Kedveseim!
Ne szomorkodjatok, hogy az én hibámból, vagy a természet csúf játékából nem tudtatok a világra jönni. A lehetőségeket a sors adja, de az élet veszi el. Az élet pedig, sokszor kegyetlen. Velem is csak játszott. Elhitette, hogy szép, hogy tartalmas, hogy csak rajtam áll, hogyan alakítom… aztán, amikor már minden jót elhittem róla, arcul csapott, belém rúgott, és a földre taszított.
Elmesélem meg nem születésetek történetét.
Egy szép, májusvégi napon, amikor a természet virágba borítja az erdőket, mezőket, és a fiatal lányok szívét, találkoztam egy férfivel. Egy eldugott kis faluban éltem akkor, ahol az előítéletek olyan nagyra nőnek, mint az út mentén a jegenyefák.
Az emberek itt úgy éltek, mint apáik, nagyapáik… nem sokat változtak az évtizedek alatt, pedig az élet nagy léptekkel haladt, de valahogy a falunkba nem tette be a lábát. Igaz, a technika vívmányai azért beszivárogtak lassan, és szinte minden portán volt már rádió, televízió, sőt, a tehetősebbeknél még telefon is, de a fejekben semmi sem változott.
A nap már delelőre járt, amikor a buszmegállóba értem. Édesanyám számára szerettem volna megvenni a gyógyszereket a városban, ezért vártam a buszt, amely napjában csak háromszor állt meg az országnak ebben a szegletében.
Hosszú percek teltek el, de a várva várt farmotoros Ikarusz nem tűnt fel a falu határában, pedig erősen kémleltem a látóhatárt. Unalmamban az egyik kéményen szorgoskodó gólyákat figyeltem, ahogy a fészküket építgették, javítgatták. Ők is nyugodt, jó helynek tartották ezt a települést, mert minden évben visszatértek ide. Én is szerettem itt élni. A táj érintetlen, a természet romlatlan, a levegő friss üde volt. Kívánni sem lehetett szebbet, jobbat ennél.
Ahogy ott álldogáltam, egyszer csak halk motorzúgást hallottam a távolból, de ez nem olyan volt, mint a már megszokott zaj, amit az autóbusz hozott mindig magával.
Érdeklődve néztem, ahogy egy tűzpiros autó közeledett felém. Sokszor jártam már a városban, láttam már szebbnél szebb kocsikat, de itt, ezen az eldugott kis helyen mégis más volt, nem idevaló, kilógott ebből a környezetből. Ezeken a gödrökkel teli, sárral, földdel tarkított úton ritkán gurult végig személygépkocsi. A faluban csak az orvosnak, és a papnak volt autója. A többiek biciklivel közlekedtek, vagy gyalog.
Amikor ez a négy keréken száguldó csoda mellémért, lelassított, és megállt. Egy harminc év körüli, elegáns, ápolt férfi szállt ki belőle. Szőke haján megcsillant a napfény, ahogy ujjaival beletúrva hátrasimította. Illendően köszönt, majd érdeklődött, hogyan tudna eljutni a városba. Hosszasan ecsetelte, hogy eltévedt, hogy a térkép, amelyet eddig nézett, valószínűleg rossz, mert ő hűségesen követte az útjelzéseket, de most nem tudja, hogy hol is van, mert ezt a települést nem jelölték rajta. Ezen persze én egyáltalán nem csodálkoztam, hiszen alig párszázan éltünk itt, a falu is csak egy hosszú utcából állt, közepén a templommal, a vegyes bolttal, és a kocsmával. A település nevét kiíró tábla sem volt már a helyén, mert egyszer egy traktor véletlenül kidöntötte, s az óta ez a hely névtelenségbe burkolózott.
Én ugyan még nem sokat láttam a nagyvilágból, de a szomszéd várost ismertem, hiszen évekig ott jártam középiskolába, ezért el tudtam érthetően mondani, hogy hogyan jut el oda.
Az idegen, amikor meghallotta, hogy én is a városba igyekszem, felajánlotta, hogy elvisz, hiszen a busz úgysem érkezett meg időre, ő pedig, hálából elfuvaroz engem.
