17.
Betti reggel nyolckor már kezdett ideges lenni.
„Kíváncsi vagyok, miről fogunk beszélgetni útközben.” – gondolta, miközben öltözködött.
Rendberakta az ágyát, megmosakodott, megfésülködött, így készült el kilenc órára. Úgy gondolta, jobban telik az idő, ha addig, míg a többiek ideérnek, kimegy sétálni. Leült egy padra, és – szokás szerint – gondolkodott.
Annyira elmélyedt, hogy nem hallotta meg a lépteket a háta mögött. Egy kéz befogta a szemét. Betti összerezzent, majd megérintette a kezet. Ismerős volt neki, de nem tudta kitalálni.
– Légyszíves, ne szórakozz! – szólt rá. – Nem tudom, ki vagy!
Amikor végre megint „kivilágosodott” előtte, megfordult: Hajni volt, egyedül.
– Szia, Betti! Na, jössz?
– Igen. Már összepakoltam. Egy pár cuccot viszek haza kimosatni. – Közben elindultak Betti szobája felé.
Betti arra számított, hogy fent a szobában találkozik majd Petivel és Krisztiánnal. Lélekben már fel is készült rá, a gyomrában azonban hatalmas görcs alakult ki. Nagy kő esett le a szívéről, amikor a szobát üresen találta.
Tudta, hogy nem ússza meg, hiszen Hajni nem tud vezetni, úgyhogy Krisztián mindenképpen itt van.
Direkt nem Petire, hanem Krisztiánra gondolt.
Igaza volt: kint a kocsiban ült Krisztián, mellette Peti. Hajni és Betti beültek a hátsó ülésre.
Krisztián gázt adott, és elindultak.
Betti egész úton meg sem szólalt, igaz, hogy nem is kérdezték – szerencsére!
Lesütött szemmel ült és semmi kedve nem volt beszélgetni. Azon gondolkodott, legalább az apja bejöhetett volna hozzá a kórházba, de mégsem tette. Vajon miért? Azt megértette, hogy az anyja nem jött be, mert ők nem bírtak sokáig egy helyiségben megmaradni. „Már apu is utálna? Megbántottam? Azzal, hogy nem mondtam el neki, mi bajom van? Lehetséges.”
Lesz ideje, hogy megkérdezze.
Amikor megérkeztek, Betti gyorsan kiszállt, és becsengetett. Addig Hajni és Peti kiszedték a csomagtartóból Betti táskáját, és utánavitték. Már az első csengetés után kinyílt az ajtó.
– Betti! – kiáltott fel az édesapja. – Hazaengedtek? Sziasztok! Gyertek be! – köszöntötte Hajniékat is.
– Melinda! Betti hazajött a kórházból!
– Ilyen hamar?
– Még vissza kell mennem, csak egy pár dolgot hoztam haza, meg akarok még könyvet meg ilyesmiket bevinni.
Adott a szüleinek két puszit, aztán odaszólt Hajniéknak:
– Gyertek a szobámba!
Helyjel kínálta őket, ő pedig elkezdte kipakolni a cuccait. A ruhákat kivitte a fürdőszobába, és rakott be helyettük tisztát. Nem feledkezett meg a naplóról sem: egy csomó kötet regény közé csúsztatta és így csempészte a táskába.
– Szép szobád van! – törte meg Peti a csendet. – Illik hozzád.
– Kösz.
Szerencsére nem kellett többet mondania, mert az anyja belépett.
– Gyerekek, nem vagytok éhesek? Ne csináljak szendvicset? Az ebédre még egy kicsit várni kell.
– Csinálhatsz, ha akarsz, a kórházban nem volt jó a reggeli. Majd szólj, ha készen van, kimegyünk megenni.
– Nekem mindegy, de nem lenne jobb, ha behoznám?
– Nem, tessék hagyni! – szólalt meg Krisztián. – Kint eszünk inkább a konyhában.
– Ahogy gondoljátok.
Betti nagyot sóhajtott, amikor az anyja mögött becsukódott az ajtó. Gyorsan befejezte a pakolást, és kivezette „barátait” a konyhába.
– Apu, miért nem jöttél be hozzám a kórházba, legalább egyszer? – kérdezte Betti, amikor már az asztalnál ültek.
