, hogy fejedelmeiket egy egész államkincstárra való kinccsel együtt temették el. Hogy fájhatott ilyenkor a szívük, és bizonnyal nem az elhunytat sajnálandó!)
Steve Nording jólértesültsége ez alkalommal sem hagy minket cserben.
„Ebben az ügyben azonban, a szóban forgó Duna menti tartományi püspök csakugyan ártatlan volt. (állítja ezt szent meggyőződéssel, 1500 év távlatából a szerző) A hunok jobb „érvet” is találhattak volna.”
Nos, Attila csapatai feldúlták a határvidéket, de bizánci területre eszük ágában sem volt behatolni, ellenben követelték a püspök kiadatását. (Vajon miért nem törtek be? Hisz indokuk, „ürügyük” immáron lett volna rá!)
A püspök visszautasította a vádat, s hogy tisztázza magát, váratlan tettre vállalkozott. Nyakába szedte a lábát, és átment Attilához, ahol bebizonyította ártatlanságát. Mit tett erre az a barbár?
ELENGEDTE!
A vétlen egyházfő szabadon, sértetlenül távozhatott.
(No de nem ám azért, mert Attila sosem bántotta, egyetlen ujjal sem az ártatlanokat! Á, dehogy! Egyszerűen jól jött neki ez a propaganda.)
„Ez jelzés volt mindazoknak, akik hajlamosak voltak hinni Attila „igazságosságában”(szigorúan idézőjelbe téve a „műben”, hisz mi mind tudjuk, hogy Attila színészkedett csupán, sosem volt igazságos, csak próbálta elhitetni ezt magáról) és könyörületességében.”
(Számtalan alkalommal bizonyította ezen tulajdonságait, de egész élete végéig színészkedett. Szíve mélyéről gyűlölte a vérontást, a legindokoltabb esetekben engedte meg önmagának, többnyire birodalmának árulóival szemben, de mindez csupán a látszat, és mi tudjuk, hogy valódi természete más volt. Merőben más. Csak jól titkolta, a propaganda szükségességének okán.)
A római birodalom ezenközben lassú pusztulását élte éppen.
„… visszavonhatatlanul elpusztult. Felfalta az idő – felfalták a barbárok…
Köztük volt Attila is.”
(Igazán kár, azért a gyönyörű, civilizált birodalomért. Bukásával vége lett az erkölcsös orgiáknak, a népek leigázásának, a rabszolgák kizsákmányolásának, és ami a legfájóbb, soha, egyetlen gladiátort sem köteleztek többé arra, hogy legyilkolja tulajdon társát, hosszas élethalálharc után, amit az önkívületben őrjöngő közönség fergeteges ordítozásával kísért, felizgultan lesve, mikor ömlik végre az aréna homokjára a legyőzött gladiátor forró vére. Mindezen gyönyörűség vége, pusztulása a barbárok, kivált a vad hun király számlájára írandó. Ráadásul kárt okoztak önmaguknak is, hisz soha de soha többé életükben a hunok nem láthattak házat. Ugyanis azt - jólértesült Nording elmélete szerint -Rómában láttak először, addig azt sem tudták, vajon mi fán terem. Valóban nagy kár azért a civilizált birodalomért, aki Laureolust, a „római Rózsa Sándort” vadállatokkal tépette darabokra az amfiteátrumban. A barbár Attila álmodni sem ámodott effélékről, ezen is látszik, hogy nyomába sem érhetett a „világ műveltségének bölcsőjét” jelentő Rómának.)
Mind a két birodalom – folytatódik a történet – a bizánci és a római is, felkészült a barbár hunok támadására. Aetius római hadvezér figyeltette a Duna környékét, hogy idejében észrevegye, ha a vad hun király hordái átkelnének a határfolyón. Ekkor azonban, a minden hájjal megkent, fondorlatos hun barbár nem várt döbbenetet okozott szegény, sorsüldözte ellenségeinek.
Nem mozdult.
Öt éven keresztül, amíg Róma egyre-másra háborúzott a Földközi-tenger partvidékein, Attila nyugton ült a fenekén, Európa szívében, és már csak azért sem támadott, noha ürügye és alkalma bőven lett volna ezek után, hisz teremtett magának. Hírt sem hallottak felőle. Attilának amúgy is, idézem: „Mozgása éveken át követhetetlen volt ellenségei számára… kívülről láthatatlan volt. Rómában vagy Bizáncban még azt sem tudhatták, hogy az adott időpillanatban a férfi Ázsiában van-e, vagy már visszajött Európába? Egyes legendateremtő életrajzírók szerint, Attila ekkor fenn is járt északon, a finnugorokat beszélte rá szövetségre, de szerzett még mongol és közép-ázsiai szövetségeseket, barátokat is. Azt beszélték – vagy éppen rémülten suttogták a római birodalomban? – hogy…a keletről ismét érkező vad törzseket…hadrendbe állította…Végső soron több mint száz különböző nyelvű és származású népet kellett rábeszélnie arra, hogy tartsanak vele! A nomádokkal sok baja volt…mit jelenthetett nekik az a szó, hogy „birodalom”? Mit értettek olyan fogalmak alatt, hogy „kelet” vagy „nyugat”?
(Tehát, ha jól értem, a vad hun barbár miután csomót keresett a kákán is, és végre-valahára, nem létező sírrablások okán, sikerült lelnie megfelelő ürügyet, nem támadott mégsem. Az a galád! És mégcsak, hogy nem támadott! De volt oly pimasz, és még azt sem méltóztatott közölni a halálát sóvárogva leső Nyugattal, adandó alkalommal merrefelé küldjék orgyilkosaikat.
Ezt a mérhetetlen pimaszságot!
Civilizált nyugati uralkodók persze nap mint nap, futárok útján tudatták legfőbb ellenségeikkel pontos tartózkodási helyüket. Ide lőjetek!
Amellett, ha ez így van, és csakugyan soha, senki nem tudta, merre jár a barbár hun király, még inkább meg kell becsülnünk szerzőnk nem mindennapi jártasságát e témában. Mert ő – a jelek szerint – percre pontos elszámolást tud nyújtani Attila hollétéről, ténykedéséről. Neki bezzeg kétsége sincs afelől, hogy Attila seregeket gyűjtött, öt teljes éven keresztül, fenyegetett, zsarolt, erőszakoskodott száz és száz néppel, és egyetlen vágy éltette, mégpedig lerohanni, letarolni, földdel tenni egyenlővé a római birodalmat. Azok meg, a szerencsétlenek nem győztek ijedezni, meg rettegni ettől a nagy nyugalomtól és némaságtól. De ilyet!
Annyira fűtötte e vágy Attilát, hogy az erővel maga mellé állított népeknek – köztünk nekünk, finnugoroknak is! – képes volt leckéket tartani „birodalom, kelet és nyugat” fogalmak kérdésköreiben, ugyanis mi és a hozzánk hasonlók akkoriban még nem is sejthettük, merrefelé nyugszik le a nap. Ideérkezésünkkor meg már fanatikus napimádók voltunk, vagyis – egyéb magyarázat nemigen lévén – Attila megtanított bennünket, amúgy alaposan. Nem semmilyen teljesítmény, tekintvén, hogy mindezt el kellett kövese több száz, nomád népecskével, amelyeknek ráadásul még a nyelvét sem beszélte. Vagy mégis?
Úgyannyira, hogy…mit látok? Még barátokra is sikerült szert tennie?
Nocsak!)
Ezek után megtudhatjuk, hogy Attila nem rajongott a háborúért, hogy diplomatának tartotta magát, és szerzőnk bizalmasan elárulja azt is, hogy Attila soha, egyik ütközetben sem vett részt.
(Mit hallok? Mi az, hogy nem rajongott a háborúért? Hisz az éltette! Diplomatának tartotta magát? Ezt ő mondta vajon Steve Nordingnak? Bizonnyal kortársak lehettek, mert a források egész másról szólnak, mint amiről írónk beszél, tehát ő máshonnét értesült, méghozzá nagyon biztos forrásból.)
Itt a könyv kitér Attila magánéletére, ha már a címe is ezt sejteti. Attila fapalotában lakott, méghozzá afféle fapalotában, amit szétszedhettek, összeállíthattak kedvükre. Végre valahára – mondja a szerző – a hunok láthattak itthon is – bár ezt a fogalmat ők nem ismerték – házat, „élő egyenesben”, amit addig csak a harcosok láthattak, külföldi hadjárataik során. A fürdőhöz a vizet üstökben melegítették, a beépített kádakba hordták, és még valamiféle szappant is tudtak készíteni a hunok, faggyúból meg hamuból, az illatszereket pedig más népektől szerezték.
(Nos, a későbbiekben viszont arról szerzünk tudomást, hogy Attilának kétszázvalahány felesége volt, és mindük külön házban lakott, a királyi fapalota körül, nem is szólva a király testőreiről, akik úgyszintén házakban laktak. Ennek ellenére a hunoknak sejtelmük sem lehetett a ház mibenlétéről, városuk meg nem volt egyéb, mint szekerek, jurták hada, csak tudnám, hogy legkevesebb kettőszázvalahány ház miért szekérhad! Fentebb láthattuk, hogy a hun múmiáknál operáló szikéket találtak, de a „műveletlen, barbá” honfoglaló magyarok is, már sikeres koponyaműtéteket hajtottak végre, ezt régészeti leletek bizonyítják. Ehhez képest kész csoda, hogy valamiféle akármilyen, nyavalyás szappant is készítettek maguknak, hogy barbár királyuk lemoshassa mongolosan sárga testét. Sőt! Illatszereket is szereztek, de azt persze már más népektől, nekik ugyan sosem lett volna tehetségük efféléket kutyuvászni.