Nagyon megörültem a lehetőségnek. Eszembe sem jutott, hogy talán nem illendő fiatal lány létemre idegen férfival együtt utazni a kocsijában. Mihamarabb vissza is szerettem volna érni, ezért megköszöntem a felajánlott utazást, és vele tartottam.
Útközben el kezdtünk beszélgetni, hogy gyorsabban menjen az idő, és hogy egyikünket se feszélyezze a helyzet.
Megtudtam, hogy a férfi, fiatal kora ellenére már egy nagyvállalat igazgatója, és hogy azért igyekszik a városba, mert meghívták egy tanácskozásra. Részleteket nem árult el, gondolom azért, mert azt hitte, hogy egy olyan tanulatlan falusi kis fruska, mint én, úgy sem értené. Igaz, hogy faluban éltem, de nem voltam tudatlan. Büszkén meséltem el neki, hogy színtiszta kitűnő lett a bizonyítványom az érettségin, amelyet az előző évben tettem le. Kérdésére, hogy mivel foglalkozom, hol dolgozom, kicsit szégyenkezve feleltem. Hiába volt a jó bizonyítvány, hiába szerettem volna szép irodában dolgozni a városban, nem tehettem. Szüleim úgy döntöttek, hogy a háztáji gazdaságban nagyobb hasznomat veszik, mintha elköltöznék, vagy ha naponta ingáznék a falu és a város között.
Nem értette, hogy miért nem lázadok fel ez ellen, és miért nem akarom a saját utamat járni, ha már évekig tanultam, és jó szakmával rendelkezem. Könyvelői végzettségem volt, ami valóban elismert, keresett szakma volt akkoriban.
Ezen, hosszasan el is gondolkodtam, hogy tényleg, miért nem változtatok az életemen? Miért nyugodtam bele a szüleim döntésébe, hiszen lehet, hogy az élet nekem teljesen más utat jelölt ki, mint azt, hogy a teheneket etessem, fejjem, hogy kijárjak édesapámmal a mezőre dolgozni. Eddig bele sem gondoltam a lehetőségeimbe, mert természetesnek tartottam, hogy nekem is az, az életem, ami a szüleimé, akik itt születtek, és valószínűleg itt is fogják majd örök álomra hajtani a fejüket, ha eljön az ő idejük is. Nekem nem adatott meg, hogy mint a velem egykorú lányok, moziba, színházba, vagy disco-ba járjak. Az egyetlen szórakozásom az olvasás volt. Minden hónap elején megállt a faluban egy könyvtárbusz, amelyet szinte kifosztottam, annyi könyvet hoztam el róla. Ez volt az életem, amit elfogadtam.
Mire azonban a városba értünk, a csendes, szófogadó lányból egy lázadó, a sorsát már el nem fogadó, az életet élni akaró nő lettem. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a férfi végig azt duruzsolta a fülembe, hogy milyen szép vagyok, milyen okos, milyen intelligens, és mennyire kár lenne, ha a tehetségemet nem használnám ki, és a nevenincs faluban várnám, hogy az élet elrepüljön felettem.
Felajánlotta, hogy ha mégis meggondolnám magam, a kapcsolatai révén segít elhelyezkednem a városban. Felírta a nevét, telefonszámát, és amikor megérkeztünk a városközpontba, váratlanul megfogta a kezem, és a szájához emelve megcsókolta.
Fülig pirultam. Nem szoktam én meg az ilyen helyzeteket, azt sem tudtam, mit kell tennem, hogyan kell viselkednem. Annyira zavarban voltam, hogy szinte se szó, se beszéd, kiugrottam az autóból, és szinte futva indultam el, valamerre, magam sem tudtam, hogy éppen merrefelé.
Már egy hónap is eltelhetett a nevezetes nap óta, amikor az idegen férfival találkoztam, mire végérvényesen eldöntöttem, hogy a szüleim elé állok, és bejelentem: elköltözök otthonról. Döbbenten, szótlanul hallgattak. Édesanyám sírva fakadt, édesapám pedig, csak hümmögött. Őket is meglepte a dolog. Próbáltak lebeszélni a tervemről, de hajthatatlan voltam. Nem is értem, hogy volt annyi erőm, hogy szembeszálljak velük. Nagyon szerettek, és féltettek, de lassan belátták, hogy én már más vagyok, mint ők. Számomra az, az élet, amelyet ők élnek már kevés.
