24.
Délelőtt tíz óra tájban ébredtek fel Betti szülei.
Feltűnt nekik a nagy csend. Betti ilyenkor már rég a konyhában szokott sürögni. Most nem.
Az édesanyja hirtelen nagyon nyugtalan lett, maga sem tudta, miért.
„Biztosan alszik még! Tegnap olyan későn feküdtünk le!”
Ezzel azonban a félelmét nem tudta eloszlatni. Megszokta, hogy a lánya minden egyes rezdüléséről tudni akart.
Eszébe jutottak azonban férje szavai; egyik veszekedésük alkalmával a fejéhez vágta:
– Hagyd már abba azt az ostobaságot, hogy minden lépését követed, mint az árnyék! Ha nem hagysz neki egy csepp levegőt sem, megfullad. Engedd, hogy egy kicsit a saját lábára álljon!
Kiment a konyhába és kávét főzött. Már fél tizenegy volt, és még mindig semmi nesz nem hallatszott Betti szobája felől. Melinda már nem bírt magával.
Kinyitotta lánya szobájának ajtaját és amint benézett, óriásit sikított.
Férje izgatottan szaladt be. Melinda remegve állta az ágy mellett, könnyek csorogtak végig az arcán, szeme rászegeződött lánya hófehér arcára. A gyilkos pohár a szőnyegen, három kék boríték és egy kis könyvecske társaságában.
Az apában maradt egy kis erő: megnézte Betti pulzusát, és meghallgatta a lélegzetét. Semmi életjelet nem tapasztalt.
Felemelte a könyvet és a borítékokat. Elolvasta a címzéseket: „Editnek, az ápolónőnek”, „Szüleimnek”, „Barátaimnak: Hajninak, Petinek és Krisztiánnak”.
A könyv első oldalára ez volt ajánlásképpen írva: „Szeretném, ha ezt a könyvet csak hárman olvasnák el: a három legjobb barátom. Rólunk, négyünkről szól ez a napló. Sajnálom, de nem mertem szóban elmondani, mi történt velem az utóbbi időben. Mindent megtudtok a könyvből.”
Édesapja feltépte a szülőknek címzett borítékot, és olvasni kezdte:
„Drága Szüleim!
Soha nem volt alkalmam vagy bátorságom, hogy elmondjam, mi bánt. Sok minden fáj most, de higgyétek el, nem úgy gondolok vissza rátok, mint rosszakarókra. Tudom, hogy szerettetek, talán még most is szerettek. Szeretném, ha ez így is maradna. Ne fájjon ez nektek, és bocsássatok meg nekem.
Főleg Te, Anya. Tudom, hogy sokszor aggódtál értem, és kíváncsi voltál, mikor, mit csinálok. Azt hiszem, minden okod megvolt a bizalmatlankodásra. Most már csak azt sajnálom, hogy nem tudtam megérteni, hogy az örökös aggódás mögött anyai szeretet húzódik meg. Sajnálom.
Apa! Ha lehet, ne felejtsd el, hogy mindig szerettelek, és még most is szeretlek. Köszönöm, hogy mindig törődtél velem; akkor is, amikor meg sem érdemeltem.
Köszönök mindent mindkettőtöknek. És most már csak két szót írok búcsúzóul: ne haragudjatok.”
Ennyi volt a levél. Melinda végigsírta. Amikor az apa felnézett, az ő szeme is könnyes volt.
Felemelte a másik két borítékot és a naplót is.
– Ezeket majd átadjuk a címzetteknek, de előbb menjünk intézkedni. Gyere át velem a szomszédba telefonálni! – szólt feleségének, aki az összeomlás határán állt.
Egyre azzal vádolta magát, hogy nem volt jó anya, különben Betti nem tette volna ezt. Férje alig győzte vigasztalni.
Elintézték az ilyenkor szokásos elkerülhetetlen dolgokat: kerestek öltöztetőt, sírásókat, papot.
És felkeresték Krisztiánt. Megkérték, hívja össze a „bandát”. Együtt elmentek Hajnihoz, ott gyűltek össze. Amikor mindenki megérkezett, Betti édesapja elmondta, mi történt. Elmondta, hogy boncolást rendeltek el.
Átadta a levelüket és a naplót. Megkérte őket, menjenek be a kórházba, és keressék meg Edit nővért. A három barát részvétet kívánt a szülőknek, aztán az összetört apa Petihez fordult:
– Fiam, azt hiszem, ez ellen senki nem tehetett volna semmit. Betti mindig is a maga feje után ment. Mérhetetlenül makacs volt. Ne okold se magad, se mást. Folytasd az életed, még fiatal vagy.
– Azt hiszem – szólalt meg Peti, visszatartva a könnyeit – egy ideig még én is úgy fogom érezni, mintha én is meghaltam volna.
– Ez természetes.
Természetes az, hogy egy fiatal lány eldobja magától azt a kevés életet is, ami talán szép lett volna?
25.
Edit éppen végzett a vizittel, és türelmetlenül nézegette az óráját. „Mikor lesz már este? Betti csak akkor ér vissza. Szegény lány, terhes. Mit csinál vajon most?” – gondolta, miközben sajnos semmi rossz érzése nem volt. Talán, ha előre megérzi, könnyebb lett volna később.
Amikor nemsokára a szobájába vonult az ebédjével, kopogtak az ajtón. Két fiú és egy lány volt. Edit rögtön megismerte őket: Betti barátai voltak.
– Kerestek valakit?
