Miután nagyapám, Amenóphisz fáraó meghalt, utódja apám, Tuthmószisz lett. Amósze, aki életet adott nekem, mindig a Dicső Királyi Hitves maradt.
Az életem így kezdődött:
Apám, Tuthmószisz homlokon csókolta anyámat Amószét, mikor megszülettem, majd távozott.
Nem örült neki, hogy Amósze nem fiúgyermeknek adott életet.
Habár a nép éljenzett, Amósze szomorú volt, de öröm is bujkált lelkében, miattam. A nevem Hatsepszut lett, és azt jósolták, örömet hozok mindenkinek.
Anyám szerette volna visszanyerni bőrének rugalmasságát, hogy a Fáraóban újra felébressze a vágyat, ezért olyan építészért küldetett, aki jártas volt a gyógy főzetek és krémek készítésében is.
Kalliszthész, aki jól beszélt egyiptomiul mivel ott született, lett a kiválasztott, aki elvihette a kért szereket Amószénak. Minósz király, aki Krétán uralkodott, döntött így.
Kalliszthész nagyon levert volt, nem szívesen hagyta ott szeretett országát, szomorúan ment haza knósszoszi házába.
Másnap, Kalliszthész elindult begyűjtő útjára. Elment a híres babért, majd majoránnát szerzett.
Mielőtt útra kelt volna, Kalliszthész elment a templomokba és megajándékozta az istenségeket. Majd gyűjtött még néhány virágfajtát, források vizét, ami nagy gyógyerővel bír.
Kalliszthész jól értett az orvostudományhoz, s mivel Amósze félt, hogy engem elveszít, a férfi felkészült arra, hogy engem Hatsepszut hercegnőt megóv-jon minden betegségtől.
Kalliszthész indulása előtt meglátogatta anyja sírját, különféle élelmet, bort tett a sír mellé.
Hitt abban, hogyha nem is tér vissza az anyja, továbbra is él, csak a Túlvilágon, éppen úgy, mint ahogy Egyipom fáraói.
Néhány nap múlva a hajó kikötött Thébában, majd bejelentkezett a partőröknél.
Amósze királynő azonnal fogadta a palotában.
Én akkor már futkároztam, pedig nem voltam idősebb néhány hónapnál. Egyik kezemet dajkám fogta, másikkal pedig kedvenc majmom kezét szorítva ültem le anyám oldalán és nem tudtam levenni a szemem a férfiról, aki érkezett.
Miután behordták Minósz király ajándékait anyám rám nézett, majd így szólt a férfihez:
-Királyod tudja, hogy lányom még csecsemő. Az istenektől olyan erőt kapott, ami megkülönbözteti a halandóktól. Tudom, hogy különleges főzeteid jó hatással lesznek rá. Bízom benned.
Bár még én nem estem át a betegségeken, eddig Ozirisz vigyázott rám. Köztudott, hogy a fáraók sok gyermeküket vesztik el, hiába tölt anyám oly sok időt velem, ez mégis kevés, hiszen mint királynő, rengeteg dolga van.
Már ilyen fiatalon is mesélt nekem az ősi Egyiptom legendáiról, igaz, ezen elbeszélések alatt mással is foglalkozott.
Apám első felesége Mutrefnet volt, aki szintén gyermeket várt a fáraótól. Nem szívelte Amószét a Dicső Királyi Hitvest. Sokat gúnyolódott azon, hogy én csak egy lány lettem. Hiába intette le őt apám, néha kiszaladt a száján, hogy az istenek nem kedveznek Amószénak.
Mutnefret remélte, hogy az istenek fiúval ajándékozzák meg, mert esélyt látott arra, hogy Tuthmószisz után az ő fia legyen a fáraó.
Az egyik paptól Egyiptom mitikus történetét kellett hallgatnom, igazán nem nagyon érdekelt. Jobban el voltam foglalva kedves majmommal.
Anyám megfenyített, hogyha nem veszem komolyan a leckéket, kivitet a sivatagba, ahová apám Amemeszisszel jár vadászni.
Erre csak kérdezősködtem apám felől, de csak annyi választ kaptam, hogy követekkel van elfoglalva.
Játszani szerettem volna a palota kertjében, nem akartam a leckékkel foglalkozni. Anyám tudta, hogy az bánt, hogy Tuthmószisz a fiai nevelése miatt hanyagol engem.