Valahol biztosan tudták, érezték, hogy egyszer ez a nap is eljön, mert végül nem ellenkeztek. Szabályos tervet készítettünk, hogyan hagyjam magam mögött a falut, és hogyan kezdjem el az új életemet.
Áronnak hívták a fiatal igazgatót, aki, ahogy annak idején megígérte, valóban segített. Egy hét múlva már meg is volt az állás, sőt még azt is elintézte, hogy kapjak egy szoba-konyhás tanácsi lakást, közel az új munkahelyemhez. Madarat lehetett volna fogatni velem, annyira boldog voltam. Álmaimban sem remélhettem jobb kezdést. Szüleim a megtakarított pénzükből segítettek bebútorozni az alig 30 m2-es lakást. Gyönyörködve álltam a szoba közepén. A modern bútorok mellé egy televíziót is kaptam ajándékba. Nagyon hálás voltam a szüleimnek. Amikor elbúcsúztak tőlem, a boldogságot beárnyékolta egy rossz érzés, a lelkiismeret furdalás, hogy őket magukra hagyom. Megnyugtattak, hogy e miatt ne szomorkodjak, hiszen előbb vagy utóbb úgy is elkerültem volna a háztól, ha férjhez megyek. Természetesen, jobban örültek volna, ha az elszakadás akkor történik meg, amikor már egy jóravaló férfi oldalán tudhatnak, biztonságban.
A következő hónapok az új munkám megismerésével, és a beilleszkedéssel telt el.
A város már nem volt számomra ismeretlen, de az egyedüllét bizony igen. Addig nem nekem kellett beosztanom a pénzt, nem nekem kellett főzni, ellátni magam.
Már nyár vége felé járt, amikor a munkahelyemen összefutottam Áronnal. Kedvesen köszöntött, mint egy régi jó barátot. Érdeklődött a hogylétem felől, kíváncsi volt rá, nem bántam-e meg a döntésemet, és hogy tetszik-e az új munkám, az új életem.
Én pedig áradoztam, hogy mennyire örülök, hogy a véletlen, - vagy a sors – elém hozta őt, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet. Mosolyogva mondta, hogy nem az övé volt a döntés, csak a lehetőségeket tárta fel előttem, és gondolkodásra késztetett, ezért nem jár köszönet. De ha már meg szeretném köszönni mindazt, amit értem tett, kérte, menjek el vele színházba, és vacsorázni másnap este.
Elmondta, hogy egy egész hetet fog ebben a városban tölteni, és nem bánná, ha csatlakoznék hozzá délutánonként, munka után, hogy se ő, se én ne unatkozzunk, és hogy legyen alkalmunk még sokat beszélgetni, mert igencsak megkedvelt.
Örömmel fogadtam el a meghívást, mert – köztünk legyen szólva – megtetszett a férfi. 19 éves voltam, de még nem volt dolgom férfival. Az iskolában ugyan volt egy fiú, aki nagyon tetszett, de mivel ő a városban lakott, én pedig nap mint nap ingáztam a falu és a város között, nem volt időm, hogy találkozgassak, szórakozni járjak vele, így hát az udvarlás elmaradt. A kis falunkban sem akadt senki, akinek felkeltettem volna az érdeklődését.
Izgatottan készültem a másnap estére. Az egyik nagyáruházban vettem magamnak egy fekete, ezüstszálakkal átszőtt alkalmi ruhát, körömcipőt, fekete harisnyát, és egy ezüstszínű kis táskát. Hogy ne tűnjek „kezdőnek”, még egy színházi látcsövet is vásároltam. Elmentem fodrászhoz, és a vállig érő kusza hajtincseimből csodálatos, divatos frizurát csináltattam. Amikor egy órával a megbeszélt találkozó előtt a tükörbe néztem, ámulva láttam, hogy a falusi kis Hamupipőkéből vonzó hercegnő lett.
Az este csodálatosan telt el. Áron kocsival értem jött, és amikor meglátott, elismerően nézett rám mélykék szemeivel. Az én szemeim úgy csillogtak, mint a napfény a tó tükrén, de a lábaim remegtek, s a gyomrom egy gombóccá szűkült össze, de szép voltam, és boldog. Áron is nagyon jól nézett ki a sötét öltönyében.