Ez mind azért tetszik nagyon, mert valamivel később írónk hosszan fejtegeti, szavahihető görög források szerint mennyire ápolatlanok, mosdatlanok, egyenest büdösek voltak a hunok. )
Attila híresen puritán volt, ezt szerzőnk is megemlíti, de nem is tehetne másképp, hisz ez köztudott Attiláról. Egyszerű öltözékeket viselt, semmi dísz, semmi sallang, egyszerűen élt, egyszerű fatányérokból evett, fakupákból ivott. Európai értelemben vett ágyuk a hunoknak nem is volt, csak derékalj, ami alig volt kényelmesebb a padlónál. A források állítják, hogy Attilának dús fekete szakálla volt, de szerzőnk ezt cáfolja, hisz ő tudja, hogy a hunok nem tűrték a szakállt. Inkább késsel bevagdosták a fiúk arcát, csak hogy azon nehogy véletlenül szőrzet találjon serkenni, olyan roppant csodálattal töltötte el őket a civilizált Róma simára borotvált férfinépe. Más módját pedig – teszem azt beretválkozás – nem találták a szőrtelenségnek. Maradt hát a kés.
(Szerzőnk megsúgja azt is, mert ő tudja, hála jólértesültségének, hogy Attila ebben is színészkedett csupán. Rajongott a vagyonért, a gazdagságért, a kincsekért, s hogy ezeket mégsem gyűjtötte – magánvagyona nem volt, mindent de mindent az államkincstárba rakott, vagy elajándékozott – és mégcsak nem is viselte a drágagyöngyöket, aranysújtásokat, arany ékszereket, egyebeket, merő képmutatás volt, semmi egyéb. Tüntetőlegesen hordott egyszerű ruhát, tüntetőlegesen vetette meg az ékszereket, csak hogy feltűnést keltsen. Így akarta magára vonni a figyelmet, és talán valamiféle példával járni elől. Soha, egész életében, egyetlen aranyláncot sem akasztott a nyakába, de mi tudjuk, hogy titkon ez volt a leghőbb vágya. Csak ügyesen titkolta! Egy életen át! Ezt is!
Ráadásul a padlóra terített díszes szőnyegeken aludt ez a műveletlen barbár, nem úgy, mint a civilizált Róma, és persze Bizánc. Nos, igen, a barbár valóban erről ismerszik meg, effélét csak egy alacsony kultúrájú, vad horda követhet el, kérdezzük csak meg a japánokat!
A források meg mondjanak csak, amit kedvük tartja, Attilának akkor sem lehetett szakálla, hisz gyermekkorában összevagdalták az arcát, akárcsak a többi hun gyermeknek, hogy ezáltal a művelt nyugathoz tehessék őket valamiképp hasonlóvá, szóval nem lehetett szakálla, és punktum! Szép is lenne! Szakáll, egy ilyen kutyafejűnek! Mert arról is értesülhetünk, szerzőnk jóvoltából, hogy Attila éppoly kutyafejű volt, akár a tatárjárás mongoljai, vagyis az ő fejét is megnyomorították, szándékosan eldeformálták, amint az szokásban volt a hunoknál. Te jó ég! Mi-mindenre lett volna képes, ha az agytérfogatát akkorára hagyták volna nőni, amekkorára csak jólesik neki!)
Attila – folytatódik a történet – gyakorta megtette, hogy az árulókat, a bűnösöket nyilvánosan végeztette ki. Mintegy elrettentés végett. „Jól tudta, többet érnek azzal, ha nyilvánosan kivégeznek egy-két embert, mintha egész tömegeket ölnének le. A rémülten szétszaladó hírhozók úgyis felnagyítják majd a hunok kegyetlenkedéseit, az áldozatok számát és haláluk szörnyű módját.
(Na, ugye! Ilyen megveszekedett, vad barbárt még nem látott a világ. Tisztességes nyugati uralkodók nem fondorkodtak ennyit, sosem folyamodtak efféle számító, aljas cselekhez. Ők megindultak a falu határán, és legyilkoltak mindenkit, aki csak elébük került, a maradékot meg - ha volt egyáltalán –, elhurcolták rabszolgának. No, de egy barbár miként is viselkedhetne ilyen civilizáltan? Ezt a fajta viselkedést tanulni kell, sőt, erre születni kell, márpedig a barbár hordák nem hordoztak vérükben afféle géneket, amelyek a tömeggyilkolásra, emberek ezreinek kiirtására ösztönözték volna őket. Tehát? Álmodni sem álmodhattak arról, hogy műveltség és finomkodás terén valaha egy szintre kerülhetnek a csodált Rómával!)
Attila gyakorta menesztett követséget Rómába, Bizáncba. Követeinek mintegy fele volt csak színtiszta hun, másik fele germán, görög, latin, satöbbi.
(Annyira sakkban tartotta erővel maga mellé állított szövetségeseit, hogy azok vígan, dalolva ellovagoltak a kedvéért, akár Rómába is. A követség másik fele, a hunok egész úton azt lesték, vajon emezeknek mikor jut eszükbe meglépni. Csakis emiatt tartottak velük ők is, máskülönben hun nem is kapott volna helyet a hun küldöttek között.)
Attila fő hadvezére sem hun volt, hanem – lássatok csak csodát! – görög. Onegesius-nak hívták. Másik főembere Oresztész meg pannoniai germán.
(Ez igen tanulságos, mert egyrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy a hunok még harcolni sem lettek volna képesek a művelt világ segítsége nélkül. Másrészt megtudhatjuk, hogy a vad gyilkológép valami oknál fogva azért mégis maga köré vonzotta még a „művelt világ” gyermekeit is.
Bizonnyal erőszakkal!
Ráadásul e germánok meg, ahelyett, hogy Róma védőszárnyai alá bújtak volna, megadóan szolgálták inkább a barbárokat.)
Oresztesz fia később római császár lett. Jóval később. Edekon meg, Attila egyik kedvence, akiről a források szentül állítják, hogy Attila fia volt, gyakorta járt követségbe, ura jóvoltából. Mily szerencse, hisz a követek először életükben legalább megszemlélhették a civilizált világot!
(Attila környezetéből tehát római császárok kerültek ki? Nocsak! Edekon valóban nem lehetett a fia, mégpedig azért nem, mert a mi jól értesült szerzőnk, Steve Nording másképpen látja. És kész! A civilizált világ gyermekei meg nyilván azért támogatták inkább a civilizálatlan keleti barbárt, mert a civilizált világ életét mindenki csodálta. Főképpen a hunok!)
És, Kedves Olvasó, most következik a kedvenc részem!
Attila ugyanis követséget küld Bizáncba, élükön „nemfia” Edekonnal. Bizáncban Edekonnak titkon 25 kiló aranyat ajánlanak, amennyiben végez a hun királlyal. Edekon rááll az alkura, elcsábítja a busás vagyon ígérete. Ő és a hun követek hazafelé indulnak, a görög császár kísérőket ad melléjük, közöttük van Priszkosz réthor. Ettől fogva Priszkosz jegyzeteiből értesülhetünk sok mindenről. Ezen jegyzet hemzseg a gúnyos, lekicsinylő megjegyzésektől – vagy ha mégsem, mondja szerzőnk, nyilván kitörölték belőle azokat az idők folyamán - és szerzőnk minden szavát igaznak állítja be, noha később ő maga is azt írja: „… általában az akkori, vagy inkább a későbbi krónikások adataira vagyunk utalva. Ezek viszont elsősorban pontatlanok, másfelől meg szubjektívek. A bizánciak, de legtöbbször a rómaiak is gyűlölték és rettegték Attilát – nos, nem ez az a két tulajdonság, amitől a krónikások az igazat, és csak a színtiszta igazat fogják írni…”
Máshol is említi, hogy Priszkosz e munkáját időközben többször átírták, átdolgozták. De nem baj, azért csak vegyük kézpénznek, hogy Attila, akárcsak hunjai, mongol kinézetű volt, hisz Priszkosz munkájában ez áll, hogy nyomorult, szegényes szekérvárosba érkeztek a követek - ahol viszont a király ékesen faragott, labirintusszerű, több tucat helyiségből álló fapalotában, asszonyai meg külön házakban laktak - hogy a gyűlölt, rettegett zsarnokot, aki erővel vonta szövetségébe a népeket, sosem látott ováció fogadta, hazatérvén, hogy abban a jelentéktelen szekértáborban tízezer ember csődült össze, mámorosan, ragyogó arccal Attila fogadására.
Attila fatrónuson fogadta a küldöttséget, csakazértis – állítja a szerző -, hisz juszt azért sem volt hajlandó a fényűzésre! Hadd egye a fene a művelt, civilizált Nyugatot! Főemberei finom, tarka szövetből készült, madarakkal és virágokkal ékített ruházatokban pompáztak, amihez persze – Priszkosz meglátása szerint – egyedül azonképpen juthattak hozzá, ha elrabolták a perzsáktól. Attila keze ügyében egy íj és egy szekerce, villogó fekete szemei szúrósan mérik végig a vendégeket.
Megtudhatjuk még, hogy Attila nyersen leteremtette a görög császár testőrparancsnokát, Edekon egyik kísérőjét, aki egyedül tudott – Edekonon kívül – az Attila ellen szőtt összeesküvésről, és visszamenesztette Bizáncba. Persze latin nyelven szapulta, csak hogy tudását fitogtathassa. (Véletlen sem azért, mert a civilizált, művelt világ csak a saját nyelvét beszélte, óh nem!) A király amellett rendeletben tiltotta meg, hogy a görög követek bármit vásárolhassanak a hunoktól. Persze Priszkosz ezen jót mulatott, hisz őket koránt sem csábították a barbár hunok kézművesiparának termékei. „… akkor ez ismét egy jelzés nekünk arról, hogyan viszonyultak a „civilizáltak” a „barbárokhoz”. – állapítja meg igen jóindulatúan Steve Nording.
De megtudhatjuk azt is – szerencsére – hogy a korabeli térképek mit sem tudtak a Dunától északra elterülő területekről, a hun király birodalmáról. „Hic sunt leones”, „itt oroszlánok vannak”, írták a térképre akkoriban, és még ezer évvel később is.
