9.
Végre megérkeztek Hajniékhoz. A házban teljes sötétség volt, a szülők aludtak. Soha nem vártak, míg a lányok megérkeznek. Krisztián megállt a ház előtt, Betti gyorsan kiszállt, szinte el sem búcsúzott a fiúktól. Hajni még elköszönt Krisztiántól, és azt mondta Petinek:
– Amit tudok, kihúzok belőle. Úgysem alszik addig nyugodtan, amíg el nem mondja, mi a baja. De azért próbáld őt megérteni, jó? Na, sziasztok. Vigyázzatok magatokra!
– Szia.
Betti rögtön a fürdőszobába ment. Megijedt saját magától: a szemei vörösek voltak a sírástól, hosszú, barna haja tincsekben lógott. Gyorsan lezuhanyozott, a ruháját, ami rajta volt, kimosta; majd a törülközőt maga köré csavarva bement Hajni szobájába.
– Jobban vagy?
– Egy kicsit. Már nincs annyira hányingerem.
– Aludj egy nagyot, aztán majd reggel meglátjuk.
– Tudsz adni nekem valamit, amiben alhatok?
– Hálóinget kérsz, vagy inkább pizsamát?
– Mindegy. – Egy világoskék hálóinget választott ki abból a kupacból, amit Hajni eléje rakott.
– Megágyazzak neked is? – kérdezte Hajni. Az ő ágya már készen volt, éppen akkor végzett vele, amikor Betti megérkezett a fürdőszobából.
– Nem, majd én megcsinálom. Addig te mehetsz fürödni.
Amikor Betti magára maradt, gyorsan átöltözött, megágyazott, bebújt az ágyba, és a fal felé fordult. Eltökélte, hogy amikor barátnője visszatér, ő azt már nem fogja hallani, mert addigra elalszik. Ez azonban hiú ábránd maradt, mert akárhogy próbálkozott, nem tudott elaludni.
Halkan nyílt az ajtó, Hajni lépett be óvatosan. Tudta, hogy Betti nem alszik, és amikor lefeküdt, ő is sokáig ébren volt még.
Betti azt hitte, Hajni már alszik, és kis idő múlva szabad folyást engedett könnyeinek, nem tartotta vissza a sírást. De így sem lett könnyebb. Azon tűnődött, hogy felébreszti Hajnit, és elmond neki mindent, de nem tudta rászánni magát. Eszébe jutott a kocsiban tett fogadalma, így aztán meggondolta magát.
Felült az ágyban és kibámult az ablakon.
Nemsokára leragadni érezte a szempilláit, úgyhogy visszafeküdt. Még így is legalább félórába telt, mire elaludt.
Másnap reggel mindketten szörnyű állapotban voltak, amikor végre kikászálódtak az ágyból.
Már tíz óra felé volt, vasárnap, augusztus 2-a. Amióta Krisztiánnal megismerkedtek, pontosan 6 hét, és 6 nap telt el, a mai napot természetesen nem számítva. Petivel való ismerkedésük ma 6 hetes, és 3 napos lesz, ha lemegy a nap. Ez azonban még egy kicsit odébb van.
„Előbb túl kell élni, lehetőleg kérdezősködés nélkül.” – gondolta Betti, és bement a fürdőszobába. Ahhoz, hogy teljesen felébredjen, egy jéghideg zuhanyra volt szükség. Utána már valamivel frissebbnek érezte magát.
A kérdés azonban, amire egész éjszaka kereste a választ, megválaszolatlan maradt: mi lesz vele, ha teherbe esett? Mit csináljon 16 évesen egy pici babával, akinek ráadásul nem is ismeri az apját? El kell vetetni!
Ez viszont embertelenség, de mégis meg kell tenni, hiszen bűncselekmény történt. De ki hiszi ezt el neki?! Szó sem lehet róla, hogy elmenjen a rendőrségre! Az egész manusból csak az undorító nevetésére emlékszik… Meg a tekintetére, amivel majdnem átszúrta, amikor föléhajolt…
A kihallgatás nem lehet valami kellemes, meg aztán fordítva is elsülhet a dolog: azt hinnék, hogy ő provokálta a fickót, esetleg flörtölt vele. A végén még ő kerülne ki bűnösként, a fickó pedig megúszná!
Na, ebből ő nem kér. De a barátainak valahogy meg kéne tudniuk.
Hirtelen eszébe jutott a megoldás. Napló! Igen, naplót ír és ezt is beleírja. Méghozzá onnan kezdi, ahol Petit megismerte. Körülbelül emlékszik rá, melyik nap mi történt. Ezt nem lehet elfelejteni!
10.
Amikor Hajniéktól eljött, már elmúlt 11 óra.
Otthon az anyja rögtön ezzel fogadta:
– Azt hittem, már haza sem jössz! Nehogy azt merd mondani, hogy Hajninál töltötted az éjszakát!
