Eldöntöttem, hogy szabadon engedem. Olyan régóta élt már bezárva.
Nem mintha ketrecben tartottam volna, illetve csak nagyon ritkán, inkább félvadnak nevezném.
Eleinte félénk volt és riadt. Aztán egyre bátrabban lépegetett a biztonságos körön kívül is. Naiv volt és tapasztalatlan, de később tanult a hibáiból. Kétszer ugyanabba a csapdába nem lépett, legfeljebb hasonlóba. Volt hogy megsérült, hogy fájdalmai voltak, de mindig kiszabadult a kelepcéből. Megesett, hogy hónapokig nyalogatta sebeit visszahúzódva, aztán is csak óvatosan indult felfedezőútra. De végül győztek az ösztönei, és vadászni indult, mert erre született.
Mostanában úgy tűnt, mintha felnőtt volna. Éretten és bölcsen döntött. Önálló lett. Már nem féltettem. És csak mosolyogtam a szavakon, amiket mások mondtak rá. „Különc.” „Javíthatatlan.”
Pedig csak önmaga volt – természetes valójában. Nem jó és nem rossz, csak ő.
Régebben alig hallottam a hangját, de újabban értettem és éreztem is. Már tudtam, hogy nem fog elveszni a vadonban, mert erős, és mert hisz.
Teleholdas éjszaka volt, amikor kitártam neki a kaput és a fülébe súgtam:
„Szaladj! Szabad vagy!”
Pár lépést előre futott, aztán megtorpant és visszanézett. Tudtam, hogy nem búcsúzásképp. A szemeiben csillogó fény azt üzente: „Veled vagyok, hozzád tartozom. Ha önmagadba nézel, mindig megtalálsz. Én vagyok az ősi éned, a zabolátlan, vad, önálló ösztönöd. Én vagyok a lelkedben lakozó farkas asszony. Én te vagyok!”
(2005-06-20)