(Nos, hogy a „civilizáltak” miképpen viszonyultak a barbárokhoz, nem tudni ma már. Ahogyan azt sem, ki volt a „barbár” és ki volt a „civilizált”. Egyvalami azonban bizonyos. Nagy Károly valami ötvenszekérnyi kincset rabolt el később az avaroktól. Akkor most csábították a nyugatot a kelet kincsei, vagy sem? A Kárpát-medencében tanyázó oroszlánok pedig roppant fontos adalék, tartsuk észben, még lesz szó róla! Már 350-től? És legalább 1400-ig? )
„…a Dunától északra és keletre egyszerűen nem volt semmi. Mármint az ő (Priszkosz) és honfitársai fejében… Merthogy nem tudták, igazából mi van azokon a területeken…ki földje az…? Melyik nép lakja? Hiszen erről sem tudtak semmit Bizáncban, vagy Rómában. Annyi derengett csak nekik, hogy arra valahol hunok élnek…”
(És ezeket a hunokat jelölték oroszlánnal a térképek! Micsoda véletlen!
Amellett, szívesen feltenném a kérdést mélyen tisztelt Szerző Úrnak, vajon akkor mi oknál fogva épül a mai magyar történetírás épp a nyugati krónikákra, kivált a görög krónikákra? És főleg, mi okból épül ugyanezen forrásokra Szerző Úr igen értékes irománya?)
„Tény, a magyar Dunántúl mindig is „Pannonia Provincia” néven a nyugati, tehát az igazi római… birodalom egyik tartománya volt, és az is maradt, egészen a birodalom összeomlásáig.”
(Valóban? No, de akkor a pannóniai germán törzsek miképpen szolgálhatták a hunok királyát? Erről nem szól a fáma? Római tartomány, hun hűbérben?)
A követség megérkezik a hun király székvárosába, díszes vacsorát rendeznek számukra. Még Attila első felesége, Réka asszony is fogadást tart a görög követek tiszteletére, alig néhány nappal később. A hun király azonban többé nem fogadja a görög követeket, és el sem engedi távozni őket, csak hetek múltán. Végre-valahára hazafelé indulnak. Érzik ők is, hogy valami baj történhetett, csak épp elképzelésük sincs e baj mibenlétét illetően.
Útközben Priszkosz tovább jegyzetel, és mi – mondja a szerző – döbbenten értesülünk arról, micsoda szokásai voltak a barbár hunoknak. A hazafelé tartó követség ugyanis fergeteges viharba keveredik, hanyathomlok menekülve pedig véletlenül egy hun faluba kerülnek. Ez még úgy önmagában nem adna okot döbbenetre, de az, hogy e falu a halott Bleda egykori asszonyáé, már igazán szokatlan jelenség. Ezek a barbárok élni hagyták a megöletett Bleda özvegyét?
(Szerzőnk itt már bizonyított tényként említi meg, hogy nem másról, azon férfi asszonyáról van szó, akit Attila megöletett.)
„Vagyis (Micsoda váratlan fordulat!) Buda feleségei – más, ősi barbár ázsiai népek szokásaival ellentétben – nem szenvedtek semmi hátrányt abból, hogy férjük egy hatalmi belharc áldozatául esett. (A források mást mondanak, de az mellékes!) Még tulajdonuk is megmaradt…
(És, nem elég, hogy ez a barbár nem gyilkoltatta le a vétlen asszonyokat, miután aljas módon nem ölette meg a bátyjának kinevezett öccsét sem, de ez a műveletlen, barbár asszonyság egészen odáig vetemedett, hogy élelmet küldött az ázott-fázott, éhező görögöknek! Ezt a pimaszságot! Nyilvánvalóan azzal a hátsó gondolattal tette mindezt, hogy a kései utókor még véletlenül se lelhessen szilárd, megdönthetetlen bizonyságot az ő barbár, vérengző, műveletlen mivoltára.)
Priszkoszék útközben futnak össze a testőrparancsnokkal, aki időközben megfordult Bizáncban, s akinek nyeregtáskájában ott rejtezik az Attila meggyilkolásáért fizetendő, immár nem 25, hanem 50 kg arany. Ő annyira biztos a dolgában, hogy még fiát is magával hozza, hadd lásson, legalább egyszer életében közelről barbárt az a szegény gyerek!
Arra azonban nem számít, hogy Edekon mindent kitálalt a királynak. Eszébe se jutott ártani imádott urának – a források szerint apjának - megjátszotta csupán, hogy elcsábította a gazdagság, s első dolga volt bemártani ezeket a szerencsétlen, gyanútlan görögöket.
Mit tesz erre Attila?
Az az álnok?
Elfogatja a görög testőrparancsnokot, fiával együtt, és nem enged, míg ki nem szedte belőlük megbízójuk nevét.
(Valóságos lelki terror révén veszi rá azt a szerencsétlen orgyilkos jelöltet, aki már akkor remeg félelmében szegény, akár a kocsonya, hogy adja ki a kért nevet. Egészen pontosan fiának megöletésével fenyegeti. Az az álnok, az a barbár, az a…!)
Utóbb aztán, miután sikerült megtudnia, pontosan ki is tör az életére, Attila, a fentebb leírt papos jelenethez hasonlóan, propaganda okán, elereszti apát és fiát, azzal a címszóval, hogy nem ők az igazi ellenségek, ellenben követeket küld Bizáncba, és a felbujtó fejét követeli.
Ezek után némi kitérő következik az általunk elemzett, „szépirodalmi műben”, amire – nem győzöm elégszer hangsúlyozni – író és kiadó egyaránt büszke lehet. Szerzőnk elmondja, hogy az után a bizonyos „kardos” manipuláció után alig valamivel, Honoria hercegnő, a sexmániás félbolond leányzó, III. Valentinianus római császár nővére, levelet és gyűrűt küld Attilának. Nem kevesebbet, mint a kezét ajánlotta a hun királynak, a vele járó Galliával együtt. Mai napig nem tudni, miképpen értette ezt. Mármint Galliát. (No, de hogy még jól értesült Nording sem tudja! Erre eddig nemigen akadt példa!)Amint a császár hírét vette nővére tettének, gyors futárt menesztett a levél vivője után, akinek mindenképp vissza kellett volna szereznie a küldeményt. De elkésett! A gyűrű eljutott Attilához, aki viszont a füle botját sem mozdította.
(Emlékezzünk, Bleda halála és a Kard feltalálása között öt esztendő telt el a krónikák szerint, noha szerzőnk tudja, hogy öt hét sem volt az talán. Honoria levele viszont még Bleda halála előtt útnak indult, és a királylány nem Bledának, hanem Attilának ajánlkozott feleségül. (Vajon miért nem a valódi királyt szemelte ki?)
Attila nem reagált, a római császár meg kolostorba záratta féleszű testvérét.
(Honoria – mondja e könyv – fehérmájú volt. Amellett szellemileg elmaradott. Ezt értem. De hogy az egész római birodalom ne lett volna képes kielégíteni, vagy legalább megkísérelni, s neki épp a rettegett hun királyra fájdult meg a foga…!)
Aztán meg valamiféle szent edények körül folyik a vita, amit Attila bármi áron megkísérel megszerezni a sirmiumi püspöktől, de az inkább adná az életét. Mígnem valamiféle összeköttetés jön létre a püspök, és Attila titkára között, akiről nem szabad elhallgatnunk, hogy római származású hun.
(Ez csak természetes! Aki írni volt képes, az csakis római származású, vagy esetleg görög lehetett. De mégis hun? Ő sem a „művelt világ” kényelmét és előnyeit választotta tehát? Ki érti ezt?)
Azon furcsaság esik meg, hogy a titkár megszerzi az edényeket, de esze ágában sincs azt átadni Attilának. Helyette zálogba adja, s árán átdorbézol egy egész éjszakát valami lebujban. Attila pedig haragjában kivégezteti. Méghozzá azonnal!
„Egy kis evésért, ivásért és egyéb élvezetekért kissé túl nagy árat fizetett a titkár.” – vonja le szerzőnk a végkövetkeztetést.
(Hogy talán nem akármilyen edényekről lehetett szó, ráadásul, akárhonnét nézzük, árulás, sikkasztás és ki tudja mi-minden esete forog fenn, az persze meg sem fordul Steve Nording fejében. Attila vagyon utáni sóvárgása volt az, ami e tettére késztette.)
Az alkudozás tovább folyik, Attila most épp az edényeket pénzzé tevő uzsorást óhajtja. Róma – illetve Ravenna – pedig retteg, nem készül-e támadni, ha már ennyire felfújja ezt a jelentéktelen ügyet.
(Íme, egy újabb „ürügy”. Csakhogy Attila nem támad most sem! Pedig azok az edények nagyon sokat jelenthettek számára, nyilván azért követeli az uzsorást, hogy a szent ereklyék nyomára vezesse.)
A szerző itt visszatér Attila király udvarába, egészen pontosan a görögöknek adott fogadás estéjéhez.
(Részemről nem értem, mi okon repdes összevissza, de nem is én állítottam magamról, hogy mindent tudok, és mindent értek. Bizonnyal megvan rá az oka!)
Priszkosz meglátása szerint – nicsak! – a hunok valóban szerették Attilát.
Ráadásul a művelt görög követ méltóságteljesnek nevezi a barbár hun király palotáját, s egyfajta ámulattal szól róla. (De ilyet!) Attila a fogadás ideje alatt emelvényen ül, fatrónusán, mellette pedig örökösnek kinevezett elsőszülöttje, Ellák. Ellák nem néz apjára, szemeit nem emeli reá, a vacsora egész ideje alatt.
(Persze szerzőnk mindjárt megragadja az alkalmat, felvilágosít bennünket ennek okairól. Ellák retteg az apjától. És képzeljük csak el, miféle ember lehet az, akitől még tulajdon véreinek is rettegnie kell! Igaz, a kazár szakrális uralkodóra sem emelhette szemét élő emberfia, de még a török szultánra sem, jóval később, egyszerű szokás, az illem diktálta így. De a barbár Attila király esetében szó nem lehet illemről, ő azt sem tudhatja, eszik-e azt, avagy isszák!)