– De igen. Ez az igazság.
– Persze. Szerintem viszont a barátodnál aludtál, ezért nem jöttél haza tegnap éjjel!
– Nem igaz! Hajni mondta, hogy aludjak náluk. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőlük!
– Ezt nem veszem be! Biztosan nekik is azt mondtad, hogy védjenek meg, ha megkérdezem, hol aludtál!
– Anya, ne vádolj olyasmivel, ami nem igaz!
Honnan vetted azt az ötletet, hogy Petinél vagyok? Csak találgatsz. Semmi bizonyítékod nincs rá. Vagy igen?
– Az nincs. De bárki megmondhatja nekem az igazat.
– Ha szabad kérdeznem, kicsoda?
– Például Hajni szülei. Ők biztosan tudják, hogy ott voltál-e vagy sem.
– Ők nem fognak neked hazudni. Azt fogod hallani, hogy náluk voltam.
Először nem akarta azt hazudni a szüleinek is, hogy rosszul volt, mert tudta, hogy nem engednék el többé a diszkóba, sem Petivel, sem mással. Aztán az jutott eszébe, hogy teljesen mindegy: már nem is akar menni.
– Anya, rosszul lettem tegnap este, megint rámjött az a pánikroham…
Anyja a szavába vágott:
– Persze, mindent kitalálsz, hogy mentsd magad! Most már találj ki valami újat, mert ez már lejárt lemez!
– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas vagy! – Betti becsapta maga mögött az ajtót, és beszaladt a szobájába.
Elővett egy jegyzetfüzetet, és nekifogott a naplóírásnak. Késő délutánig azzal foglalkozott, amikor egyszer csak kopogtak az ajtaján. Az édesapja volt.
– Bejöhetek? – kérdezte.
– Persze. – Gyorsan becsukta a naplót, és félrerakta. – Mit akarsz kérdezni? Gondolom, nem ok nélkül jöttél.
– Így van. Miért kiabált veled anyád?
– Azt hiszi, Petinél aludtam.
– És ez nem igaz?
– Nem. Hajninál voltam. Ő ezt nem hitte el nekem. És azt sem, hogy rosszul voltam.
– Én elhiszem.
– Miért?
– Mert nekem elmondanád, ha nem így lett volna.
– Te vakon megbízol bennem. – Betti felállt az ágyról, és fel-alá járkált a szobában. – Néha azt szeretném, ha inkább te is úgy kiabálnál, veszekednél velem, mint anyu. Életemben nem láttam még olyan apát, aki a lányát védi a felesége helyett. Nálunk ez miért van így?
– Amellé állok, akinek igaza van.
– De nem mindig nekem van igazam!
– De általában igen. Jól tanulsz, rendesen viselkedsz, anyádnak örülnie kéne, hogy ilyen lánya van. Ehelyett mit csinál? Állandóan szid, és kiabál veled. Szerintem nem ezt érdemled.
– Hanem?
– Én bízom benned. Ezzel a bizalommal még soha nem éltél vissza. Ezt kellene tenni anyádnak is. Félt téged, ezért akarja, hogy mindig mellette legyél, hogy mindig tudjon rád figyelni. De nem szabad engedni, hogy remetének neveljen.
Szükséged van egy kis szabadságra is, nem igaz? – De. Csak fura, hogy ezt te mondod.
– Én is voltam gyerek, körülbelül tudom, nekem mire lett volna szükségem, és mit nem kaptam meg. Nem szeretném, ha te is így lennél. Szeretném neked mindazt megadni, amire szükséged van.
– Köszönöm, apa. – Betti az ablaknál állt, háttal az édesapjának.
– Betti! – lépett a háta mögé váratlanul, és a vállára tette a kezét. – Áruld el nekem, mi bánt!
– Nem bánt semmi! – Megrázkódott apja érintésétől.
– Nekem nem tudsz hazudni. Megérzem, ha valami nincs rendben. Mi a baj?
– Utálom ezt a rohadt betegséget. – Csak ezt tudta kitalálni, hogy ne kelljen megmondania az igazat. – Már olyan régen voltam rosszul és most volt a legrosszabb.
– De akkor el kellene menni az orvoshoz.
– Minek? Legutóbb is azt mondták, nem tudnak segíteni.
– És én?
– Te sem.
– Ketten majdcsak megtaláljuk a megoldást.
– Nem, apa. Rajtam már te sem tudsz segíteni.
– Oké. De ha mégis meggondolod magad, csak szólj.
– Nem hiszem, hogy valaha is így lesz.
Édesapja halkan elhagyta a szobát, Betti pedig visszaült a naplója mellé. Miközben írt, sokszor elborították a szemét a könnyek. Meg sem próbálta visszatartani őket, hiszen egyedül volt.
Teljesen egyedül.