Büszkén lépdeltem mellette, ahogy belékarolva elindultunk a színház felé.
Már nem emlékszem, hogy mi volt az operett címe, amit megnéztünk, csak arra, hogy a végén elsírtam magam a meghatottságtól. A férfi átkarolt, és mosolyogva vigasztalt. Annyira jó volt hozzábújni, és érezni az erős karok oltalmát.
Az elegáns étteremben órákig beszélgettünk, mialatt olyan ételeket szolgáltak fel nekünk, amiről szinte azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Minden új volt, minden érdekes.
Az étkezés előtt és közben is pezsgőt ittunk, ami teljesen felszabadította a gátlásaimat. Én előtte soha sem ittam alkoholt, még Szilveszterkor sem, ezért az a pár pohár igazán megtette a hatást. Szerelmes áhítattal csodáltam Áront. Szinte ittam minden szavát. Őt is ellazította az alkohol, mert egyre merészebbek lettek a szavak, melyeket a fülembe suttogott. Jól eső, édes érzések törtek rám. Szerettem volna megsimogatni, hozzáérni, megcsókolni. Vágytam rá.
Az érzés kölcsönös volt, s mire a gondolataim kitisztultak, addigra megtörtént az, aminek nem lett volna szabad. Nevetgélve, kissé talán dülöngélve kapaszkodtam belé, amikor a szállodaszobába értünk. Az ajtót becsukva azonnal a karjaiba vett. Simogatott, csókolt, becézett, s mire elértünk az ágyig, már nem volt rajtam ruha.
Előbb csak a kezével, majd a szájával is bejárta a testemet, apró csókokat lehelve bőröm minden négyzetcentiméterére. Ösztönösen próbáltam viszonozni azt az élményt, amit ezzel okozott. Kezemet ő vezette oda, ahol addig még álmaimban sem járt. Férfiasságát tágra nyílt szemmel csodáltam. Nem beszéltünk, de szavak nélkül is tudtuk, hogy mire vágyunk. Egymásra. Érintetlen testem könyörgött a beteljesülés iránt. Mozdulataimat már nem az agyam irányította, hanem a szenvedély, melyet már fogantatásom pillanatában belém kódolt az élet. Nem törődtem már semmi mással, csak a vággyal, amely végtelen magasságokba emelt, hogy aztán a kielégülés csúcspontján megsemmisítse a világmindenséget, és ajkam reszkető sikolya édes zenévé váljon. A csillagtalan éjszakában olyan fények gyúltak a szívemben, melyet még a Nap is megirigyelt volna.
A hajnal könyörtelenül tiszta tudattal ébresztett. Felültem az ágyon, melyen ott aludt még a férfi, akiről szinte csak a nevét tudtam, és mélységesen szégyelltem magam.
A következő napokra beígért beszélgetések, találkozások elmaradtak. Csak egy telefonhívás jött, melyben Áron néhány szóban közölte, hogy hirtelen mégis vissza kell utaznia az otthonába, de keresni fog, ha újból a városba érkezik.
Ő elment, de a szégyen és a szomorúság maradt. Hetekig tépelődtem, ostoroztam magam a viselkedésem miatt. A tükörben már mást láttam. Az a nő, aki onnan rám nézett idegen volt. Azokból a szemekből eltűnt a tisztaság, az ártatlanság, és a derű, helyette megtört, fájdalmas tekintet tükröződött vissza. Mit tettem?!
Szerelmes szívem mélységesen szenvedett. Kusza álmaim keverték a vágyaimat a valósággal. Újra és újra átéltem a csodálatos érzést, majd mégis magányosan, mérhetetlen szomorúsággal a szívemben ébredtem fel reggelente.
Eltel két hónap, s Áront nem láttam. Nem keresett, nem telefonált. Már ezerszer tettem kezem a telefonkagylóra, hogy felhívjam, de végül mégsem tettem. Mit is mondhattam volna neki, azok után, hogy az együttlétünk után semmibe vett.
