22.
Úgy látszik, kicsit elszunyókált, mert nem hallotta a kopogást. Amikor felriadt, Edit már ott ült az ágya szélén.
– Te hogy kerülsz ide? – kérdezte Betti, és egy fokkal rögtön vidámabb lett.
– Talán menjek el? Nem akarod, hogy itt legyek?– kérdezett vissza Edit, de pajkosan csillant meg a szeme: látszott, hogy csak viccelt.
– Ha már itt vagy, mesélj! Miért voltál ilyen sokáig távol?
– Lebetegedtem.
– Most, nyáron?
– Igen, túl sok fagyit ettem, és belázasodtam.
– A mandulád nem fájt?
– Ami nincs, az már nem fájhat.
Betti hangos nevetéssel jelezte, hogy érti a célzást.
– Na és te hogy vagy?
– Nagyon rosszul! – újra visszatért a szomorú hangulat. Egyik pillanatról a másikra.
Sokáig nem szólalt meg egyikük sem. Edit nem akarta sürgetni, hagyta, hogy magától mondja el. Ez pár perc múlva be is következett.
– Voltam nőgyógyásznál. Pozitív lett a terhességi teszt.
– Ajaj. És most mihez kezdesz? – kérdezte Edit óvatosan.
– Érdekes, mindenki ezt kérdezi. Egyébként fogalmam sincs.
– Segíthetek valamiben esetleg?
– Nem. Meg kell oldanom egyedül. Csak annyit kérek, hogy néha gyere el megnézni, hogy haladok.
– Ez természetes. De most ne haragudj, el kell mennem átöltözni, meg jelentkeznem kell.
Betti még csak most vette észre, hogy utcai ruhában van.
– Ez azt jelenti, hogy most jöttél szolgálatba?
– Igen. Ha átöltöztem, visszajövök, és felőlem átbeszélgethetjük az egész éjszakát!
– Oké. Akkor siess!
Edit sajnos nem tudott eleget tenni a kérésnek: majdnem egy óra múlva ért csak vissza.
– Na, folytassuk, ahol abbahagytuk. – kezdte, alighogy berobbant az ajtón.
– Bocs, hogy ilyen késő értem ide, de útközben elkapott a főorvos. Megkérdezte – ugyanúgy, mint te –, hogy hol voltam eddig. Addig nem engedett el, míg el nem magyaráztam részletesen, melyik nap mennyi fagyit ettem és hány fokos lázban feküdtem! Szerintem az orvosokkal másról sem lehet beszélgetni, csak betegségekről és gyógyszerekről.
Képzeld el, a múltkor felhívatott az irodájába. Azt hittem, hogy valami nagyon fontos dologról van szó. Ugyanis délelőtt rám parancsolt, hogy a 7-es szobában levő Erzsike néninek adjak be egy nyugtató injekciót. Beadtam. Erre délután direkt azért, hogy megkérdezze, hogy biztosan beadtam-e, felhívatott. Hát azt hittem, felrobbanok. Hát most nem gonosz? A második emeletről lehívat csak azért, hogy feltegyen egy kérdést.
Betti ekkor már hangosan nevetett.
– Na és, az volt a legnagyobb poén az egészben, hogy telefonon hívott. Hát nem igaz, hogy nem tudta volna megkérdezni! Na meg volt vele még egy sztorim...
Hirtelen elhallgatott.
– Nem zavar, hogy ennyit beszélek?
– Dehogyis! Érdekes történeteket mesélsz!
– Tehát, a történet a következő: pénteken reggel indultunk vizitre. Már majdnem odaértünk az első szobához, amikor eszébe jutott, hogy nincs nála toll. Vajon ki mást küldhetett volna érte, ha nem engem? Bementem az irodájába. Persze, tollat nem találtam. Visszaszaladtam hozzá megkérdezni, hogy hol keressem. A bal oldali fiókban az íróasztalban. Naná, hogy ott sem volt!
Megint visszamentem. Akkor hirtelen a zsebéhez kapott és megtalálta a tollat! De engem még azért visszaküldött, hogy zárjam be az ajtót!
Betti újból felnevetett.
– Mesélj még! Olyan jó téged hallgatni! Kérlek!
– Oké. Várj egy kicsit, gondolkodnom kell!
