John ideges volt. Már megint meg akarták verni az utcán. Elege volt abból, hogy a bőre színe miatt majdnem mindenki utálta. Abban a faluban kellett élnie, ahol gyűlölték a négereket. Már el is költözött volna, de barátaival ellentétben maradt. Maradt, mert egy fontos dolog még mindig a faluhoz kötötte. A szerelem.
Sarah.
Egy mindig kedvesen mosolygó, mindig csak jót akaró édes, jóságos lány. Hosszú szőke haj, kék szemek, karcsú derék... és fehér bőr. Ellentétes oldalakon álltak, de szerették egymást, együtt éltek. Lehet, hogy éppen ez az ellentét kötötte őket annyira össze.
John nagydologra készült. Meg akarta kérni Sarah kezét. Az eljegyzési gyűrűt majdnem egy éves spórolás és verejtékes, túlórázásokkal teli munkanapok árán sikerült megszereznie. Szerencsére maga az ékszerész is sötétbőrű volt. Igaz már ő is költözködött. Egy újabb menekülő barát.
John a lakás ajtaja előtt állt. Mosolyogva a gyűrűt nézte. A közös jövőt. A végtelen boldogságot és a békét, mely talán nem is a gyűrűből, hanem belőle sugárzott. Behunyta a szemét, erőt vett magán, majd halkan lenyomta a kilincset. Óvatosan levette a cipőjét, benézett a nappaliba, majd a konyhába, de szíve szerelmét sehol sem találta. Fáradt is volt, talán egy kicsit csalódott is, szóval úgy döntött, hogy lepihen egy kicsit. Elindult a hálószoba felé és ekkor hallotta meg Sarah hangját. Csilingelő nevetés futott végig a szobán. John a selymes, és mégis játékos hangot halva elmosolyodott. Szerette a bújócskát. Gyors léptekkel megindult a hálószoba felé. Boldog volt, megint eszébe jutott a jövő. Benyitott a szobába.
Maga az őrület tárult a szeme elé. Az ágyon Sarah és egy fehérbőrű férfi hempergőzött. Meztelen testük egyszerre rándult meg John érkezésének köszönhetően.
- Mi ez a néger itt Sarah? – kérdezte ingerülten a férfi.
- Ne bántsd, kérlek… – mondta egy kis szünet után reszketőhangon Sarah, miközben remegő kezeivel lassan magára húzta a takarót.
John csak állt és bámult. Élőként érezte meg, hogy milyen is az a halál. A lélek halála. Az oly régóta tervezgetett cél, a közös jövő, egy kispillanat alatt szertefoszlott. John kifejezéstelen arccal megfordult és a kijárat felé indult. Észre sem vette, hogy közben kihullott kezéből a gyűrű.
- Nem menekülsz te…! Itt fogsz megdögleni! – hallotta maga mögött az egyre közeledő férfi hangját.
John nem akart megfordulni. El akarta hagyni ezt a lakást. Ezt az egész világot. Képtelen volt szembefordulni az igazsággal. Egy pillanat műve volt az egész és a férfi mögötte termett. John egy erős ütést érzett a gerincén, majd elvesztette az egyensúlyát és parkettának csapódott. Megpróbált felkelni, de ekkor kapott egy kemény rúgást a gyomrába, melynek köszönhetően visszagurult egészen a hálószoba ajtajáig.
John a padlón feküdt. Nem látta sehol sem a férfit. Csak a távolodó lépteit hallotta. Viszont megpillantott valami mást.
A gyűrűt.
Alig bírta megmozdítani a balkarját, de végül mégis sikerült eljuttatnia kézfejét a szent gyűrűig. Gyengéden elrejtette a tenyerében.
Megnyugtató érzés árasztotta el az egész testét. Lépéseket hallott az ágy felől. Sarah volt az. Idegesen leguggolt szerelme mellé és megsimogatta annak vérző fejét.
- Sajnálom. Én ezt nem akartam. Érted tettem az egészet. Láttam, hogy nem maradhatsz itt a faluban. Tudtam, hogy el akarsz menni… Féltettelek! Azt akartam, hogy boldog légy! Itt nem volt számodra jövő. Sajnálom… - súgta akadozó hangon Sarah.
John a szájához húzta ökölbeszorított balkezét, melyben a gyűrűt tartotta, majd csak annyit súgott neki: Szeretlek.
Ekkor egy szúrás nyilallt a hátába. Sarah akadozó lélegzetét hallotta, majd összefolyt minden a szeme előtt. Meghalt.
A következő nap rendőrök érkeztek a faluba. Állítólag egy néger férfi és egy fehérbőrű nő együtt lett öngyilkos. Szokatlan dolog volt errefelé az öngyilkosság. Mindenesetre a rendőrök nyugtázták az ügyet. Kicsit szerencséjük is volt, mert ők még láthatták az utolsó elköltöző néger családot.
