Edit már jó ideje rázogatta Betti vállát, mire az nagy erőfeszítések árán kinyitotta a szemét.
– Mindig ilyen nehéz téged felébreszteni? – kérdezte Edit.
– Nem. De most altatót kellett bevennem ahhoz, hogy el tudjak aludni. Azok hatására ébredek ilyen nehezen.
– Ülj fel, itt a vacsora. Majd segítek megenni.
– Az jó lesz. Úgyis olyan sok. – sikerült elmosolyodnia.
– Félreértettél. Megetetlek. Neked csak az a dolgod, hogy megrágd és lenyeld. A többit én megcsinálom.
– Nem vagyok magatehetetlen.
–Akkor fogj neki, mert éhenhalsz. – Segített Bettinek felülni.
Közben elmesélte, hogy ő még nem nővér, csak gyakorlatra járnak a kórházba a másik fiatal lánnyal. Olvasta a kórlapján a pánikbetegséget, és tudta, hogy az ilyen betegek törődést igényelnek.
– Na ugye, hogy nem volt sok! – kérdezte Edit, amikor letette a tálcára az üres tányért.
– Úristen, mindet megettem? – szörnyülködött Betti. – Észre sem vettem!
– Na igen. Megnyerő stílusomnak és figyelem-elterelő szövegemnek köszönhetően nem figyeltél, mennyit eszel. Fogadjunk, hogy azt sem tudod megmondani, mit tömtél magadba!
– Most, ahogy így mondod... Azt hiszem, borsófőzelék volt. Igaz?
– Úgy látszik, nem volt tökéletes az elterelő hadműveletem. Pedig igazán igyekeztem! Na, mindjárt jövök és folytatjuk a traccspartit.
Kivitte a tálcát. Betti végre kezdte jobban érezni magát. Ez hiányzott a lelkierejének: egy kellemes beszélgetés egy rendes lánnyal. A régi barátai között most feszélyezve érezte magát. Folyton arra a szerencsétlen szombat estére emlékeztették.
Hirtelen elgondolkodott Petiről: rájött, hogy már semmit sem érez iránta. Abból az érzésből, amit régen beteljesedett szerelemnek hitt, mostanra már semmi sem maradt. Ráébredt: soha többé nem fogja már szeretni Petit, nemhogy egy kicsit, hanem egyáltalán nem, sőt: kifejezetten gyűlölte, de az okát nem tudta megmagyarázni. Nem szerette volna, ha a közelében van.
Visszajött Edit.
– Mesélj még magadról!
– Én már meséltem, most te jössz.
– Velem nem történik semmi jó. Különben nem lennék most itt.
Edit hirtelen elkomolyodott.
– Nálam sem túl jó a helyzet most. Gondok vannak otthon. Tudod, van egy húgom, most tizenkét éves. Anyu egy hónappal ezelőtt lezuhant a padlásról, úgy, hogy kifordult a bokája. Megműtötték. Eddig nem sok probléma volt vele, de most újra visszajött a fájdalom, és szanatóriumba küldték kezelésre. Most az én nyakamba szakadt a háztartás, emellett vigyázni kell a húgomra is.
– Te is főzöl?
– Attól függ. Ha apu van otthon, akkor ő, ha én vagyok otthon, akkor én.
– És ha mindketten otthon vagytok?
– Akkor is általában én.
– És ha egyikőtök sincs otthon?
– Olyan nincs. Megpróbáljuk úgy intézni, hogy Erzsi soha ne legyen egyedül.
– És hogy bírod?
– Eddig jól. Még mindig találtunk a bajokra megoldást. Az a lényeg, hogy összetartsunk. Átvészeljük ezt az időszakot. Nem könnyű. De nem akarlak az én problémáimmal untatni.
– Nem untatsz. Amíg a te dolgaidat hallgatom, nem gondolok az enyémre. Nekem feleekkora problémám sincs, mégis teljesen le vagyok törve.
– Nem akarod elmondani?
16.
Nem kellett sokáig biztatni, Betti hamarosan kitálalta az egész történetet.
– És most ők hárman jönnek érted holnap reggel? – kérdezte Edit, amikor Betti befejezte az elbeszélését.
– Igen. Nem tudom, hogy bírom ki az utat hazáig.
– Beszéltél már velük erről?
– Nem. És nem is akarok. Te mit csinálnál a helyemben?
– Ha neked lennék, én elmondanék nekik mindent.
