Vonatfütty sikított bele a csípős, téli hajnal levegőjébe. A sártéglákból felépített kisház ablakában egy törékeny fiatal asszonyka állt. Soványka testén dideregve húzta szorosabbra a nagykendőt. Szeme már nehezen követte a gomolygó füstfelhőbe burkolózó vonatot, amelyen az ő szerelmetes ura utazott. Féltette, ahogy közeledett a környező hegyek felé, melyek rideg gyűlölettel fogadták a betolakodókat, akik évmilliók alatt megkövült fekete kincsüket a felszínre lopták.
Lassan egy éve éltek együtt, mint két gerlice. Mindketten árván, mert a háború megfosztotta őket a szerető családtól. Fiatalon kapaszkodtak meg egymásban, s építgették a kisházat, és a jövőjüket. A férfi még csak 20 éves volt, de fiatal kora ellenére érett gondolkodású, őszinte emberré vált. Elemi erő tombolt, a kemény munkától dagadó izmaiban. Féltő szeretettel vette körül kis családját, a lányt, aki szerelmes ragaszkodással rajongott érte, és születendő gyermekét, aki még csak sejtetni engedte magát az anyaméh puha selymű ölelésében.
A petróleumlámpa meleg sárga fénye vidáman ficánkolt az egyetlen helyiségből álló házikó tiszta fehér falain. Játékos küzdelmet vívott a tűzhely pattogó lángjának árnyaival. A nyirkos hideget igyekezték elűzni, hogy a lány megváljon a fekete kendő jótékony melegétől, és engedni lássa halványrózsaszín, pihe-puha vállait.
A fiatal teremtés lassan elfordult az ablaktól, és önkéntelen mozdulattal, - melynek csak az anyák birtokosai, - végig simított erőteljesen gömbölyödő pocakján, gondolatban megcirógatva gyermekét. Szinte még ő is az volt. Tizennyolcszor kerülte meg e fáradt Földgolyó éltető kedvesét, a Napot, mióta, egy novemberi éjszakán, egyetlen gyermekként a világra jött.
Dudorászva öltötte magára szegényes ruháit, hogy a halványfényű hajnal ébredező sugaraival együtt kezdhessen a napi munkáihoz. Boldog volt, bár napról napra nehezebben mozgott. Régebben a nélkülözés évei formálták alakját vékonyra, légiesre, most pedig a növekvő élet követelte ki a jussát.
Szeretett itt élni, az ezerarcú erdő közepén, ahol tavasztól őszig gyönyörködhetett a természet megújuló szépségében. A domboldalról, - ahol a kisház megbújt a fenyőfák mélyzöld oltalma alatt – rálátott a falura, a vasútállomásra, és látta a távoli hófedte hegyeket éppúgy, mint a folyó jeges sziluettjét.
Imádta a férfit, aki leste minden gondolatát, aki a széltől is óvta, de leginkább a rosszindulatú emberek gonoszságának fuvallataitól.
Történt egyszer, egy aranysárga őszbeforduló szombat reggelen, hogy lesietett a falu piacára, hogy az egész éves munkájának gyümölcseit, a mézédes körtét, a pirospozsgás almát, és a kecsketejből érlelt sajtot eladja, és a pénzen kabátot vehessen a párjának közelgő születésnapjára. Meglepetésnek szánta, ezért nem kérte meg rá, hogy segítsen lecipelni a kanyargós erdei úton a völgybe. Két nagy nehéz kosár lógott csenevész karjain. A fűzfafonás mély, kérges barázdákat vájt pici tenyerébe.
Mire a piacra ért, már csak két asztal árválkodott üresen, a sor végén. Óvatosan kipakolta a kosarak tartalmát, és derűs bizakodással nézett minden emberre, aki elsétált a portékái előtt. Nem mert senkit sem megszólítani, nem akart a kofákhoz hasonlóan, kiabálva ráerőltetni az áruját az idegen emberekre. Gondolta, a látvány majd önmagáért beszél. Amilyen szeretettel nevelgette, dédelgette a gyümölcsfáit, annyival szebbnek, egészségesebbnek látta a kínált gyümölcsöket.
Dél felé járt már az idő, amikor egy jólöltözött asszonyság állt meg előtte. Alkudozott egy keveset, majd közölte, hogy mindet megveszi, de mivel már elfogyott a nála lévő pénz, hazaviszi a gyümölcsöket, és nemsokára visszatér az ellenértékével.
A lány nagyon megörült, hogy minden kincsét egyszerre eladhatja, ezért ráállt az egyességre. Órák teltek el cammogva, de a beígért pénzzel nem jött az asszony.
A piac kiürült, csak a fojtogató sírás maradt. Reményvesztett, nehéz szívvel kullogott hazafelé. Rászedték. Őt, aki még hitt az emberekben, hitt az adott szóban, és akit addig a napig elkerült a hitványság, az emberi gyarlóság.