Anyám megígérte, hogy apám labdázik majd velem dél után és utána hajókázni megyünk azon a tavon, ami a palota kertjében van. Nagyon boldog voltam, és mivel másra sem tudtam gondolni, azért, hogy hajózhassak nem ellenkeztem tovább.
A Királyok Völgyébe mentünk Amószéval, Dicső anyámmal. Meglátogattuk Titihéri sírját, aki Amószisz nagyanyja volt.
Anyám rettegett attól, hogy nekem semmi esélyem nem lesz mivel nő vagyok, nem tudom kitanulni a katonai stratégiákat, Tuthmószisz pedig csak fiaival foglalkozik.
Mikor kijöttem a kápolnából, anyám tanácsokkal látott el.
Vigyáznom kell a féltestvéreimmel, még egy nap a vetélytársaimmá lehetnek. Tisztelnem kell őseimet, mert azok segítenek a bajban.
Miután visszaértünk a palotába, hőn áhított vágyam valóra vált. A kertbe mentünk, és a kis majom valamint kutyámon kívül a szüleimmel fogyaszthattam el a süteményeket.
Itt jó volt. Nem voltak érvényben a palota udvariassági szabályai. Mindenki boldog volt. Aztán sorkerült a hajókázásra is. Sokat nevettünk, a majom mindig csintalankodott, olyanok voltunk, mint bármelyik család Egyiptomban.
Anyám minden szert kipróbált, amit Kalliszthész figyelmesen elkészített. Amószénak a következő évben újra lánya született.
Mutnefret büszkén tudatta mindenkivel, hogy fia lett, és a Tuthmószisz nevet adta neki.
Eközben a fáraó a núbiaiak és a sivatagi összeesküvő népek ellen háborúzott. Minden meghódított területen helyőrséget hagyott.
Ahogy cseperedtem, anyám észrevette, hogy kezdenek rajtam kiütközni apám tulajdonságai. Büszke volt rám, hogy bátor lánya van.
Észrevettem, hogy az utóbbi időben a fáraó egyre jobban kedvelt, de mivel a csatamezőn jobban érezte magát, ritkán találkoztunk.
Anyám még mindig arról álmodott, hogy fiúgyermeknek ad életet. Ez alatt Mutnefret elvesztette második fiúgyermekét is.
Tuthmószisz nem tudta feldolgozni az újabb csapást, ezért a háborúzásban találta meg a feledést.
Seregét keletre vezette, átkelt az Eufráteszen. Nagyon gyorsan haladt, ha alkalmasnak találta a pillanatot, azonnal támadt. A fáraó a csatáit sikerrel vívta meg.
Apám elég rég óta gyakran borba fojtotta bánatát. Számára ez nem szórakozás volt, hanem menekülés. Ekkor nem töprengett azon, miért vesztette el mindkét fiát.
Mutnefret alkalmatlan arra, hogy egy fáraó anyja legyen, vagy pedig a fiai voltak alkalmatlanok arra, hogy egyikükből fáraó legyen?
Mikor eljött a nagy nap, és apám hazatért, mámorban úszva néztem a diadalmenetet a palota ablakából.
Hazatérte után apám megjutalmazta a tisztjeit. Megszépíttette Amon templomának falait és bejáratait.
Kiadta az utasítást, hogy a munkálatokat kezdjék el mihamarabb. Attól tartott, hogy mivel egy katona sem éri meg az ötvenedik évét, hamarosan elkövetkezik a vég.
Apám ritkán járt el hadjáratokra, elég sokat foglalkozott velem.
Rengeteg időt töltöttem zenével és tánccal. Satrával, a dajkámmal sokat veszekedtem, de egész jól kijöttünk egymással. Testvéremet is vele neveltette fel anyám.
Ha rossz volt az álmom, Satra rögtön imádkozott a földhöz és éghez, Hathorhoz és Réhez.
Én közben úszni tanultam, lanton játszottam, szőttem és olvastam. Apám ezen cselekedeteimben gyönyörködött, ami nem volt megszokott tőle.
Apám egyszer félrehívott és elmondta, hogy sose legyek tiszteletlen a királynővel, hisz nehezen hozott a világra. Ne feledjem, hogy Satra milyen sokat tett értem.