Az egyik reggel hányingerrel ébredtem. Nagyon rosszul éreztem magam. Addig a napig fel sem fogtam, hogy a szerelmes éjszakának következményei is lehetnek.
A családunkban tabu volt a szex, és édesanyám sem készített fel rá, hogyan kell védekezni. Biztosan azt hitte, hogy az iskolában a lányok úgyis mindent tudnak már.
Tévedett. Én az osztályban nem tartoztam azokhoz, akik már viszonylag korán elkezdték a szexuális életet, ezért ki is közösítettek, szinte lenéztek. Ez akkor nem fájt, nem is érdekelt. Most viszont az a tudás nagyon hiányzott, mert terhes lettem.
Az első gondolatom az örömé volt, hiszen attól a férfitől vártam babát, akit szerettem, de boldogságomat beárnyékolta a tudat, hogy házasságon kívül fogant meg testemben egy élet, és féltem a szüleimtől, a falu szájától, de legjobban attól, hogy Áron mit fog szólni hozzá, ha elmondom neki.
Nem kellett sokáig várnom rá, hogy megtudjam. Mintha megérezte volna, aznap megszólalt a telefon. Valószínűleg neki is eszébe jutott, hogy mi van, ha esetleg teherbe estem, hiszen nem védekeztünk. Ő biztosan tudta, hogy két hónap után ezt már én is tapasztalhatom, ha úgy van.
Rövid beszélgetés volt.
Akkor mondta el, hogy nős, és két gyermek édesapja. Egy világ omlott össze bennem. Minden romantikus álmom, hogy megszülöm a gyermekünket, és hozzámegyek feleségül, darabokra esett szét. Nyomatékosan megparancsolta, hogy azonnal menjek el egy nőgyógyászhoz, és vetessem el. Még az orvos nevét is megmondta, hogy kit keressek. Biztosított róla, hogy a költségeket ő állja, de ne keressem többé.
Abban az időben az abortuszt csak nagyon indokolt esetben végezték el, és hivatalosan egy bizottság előtt kellett volna megjelennem, akiknek, mint valami ítélőtábla előtt, töredelmesen el kellett volna mesélnem, hogyan estem teherbe, mivel védekeztem, és miért nem akarom megszülni a gyermekemet.
Megalázó, embertelen tortúra volt. Hallomásból már ismertem, ezért zokogva mondtam Áronnak a telefonba, hogy nincs erőm ezt végigcsinálni, inkább megszülöm a gyermeket, és soha sem árulom el, hogy az övé. A férfi magából kikelve ordított a telefonban, hogy ezt nem tehetem vele, nem tehetem tönkre a karrierjét, a családját.
Próbált nyugtatni, hogy az az orvos, akihez irányított, a saját lakásán végzi el az abortuszt, így senki sem fogja megtudni, még a szüleim sem.
Ettől egy kicsit ugyan megnyugodtam, de csak addig, amíg a telefont lerakva újra végig nem gondoltam, hogy mi vár rám. Nem a fájdalomtól féltem, nem azért szakadt meg a szívem, hanem azért, mert ezzel megöletem a gyermekemet, akit akkor már annyira szerettem volna a karjaimban ringatni.
Az anyaság csodálatos érzése mégsem volt elég erős bennem, elnyomta a szégyen a világ előtt.
Elmentem az orvoshoz, és egy hétvégén megtörtént az, amely egy életre nyomorékká tett. Már soha sem lehet gyermekem. Már soha többé nem élhetem át azt az érzést, amely a lányt nővé, anyává tesz. Már soha sem mondhatom senkinek, hogy: GYERMEKEM.
Nem zárhatlak benneteket ölelő karjaimba, nem őrizhetem az álmotokat, nem vigyázhatom lépteteket, nem nézhetlek benneteket csordultig büszke szívvel.
Nem tehetem. Örökre elveszítettelek benneteket, meg nem született gyermekeim.
Az élet magányra ítélt. Elvesztettem a boldogság reményét egy boldognak hitt pillanatért, melyért feláldoztalak titeket is.
Ezért mondom, ne szomorkodjatok, ti többet érdemeltek, egy könnyelmű, meggondolatlan, megkeseredett nőnél, aki az anyátok lehetett volna.
Bocsássatok meg nekem!