– Erre már én is gondoltam, de egyszerűen nem tudom nekik elmondani. Nagyon rossz, amikor velük vagyok. Jóformán meg sem tudok szólalni. Velük olyan más beszélgetni. Úgy érzem magam, mintha belémlátnának, vagy mi. Különösen Peti.
– Még mindig nagyon benned van ez az egész. Próbáld meg túltenni magad rajta.
– Nem tudom megcsinálni!
– Dehogynem! Csak akarni kell!
– Hogy kezdjem el?
– Például csináld mindennek az ellenkezőjét, amit eddig. Kerüld el azokat a dolgokat, amik erre emlékeztetnek.
– A férfiakat?
– Nem árt, ha őket is. Nem mindegyik olyan, amilyennek látszik. Néha a legártatlanabbnak látszó a legaljasabb. Ismered a mondást: alamuszi macska nagyot ugrik...
– Nekem mondod? Most tapasztaltam a saját bőrömön! – Betti keserűen mosolygott. Aztán erőt vett magán, és elterelte a gondolatait.
– Neked van barátod? Mármint akivel jársz? – Nincs. Szerintem a férfiak csak a bajt hozzák ránk.
– Akkor te is kiábrándultál belőlük egy kis időre. – nevetett Betti.
– Mi az, hogy egy kis időre?! Örökre! Ki nem állhatom őket.
– Okod is van rá?
– Hát persze. Ez még a gyerekkoromra vezethető vissza. Tudod, akit apunak hívok, valójában nem az édesapám.
– Na ez érdekel. Kezdd az elején! – kérte Betti.
– Oké. Amikor anyu férjhez ment az igazi apámhoz, én már majdnem fél éves voltam. Szóval, anyám előbb teherbe esett, és csak aztán ment férjhez. Engem apám már eleve nem bírt elviselni, és csak kényszerből vette el feleségül anyámat. Soha nem szeretett. Gyakran be volt rúgva, és olyankor verte anyámat. Meg persze engem is, mert én meg kiálltam anyám mellett. Aztán anyám megint terhes lett, apám őrjöngött, és úgy megverte anyámat, hogy meghalt a kisbabája. Na, ekkor lett az anyámnak tökéletesen elege a házasságból. Beadta a válópert. Erre apám fogadkozni kezdett, hogy megváltozik, és hogy ezentúl minden másképp lesz. Ekkor voltam négy éves. Valóban, apám önként elvonókúrára ment, és amikor hazajött, körülbelül 3 hónapig jól is ment minden: jóformán semmit nem ivott, nem ért hozzánk egy ujjal sem. Ezt az életmódot azonban nem bírta sokáig. Kezdődött minden elölről. Igaza lett a mondásnak: kutyából nem lesz szalonna. Egy hónap múlva anyám megint beadta a válópert, apám megint megfogadta, hogy megváltozik, szerencsére anyám nem dőlt be neki még egyszer. Elváltak. Anyám velem albérletbe költözött. Aztán vett egy házat, természetesen részletekben fizette ki, és így éltünk egészen addig, míg meg nem ismerkedett a mostohaapámmal. Összeházasodtak, megszületett a húgom, és azóta van egy normális apám, anyám, egy normális családban élek.
– És az édesapáddal mi van?
– A válás után két héttel felakasztotta magát.
– Úristen! Ha ezt tudom...
– De nem tudhattad. Hát, ezért gyűlölöm én a férfiakat! Egyet kivéve: a mostohaapámat sokkal jobban szeretem, mint az édesapámat szerettem. Szívesen hívom őt apunak. Ha tudnád, mennyire szeretném, ha vér szerint ő lenne az apám!
– Megértelek. Nekem kezdettől fogva olyan apám van, mint a te mostohaapád, én mégis félek tőle. De nem tudom, miért.
– Ilyen esetben ez így szokott lenni. Elidegenedtél az összes férfitól. Nem akarlak elszomorítani, de ez még sokáig így lesz. Miért nem mész a rendőrségre feljelentést tenni?
– Nem bírnám elviselni a sok kérdezősködést, a szembesítéseket, meg a többi velejárót. Nem, erről lemondok. Kikészültem idegileg. És már érzem, hogy így sem bírom sokáig.
– Ugyan! Most hozok két szem altatót, hogy el tudj aludni. – Edit kiment, közben csóválta a fejét. Egyre Betti utolsó mondatán gondolkodott. Egész éjszaka töprengett és nem értette Betti célzását.