– Igen. Egy ápolónőt. Csak annyit tudunk róla, hogy Editnek hívják, és ismerte Simon Bettit.
– Szerencsétek van. Én vagyok.
Most nézte meg őket igazán. Olyan gyászosak voltak, szomorúak és sápadtak.
– Bettivel történt valami?
– Igen. Ezt a levelet küldi neked.
– Ő hol van? Miért levelet küld?
Hajninak elcsuklott a hangja.
– Mert... tegnap reggelre meghalt. Mi még azt sem tudjuk, mi történt vele. Nem mondta el nekünk.
– Talán mert érezte, nem értenétek meg őt.
– Te tudsz valamit, ugye? Neked elmondta?
Edit lassan bólintott.
– Igen. Azt is, hogy fél attól, hogy elítélitek.
– De mi mindig mellette voltunk, és szerettünk volna segíteni neki.
– Ezt ő félreértette. Azt mondta, feszélyezi, ha ott vagytok és folyton azt várjátok, mikor mondja el, mi történt vele.
– Küldött, vagyis hagyott nekünk egy naplót, amiben talán mindent leírt.
– Akkor csak ezt kell elolvasnotok, és már meg is van oldva a rejtély. Ha mégsem lett volna egészen őszinte, akkor most már bármikor megtaláltok itt és elmesélem.
– Köszönjük.
Mindegyikük meglepetéssel fogadta, hogy Edithez milyen nyílt volt, pedig nem is nagyon ismerte.
– Ez szerintem olyan, mint amikor az ember egy pszichológushoz jár. Őt sem ismeri, mégis van benne valami, ami kényszeríti, hogy bizalmas legyen vele.
Amikor hazaértek Hajniékhoz, első dolguk volt a levelet elolvasni. Leültek az ágyra egymás mellé. Peti felbontotta, Hajni olvasta hangosan:
„Kedves Barátaim!
Kérlek titeket, olvassátok el a naplómat, ebből kiderül, milyen okok vezéreltek idáig. Már sokkal előbb meg akartam ezt tenni. Ti is tudjátok, hogy ti voltatok az egyedüli támaszom. Csak rátok számíthattam.
Hajni! Jóban-rosszban kitartottál eddig mellettem, amit most – mivel eddig nem volt alkalmam – őszinte szívvel megköszönök Neked. És köszönök mindent, amit ezen kívül még tettél értem!
Sajnálom, hogy hazudtam nektek, nem akarattal volt.
Peti! Nem akarom, hogy úgy emlékezz rám, mintha a szerelmem csak úgy elmúlt volna. Hidd el, hogy nagyon szerettelek, és még most is szeretlek. Egészen más okból távolodtam el tőled. Ne vedd nagyon a szívedre, jó? „Most szabad vagy és bárki mással újra kezdheted.”
Krisztián! Neked csak annyit kívánok, hogy legyen nagyon sok kitartásod az élethez. És kérlek, hogy minden szeretetedet add Hajninak! Ne hagyd veszni azt, ami a tiétek!
És most ígérjétek meg mindannyian, hogy nem sírtok, jó? Nem a ti hibátokból történt ez az egész. Sajnos más megoldást már nem találtam; azt hiszem, ti sem tudtatok volna segíteni. De azért köszönök mindent. Nem kérem, hogy megértsetek, de azért ne ítéljetek el! És most: ISTEN VELETEK!
Ui.: Most tudom csak igazán, mit is jelent ez a két szó. Örökre szól.
Betti.”
Hajni összehajtogatta a levelet, és visszarakta a borítékba. Aztán felolvasta a naplóban az ajánlást, aztán megkérdezte:
– Kezdjem azzal a bizonyos nappal, vagy elkezdjük az elején és végigolvassuk, mint egy regényt?
– Szerintem keressük ki azt az estét, amikor Betti hirtelen megváltozott, miután eltűnt a diszkóból! – javasolta Peti. – Nemcsak a kíváncsiság miatt, hanem szerintem elég volt a titkolózásból. Ideje, hogy mindent megtudjunk!
– Úgy van. Gyerünk, Hajni, lapozz oda!
Gyorsan megtalálta, de mielőtt olvasta volna, megkérdezte:
– Biztos, hogy felkészültetek rá? Nyeljünk egy nagyot, aztán elkezdem.
Erre a napra ez volt írva:
„Július 11, szombat.
Nos, ez volt az a nap, amikor megváltozott az életem. És – így utólag – azt hiszem, én is.
Borsózik a hátam, amikor most minden részletére emlékeznem kell. Szerencsére jó emlékezőtehetséggel vagyok megáldva, meg az ilyesmit sajnos nem könnyen felejti el az ember.
Reggel 11 óra tájban kikeltem az ágyból, kipihenve az egész hét fáradalmait, és már előre örültem, hogy találkozhatok veletek.
Délelőtt mostam, délután vasaltam és lelkesen készültem a diszkóba. Előszedtem a ruhákat, amiket fel akartam venni.
Délután 4 óra tájban kimentem Hajni elé a buszmegállóba, ahogy szoktam. Ezen a szombaton ő jött hozzánk, nálunk készülődtünk. Fél 5 után bementünk Krisztiánhoz megkérdezni, egyáltalán megyünk-e. Amikor hazaértünk, gyorsan lefürödtünk, hajat mostunk, és egy szál köntösben levonultunk vacsorázni. Anyu egész végig olyan morcos volt: látszott, hogy nem örül annak, hogy szombat esténként eljárunk itthonról, és csak hajnaltájban járunk haza...”