Tiszteljem Maat istennőt, soha ne hazudjak, ne legyek gőgös. Mindig hallgassak meg mindenkit és csak aztán beszéljek, tartsam tiszteletben az összes szentséget.
Legyek becsületes és igazságos.
Parókákat hozatott, a kötényemet lecseréltette igazi ruhára, gyönyörű ékszereket hozatott. Parfűmöket kaptam, festenem kellett magam.
Mikor Satrával találkoztam, lelkesen elújságoltam neki, mit vár el tőlem apám.
Rögtön akartam mindent. Végül is én Egyiptom hercegnője vagyok, az isteni Amenóphisz unokája.
Apám egyre jobban elhanyagolta Mutnefretet miattam, de ő nem izgatta magát. Fiát uralkodásra nevelte közben bízott abban, hogy a fáraó nem egy lányt választ utódjául. Úgy gondolta, egy nő nem vezethet sereget Egyiptom ellenségeivel szemben.
Apám újra hadba indult. Én képviseltem, míg nem volt a palotában. Mikor visszatért, elégedett volt, sokat tanított, és én ittam minden szavát.
Ekkor már lelki nyugalmam semmi nem zavarta meg. Sem büntetések kiszabása és végrehajtása, sem pedig kivégzés.
Amikor nem a tanulással voltam elfoglalva, szívesen üldögéltem a kis tónál. Sokszor meglátogattam Amenóphisz kápolnáit. Hazafelé menet láttam Mutnefret fiainak kápolnáját, de sosem néztem meg.
Bosszús voltam, mert apám megint sok időt töltött ennél a nőnél, ráadásul nem is királyi vérből való. Ezért eldöntöttem, megpróbálom a távolságot növelni kettejük között.
Amon isten tiszteletére tartott ünnepen, Tuthmószisz bejelentette, hogy én, Hatsepszut Kenemet Maatkaré leszek az utódja.
Rengeteget tanultam apámtól, elkísértem egy rövid hajóútra a Níluson. Sok napon át tartott az ünneplés.
Az ünnepek után apám megint hadba vonult. Én ez alatt tanultam a papoktól és a tanítóktól.
Egyik éjjel Mutnefret kobrát küldött rám a hálószobámba, sikerült megmenekülnöm. Anyám aggódott, már csak én maradtam neki, miután húgom a sok betegséget nem bírta, és távozott.
Apám tudomására jutott a kobra támadása, ami ellenem irányult, ezért igyekezett mihamarabb hazatérni. Félt, hogy az életem veszélyben van.
Apám, Szenmutot jelölte ki számomra tanítóul, és védelmezőül.
Sajnos már nem sokat tudtunk beszélni egymással, mert alig tért haza, ágynak esett. Tuthmószisz belépett Ozirisz oldalán az ítélő terembe.
Kétségbeesve, sírva rohantam ki a szobából. Zokogtam, bele akartam halni a fájdalomba, hogy szeretett apámat elveszítettem.
Mi lesz velem? Mi lesz velünk?
Apám halála után a kertben kerestem menedéket. A palotában azt hitték meghaltam, vagy megszöktem, egy teljes napig nem tudtak felőlem semmit. Szegény Szenmut indult a keresésemre, akinek nagy bánatot okoztam eltűnésemmel, de végül megtalált és boldogan nyugtázta, nincs különösebb bajom.
A palotában élő emberektől megkaptam a címemnek és személyemnek járó tiszteletet, csak Iszet, a háremhölgy, ki apámé volt, nem hajtott fejet sem előttem.
Miután Satra megdorgálta, azt vágta kedves dajkám fejéhez, hogy II.Tuthmószisz fog Egyiptomban uralkodni, a tisztelet neki jár.
Megfordultam, és kioktattam mit tehet és mit nem a szemtelen háremhölgy. Iszet megdermedt, hisz csak a szépségével érvényesülhetett a palotában. Bocsánatért esdekelt, majd visszavonult a hárembe.
Megtudtam, hogy II.Tuthmószisz minden délutánját Iszetnél tölti.
Apám sírhelyét, Amenóphisz fáraó által megkezdett hagyomány szerint, a Nagy Síkságon jelölték ki.
A temetési menet elindult.