Egy idézet, ami szintén nagyon megnyerte a tetszésemet:
„Priszkosz kereken leírja, hogy a mongol arcok között sok germán, és latin jellegű arcot, tehát embert láttak.”
(Világos! Aki nem latin és nem germán az nem ember. De a jegyzet szerzője pártatlan, objektív véleményt ad, ugye? Ráadásul nemrégiben olvastam egy külföldi tudós véleményét, aki azt mondja, mennyire megdöbbenne a mai világ, hogyha valamiképp kimutatható lenne, a szlávok, germánok, angolszászok között mennyi, de mennyi hun sarj él ma is. Mongolok ők is? És még valami! Sosem lehetünk biztosak abban, hogy a ma létező fogalmak hajszálpontosan azt jelentették 1500 esztendeje, mint ma. Hogy mit jelent az „ember” fogalma, és mit jelentett akkor, nos, ez óriási kérdés, kivált, mivel a biblia azt mondja, a föld minden baja akkor kezdődött, amikor az „istenek elvették feleségül az emberek lányait”. Ha jól értem, akkoriban még istenek is életek a földön, de természetesen az „isten” fogalmának jelentése sem egyezik azzal, ami ma eszünkbe jut e szó hallatán. Szóval hogy aki nem ember, az micsoda, nos, ebben ne legyünk túl biztosak!)
Egy újabb idézet:
„A hunok harcra születtek…Talán már-már genetikusan is bennük volt a hódítás, a küzdelem, a mások leküzdésének és legyőzésének vágya, szándéka.”
(Bizony ám! Nyilván ez a gén okozhatta, hogy Attila sokat fenyegetőzött, de ritkán harcolt. Amiképpen azt is, hogy gyűlölte a harcot, a vérontást. És tisztelte az emberi életet. A nyugat híres-neves uralkodóinak soha, eszükbe sem jutott leigázni, legyőzni, legyűrni, uralmuk alá kényszeríteni a keletibb népeket, sőt, kiirtani azokat, ha kell. Sem Nagy Károly, sem a római császárok, sem senki más nem cselekedett effélét, s mégcsak álmodni sem igen álmodott róla. Ugye?
Egyedül a hun Attila az, akinek felróható mindez. Aki ha nem is támadott, a szándék azért végig ott izzott sötét lelkének még sötétebb mélyén, mi ezt tudjuk, s bár e szándék csakis a mi feltevésünk szerint volt szándék, már maga az általunk feltételezett szándék is indokolttá teszi, hogy gyalázzuk, ócsároljuk, rágalmazzuk, évezredek távlatából és örökké, míg csak világ a világ. Az az ember, aki egész életében nemzetének jövőjét, puszta létét igyekezett menteni, ezt érdemli.)
Újabb okos megjegyzés szerzőnk tollából:
„A hunoknál és általában a keletieknél gyakran megesett, hogy a trónörökös megunta a várakozást és egyszerűen félretette az útból az apját.”
(Szigorúan csak a keleti népeknél esett meg ilyesmi. Nyugatabbra a szalmonella pusztított, nem a méreg!)
Attila legkisebb fiáról, a csöppnyi gyermek Irnikről szól még Priszkosz, akit Attila – a vad barbár – mosolyogva ölel széles kebelére. Valamint egy fekete bőrű, afrikai származású törpebohócról, aki latinul ad elő mondókákat, és neki úgyszintén sikerül mosolyra fakasztania a vad hun királyt.
Igricek lépnek a terembe. Dalokat adnak elő, amit a görög követek nem érthetnek. A hunok, Attila népe azonban elragadtatással hallgatják minden szavuk. „Egyes vendégek könnyeket ontottak… Mások fogaikat csikorgatták, és ökölbe szorították kezüket.” (Priszkosz mindössze ennyit látott.
Mosolyogni látta a vad hun királyt, és könnyezni annak harcos, barbár népét.
Akik pedig mégcsak emberek sem voltak!)
Most pedig térjünk vissza az Attila ellen kitervelt merénylethez.
Ugyanis abból ismerhetjük meg leginkább a hun király valódi természetét. Alattomos, sunyi mivoltát. A görögök törtek Attila életére, de ez mit sem számít. Attila ugyanis Edekonnal már itthon megbeszélte, hogy viselkedésével eléri majd mindezt. Tehát a görögöknek eszükbe sem jutott volna Attila megöletése, hogyha Edekon, Attila parancsára úgy nem viselkedik, hogy felmerüljön bennük a gondolat, és mindjárt fel is vessék azt Edekonnak.
Érthető nem?
Nem?
Pedig Steve Nording ragyogóan elmagyarázza!
„Sejthetően az ő (Edekon) naiv, mindenre rácsodálkozó és kapzsi viselkedése csak álca volt. Mint egy provokatőr, megjátszotta, mennyire bámulja azt a gazdagságot. Azt is mondhatnánk, hogy ily módon talán nem is bizánciak fejéből pattant ki a gondolat, hogy őt orgyilkosságra felkérjék – ezt maga Edekon sugallta nekik… bizony arra a belátásra kell jutnunk, hogy Attilát egy újabb oldaláról ismertük meg. Mint tehetséges színészt…!…A lépéssel egyidőben (mármint a testőrparancsnok és fia szabadon engedésével) jelezte igazságos voltát is. Vagy legalábbis szerette volna ezt elhitetni a világgal… Krizafiosz (a megbízó), az eunuch, hivatalos címén a kelet-római birodalom kardhordozója, vagyis hadügyminisztere és egyben kincstárnoka és főtanácsadója és mindenese az idős és erőtlen Theodosius császár mellett – nem tudhatta, hogy Edekon voltaképpen afféle „kettős ügynök”. Már azt sem zárhatjuk ki, hogy ezt a főurat eleve Attila küldte Bizáncba azzal a paranccsal: hagyja magát megkörnyékezni, „aztán majd meglátjuk, meddig mernek elmenni azok a bizánci férgek…! No persze (Attila) nagyjából előre tudhatta, merre mennek majd az események, hiszen ő rendezte az egész „előadást”. Krizafiosz meg volt győződve, hogy nem csak meghalt Attila, hanem a legtöbb hun törzs most már külön-külön dönthet jövőjéről és bizony ezek azért igyekeznek Bizáncba, hogy meghódoljanak a császár előtt… Nem kell többé félni barbároktól…Ilyen ábrándokba hajszolta bele Attila az ellenfeleit, ami megint csak egy adalék a lelki világához.”
(Világos immár, Kedves Olvasó? Attila és Edekon egyszerűen átverték azokat a szegény, szerencsétlen bizánciakat. Végtére is tényleg, vajon azok honnét a csudából sejthették volna, hogy Edekon a világ összes kincséért el nem távozott volna Bizáncból, amíg a várva-várt felkérés meg nem esik, másrészt hogy semmi pénzért nem lenne ura árulójává? És ha ez így van, többé már nem is terheli őket az orgyilkos merénylet megtervezése, Edekon felbujtása Attila ellen, és az Attila halála utáni, olthatatlan sóvárgás. Eszükbe nem jutott volna megöletni a hun királyt, ha Edekon rá nem csodálkozik Bizánc gazdagságára.
Nyomatékosan megkérem Kedves Olvasómat, hogy amikor netán átszalad a szomszédhoz egy kis pletyka erejéig, eszébe ne jusson megdicsérni annak vadonatúj, másfélmillió forintos konyhaszekrényét! Ezzel a provokatív viselkedésével a végén még arra csábítja szegény, ártatlan szomszédot, hogy fontolóra vegye az Ön mélyen tisztelt élete párjának meggyilkoltatását.
Lássuk be, Attila valóban kegyetlen játékot űzött! A bizánciaknak soha eszükbe nem jutott megöletni, ő pedig ahelyett, hogy hagyta volna magát, akár más, tisztességes nyugati, civilizált uralkodók, juszt sem költözött a másvilágra, hasztalan epekedtek azok a sorsüldözött bizánciak, de még a terv egyik fő résztvevőjét is volt képe sértetlenül szabadon bocsátani. Ezt a csalódást!
Hát ember az ilyen?
Valóban, nem akármilyen lelkivilággal bírhatott!)
Szerzőnk szent meggyőződéssel állítja a fentieket, annak ellenére, hogy idézem:
„… azt állítja minden forrás, hogy II. Theodosius 450 tavaszán meghalt, holott… a fent ismertetett eseményre 451-ben került volna sor. Krizafioszról sem tesznek említést, és azon évek többi eseményét is másképpen írják le. Ezen felül, Attila fiát Edekonnak nevezik, ami teljes képtelenség, lévén, hogy a két férfi csaknem egyidős volt, és azt állítják Budáról, hogy ő Attila öccse, és nem bátyja volt. Az efféle tévedések egész láncolata lelhető fel a tan-és népszerű könyvek lapjain… Ennek oka kétségtelenül az, hogy akkoriban az évszámokkal az emberek mindig bajban voltak, még a krónikások is, és nemegyszer összekeverték a neveket, helyszíneket, személyeket, olykor még az eseményeket is.”
(Nos, annyi baj legyen! Steve Nording soha, semmit nem kever össze, pontosan ismeri az összes évszámot is, őt aztán lehetetlen megzavarni. Mit neki források! Amúgy meg, Kedves Olvasó, fenti mondatot alaposan vésse az eszébe, kérem! „… az évszámokkal az emberek mindig bajban voltak, még a krónikások is, és nemegyszer összekeverték a neveket, helyszíneket, személyeket, olykor még az eseményeket is.” Ez nagyon fontos! Tudniillik amikor Attila ártatlanságáról van szó, akkor tévednek a krónikások – még a nyugatiak is – összezagyválnak mindent. Amikor valamivel később avarnak és hunnak nevezik a magyarokat, tévednek akkor is. De minden másban a teljes igazságot írják le, tévedhetetlenek, és a magyar krónika az, ami nemhogy téved, de egyenest hazudik, netán fantáziaregénynek született.)