– Jaj, majdnem elfelejtettem! Hétvégén hazamegyek.
– Mikor jössz vissza? Vasárnap?
– Igen. – „Gondolom”– tette hozzá magában.
– Mivel mész?
– Busszal.
– Akkor holnap találkozunk.
– Akkor is szolgálatban leszel?
– Nem, csak bejövök, megnézlek.
Ekkor még egyikük sem tudta, hogy ez volt az utolsó beszélgetésük. Ha tudták volna, talán elbúcsúztak volna egymástól. De hát ha tudná az ember, hogy elesik, inkább leül...
23.
Amikor nem kellett vizsgálatokra mennie, megállás nélkül a naplójával foglalkozott. Átrágta magát a nehezebb részeken, és sikerült csütörtök éjszaka befejeznie.
Most, hogy „kiöntötte” a szívét, kicsit megkönnyebbült.
Az orvos sokat beszélgetett vele, de Betti nem mesélte el neki, hogy tulajdonképpen mi bántja.
Szervi elváltozásokat és tulajdonképpen betegséget nem találtak. Valószínű, hogy pszichés eredetű a gond, ott kell keresgélni. A pánikbetegségnél kötöttek ki.
Azt a tanácsot kapta, hogy mielőbb forduljon pszichológushoz.
De a jövő héten még egy-két vizsgálatot elvégeznek.
A legfontosabb, hogy a gyerek sorsa felől döntsön mielőbb!
A busz csak lassan zötyögött vele hazafelé.
Betti izgatottan várta a percet, amikor megkérdezik otthon, mi volt a vizsgálat eredménye. Nem tudta eldönteni, megmondja-e az igazat. De akkor el kéne mesélnie az egészet az elejéről.
„Márpedig azt nem! Inkább a halál, ezt szokták mondani.”
És ekkor, ebben a pillanatban jutott el odáig, hogy nem jutott eszébe más megoldás.
Petire nem tukmálta volna rá más gyerekét. Ő maga nem akarta, mert mindig az az este jutna eszébe róla. A műtőasztalra nem képes felfeküdni, hogy megölesse. És még mindig nincs bátorsága beszélni róla.
Arcán végigfolytak a könnyek. Mire ezt végiggondolta, már fékezett is a busz. Gyorsan letörölte a könnyeit és leszállt.
Útközben belülről marta a fájdalom, de igyekezett összeszedni magát: nem akarta, hogy bármi meglátszódjon rajta.
Mély lélegzetet vett és kinyitotta a kaput. Az ajtó előtt hatalmasat nyelt, és megnyomta a csengőt.
Rögtön nyílt az ajtó. Az apja karjaiba zárta.
– Betti, de örülök, hogy hazajöttél! – gyorsan megpuszilták egymást. Az anyja a konyhában fogadta.
– Betti, de jó, hogy megint itthon vagy! Ugye most már nem kell visszamenned?
– De igen. vasárnap. Csak annyi időt kaptam, hogy egy kicsit itthon lehessek.
– Ülj már le és mesélj! Közben hozom a vacsorát.
– Várj, csak leveszem előbb a kabátom.
Amíg kivitte az előszobai fogasra felakasztani, addig is időt nyert. Gyorsan elgondolta, mit is fog mondani.
Elhatározta, hogy a lehető legkevesebbet és csak a legfontosabbakat.
– Na, találtak már valami rendellenességet? – kérdezte az anyja, miközben lerakta eléje a tányért és az evőeszközöket.
– Hát igen. Nagyon magas a vérnyomásom, a szívem néha kihagy, szóval nem ver rendesen. Úgy mondták, hogy nem szállít elegendő vért a szervezetbe és egy kis időre leáll a vérkeringés. Ettől szokott elsötétülni előttem a világ. Illetve ennyit találtak. A többire azt mondják, hogy pszichés. El kell majd járnom pszichológushoz, mert kezelésre szorulok. Gyógyszerek nem segítenek.
Kacérkodott a gondolattal, hogy csak a poén kedvéért elmondja, hogy terhes.
Elképzelte anyja arcát, ahogy elfehéredik és kikelve magából üvöltözni kezd. Úgy gondolta, teljesen mindegy most már, hogy mit mond, legalább utoljára jól felbosszantaná.