Mindenki a fáraó fiát kezdte éltetni. A méregtől nem láttam.
Mutnefret élvezte a helyzetet, s nem engedte, hogy fia elmozduljon mellőlem.
A temetés után, még jobban gyűlölten féltestvéremet.
Anyám, a Dicső Királyi Hitves, Szenmutot kinevezte Főtanácsadóvá.
Nagyon örültem ennek a döntésnek. Ha Szenmutot láttam, szívem hevesebben vert.
Apám halála óta elhanyagoltam a tanulást. Szenmut ígéretéhez híven tovább tanított és hűséget fogadott nekem.
Szenmut mindenről beszámolt. A győzelmekről, veszélyekről, bátorságról, hőstettekről. Ezek az órák, sokáig tartottak.
Eljött az idő, hogy férjet válasszak magamnak. Mindeki, a nép is II.Tuthmósziszt akarták férjemül.
Én a gondolattól is rosszul voltam, nem hogy az ágyamat megosszam vele.
Szenmutot akartam férjemül, de nem választhattam őt, nem királyi vérből való volt.
Szerelmem őrjítőn lángolt felé, és tudtam, hogy ő is szerelmes belém.
Tuthmósziszt nem érdekelte semmi. Sem a tanulás, sem a történelem. Buta volt, és ostoba. Egyedül a háremben érezte jól magát, Iszet társaságában.
Nyolc nappal a megkoronázásom előtt, mégis házasságot kötöttem féltestvéremmel.
A házasságkötésünk óta nem találkoztunk Tuthmószisszal. Az igazat megvallva, nem hiányzott a társasága, sőt örültem, hogy így alakult, mivel a nép így kívánta, hát a férjem lett, egyébiránt alkalmatlan mindenre.
Nemsokára eljött a nap, mikor hivatalosan fáraóvá koronáztak.
Úgy döntöttem, nem szakítok a hagyományokkal, kiállom a fizikai próbatételeket ugyanúgy, akár egy férfi.
A nép néma csendben figyelte, ahogy elgyőzöm a bikát, a dárda egyenesen a gerincébe fúródott.
Eztán Amon temploma felé indultam. Hiába kérték, hogy várjam meg férjemet, erre nem voltam hajlandó.
A templomban a papok a szent helyre vezettek. Ekkor már az udvar mögöttem gyülekezett. Beszédem után kezembe vettem az élet szimbólumait, két karom keresztbe tettem a mellkasomon. Fáraó lettem.
Mutnefretet majd szétvetette a düh.
Szenmutot magamhoz hivattam. Utasítottam, hogy költözzön a palotába, mert így mindenkor a rendelkezésemre állhat. Persze a szerelem vezérelt. Ha már nem lehetett a férjem, legyen mindig a közelemben.
Egyik nap hosszasan beszélgettünk.
Elmondtam neki, hogy Tuthmósziszhoz kötelességből mentem feleségül és gyermeket is kötelességből szülök majd.
Kis idő elteltével eljött a nap, mikor Tuthmósziszt a szobámba rendeltem.
Természetesen részeg volt, mint általában. Azt hiszem, jobb volt így.
A szolgálókat utasítottam, hogy fürdessék meg, masszírozzák, majd illatos olajakat kenjenek testére.
Férjem még legalább öt kupasört ivott, majd félrebeszélve magához rántott. Azt hitte Iszettel van. Nem bántott a dolog, így jobb is volt. Nem emlékezett semmire.
Reméltem, hogy többé ezen hitvesi kötelességemet nem kell teljesítenem és fiú trónörökösnek adok majd életet. Végig Szenmutra gondoltam, így tudtam csak feledni ezt a nevetséges embert.
Mindenki félt, hogy a születendő gyermeket majd letagadja, mivel azon az éj-szakán meg sem ismert.
Ini tartott tőle, ha ez Iszet tudomására jut, nagyon dühös lesz.
Engem egyáltalán nem érdekelt mit gondol egy háremhölgy.
Egy este meghívtam Szenmutot vacsorára. Sokáig készülődtem. Figyeltem minden apró részletre. Ezen az estén végre feltárta előttem szerelmét az a férfi, akit mindig is szerettem.
Ettől a naptól kezdve Szenmut minden este átosont a termeimbe.