– Be akartam én menni – mentegetőzött –, de arra gondoltam, hogy más bajod is lehet, minthogy velem beszélgess. Azonkívül azt hittem, hogy megvizsgálnak és kezelés alatt állsz.
– Azért örültem volna, ha valaki bejött volna megnézni, mi van velem. Legalább tudtam volna, hogy van, aki törődik velem.
– Most bemehetek veled?
– Gyere. De előbb ígérd meg, hogy többször bejössz hozzám. A jövő héten kezdődnek a vizsgálatok. Nem fogadok el kifogást az elmaradt látogatásra.
– De hát mi is bemegyünk hozzád minden nap! – tiltakozott Hajni. – Vagy minket nem akarsz látni?
– De, gyertek be ti is.
A barátok egyre inkább érezték, hogy valami nem stimmel. Betti sokkal feszültebb volt, mint általában, és – különösen Peti – szakadékot érzett kettőjük között. „Valahogy kettesben kéne vele lennem. Lenne hozzá egy-két kérdésem.”
18.
Ebéd után gyorsan rendet raktak a konyhában, közben Betti egyre türelmetlenebb lett. Úgy szerette volna az időt két órával előbbre pörgetni, de sajnos nem lehetett. Igyekezett minél tovább mosogatni, takarítani, hogy hamarabb elteljen az indulásig hátralévő idő. Még soha nem másztak ilyen csigasebességgel a percek. Végül nem bírta tovább. Négy óra sem volt még, és már indulást parancsolt.
– Korán odaérünk, nem? – kérdezte az apja.
– Az orvos azt mondta, legkésőbb hatra legyek a kórházban!
– Az út csak egy óra! Ha most elindulunk, már ötre odaérünk!
– És aztán! Ha hamar odaérünk, az egy jó pont, így legalább máskor is elengednek!
– Máskor is haza akarsz jönni? – kérdezte az édesanyja. – Ha mindig eljössz a kórházból, akkor mikor fognak megvizsgálni?
– Anya, nem azt mondtam, hogy minden nap hazajövök! Indulunk már?
A többiek sóhajtva adták meg magukat Betti akaratának.
Végre indulásra készen álltak. Betti elbúcsúzott az édesanyjától és beszálltak a kocsiba.
Az úton az apja kezében volt a beszélgetés fonala. Betti – szokása szerint – csak hallgatta őket, ő maga egy szót sem szólt.
Azon gondolkodott, hogy nagyon csúnyán bánik Hajniékkal. Most, hogy végre kezdett megnyugodni, már tisztábban átlátta a helyzetet. Elképzelte, mit tenne, ha Hajni helyében lenne. Jóvátehetetlen, amit csinált velük. Főleg Petit bántotta meg a legjobban.
Legalább bocsánatot kell kérni tőlük! Azt viszont nem szabad megtudniuk, mi történt, a titkát nem adhatja ki! Végülis akkor a napló felesleges lenne. Azt már nem!
Rájött, mit kell tennie: amikor csak hárman jönnek be hozzá látogatóba, beszélni fog velük.
Ez a gondolat kissé nyomasztotta: tudta, hogy nem lesz könnyű, de még mindig jobb, mintha úgy beszélnének egymással, mint az idegenek. Ez az állapot tarthatatlan. Hátha még segíteni is tudnának! Egy pillanatnyi reménység is jobb a semminél.
Már holnap! Minél hamarabb túlesni rajta, ez a lényeg!
Amikor a kórházba értek, szinte már jókedve volt.
Ők négyen előrementek, Betti édesapja kiszedte a táskát, majd ő is ment utánuk.
– Hajni – szólalt meg Betti, amikor felértek a szobába –, holnap is bejöttök hozzám?
– Ahogy akarod. Ha nem szeretnéd, nem jövünk be. Tőled függ.
– Éppen azt szeretném, hogy gyertek be. Mind a hárman. Mondani szeretnék valamit, de addig még lesz időm gondolkodni rajta.
– Ahogy gondolod. Most nem lehetne?
– Nem.
Ebben a pillanatban lépett be a két fiú és Betti édesapja. Mindenki leült, Betti pedig kipakolt a táskából.
– Nincs szükséged még valamire? – kérdezte az édesapja. – Ne hozzunk be például befőttet, vagy lekvárt vagy valami hasonlót?