Aztán eszébe jutott, hogy magyarázkodnia kéne, nehogy Petire fogják a gyereket. Nehogy az anyja nekirontson.
Evés közben Betti mesélt Editről, a találkozásaikról, a beszélgetéseikről. Természetesen említette a mai vidám nyilatkozatát is dr. Nagy Tamás főorvos úrról.
Ezzel el akarta terelni szülei figyelmét is, de a sajátját is.
Nem akart most szomorkodni, sírni meg pláne nem. Ezt az utolsó estét nyugodtan, békében, vidámságban akarta eltölteni.
Egyre csak mesélt és mesélt, megnevettette a szüleit, ő maga is velük nevetett – de az arcára erőltetett mosoly csak fekete álarc volt: egyre csak az előtte álló tett súlyossága lebegett előtte.
Azon tűnődött, nincs-e más megoldás.
Vidámnak tűnő mosolyával csak félelmét akarta leplezni. Szüleit sikerült is becsapnia: azt hitték, már teljesen jól van. Pedig ha beleláttak volna Betti vak éjszakához hasonlító lelkébe!
De Betti épp ezt akarta elkerülni kis színjátékával.
Sokáig, nagyon sokáig beszélgettek – már tíz óra is elmúlt, mire végre elmenekülhetett a „családi légkörből” szobája csendes zugába.
„Végre! Most először is nyugodtan végig kell gondolnom, mit is csináljak. Arra már rájöttem, hogy mivel más lehetőségem nem maradt, csak a halál, most ezt a tervemet a lehető legtökéletesebben kell véghezvinnem. Mert ha most nem sikerül, akkor én abba beleőrülök. Tehát először is: gyógyszert keresek, és egy kis – minél erősebb, annál jobb – alkoholt. Ha mindez megvan, akkor jön a második lépés: a búcsúlevél. Anyáméknak, Hajniéknak, Editnek. Ez is nagyon fontos, hogy megfejtsék a nagy titkot: mi történt velem? Aztán már nem kell gondolnom semmire.”
Egy ideig hallgatózott, de a szülei szobája felől semmi nesz nem érkezett. Kiment a folyosóra. A szüleinél sötét volt, nem égett a lámpa.
Emlékezett arra, hogy anyja a konyhaszekrény melyik fiókjában tárolta a gyógyszereit. Ha szerencséje lesz, akkor most is ott találja.
Egyszer – nagyon régen – a szülei egyedül hagyták őt otthon, és nagy meglepetést akart okozni nekik: mire hazaérnek, teljesen kitakarít. Minden munkát elvégzett a házban, még a fiókokban is rendet rakott – ekkor talált rá a gyógyszerekre. Nagyon erős nyugtatók és altatók voltak.
Egyszer már elpakolták onnan, amikor Betti először szedett be belőlük, amikor csúnyán összevesztek.
Most szívdobogva várta, vajon ott vannak-e. Kihúzta a fiókot, kipakolt belőle mindent: a szalvétákat, a csomagolópapírt, konyharuhát.
Végül a fiók legalján turkálva kezébe akadt két doboz. „Ez az!” – ujjongott.
Tényleg az volt. Gyorsan visszarámolt, és beszaladt a talált „kincsekkel” a szobájába.
Később még visszament a spájzba, hogy valami erős italt keressen. Fogalma sem volt arról, tartanak-e itthon a szülei a vendégek számára ilyesmit.
„Szerencsére” talált egy fél liter házi vegyes pálinkát (bár nem tudta, hogy került hozzájuk), és egy két decis üvegben valami gyümölcslikőrt. Az előbbit választotta.
A szobájában folytatta gyilkos terveinek megvalósítását.
Az alkoholból kitöltött egy pohárnyit és az egyik gyógyszerből öt szemet, a másikból tizet rakott a pohárba. Megkeverte, és amíg oldódott, ő megírta a búcsúleveleket, borítékba tette, és leragasztotta.
Még egy utolsó pár mondatot írt a naplójába, beletette a megcímzett borítékokat, és az ágya mellé tette.
Amikor végzett, ránézett az órájára: fél tizenkettő volt.
Lefeküdt az ágyra, és a szájához emelte a poharat.