Megbíztam, hogy ő készíttesse el végső nyughelyem, a terveket pedig ő maga csinálja meg.
Közben a munkálatok szépen haladtak előre.
Mióta a gyermeket vártam, sápadt voltam, az arcom olyan volt, mint egy gyűrött papirusz. Kalliszthészt hivattam, kellettek a krémjei. Persze ezen csodálkoztak, hisz tudták, hogy nem állom.
Szenmutnak elmondtam, hogy várandós vagyok. Tudattam vele, hogy nem ő a gyerek apja. Nem akarta elhinni, de elmeséltem neki, hogy kivártam az időt mielőtt vele töltöttem az éjszakát. Iszonyatosan érezte magát, csalódott volt és szomorú.
Elmondtam, hogy csak őt szeretem, de mivel fáraó vagyok, ez kötelességgel jár.
Szenmut visszavonult engedélyemmel Armantba.
Anyámmal, a Dicső Királyi Hitvessel is beszéltem állapotomról, de nem akart hinni a fülének. Nem gondolta, hogy attól az embertől várok gyermeket, akit szívből gyűlölök.
Elmeséltem a megszervezett találkát, és elmondtam, hogy Tuthmószisz olyan részeg volt, hogy semmire sem emlékszik, ám a szolgáim tanúsíthatják a történteket.
Kalliszthész hamarosan rájött, hogy áruló hangját hallotta a palotában. Mikor futólag látta, felismerte Szétit, aki anno a sírkamrák kivájásával foglalkozott. Azt is megtudta, hogy Széti, Szoztata király írnoka lett. Most Szabutu néven merészkedett a palotába. A férfi sejtette, hogy a palota életére akarnak törni.
Egyik katonánk érkezése után, már biztos volt benne. A katona elmondta, hogy a núbiaiak megtámadták az egyik egyiptomi helyőrséget, és már Egyiptom kapuinál vannak.
Tuthmószisszal közöltem, ha nem lennék várandós, magam vezetném a katonáimat a harcba a núbiaiak ellen. Hallani sem akart arról, hogy ő vezesse a csapatot. Azt gondolta, ha elmenne, így könnyen megszabadulnék az örökös apjától. Csak annyit válaszoltam, hogy gyáva, ezt elrejteni sem tudja, de majd meglátjuk mit mondanak a hadvezéreim.
Nem sokkal később lányom született. A Neferu-ré nevet adtam neki.
II.Tuthmószisz egyáltalán nem örült lánya születésének. Iszet állapota mindennél jobban foglalkoztatta. Az ágyas persze nem hagyta szó nélkül a helyzetet. Folyton csak azt hajtogatta, hogy én is képtelen vagyok fiút szülni, mint anyám.
Szenmut elfogadta, hogy Neferu-ré nem az ő lánya, mégis nagyon szerette. Miután gyermekem elaludt, elmondtam Szenmutnak, hová szeretném sírhelyemet, majd kiadtam ama parancsot, hogy lányom sírhelyét az enyém mellé építsék.
Mikor már jobb erőre kaptam, úgy döntöttem, csatába indulok a núbiaiak ellen, és Szenmut is elkísér.
Mikor Mutnefret megtudta döntésem, azt a tanácsot adta féltestvéremnek, hogy ő állítsa fel a hadsereget. Tuthmószisz megijedt, és inkább amellett döntött, míg én távol leszek, ő irányítja az országot.
Szenmut mégis a palotában maradt, mert inkább az választottam, hogy Neferu-Rére viseljen gondot.
Tuthmószisz mégis eljött a csatába. Úgy gondolták, hogyha meglátja az ellenség, hogy az egyiptomi királyok személyesen jöttek el, megbüntetik őket, azonnal megadják magukat.
Éjjel Tuthmószisz részegen rám támadt, erőszakoskodott. Én eltaszítottam, közöltem vele, hogy nem vagyok a háremhölgye.
Az őröknek megparancsoltam, hogy vigyék a sátrába, fektessék le, majd tér-jenek vissza őrködni, mert nyugodtan szeretnék aludni.
Másnap hajnalban indultunk, vastag porfelhőt hagyva magunk után.
Nagy összecsapást mértünk a núbiaiakkal. Pennetbet hiába kérte, hogy menjek a seregek mögé. Portól és vértől volt mocskos a ruhám, de nem akartam meghátrálni.