– Nem, nem hiszem, hogy megenném. De várj csak, apu, van otthon méz?
– Van. Mennyit hozzak?
– Egy kis üveggel elég lesz. Más nem kell, azt hiszem. Holnap jössz?
– Igen, ha nem kell mennem dolgozni.
– Apa, holnap szombat.
– Attól még dolgozhatok. Van egy olyan érzésem, hogy holnap nem tudlak meglátogatni.
Igaza lett. Amikor másnap délelőtt Hajniék megérkeztek, ezek voltak Betti első szavai:
– Apa dolgozik, ugye?
– Igen. Üdvözletét küldi, és azt mondta, ne haragudj rá. Holnap bejön.
– Akkor nincs baj. Üljetek le!
Amikor mindenki kényelmesen elhelyezkedett, Betti belekezdett:
– Először is szeretnék mindhármótoktól bocsánatot kérni, hogy mostanában olyan rondán viselkedtem... Ne haragudjatok, de az okát nem akarom megmondani. Még nem érzem magam olyan erősnek, hogy beszéljek róla. Egy kicsit már kezdek rendbe jönni, de nagyon nehéz. Életmódot kell változtatnom, már soha többé nem lehetek olyan, amilyen eddig voltam... Szeretném, ha nem haragudnátok rám ezért, és fogadjatok el ilyennek ezután. Azt nem kérem, hogy alkalmazkodjatok hozzám, mert az lehetetlen, de... legalább próbáljatok egy kicsit megérteni. – Betti eddig földre szegezett szemmel beszélt, de most felpillantott, és folytatta: – Szeretném, ha nem szakadna meg a kapcsolat közöttünk, annak ellenére, hogy ugyanolyan már ez sem lesz... – bizonytalanul elhallgatott.
Egy másodpercig teljes csend lett. Betti kíváncsian várta a választ.
19.
Hajni szólalt meg elsőnek: – Van valami köze ennek a változásnak a betegségedhez?
– Valószínűleg van. Hétfőn kezdődnek a vizsgálatok. Ha többet tudok, majd elmondom. Egyelőre ennyi.
– Örülök, hogy helyrejöttél! Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ha segítségre van szükséged, szólj.
– Köszönöm.
– Most már megyünk. – Mindannyian felálltak. – Kikísérsz?
– Igen, de csak a folyosó végéig.
Peti azonban megtorpant.
– Menjetek előre, én szeretnék négyszemközt beszélni Bettivel.
A lánynak a torkába ugrott a szíve. Erre nem volt felkészülve!
Mielőtt bármit mondhatott volna, Hajni és Krisztián kimentek a kórteremből.
Peti lassan ránézett, és megfogta a kezét.
– Nagyon fontos lenne tudnom valamit.
Bettinek nagyon nehezére esett a fiú szemébe nézni, és arra koncentrált, hogy ne remegjen a keze, és lassabban lélegezzen. Úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a helyéből.
– Úgy érzem, valami megváltozott. Úgy értem, köztünk, vagy veled. Szombat este óta más vagy. Egyik pillanatban nyugodtan iszogattunk, aztán eltűntél, és egy teljesen más lányt találtam a te bőrödbe bújva. Tudsz adni nekem magyarázatot?
Betti nagyot nyelt és lesütötte a szemét. Érezte, hogy Peti teljesen átlát rajta.
– Mondtam, hogy még nem vagyok felkészülve a magyarázkodásra.
– De történt valami nagyon fontos? Muszáj lenne tudnom. Nem mondom el a többieknek.
Megígérem. Betti megrázta a fejét.
– Nem akarom még elmondani. Adj nekem időt!
– És akkor én most mit csináljak? Hogy segítsek?
– Nem tudsz segíteni. Nem akarom, hogy segíts. Én most nem tudom, hogy mi lesz… velünk.
Peti arcából kiszaladt a vér.
– Szakítani akarsz? Én úgy tudtam, hogy szeretjük egymást, és jól kijövünk. Akkor ezt most nem értem. De rendben, ha ezt akarod.
Peti nagyon megsajnálta a lányt, de most haragudott is rá.
– Merő aggódásból azért meglátogathatlak néha? Addig, amíg kórházban vagy, barátok leszünk, rendben? Utána majd meglátjuk.