Steve Nording jóvoltából értesülhetünk arról is, hogy a hunok országának határai, „már amennyiben lehet azt országnak nevezni”, teszi hozzá az író, igen jól zártak. (Persze, hogyan is lehetne országnak nevezni egy zárt területet, ahol a nemhunok csakis Attila pecsétes engedélyével közlekedhetnek, akkor is többnyire hun kíséret őrizete alatt. Akinek nem volt pecsétje, azt kémnek nyilvánították, és kivégezték. Mindezt ugyanő, Steve Nording hozza kegyesen a tudomásunkra. Vajon mi az ország, ha ez nem?)
No, hát ezek után a görög császár, Attilával folytatott alkudozása közepette, véletlen baleset áldozata lett.
(Csodálkozom, hogy szerzőnk ezt nem próbálta meg Attila király nyakába varrni! Végtére is, annak a hun barbárnak az arcán minden elfér.)
Az új államfő a marcona katona és hadvezér, Marcianus lett. Ő pedig nem egyezkedett. Közben értesülhetünk arról is, hogy Attila korának egyik legtöbbet utazott embere volt. De mindjárt megtudhatjuk, mielőtt elismerés gyúlhatna szívünkben a vad hun iránt, hogy mindez koránt sem az ő érdeme, inkább a hivatalos küldetések, és a túszkorszak emlékei. (Érthető, nem?)
Mellesleg teljességgel hitetlen volt a hunok királya, noha akkoriban még a legbarbárabb barbár is hitt valamiben. Ő nem. Vagy ha mégis, hát csak úgy tett mintha. Erre nézve nincsenek bizonyítékok, mondja szerzőnk.
(Úgyhogy maradjunk a feltételezésnél, miszerint Attila teljességgel hitetlen volt. Több beszámoló említi az Attila udvarában élő papokat, no meg a hun király jóslatokba vetett, erős hitét, és persze a hun bibliákat, de ez nem bizonyíték kérem!)
Attila ekkor odáig jutott, hogy elszánta magát a harcra.
(Persze egész idő alatt másra sem vágyott, de jól titkolta.)
Bizáncba is, Rómába is futárt menesztett, azzal a pökhendi, „fennhéjázó, gőgös” üzenettel: „Uratok szólott, készítsétek elő az ő palotáját!”
Mind a két birodalom rettegni kezdett de biztosat senki nem tudhatott, hisz Attila erről gondoskodott.
(Tessék! Már megint fondorkodik a barbár!)
Attilának, idézem:
„Már királysága első idejéből hatalmas tervei voltak. Ezekről nem beszélt, ezért a korabeli krónikákba sem kerültek bele…A hunok nem vezettek krónikákat, nem írták meg önnön történetüket. Sem ami velük, Attila idejéig történt, sem az alatta lezajlott eseményeket.”
(Szóval Attila soha, senkinek nem beszélt világuralmi tervekről, a krónikák sem említik, pedig ha efféle hír szárnyra kap, a gyűlölködő Nyugat nem feledi el lejegyezni azt Attiláról. Nem tette. Nyilván, mert nem volt mit. De jól értesült Nording még ezt is tudja, már miért is ne tudná, bizonnyal belelát a király lelkébe, most, 1500 évvel később.
Abban pedig, hogy a hunok nem írták meg történetüket, ne legyünk azért annyira biztosak! Attila írnokokat tartott, de maga is értett a betűvetéshez. Ha nem írták meg történetüket, kérdem, miért nem? Egy efféle népecske, aki önmagát tartja a világ urának, leginkább uralomra termett, dicső népének, valóban ne írná meg, ne kérkedne el tetteivel? Ha meg megírták, vajon hová tűnt?
És hová tűnt a mi történelmünk? A hunok, az avarok, az ún. finnugor népek, a lengyelek, a poroszok történelme ködös homályba vész. Épp azoké a népeké, akik valaha Attila király népei voltak.
Hát nem különös ez?
István király miért nem foglaltatta vajon írásba a magyarok eredetének, tetteinek történetét? Mert – tudósaink állítják – nem tette. Ellenben állítják azt is, hogy az Árpádok levéltára több esetben gyújtogatásnak esett áldozatul, és ez dokumentált tény. Később, a maradékot Dzsingisz kán szedte halomba, és vitte magával Mongóliába. De azért mi állítsuk csak, szorgalmasan, hogy sosem is létezett!
És még valami.
Szent István annak idején alkura kényszerült. Ebben legalább annyira biztos vagyok, akárcsak Steve Nording az összes, légből kapott állításaiban. Az alku tárgya pedig, attól félek, épp a hun-magyar történelem eltörlése, semmissé tétele volt. Lejjebb még szólok erről.)
A hunok amúgyan – szerzőnk véleménye szerint – épp olyanok voltak, akár a népvándorlás többi népe. (Vagyis a finnugorok, a germánok, a gótok, a szarmaták, a lengyelek, a poroszok, a csehek, a bolgárok, az oroszok és még sorolhatnánk.) Ezer éven át hömpölyögtek keletről nyugatra, és vesztenivalójuk nem volt, hisz semmijük sem volt. Rémületet, vért, pusztulást hagytak maguk után.
Hozni azonban semmit sem hoztak, maradandót nem alkottak.
Attila is abban reménykedett, hogy amint letarolja Rómát, ezer és ezer rabszolgát ejt majd, akik megtanítják népét földet művelni, házakat építeni, és általában, a nyugati művelt világ összes tudományára.
(Az a hatalmas hun birodalom ugyanis sosem művelt földet. A kínai nagy faltól a Morva folyóig, a Földközi-tengertől a Balti-tengerig éltek, sokan voltak, akár a hangyák, de gabonára sosem volt szükségük. Füvet ettek, bizonnyal, akár állataik. Ráadásul a barbárok nem ismerték a magántulajdont sem. Nem létezett közöttük enyém, tiéd, csak miénk. Nem torzsalkodtak, nem irigykedtek egymásra, nem próbált egyike a másika fölé kerekedni.
Ez volt Attila birodalma.
Egyfajta középkori szocializmus, ahol minden a nép tulajdona, a vezetők pedig a népért dolgoznak, és nem az az egyetlen vágyuk, hogy zsebeiket minél inkább degeszre tömhessék. Ez volt a barbár hun király egykori birodalma. Nyomába sem érhet ez a civilizált Rómának, ahol a leigázott népek rabszolgákká lettek, s a rabszolgák éjt nappallá téve azért verejtékeztek, hogy a művelt római urak akadálytalanul orgiázhassanak, amikor csak kedvük tartja, vagy netán unalmukban felkoncoltassanak néhány gladiátort.
Így éltek a vad, pogány hunok, amíg az idegenek véget nem vetettek az édeni állapotoknak, közéjük nem vegyültek, és be nem lopták félvér utódaikba istenük, a pénz imádatát.
Attól fogva nem volt békesség többé.
A hunok, és sarjaik művelt, civilizált emberekké lettek, aki fentebb említett tulajdonságokról ismerszik meg. És még büszke is rá! Valóságos szégyen lenne ma már Attila, a „barbár” hun király példájának követése. Ember az, akinek eget verő a vagyona, aki dőzsöl, aki pazarol, aki gazdagságát fennen hirdeti, aki istenét, a pénzt hajszolja egy életen át, hisz minél több van belőle, annál nagyobb a becsület is. Ember az, akinek arcizma sem rándul a nyomorgó milliók láttán, aki önnön boldogulásán kívül egyebet sem néz, aki bárkin, bármikor keresztülgázol, a vagyon a pénz reményében, és aki tollat ragad csak azért, hogy némi pénzmag fejében sárba tapossa, leócsárolja, rágalmazza, befeketítse egy igazi, nemes jellemű uralkodó emlékét. Egy emberét, aki őérte, rágalmazójáért is harcolt, küzdött egykoron, aki egy volt az alig néhány közül, kik ezt a maroknyira zsugorodott népet megmentették a halál torkából. Ember az, aki soha, semmilyen körülmények között nem érez elismerést, bámulatot, urambocsá’ csodálatot mások tettei iránt, még akkor sem, ha hálával tartozna érettük. Sőt! Különösen akkor nem! Ember az, kinek szívében kihalt minden érzelem. Ember az, aki kizsákmányolja a Földet, annak utolsó csepp „vérét” is kisajtolja, közben pedig rettentő eszéről papol, és pontosan tudja, hogy öngyilkosságot követ el.
Ember az, akikké mi lettünk. A művelt, civilizált világ.
Legyünk hát büszkék rá!
És megkérdőjelezhetetlen nagyságunkat tetézzük még azzal, hogy kígyót-békát vágunk a fejéhez annak, akinél a puszta gyanú felmerülhet, hogy talán jobb lehetett nálunk! Emberebb, érzőbb, előrelátóbb. Mondjuk őt el minden rossznak, csak hogy a mi „jóságunk” minél fényesebben ragyoghasson!)
Attila Róma ellen indult előbb. Ravasz mosollyal dörzsölgette a tenyerét, már jó előre, amint azt szerzőnk kegyeinek általa megtudhatjuk. (Igazán érdekes részleteket közöl kortársunk Attila életéről. Akárha saját szemével látta volna.)
Követelte menyasszonyát, a félbolond Honoriát, és a vele járó, fele birodalmat. Követelte, hogy Honoriát azonnal eresszék szabadon, és indítsák útnak Hunnia felé. Szemtelensége határtalan – állítja szerzőnk – de ez még nem is volt elég. Meghívta a császárt leendő esküvőjére.
Később már Galliát követelte egyedül.
(Különös! Azért különös, mert épp Gallia, Franciaország az, ahol szembetűnően sok az ókori, magyar helységnév. A nyugati krónikák állítják, hogy az Attilával egykor szövetséges gót törzsek költöztek oda. A magyar krónikák azonban magyarokat emlegetnek arrafelé. És Attila véletlenül épp ezt a területet óhajtja.)
Ebben az időben Pannonia egyes források elmondása alapján, már a hunoké.
(Szerzőnk gyakorta keveredik ellentmondásba önmagával. Az imént még azt bizonygatta, hogy az biz” Rómáé volt, és a bukásig az is maradt.)
