- Gyönyörű a nyakad… - hangzott el fülsüketítő halksággal a gyilkos mondat, melyet egy női sikoly követett. Egy halál közeli sikoly.
Pirkadat után, még az élők ébredése előtt Tim hangos ordítással riasztotta el a vérszagra összegyűlt fekete varjakat, melyek riadt károgással repültek szét és törték meg a vöröslő égboltot. Tim előtt egy női holttest hevert. A kedvese. Az élettelen test alig lehetett 18 esztendős. A nyakán két, még mindig vérző seb éktelenkedett. Friss sebek. Friss halott. Tim felordított. Nem hallotta saját hangját halántéka lüktetésétől. Érezte ájulásának közeledő pillanatát. Az őrület kerülgette. Nem értette, hogy mi történhetett. Pedig ha tudta volna…
Zeila ajtaján kopogtak. Egy újabb ügyfél. Az ismeretlen szó nélkül belépett a kis szobába, teste reszketett, tekintete világvégi érzések sorozataival bombázta Zeilát, aki viszont ettől egy cseppet sem rémült meg. Csak a szokásos... Híres vámpírvadász volt. A legjobb.
- Ki maga? – kérdezte Zeila, minden köszönés nélkül.
- Marses Tim. Segítenie kell nekem. A barátnőmet… megölték. Tegnap hajnalban. A nyaka teli volt…-
- … harapásnyomokkal? – vágott közbe a vámpírvadásznő, majd elmosolyodott. – Hol történt az eset? – kérdezte mindenféle részvétnyilvánítást mellőzve. Oly sokévi vadászat után kivesztek belőle ezek az érzések. Mindig farkasszemet kellett néznie a halállal és a sötétség erőivel. Persze mindig győzött. Eddig mindig.
- Az Artemor sétánynál. Éppen hazafelé tart… - válaszolta Tim, majd hangja elcsuklott. Fejét idegesen rángatva könnyező arcát a tenyerébe temette. Végső elkeseredésében és félelmében jutott el eddig a szobáig, az utolsó reményforrásig, ami feltárhatta volna számára az igazságot és talán a megnyugvást is.
Zeila kilépett az asztal mögül, felvette a kabátját, majd az idegösszeroppanás szélén álló ügyfelével együtt elhagyta az irodát.
A sétány egyik, ősrégi fája mögött várakoztak. Már hajnalodott. A vámpírvadász kezében egy kihegyezett ébenbot tündökölt, mögötte Tim nézelődött egyre nyugodtabban. Valamilyen szinten elfojtotta a szomorúságát és inkább a közelgő veszélyre összpontosított.
- Mikor jön már az a szörnyeteg? – kérdezte az idegesen, még mindig vörös szemeit törülgetve.
- Pár perc és visszatér. Újra ölnie kell. Újra itt. – válaszolt monoton hangon Zeila. Minden egyes szavában érezhető volt az a rengeteg tapasztalat, amelyet különleges és veszélyekkel teli élete során szerzett.
- Akkor itt nem valami biztonságos… - húzta el a száját Tim. Észre sem vette, hogy idegességében véresre harapta a száját.
- Minket biztosan nem fog bántani… A gyanútlan nőkre bukik. Ide csalogatja őket és végez velük. Sok ilyennel volt már dolgom. -
- Megnyugtató, hogy egy ilyen tapasztalt profi próbál nekem segíteni. – suttogta Tim. Magát nyugtatva, és talán tisztelete jeléül megpaskolta az előtte háttal álló nő vállát. Érezte a feszülő, támadásra kész izmot, a gyors szívdobogást, a nőies közelséget.
Zeila elmosolyodott, de továbbra is a sétányt pásztázta. Tim is körülnézett, de sehol sem látott senkit. Kettesben voltak. Ez megnyugtató volt. Talán túlságosan is megnyugtató.
Nem lehetett semmi veszélyes a környéken. Legalább is ő úgy gondolta. Az előtte álló nőt szemlélte. A hosszú, szőke hajat. A sima, fehér bőrt. A gyönyörű, kecses nyakat. A békésen lüktető ereket. Elmosolyodott.
- Gyönyörű a nyakad… -
Az ég alja vörös volt. Az élők még aludtak. Hideg és ködös volt az idő. Mindezek ellenére a fekete varjak elindultak szokásos útjukra.