Betti bólintott, mert már nem tudott beszélni. Könnyben úszott a szeme.
Peti egy pillanatra elfordult, hogy összeszedje magát. Nagyon nehéz volt neki is.
Kimentek a többiekhez. A sarkon Betti mindenkit megpuszilt, Peti arcára is adott egy puszit, majd elindult vissza a szobájába.
A vasárnap nyugodtan telt. Délelőtt a barátaival és édesapjával beszélgetett, lesétált velük a parkba. Mielőtt elmentek volna, Bettinek eszébe jutott a méz.
– Apa, hoztál nekem mézet?
– Igen, nem felejtettem el. Még a táskában van.
– Egészen elhízok itt a kórházban: csak eszem meg alszom. – „Meg persze naplót írok” – tette hozzá magában. – Mire kiengednek innen, egy hordó fog kigurulni a kapun.
Jót nevettek rajta, és örültek, hogy megint a régi, vicces, aranyos Betti. Egyedül Petinek okozott ez hatalmas fájdalmat. Akárhogy is, úgy tűnik, mintha a lány csak tettetné azt, hogy ilyen. Nem, ő már nem az, aki régen volt, csak megpróbál annak látszani. Pedig hogy szerették egymást! Ennek azonban a jelek szerint vége, már a múlté.
Úgy néz ki, Betti elég gyorsan kiverte a fejéből az egészet. „Nekem is ezt kell tennem!” – gondolta. Pedig nem is volt igaza.
Azt hitte, Betti rá már csak úgy néz, mint barátra, vagy éppen ellenségre. Ha a lány megmondta volna az igazat, Petinek egy percig se jutott volna ilyesmi az eszébe. Most meg már késő. Ha eddig kibírta, ezután is ki fogja bírni! A helyzet már megváltoztathatatlan. Már nem lehet javítani rajta.
Bettinek az éjszakák szinte elviselhetetlenek voltak. Ilyenkor mindig nagyon magányosnak érezte magát. Szomorú volt. Fájt, hogy Petit elveszítette.
Most döbbent csak rá, mekkora terhet rakott a fiú vállára, hiszen az ő hibájából alakultak így a dolgok. Rengeteg ideje volt gondolkodni. Elaludni nem akart, mert mindig rémálmai voltak, és szörnyen félt.
„Valószínűleg pszichológushoz kell fordulnom.” – gondolta egyik éjszaka jóval éjfél után. – „Meg kell keresnem egy nőgyógyászt is, aki megnézi, hogy terhes vagyok-e.”
Legalább Edit itt lenne vele! Miért pont most nincs ügyeletben? Csak járkált fel-alá a szobában.
Hajnali négy óra felé lefeküdt és remélte, hogy végre elalszik. Csak nagyon sokára sikerült neki.
Hétfőn reggel fáradtan, duzzadt szemekkel ébredt. Már kilenc óra felé járt az idő. Éppen fésülködött, amikor kopogtak az ajtón.
– Szabad! – szólt ki Betti.
Az orvos lépett be. Majdnem megijedt, amikor meglátta a lányt. Megcsóválta a fejét.
– Ahogy elnézlek, nem sokat alhattál az éjjel. Valami baj van?
– Nincs semmi.
– Ne hazudj. – Megállt az ágy mellett, Betti meg odament az ablakhoz, hogy háttal legyen az orvosnak.
– Muszáj az életem legapróbb részleteit is az orrára kötnöm?
– Nem. Csak gondoltam, könnyebb, ha beszélsz róla.
– Nincs itt a kórházban pszichológus?
– Nincs, de szükség esetén bármikor fordulhatsz hozzám is.
– Akkor most kérdeznék valamit.
– Hallgatlak.
– Mikortól lehet egy terhességet kimutatni?
Az orvos felhúzta a szemöldökét.
– Ilyen problémáid vannak? – kérdezte csodálkozva.
– Nem válaszolt a kérdésemre!
– A harmadik héttől már biztosan megállapítható a terhesség. És most én hadd kérdezzek valamit. Légy szíves, ne vedd tolakodásnak! Az előző kérdésed és a betegség, amit ki kell vizsgálnunk, összefüggésben van?
– Azt nem hinném, mert a betegség több mint két éve kezdődött.