A római császár sietve kihozatja Honoriát a rabságból, és feleségül adja akárkihez, csak Attilához ne kelljen. Megírja Attilának, hogy adná ő, adná, de nem teheti, mert nővére mostanra férjes asszony.
Attila nyájas szavakkal válaszol, amitől Aetiusnak végképp inába száll a bátorsága. (És itt fény derül Attilának egy újabb, ellenszenves tulajdonságára. Ravaszkodás, alattomos sompolygás. – így szerzőnk. Válaszlevelében ugyanis nem fenyegetőzik, épp ellenkezőleg. Örök barátságáról biztosítja a római császárt. Nem csoda, ha ezek után a hadvezér, Aetius szívbajt kap, és még inkább készül az összecsapásra, még éberebben figyelteti Attila területeit.)
Attila a hun király a „kétszínűség bajnoka” címet érte el Steve Nordingnál azzal, hogy újabb levelet írt a római császárnak, amelyben szintén barátságáról biztosította, egyben közölte vele, hogy kisebb hun csapatok vonulnak majd Gallia területére, az árulókért. De neki a rómaiakkal a világon semmi baja. Ugyanezt – állítólag - megírta a vizigótok királyának is, de fordított változatban.
(Nos, ha így is volt, amiben nem lehetünk biztosak, szemére vethetjük-e egy uralkodónak, ha a „többet ésszel, mint erővel” elvet vallja? Attila király egyetlen bűne itt az, hogy egyedül okosabb volt, mint az egész, művelt nyugat, és az eszével, nem a fegyvereivel óhajtott küzdeni. Nem volt hajlandó vért ontani, ha nem volt muszáj. És ezt soha nem tudták megbocsátani neki.)
A római császár sebtében szövetséget kötött a vizigótnak nevezett árulókkal, megelőzendő, hogy Attila, tervei szerint éket verjen közéjük, s ha már békésen nem ment, karddal foglalja el az a hatalmas, gazdag tartományt, amit Galliának neveztek. Attila valamiképp – nyilván erőszakkal! – még az afrikai vandál törzseket is beszervezte a gótok ellen tervezett akcióba. Attila körbekürtölte a világot azzal a hazugsággal, hogy a Galliába szökött gótok az ő alattvalói, ő pedig nem tűri a lázadást, az árulást, úgyhogy elmegy értük. Dolgát jelentősen megkönnyítette, hogy még a római birodalom berkeiben is sokan voltak, akik ugyanezt vallották.
(Vajon miért? A feltételezés, hogy talán ez lehetett az igazság, fel sem merül? Nem, ha a barbár hun királyról van szó?)
Attila fapalotájába kérette Ardarikot, a gepidák királyát, és Theodomirt, az osztrogótok királyát. És persze maga mellé állította őket, az árulók ellen.
(Nyilván erőszakkal)
Aetius ezenközben egyre készült a harcra. Valósággal kampányolt a hunok és Attila ellen, és sietve rendezte a szövetséges zsoldos csapatokkal szembeni tartozásait, kifizette az elmaradt zsoldokat. A birodalom erősségeit még inkább megerősítette, az utakat és hidakat őriztette, és helyőrségeket vezényelt oda is, ahol azelőtt nem voltak.
(A barbár hun, miután megüzente Rómának, hogy nem áll szándékában ártani neki, vajon miért is vehette zokon az ellene történt, látványos intézkedéseket? Hogyan is hihette volna, hogy Róma rátámadni készül? Miféle okok, indokok késztethették erre, miféle jelek alapján juthatott arra a következtetésre, hogy Róma nemhogy nem barátja, de egyenest ellensége? Hisz épp ő támadott elsőként, nyájas, baráti hangú levelével, szerencsétlen rómaiak meg nem győztek védekezni!)
A római császár egyre támadni készül (miért is ne, hisz Attila adott rá okot, de igazán!) de elkésik. Attila jelenik meg előbb a birodalom határainál azzal a fegyelmezetlen csürhével, amit ő seregnek titulál, és ami nem is hasonlít a rómaiak rendezett, fegyelmezett seregeire. Attila tudta(!) hogy nincs többé megállás, hisz talán ő sem állíthatná meg többé ezt a zsákmányra éhes, vérre szomjazó csürhét. Még neki sincs elegendő hatalma megállítani a saját seregét, ha egyszer már parancsot adott az indulásra.
(A hun-magyar seregeknél fegyelmezettebb, teherbíróbb, szófogadóbb katonákat még nem látott a világ, ezt több forrásból tudjuk. De el ne árulják Steve Nordingnak, mert még csalódnia kell szegénynek! Egyébiránt neki, aki pontosan tudja, mit tudott és mit nem a hun király, erről már külső segítség nélkül is értesülnie illett volna.)
Attila maga irányította a hadműveletet. – állítja szerzőnk, miután pár oldallal előbb kijelentette, hogy Attila soha, egyetlen csatánál sem volt jelen.
(Elfelejtjük ma, mit hazudtunk tegnap?)
Ezek után szerzőnk felsorolja Attila seregének nemzetiségeit. Germánok, szlávok, mongolok – vagyis hunok – kínaiak, tibetiek, szibériai törzsek.
(Tán még magyarok is?
Újfent megkérdezem:
Miképpen kényszeríthette Attila az egész világot, hogy akarata ellenére szövetségre lépjen vele, hogyha serege a germánokkal, szlávokkal, mongolokkal, tibetiekkel, kínaiakkal, szibériaiakkal együtt tett ki cirka ötszázezer főt?)
„Ellenség őket meg nem közelíthette még az éj leple alatt sem. Megesett, hogy ellenség közeledett, sőt, el is ment mellettük – egyetlen ló sem nyerített fel, a homályban nem vették észre, hogy akár ezer, vagy több idegen harcos lapul tőlük nem messze. És ha indulni kellett, nem csaptak zajt… Még a lovaik is fegyelmezettek voltak, akárha harcosok lennének. És azok is voltak. Ők hozták hátukon ezeket a csapatokat Ázsia mélyéből, amerre a nap nyugodni járt. ”
(Elismerésre méltó teljesítmény ez egy ilyen szedett-vedett seregtől, aki maga nem fegyelmezett ugyan, de még a lovai is azok. És nicsak! Amerre a nap nyugodni járt? Lehet, hogy mégis tudták, merrefelé van nyugat?)
„Nem biztos, hogy a cél a megszökött vizigótok voltak…”
(De az biztos, hogy nem azok?)
A várakkal persze Attilának gondja akadt, hisz embereinek nagy része életében még nem is látott hasonlót, nemhogy még meg is tudta volna ostromolni azokat.
(A magyar krónika épp az ellenkezőjét mondja, de persze az hazudik. Steve Nording nem hazudik, pártatlan tájékoztatást nyújt, figyeljünk oda rá! Egyébiránt furcsa, hogy bizonyos történelmi lexikonok szerint Attila idején nyugaton még nem is voltak várak. A nyugati birodalmak épp hálával tartoznak a barbároknak, mert ha ők nincsenek, a nyugat sosem tanul meg összefogni, és várakat építeni. Valaki mindenképp hazudik! De vajon ki? És főleg: miért?)
Attila, szerzőnk szerint, igen céltudatos ember volt, és bár két, három évet is tétovázott (nem számítva uralkodásának időközben eltelt, tizenhat esztendejét) mielőtt támadásba lendült volna, azért mi semmiképpen ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. Az a hosszas várakozás stratégia volt, semmi egyéb. Attila a kedvező alkalmat leste, hisz amióta erővel a trónra került, semmi másra nem vágyott, mint megszerezni, letarolni, alattvalóvá, vazullussá tenni mind a két birodalmat. Taktika volt, semmi egyéb, hogy húsz esztendeig várt a megfelelő alkalomra.
(Közben az életére törtek, szervezkedtek ellene a háta mögött, később már nyíltan, haláláért imádkoztak, de mindez nem történt volna meg, ha ő nem provokálja ki. Kétszínű, alattomos barbár volt, és még ő volt elcsodálkozva, amikor a barátnak nevezettek ellene kezdtek fegyverkezni)
Dísztelen öltözéke (újabb értékes információ Steve Nordingtól) arra szolgált, hogy elbújjon, elrejtőzzön, eltűnjön szem elől, esetleges gyilkosai elől.
(Féltette az életét a vad hun. Gyáva ember lehetett, akárcsak később a magyarok, akik hátra hagyták családjaikat, úgy menekültek a besenyők elől a Kárpát-medencébe)
„Attila nap mint nap kapta a jelentéseket, és folyamatosan tudta, melyik csapat hol jár. Bár ezt a szót bizonyára nem ismerte, azért észben tartotta, hogy a csapatok időarányosan haladnak e.”
(De úgy ám! Attila alig néhány szót ismerhetett, hisz vazullusai, a szibériai törzsek még jó 4-500 évvel később is alig némi szókinccsel rendelkeztek)
Kisvártatva azt olvasom, hogy a művelt, civilizált nyugat városai, váras helyei között nem létezett szervezett futárszolgálat.
(A barbár hunoknál meg igen? Szabad ilyet csinálni? Megelőzni a művelt nyugatot? Ejnye-bejnye!)
Nos, úgy áll a dolog, hogy Attila sunyi mesterkedései folytán szerencsétlen ellenfél úgy összezavarodott, hogy élő ember is alig keveredett a hun seregek útjába. Katona meg aztán végképp nem, kivált nem római. Persze Attila tudta mit csinál, hisz fenti intézkedéseinek köszönhetően a hülye is elhitte, hogy a hun király a római császár tudtával és jóváhagyásával garázdálkodik római területen, holott efféléről szó nem volt, de ez a barbár mindenkit megtévesztett.
És időközben még a vandál szövetséges törzsek is megérkeztek a mai Riviéra területére.
(Vagyis a parancs oda, az árulók földjére küldte őket, nem Róma, nem Ravenna ellen. Attila azt tette, amit ígért. De kiprovokálta, hogy a „művelt nyugat” ezt a szokást soha ne vezesse be. Kivált ne ővele szemben)
Az a sorsüldözte római császár azt sem tudta, hová kapjon ijedtében. Neki, pontosabban az ő kiválóan szervezett, fegyelmezett légióinak hónapokra lett volna szüksége ahhoz, hogy felvonuljon, és kiálljon az „idegenekkel” szemben.