Könnyeit hullatva vonszolta magát. Ez a teher nagyobb és mélyebb volt, mint azok a sebek, amit a nehéz kosár okozott finom kis tenyerén.
Már hosszúra nyúltak az árnyékok, mikor a kertkapu nyikorogva kinyílt, és megérkezett a párja. A férfi tekintetét nem kerülte el a lány kisírt, duzzadt szeme. Végighallgatta a történteket, majd egy szót sem szólva, lement a faluba.
A lány azóta sem tudta meg, hogy mi történt, de férje a kialkudott pénzzel érkezett ismét haza. Csókokkal enyhítette sajgó szíve és tenyere sebeit, és megígértette vele, hogy legközelebb vele fog csak a piacra belépni.
Hát ilyen volt a férfi, akiért mindent odaadott volna a világon.
Ha erre gondolt, a tél hideg szürkesége sem szomorította a lelkét. Lassan telt a nap. A vacsora finom illatokkal telítette meg a szobát. Paprikás krumplit főzött, amibe az utolsó szál kolbász féltve őrzött darabkáját is belefőzte, hogy még ízletesebb legyen az étel. Óra nem ketyegett a falon, mégis tudta, hogy a párja nemsokára megérkezik a vonattal. Az ismerős zakatolást megsokszorozta a völgy, és szinte már hallani vélte a kerti kapu nyikorgását, amikor egyszerre páni félelem szorította össze a szívét.
Az udvarban, hűséges kutyája fájdalmas nyüszítésbe kezdett, elnyomva minden ismerős zajt. Szemeit dermedten a kapura szegezte, de a nyikorgás elmaradt.
Nyomasztó lett a csend, az eb is elhallgatott. Helyette a fülében kezdett hangosan dübörögni a vér.
Mi történt? Hol marad a kedves? Miért nem jön?
Ki nem mondott kérdései ott lüktettek az agyában. A februári tél csikorgott a talpa alatt, ahogy reszkető térdekkel, szinte futva közelített a vasútállomás felé.
Este volt már, de az ijedtsége nagyobb volt a sötétség félelmeinél. Fogai vacogva verődtek egymáshoz, amikor kocogott az állomásfőnök ablakán.
A világ kifordult a sarkaiból, és ő ájultan esett össze a hírrel, amivel fogadták.
Bányaomlás! Ezzel a szóval állt meg körülötte minden, amit addig életnek nevezett.
A reménytelenség sötétjéből egyre erősödő hangfoszlányok rántották ki. Érzékei kezdtek életre kelni, de szemeit még tonnás súlyok tartották zárva. Erőtlenül, borzongató fájdalommal ébredezett a tudata.
- Szegény teremtés…hiszen állapotos…vajon él-e még a férje?
A vasutasné meleg kezeit érezte a homlokán, ahogy egy hideg vizes ronggyal törölgette sápadt arcát. Próbálta élesztgetni ájultságából.
Közben az omlásról beszélgetett a férjével. Négyen maradtak lent, a hegy gyomrában. Még délelőtt történt, de eddig semmi életjelet nem találtak a bányamentők, és már éjfél is elmúlt. Minden perccel tovább csökken a túlélési esély, de nem adják fel. Óránként váltják egymást a bányászok. Senki sem ment haza a családjához, mindenki a mentésen dolgozik.
- Szent Borbála! Segítsd az oltalmazottaidat! – hallotta, amikor összeszedte minden erejét, és kinyitotta a szemét.
- Drága angyalkám! – nézett rá vigasztaló szemekkel, mégis részvéttel hangjában az asszony.
- Hát magához tért. Micsoda szörnyűség történt. A maga férje is ott van. Az uramnak telefonálnak majd, ha lesz változás. Egyelőre még nem találják őket, de higgyen benne, hogy minden jóra fordul. És imádkozzon. Az segít.
A lány egyszerre feltápászkodott a padról, amire hamarjában lefektették.
- Mennem kell!
- Hová menne aranyom, éjnek évadján? Vonat már csak hajnalban jön, gyalogosan pedig nem tud odaérni még holnapra sem. Vigyáznia kell magára, meg a kicsire a hasában. – csóválta meg anyáskodva a fejét.
- Szépen itt marad nálunk. Óránként telefonálnak. Tudják már a bányánál, hogy maga itt van. A többi szerencsétlenül járt bányász feleségét is értesítették már, de ide csak este ért a hír.
- Mennem kell! – hajtogatta egyre, mintha nem is hallotta volna meg a jószívű asszony beszédét.
- Mennem kell! Ott kell lennem nekem is! Látni akarom! – kiáltotta hisztérikusan.
- Hát nem értik? Nekem csak Ő van.
Nem tudták erőszakkal sem visszatartani. A vasutas jó ember volt. Belátta, segíteniük kell a kis asszonykának, de nem úgy, hogy erővel ott tartják.
Telefonon riasztotta a falu orvosát, akinek volt autója. Nem kellett az öreg doktort rábeszélnie, hogy vigye el a lányt a bányáig. Kötelességének érezte, hogy ő is ott legyen, és ha tud, segítsen.