Persze Tuthmószisz a csatát a szekerében állva szemlélte végig.
Győztünk!
Dicsőségem emlékére, ezen a helyen emlékművet emeltettem.
Hamarosan visszatértünk Thébába.
A palotában már nagyon vártak. Amósze és Neferu-Ré már nagyon aggódtak.
Miközben lányom kezét símogattam, Tuthmósziszt kerestem. Gondoltam, meg szeretné ölelni lányát. Ekkor vettem észre, hogy egy másik dajka mellett áll.
Anyámat vontam kérdőre, mifélecsecsemő az, akinél féltestvérem éppen idejét tölti.
A válasz szívembe hasított. A csecsemő, akit Tuthmószisz figyelmével megajándékozott, Iszet gyermeke volt.
Ez a gyermek volt III. Tuthmószisz, féltestvérem fia.
Egyedül akartam lenni, nem voltam kíváncsi senkire és semmire, így termeimbe vonultam.
Nem sok idő telt el, én úgy intéztem, hogy megint várandós legyek.
Most kivételt tettem, és Szenmut gyermekét vártam, igaz, megint leleményességhez kellett folyamodnom, hogy ne derüljön ki, ez a gyermek tényleg nem Tuthmósziszé lesz.
Mikor elmondtam a boldog hírt Szenmutnak, nem hitt nekem. Mit is várhattam volna azok után, hogy az első gyermekemnél abban a hitben volt, hogy ő a gyermek apja. Kegyetlenül kellett akkor közölnöm vele az igazságot.
Ezen gyermekem is lány lett, tényleg nem vagyok képes arra, hogy fiú gyermeket és egy trónörökös fáraót adjak a népemnek.
Iszet gyermeke is szépen cseperedett. Elhatároztam, hogy Neferu-Rét fogom trónra ültetni, ő lesz majd a fáraó. Igaz furcsán viselkedett, nem igazán voltak meg benne azok a vonások, amik egy fáraóhoz illők lennének.
Aztán tudomásomra jutott, hogy Neferu-Ré szerelmes III.Tuthmósziszba, és mindenáron a felesége akar lenni.
A probléma az volt, hogy mivel én lettem III.Tuthmószisz régense, hamar észleltem, hogy ő az, aki alkalmas arra, hogy majdan a helyembe lépjen, és fáraója legyen Egyiptomnak.
Nem akartam magam sem bevallani ezt a felfedezést.
Minden téren jól megfelelt, úgy a tanulmányaiban, mint a harcban. Szerette Neferu-Rét, de sajnos ő is rengeteg időt töltött a háremben.
Egy alkalommal, mikor Tuthmószisz és fia harcba mentek, sajnos féltestvérem már nem jöhetett vissza élve.
Tudtam, hogy mindennek vége, mert a fia és Iszet addig mesterkednek, míg az életemre nem törnek.
Nem akartam a házasságukat, tudtam, hogy lányom akkor nem uralkodhat, nem akartam, hogy egy fattyú legyen a trónon.
Neferu-ré megbetegedett. Bármit tettünk, orvosok látogatták, gyógyító kenőcsöket és italokat kapott, nem lehetett mit tenni ellene, elment tőlünk, Oziriszt választotta.
Hiába valónak éreztem minden eddigi tettemet és cselekedeteimet. Arra gondoltam, ha beleegyezem a házasságba, Neferu-Ré még életben lenne.
Mindenért magamat hibáztattam.
Hiába való volt Szenmut vígasztalása, tudtam, hogy imádott lányom nélkül már el vagyok veszve.
Temetése után sem tudtam megnyugodni, III.Tuthmószisz felettébb hangoztatta, hogy ő lesz az új fáraó, és a nép ismét csak lázongott, és III.Tuthmósziszt követelték.
Eljártam Neferu-Ré sírjához nagyon sűrűn.
Egy alkalommal mikor ott töltöttem egész napomat, valami történt. Soha többé nem tértem vissza a palotába, testemet lányom sírjánál találták meg.
Eképpen lettem gyermekből felnőtt nő, imádott apám után fáraó, és így fejeződött be életem.
De ez már egy másik történet, amit én már nem tudok elmesélni senkinek.
V É G E