(Mindez persze Attila mesterhúzásainak köszönhető. Olykor, ravasz módon, még levegőt is vett, és épp ez az, amivel a legnagyobb fejtörést okozta a művelt nyugatnak)
Kivált, miután a germán és galliai törzsek, a római szövetségesek szép sorban átálltak Attila mellé.
(Nyilván kényszer hatása alatt, mind)
A burgundokat és a thüringiaiakat példának okáért úgyannyira megtévesztette a hun király Hunniából folytatott propagandája, hogy Aetius Attilaellenes intézkedéseinek híre, onnan, a birodalom területéről, már el sem jutott hozzájuk. A kisujjukat sem mozdították Attila ellen. Ölbe tett kezekkel lesték annak jöttét, és midőn megérkezett, nyomban behódoltak előtte.
(Nem erőszakkal ugyan, de tévedésből. Mert ugyebár mi másért? )
De – és kérem, most jól figyeljenek – akadtak törzsek, amelyek egyenest a felszabadító Attiláról pusmogtak, akinek érkezését szívrepesve várták.
(Nocsak!)
Persze szerzőnk mindjárt ésszerű magyarázatát is adja ennek a különös, felfoghatatlan eseménynek. Attila ügynökei az előző évben alapos munkát végeztek. Titkos tárgyalásokat folytattak ugyanis a római parasztokkal, s megegyeztek velük, hogy akkor rohanják majd le a római helyőrségeket, amikor a hun sereg megérkezik. A parasztok meg – mit tudták ők! – le is rohanták.
De a frank törzsek meg, akiknek valami miatt az istennek se fűlött a foguk a művelt, civilizált Róma elnyomó hatalmához (Ki érti ezt?), a hunok közeledésének hírére, egyenest lemészárolták uralkodójukat, s egy füst alatt vezető rétegük rómaipárti tagjait, s egy ifjú hercegnek kezébe helyezték további sorsukat, aki viszont köztudottan Attila híve volt. Aztán meg több tízezer harcosukkal csatlakoztak a hunokhoz. És nem ők voltak az egyetlenek.
(Nyilván Attila embereinek mesterkedése vette rá őket)
A császár, mindezekről értesülvén, a fogát csikorgatta.
(Érthető! Hisz éveken át kígyót melengetett a kebelén. Tudást, műveltséget, civilizált körülményeket nyújtott az elnyomott, leigázott, emberszámba sem vett népeknek, ők meg ahelyett, hogy fürödtek volna az „áldásban”, szívdobogva lesték a barbár hun király érkeztét, aki majd kimenekíti őket istenáldotta helyzetükből.)
Attila persze rátett még egy lapáttal. Volt arca latinul szónokolni a százezres tömeg füle hallatára, és közölni, hogy ő egyedül Galliát akarja, ami családi öröksége.
(Az emberek tévedésből álltak mellé, hisz a császár szövetségesének hazudta magát. Ha csak sejtették volna, micsoda alávaló, gaz latorral hozta össze őket a rossz sorsuk, aki egyenlőséget ajánl a rabszolgaság helyett, bizonnyal a császár oldalán harcoltak volna, a barbár ellen, és eszükbe nem jut felszabadítójukként isteníteni a vad, szívtelen, kegyetlen, minden hájjal megkent latort.)
Na mármost!
Attila – amint az kiderül Steve Nording szépirodalmi alkotásából – volt annyira ravasz, fondorlatos és számító, hogy alig némi kárt okozott a falvaknak, városoknak. Előre megfontolt szándékkal nem bántott senkit, és még a római érdekeltségű várakat sem rombolta le, egyedül azok bástyáit nem tűrhette. Ez az oktondi, butácska nép meg persze bedőlt ennek az újabb, ocsmány cselvetésnek.
Lassan elkezdtek nemfélni Attilától és a hunoktól.
Sőt!
Már-már szimpatizálni kezdtek vele!
Attila nyilván úgy okoskodott, hogy amennyiben mégis harcra kerülne sor, emberei a bástyákkal nem bírnának. (Ahogyan nem bírtak most sem) A falak egészen más lap alá tartoznak, ugyanis szakavatott emberei pillanatok alatt eszkábálnak ostromgépeket, melyekkel aztán rést ütnek a falon.
(Nem értem!
Nem arról volt szó az imént, hogy Attila népe életében sem látott várakat, nemhogy még ostromolni is képes lett volna azokat? Tisztelt Író Úr! Nem szeretném megsérteni, de ha nem bánná, adnék Önnek egy jó tanácsot. Jómagam, amikor a végére érek egy-egy regényemnek, azt többször átolvasom, javítgatom, tökéletesítgetem. És velem – ennek köszönhetően – a legritkább esetben fordul elő, hogy szöges ellentétét írnám le annak, mint amit tíz oldallal korábban vetettem papírra. Az ilyesmi csökkenti az ember hitelét, tudja?)
A Gallia és Hunnia közötti határerődítményeket ellenben a hun barbár porig romboltatta. (A mocsok!) Ide-oda száguldozó gyülevész hadainak útját állta, nem engedte hogy azok fosztogassanak, kiraboljanak, felgyújtsanak városokat.
(Csalódott vagyok. Hát mégis? Mégis volt szava, mégis képes volt parancsolni annak a fegyelmezetlen csürhének? Ha mégannyira számításból tette is, a népszerűség kedvéért? Gondoljunk csak bele, micsoda szenvedés lehetett neki, és katonáinak, akiket a vér látványa, a gyilkolás, a pusztítás éltetett, békésen elcammogni egy-egy város mellett! Így lemondani az élet örömeiről! Csakis az ellenség megtévesztésének érdekében! Ilyen kétszínűnek, álnoknak lenni! Ez bizony nem járja! Leélni egy életet pusztítás, vérengzés, gazdagság nélkül, amikor ez az egyetlen vágyunk! Mindezt fondoraltosságból, csak hogy magunk mellé állítsuk szerencsétlen római császár rabszolgáit! Pfuj! Undorító!)
A csúnyán megtévesztett, félrevezetett római elnyomottak hátba támadhatták volna Attilát és seregét, de mivel meg voltak tévesztve, eszükbe sem jutott. Ravenna időközben a nyílt, egyenes, tisztességes ellenállás lehetőségeit fontolgatta. Például széthúzást kelteni a hunok között, ezáltal megbontani Attila seregeinek egységét, szétzilálni hadait. Titkon pénzt, gazdagságot ajánlani a melléje állottak egyikének, másikának, ezzel visszacsábítani őket a birodalom mellé. Legalábbis, amíg vérüket áldozzák érette. Utána már úgysem érdekel senkit, mehet vissza az arénába.
(A művelt nyugat tehát, Attilával ellentétben, nem álnokoskodott, nem szőtt fondorlatos terveket, nem akart ő semmi rosszat. Épp annyira nem, akárcsak Évának a kígyó. Hát mit tehet ő arról, hogy az a féleszű nőszemély épp az almára kapott gusztust? Evett volna inkább kókuszdiót!)
Néhány város ellenállt, de többük nem azért, mert ellenségnek, hanem mert a császár barátjának hitte a hun királyt. És a császárt, a római uralmat mindennél jobban gyűlölték.
(Még Attilánál is? A művelt Rómát? Érdekes!)
Amiképpen az is, hogy kizárólag propaganda okán, Attila nemigen romboltatta le később sem a városokat. Aki egyezkedni volt hajlandó vele, azt sosem bántotta.
Előre megfontolt szándékkal!
(Közben pedig, éjjelente bizonnyal semmi másról, csakis áradó vérfolyamokról álmodott, olyannyira vágyott már látni egyet.)
Végre valahára megjelenik a színen a civilizált világ utolsó bástyája, Aetius. Az áruló vizigótok, akik ellen Attila hadjárata valójában indult, természetesen mellé sorakoznak nyomban. De a római hadvezér nem elégszik meg ennyivel, neki ugyanis titkos vágya legyőzni a hunokat. (Hm!) A legtisztességesebb módon, amit csak el lehet képzelni, ilyen-olyan ajánlatokkal, lassacskán maga mellé állítja a Gallia területére szökött, egykori hun törzseket, akik már akkor is Pénzisten igézete alatt, a gazdagság bűvöletétől kábultan váltak uruk és nemzetük árulóivá.
(A következő mondat viszont arról ad hírt, hogy Attila ellenfelei a római vezér és a vizigótok királya voltak, senki más. Most légy okos, Domokos!
A tudomány mára megdönthetetlenül bebizonyította, hogy az a bizonyos catalaunumi ütközet sosem is létezett, a korabeli Nyugat találta ki, megalázottságának látszólagos enyhítése reményében. Szerzőnk előtt azonban nincs akadály, ő egy ügyes keresztvágással közli, hogy az összes tudós és krónika téved, az ütközet lezajlott, csak éppen nem ott, hanem máshol, ő tudja is, hogy pontosan hol, és ez az oka annak, hogy a megadott síkságon nyomát sem lelték a fergeteges ütközetnek, a sok százezer halottnak. Gratulálok!)
Attila serege hétszázezer ember, egymillióan állnak szembe egymással, tehát, ha jól számolom, a római vezérnek összesen háromszázezer katonát sikerült összeszedegetnie, de ebben már a vizigótok is benne foglaltatnak. De Attila azért – állítja szerzőnk – ideges. A csapatok órákig állnak mozdulatlanul, egymással szemben, s végül mire megindul az ütközet, a hunok épp a hátukba kapják a lenyugvó nap sugarait. Vagyis a rómaiak szemből.
(Fáradtak mind a hosszas nyeregben való ücsörgés után, noha a hunokról azóta is az a hír járja, hogy nyeregben ettek, ittak, aludtak, és általában, nyeregben ülve éltek. Azért most fáradtak, mégis.)
És Attila megfutamodik!