Hajnalodott, amikor begördültek a bánya kapuján. A hatalmas acélpillérek, amelyek a kast mozgatták, mint tehetetlen óriások álltak a tátongó mélység felett. A levegő szinte vibrált az emberek kiáramló érzéseitől.
Mindenütt fáradt, szomorú szemű bányászok pihentek csöndesen. Ők már visszajöttek lentről, eredménytelenül. Az omlás betemetett minden járható tárnát, minden zugot a hegy belsejében. A természet visszavágott. Nem engedte kincsét, időről időre életeket követelt.
Az öreg bányamester egyszer csak felélénkült, elkezdte énekelni hangosan a bányász himnuszt, amikor meglátta őket.
Többen leintették, hogy hallgasson már el, de ő oda sem figyelt rájuk. Megsimogatta a lány kusza szőkésbarna fürtjeit:
- Élnek még…én tudom. Hallottam a hangjukat, ahogy segítségért kiáltoznak.
- Vén bolond! Ne mondjon ilyeneket. Hogy hallhat fentről bármit is. – lépett hozzá egy meggyötört tekintetű bányamentő. - Már húsz órája vannak lent. Nem tehetünk semmit. Elvesztettük őket. – mormolta.
A lány ezt meg sem hallotta, halványan rámosolygott az öregre. Kapaszkodott a kimondott szavaiba. Ő hitt benne. Hinni akarta, hogy az életük nem eshet szét cikkejeire egy pillanat alatt. A hite olyan erős, mint a szerelme. Tudta, a férje nem adja fel, dacolni fog a természettel, de segíteni kell. Itt és most.
- Csak a fáradság beszél belőled! – förmedt rá az öreg a bányamentőre. – Majd én leszállok a következő csapattal. Majd meglátod, te hitetlen! Borbála segít nekünk most is.
A bányász lemondóan legyintett: - Nem lesz következő csapat. - és otthagyta a bányamestert.
Az öreg megfogta a lány kezét.
- Ne higgyen neki. Én magam megyek le. Ha kell a tíz körmömmel vájok utat hozzájuk, de felhozom őket.
Fel kelt a nap, de bágyadtan beburkolózott a szomorú ködbe. Nem akarta látni a nyomasztó tehetetlenséget. Az emberek szedelőzködtek, és indultak hazafelé. Ők még mehettek, bár tudták, talán csak a legközelebbi ilyen szerencsétlenségig kaptak haladékot, hiszen ilyen a bányász élete.
- Jó szerencsét! – köszöntek egymásnak, de ezek a szavak most hiteltelenül, nyomorúságosan hagyták el a szájukat.
A lány felzokogott.
- Nem hagyhatják lent őket! Milyen bányászok maguk? – üvöltötte.
- Hiszen még élnek! Az öreg is megmondta… - mutatott a bányamesterre hisztérikusan, de senki sem hallgatott rá. Részvétüket fejezték ki hangtalan fejbiccentéssel, és mentek tovább.
Az orvos beadott neki egy nyugtató injekciót, és kérte, üljön be a kocsiba, visszaviszi a faluba, hiszen már úgy sem tehetnek semmit.
A lány kitépte magát a kezéből, és rohant a bányászok után.
- Kérem, esedezve kérem magukat, menjenek le még egyszer, utoljára!
Letérdelt eléjük könyörögve. Nem érdekelte, hogy a széntől fekete hó csikorogva roppan össze alatta.
Többen megálltak, sajnálkozva nézték a terhes, vékonyka asszonyt, aki még mindig reménykedett.
Tanácstalanul egymásra néztek, majd visszafordultak, összeszedték jártányi erejüket, és megindultak újra a kasok felé. Csatlakozott hozzájuk az öreg bányamester is. Szénporos, izzadt arcukon jele sem volt a reménynek, csak tették a dolgukat. BÁNYÁSZOK voltak.
A lány hirtelen a hasához kapott. Összegörnyedt, és ijedt, megkövült tekintettel nézett a mellette álló orvosra.
A sokktól idő előtt indult meg a szülés. Az egyik várakozó mentőautóba fektették. Nem volt már idő arra, hogy elérjenek vele a legközelebbi kórházba.
Összeszorított fogakkal küzdött a görcsökkel, és a születendő életért.
Haja csapzottan terült el a fehér párnán, amit a feje alá helyeztek. Már nem érdekelte a saját sorsa. Minden idegszálával a férjére gondolt. Nem halhat meg, mielőtt nem látta a gyermekét. A hatalmas fájdalom bejárta a testét, de a lelkében tátongó mélység nagyobb volt, mint a tárna sötétje.
A szomorúan csendes reggeli fényben velőtrázó sikítás harsant, majd erőtlen gyermeki sírás, melyet a hegyek most nem nyeltek el.
Egy fényes új élet született a halál sötét árnyékában, a hordágyon fekvő, életben lévő, összetört, vérző testű, de mosolygó lelkű bányász férfi mellett.
