Foga vacogására ébredt fel. Már megint az a fránya, rideg reggeli hideg. Átfagynak tőle az ember csontjai. És a mai reggel különösen hideg volt. Legalább is Haver ezt állapította meg.
Haver.
Nagyon régen hívták utoljára így. Rég, amikor még a családjával élt. De aztán elvesztette őket. Egyedül maradt a nagyvilágban. Azóta az utcán él. Sajnos nem tehet mást.
Hosszas nyújtózkodás után felkel. Szétnéz. Egy-két száguldozó szekér kivételével sehol semmi. Még senki sincs az utcán, mindenki alszik bent a melegben, csak ő fagyoskodik kint. Majd valami finom illat csapja meg az orrát. A közeli fogadóban már elkezdtek sütögetni.
Étel. De rég volt már az, hogy Haver egy igazán jót evett. Mára már csak a szemét maradt neki. Régebben volt egy kedves hentes a környéken, aki mindig adott neki húst és csontokat. Egy kedves ember. De már az is rég volt. Talán ő volt az egyetlen, aki igazán szerette Havert. Mások mindig megvetően néztek rá, vagy nagy ívben elkerülték, sőt voltak olyanok is, akik meg is rugdosták. Csak a kisgyerekek mosolyogtak rá néha.
Erre várt most is.
A szomszéd utcában lévő iskolába tartó gyerekek mosolyára. Ez volt az egyedüli jó dolog a hidegen, ami mindig korán felkeltette. Esélyt adott neki, hogy érezhessen egy kis szeretetet, melyet csak neki szánnak.
Ekkor bukkant fel az első, jól bebugyolált kisgyerek. Kezét anyja szorongatta, aki amint meglátta Havert, egyből az utca túloldala felé vette az irányt.
Hirtelen egy újabb gyorsan száguldó szekér tűnt fel. A postakocsi. Amint meglátta a két járókelőt az úton, egyből megálljt parancsolt a lovaknak, de látszott, hogy már késő.
Egy pillanat műve volt az egész.
Haver nem habozott. Vonyítva félrelökte a kisgyermeket és az anyát az úttestről. Saját életét már nem tudta megmenteni. Talán nem is akarta. Elütötték.
A kocsi megállt. Egy férfi szállt le remegve róla, majd Haver mellé sietett. Az anya és a kisgyerek is ott állt mellette.
- Meghalt. – suttogta férfi. – Biztos régóta kóborolhatott erre szegény pára, már eléggé kopott a nyakörve is…