Faképnél hagyja a rómaiakat, se szó, se beszéd, és hazafelé indul.
(Ez (!) a legenda, a kitaláció!
A büszke nyugat sosem vallaná be vereségét. Ő aztán nem. A történelem meghamisítása pedig – amint az mostanság kezd kiderülni – a középkori nyugati uralkodóktól nem állt messze.)
Attilának (ha esetleg nem tudnánk) Róma volt az igazi ellenség, egyfajta mágikus szó. És valamiféle egészségtelen vonzódás élt benne Róma iránt.
(Csak mert szerzőnknek ez a meglátása, és mert kifogyott a szóból, sejtelme sincs, mi rosszat mondhatna még el a hun királyról, ami eddig véletlenül kimaradt volna.)
Annyira csábította az Örök Város, vagy talán inkább csak annak gazdagsága, hogy a következő tavaszon nyugatnak indult megint, serege élén.
(Bár ő sosem vett részt a csatákban)
Mindazonáltal nem félt, nem rejtőzködött, az élen lovagolt. Míg elért Aetius seregéig, volt ideje bőven s ezen idejét ábrándozásra használta, ahogyan máskor is. (Szerzőnk csak tudja.) Ez alkalommal Aetius örök barátságáról álmodozott, akit mindig tisztelt, de az előző évi ütközetet követően, már csodálni kezdte. (Szerzőnk csak tudja!) A római viszont rendre kisiklott a keze közül, nem bocsátkozott harcba, csalogatta őt, a rekkenő hőségben.
(A magyar királyok több alkalommal is a „felperzselt föld” elvét alkalmazván mértek vereséget a támadó nyugati hadakra. Most értesülhetünk arról, hogy ez valójában a nyugat találmánya volt, Aetius is ezt vetette be Attila ellen, nyilván elsőként, mert másképpen elképzelhetetlen. Ezek után nem csoda, ha a nyugat lassan minden kisajátít magának.)
Az a bizonyos párbeszéd Attila és Leó pápa között sohasem hangzott el, nagy fantáziával megáldott életrajzírók találták ki. – állítja magabiztosan Steve Nording, aki a fentiekben elemzett szépirodalmi alkotás szerzője, és aki az utolsó pár oldalon ragyogó fantáziaregényt kreált. Attila összes gondolatáról, összes rezdüléséről beszámolt, de persze mi köze ennek a fantáziához. Ő az igazat mondja, semmi több!
Attila és serege odaérkezvén félhulla volt, eszébe sem juthatott megtámadni Rómát, ha mégannyira akarta sem. Ellenben Leó pápa teméntelen kinccsel érkezett elébe, amiket aztán át is adott neki. Attila nem nevezhette magát Isten Ostorának, hisz a párbeszéd, amint azt fentebb láttuk, el sem hangzott. És a feje felett lebegő kardos angyalok is a képzelet szüleményei, meg az a mese is, hogy Attila megcsókolta az elébe tartott keresztet. Az efféle és hasonló legendákat akkoriban és jóval később agyalták ki és írták be kései krónikáikba azok a szerzők, akik gyakorta maguk is szentül hitték: valóban így történt.
(Mondom én; mindenki magáról vesz példát!
Amellett, hogyha a krónikai adatok ennyire megbízhatatlanok, miért, hogy azokat meg véresen komolyan veszi a szerző, amelyek Attila ellen beszélnek. Meg persze tesz még hozzá, tulajdon fantáziájának felhasználásával is, sokat. Bort iszunk, és vizet prédikálunk? Ejnye-bejnye!)
Attila annyira elfáradt, levert, csüggedt és életunt volt ezek után, hogy mérgében összecsapott a görög hadvezérrel is. Pihenés helyett.
A krónikai adatok megbízhatatlanságáról pedig nem győz eleget, és elég nyomatékkal szólni a szerző. Attila fiainak neveit például már soha nem tudhatjuk meg biztosan – állítja – hisz a források vagy elhallgatják, vagy töredékesen adják meg, vagy olyan átírással, amelyeknek felhasználásával az eredeti hangzás nem megállapítható. Semmi bizonyíték arra, hogy Attila fiait valóban Elláknak, Dengiziknek, Emnedzárnak, Uzindurnak, Ernáknak, Geizannak satöbbinek hívták.
(Pedig Ernák, illetve Irnik nevét még az abszolút megbízható Priszkosz is említi)
Fiai egyre a beígért hatalmat követelték, amit Attila több alkalommal is kilátásba helyezett.
(Honnét szerzi vajon szerzőnk ezeket a pontos információkat?
De Attila talán beteg is lehetett. A pestis ugyan nem jött velük, valamiképp lemaradt tőlük a hazafelé út során (az meg olyan!) de Attila vérzékeny lehetett. (Ne kérdezzük miért, az volt, és kész!) Orvosokról a hunok nem is álmodhattak, az csak a latin városokban létezett. (Igaz ugyan, hogy a honfoglalók sírjaiban koponyaműtétből felépült emberek maradványaira leltek, és az összes, valamire való, igazságra törekvő szakkönyv megemlíti, mennyire kimagasló tudással rendelkeztek eleink az orvoslást illetően.) Attilának ugyan semmiféle baját nem említik a krónikák, de bizonnyal nem azért, mert nem volt neki, hanem mert bőszen titkolta.
(A burgundi király kivégzése, sírva könyörgő leányának, Ildikónak szeme láttára természetesen nem legenda, nem fantázia szüleménye, nem kitaláció, az a meztelen igazság.)
Lentebb viszont már szó sincs kivégzésről, Attila nyilván szövetséget kötött a burgundokkal, s ennek megerősítése végett vette nőül a burgundi király lányát.
Namármost!
Attila vérzékeny mivoltát azért kellett kiötleni, hogy ezzel ártatlanná nyilváníthassuk Ildikót. Attilát ugyan nem mérgezte meg senki! De nem, vérzékeny nem lehetett mégsem, hisz fiatal korában többször harcolt a csatákban (micsoda?) és ott megsebesülvén el kellett volna véreznie. Akkor? Gyomorvérzés! Csakis az lehetett! Esetleg – ha már bármi áron a merénylet mellett óhajtunk maradni – valamelyik fia csempészhetett mérget a vacsorájába. De több mint valószínű, hogy természetes halállal halt. Ahogyan Ruga 76 évesen nem halhatott természetes halált, úgy Attila, legalább 20 évvel fiatalabban, már miért is ne tehette volna?
Temetésének körülményeit csodálatosan szép legenda örökítette meg, ami azonban csak legenda. Soha, sehol nem esett meg hasonló, bátran a mesék birodalmába sorolhatjuk hát.
„Így élt és halt Attila, a hunok utolsó nagykirálya. A rémület lassan elcsitult, Európa már nem rettegett a hunoktól…Néhány vándor költő szerzett csak éneket az egykorvolt – tán igaz sem volt – nagy királyról, Attiláról.
(Nos, ez számomra teljesen új, váratlan fordulat. Attila létét eddig még soha, senki nem kérdőjelezte meg. Mondták már gótnak, félgepidának, germánnak, de hogy sosem létezett, ez még senki fejében meg nem fordult.
Amellett Attila temetése „legendájának” hajszálpontos mását, kísérteties hasonlósággal megtaláljuk Alarich, gót király temetésének leírásában. Vagyis nem igaz, hogy sehol nem említenek hasonlót. Említenek, méghozzá annál az embernél, akit a germán középkor talált ki, Attila példájára, Attila emlékét elhomályosítandó, önnön nem létező hőstetteit dicsőítendő, az igaz történelmet meghamisítandó.
Szeged környékén pedig mintegy húsz esztendővel ezelőtt feltártak egy hun sírt. A benne talált régészeti anyagok feliratának elolvasása lehetetlennek látszott még akkoriban. Többek között egy ivócsésze is szerepel a leletek között, aminek feliratát, székely rovásírással, magyar nyelven íródott feliratát mostanra elolvasták. Így szól:
„Ezzel az edénnyel ölte meg római lány a magyarok Titánját.”
Mit sem számít ma már, mi okozta a nagy hun király halálát. Sarjai, népe évszázadokon át, mélységes tisztelettel beszélt róla, s ma már az számít csupán, mikor, és főleg miért változott ez meg. Hová tűnt lelkünkből az ősök iránti tisztelet, az elődök iránti csodálat? Miért kell a hunok, a magyarok egyik legnagyobb királyának forognia sírjában, mintegy százötven esztendeje? Mi okunk volt és van megtagadni, megrágalmazni őt, meghurcolni emlékét?
Igaztalanul!
Attila király értünk, kései utódaiért is aggódott, amikor lassan elaprózódó, népek árjában felszívódó népét próbálta menteni, összefogni, együtt tartani. Keményen megbüntette az árulókat, az idegenekhez pártolókat, és saját példájával igyekezett megmutatni, igenis létezik élet, létezhet tekintély javak, főúri gazdagság nélkül is. A „barbár, pogány” király valóban nem tisztelte a civilizált Nyugat istenét, akit Pénzistennek neveztek már akkor is.
Ez volt egyetlen vétke.
Amit nem csak ellenségei, de tulajdon sarjai sem képesek megbocsátani.
Emlékének gyalázása nem csupán a mai történettudománynak szégyene, de nekünk, magyaroknak, Attila kései leszármazóinak annál inkább. Elárultuk őt, halála után is, ahogyan elárulták életében is, sokan.
Tulajdon vérei.
Legyünk büszkék rá!
Pénzisten győzte le őt, és Pénzisten hatalmaskodik felette mind a mai napig, amikor ráveszi az írót, hogy tollat ragadjon, és ok nélkül, igaztalanul, kettőszáztíz oldalon keresztül ócsárolja, szidalmazza, rágalmazza őt.
Legyen büszke rá!

Cím: Ki tüntette el a magyarság igaz történetét/6.
Kategória: Esszé
Alkategória:
Szerző: Kósa Ella
Beküldve: June 2nd 2005
Elolvasva: 1799 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Esszé főoldalára | Megjegyzés küldése ]