Andrea nagyot nyújtózva ült fel az ágyában. Ma reggel egy kicsivel jobban érezte magát. Talán a szép álomtól, amely elrepítette őt ebből a halványzöldre festett négy fal közül, szülei kis házába. Belebújt papucsába, magára terítette édesanyjától kapott új köpenyét, és az ablakhoz lépett.
A nap még nem döntötte el, hogy kikukucskáljon-e a hegyek mögül, vagy visszafordulva folytassa az éjszakát, amelyet még mindig a félhold egyre gyérülő fénye uralt. Sugarait, mint valami tapogató csápokat előre küldött, hogy megtudja, várja-e már valaki. A madarak hangos csiviteléssel és füttyökkel biztatták.
A lány szomorúan nézte az eléje táruló természet hajnali bemutatóját. Úgy érezte, ez az első alkalom, amikor mindezt láthatja, pedig már több mint 17 éve lett volna rá lehetősége. De a reggelek eddig sohasem szóltak másról, mint egy vidám nap kezdetéről, amelyben nem maga a napfelkelte volt a legfontosabb számára, hanem a család, az iskola, a barátok, a jókedv és az élet. Élet…
- Ennyi lett volna csak az enyém belőle? – tette fel magának a kérdést kórházi szobájában.
Pár napja még ugyanolyan fiatal lány volt, mint a vele egykorúak: telve életkedvvel, tervekkel, álmokkal, titkos vágyakkal. Aztán egy hirtelen rosszullét, egy szirénázó mentőautó, és egy rosszízű szó mindent elvett tőle. Naivan azt gondolta, a betegség csak az idősebbeket, és más embereket érhet el, az ő környezetét békén hagyja. Tévedett.
Más embereknek ő is csak más, és a végzetes kór nem válogat, nem kéri ki a véleményét senkinek sem, csak lecsap.
- Miért éppen én? – tette fel a kérdést sokadszor magának, de választ most sem talált rá.
Amíg gondolataiba mélyedt, a nap szikrázó fénnyel ajándékozta meg, ahogy mégis előmerészkedett a hegyek ormai közül. Talán vigasztalni szerette volna a szomorú szemű fiatal lányt: teljes fényét szórta rá. Nem bántóan, vakítóan, csak lágyan, selymesen, simogatóan.
Harmadik napját töltötte kórházban. A diagnózis szerint: leukémiás. Nem volt már annyira kislány, hogy ne legyen tisztában azzal, mit is jelent ez a betegség, de hogy mit fog még hozni a jövő, és főleg lesz-e még, azt nem tudhatta.
Három nap…
Kevésnek tűnik, ha az ember boldog, elégedett, de nagyon hosszú, ha bezárva, betegen kell számolni az órákat és perceket. E pár nap arra mégis elég volt, hogy a vidám, gondtalan kislányból kétségbeesett felnőtt legyen.
Nagyon magányosnak érezte magát. Nemcsak a miatt, mert egyedül feküdt a kétágyas szobában, hanem mert szülei a nagyvárosi kórháztól távol, egy csöndes kis faluban éltek, és nem maradhattak vele ezekben a nehéz napokban.
Tudta, nem tehetnek mást, hiszen kis földjüket meg kell művelni, az állatokat el kell látni, és a testvéreit sem hagyhatják magukra. Andrea volt a legidősebb. Édesanyja mindig nagycsaládról álmodott, de az élet nem teljesíthette a kívánságát maradéktalanul. Első gyermeke után két magzata halva született. Lelkileg nagyon megviselte, ezért már fiatalon lemondott az álmairól. Kislánya 13 éves volt már, amikor megtudta, hogy újból várandós.
Vegyes érzelmekkel fogadta a hírt. Az ultrahangos vizsgálat kimutatta, hogy ikreket hordoz a szíve alatt. Az előzmények miatt az orvosok az abortuszt javasolták.
-Nem tudom megtenni. – hajtogatta egyre – Esélyt kell adnom nekik, hogy küzdhessenek az életükért.
Terhességét mindvégig a kórház falai között töltötte, de érdemes volt annyit szenvednie, hiszen valamivel több, mint nyolc hónap múlva, két egészséges fiút hozott a világra.
Andrea szinte minden szabadidejét velük töltötte. Imádta a kicsiket. Édesapja sokszor nevetve meg is jegyezte:
- Kislányom! Úgy látom, nem is édesanyád, hanem inkább te vagy a kismama.
Nem érdekelte, hogy iskolatársai gúnyolják ezért. Büszke volt a testvéreire. A világ legcsodálatosabb babáinak tartotta a kis Bencét és Bálintot. Jobban meg tudta őket különböztetni egymástól, mint a környezetében bárki, pedig nagyon egyformák voltak. Az ikrek azzal viszonozták ezt a határtalan szeretetet és gondoskodást, hogy bármikor abbahagyták a sírást, ha Andrea szólt hozzájuk, ő énekelgetett nekik.
Édesanyjuk, boldogan, de néha bizony irigykedve nézte hármójuk egymás iránti ragaszkodását. Sajnos ő kevesebbet tudott foglalkozni velük, mert amíg férje a földet művelte, addig neki az állatokat és a kiskertet kellett gondoznia, hogy elég élelmük legyen. Bevételük pedig mindig ki volt szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. Hol az aszály, hol a jégeső, hol pedig a különféle betegségek ritkították meg a termést, és az állatállományt. A mezőgazdaság volt az egyetlen, amihez értettek, és amit átvettek a szüleiktől. Egyikük sem tanult más szakmát.
Szegényesen, de boldogan éltek a falu határában húzódó kis házban. A színpompás virágokkal díszített tornác, az előtte elterülő kis pázsitos udvar, a makulátlan tisztaságú ház és baromfiudvar a falubeliek szerint is a legszebb volt, a mindössze 800 fős kis településen. Az emberek tisztelettel és szeretettel vették őket körül. Bárkihez, bármikor fordulhattak segítségért, ha rászorultak.
Andrea melegséget érzett a szíve körül, ha visszagondolt a gyermek éveire, amelyet ott tölthetett szülei és testvérei ragaszkodó szeretetétől övezve.
Ezért volt most még fájdalmasabb a felismerés, hogy talán már soha sem élhet velük, sőt magától az élet lehetőségétől is megfoszthatja a szörnyű betegség.
Sápadt kis arcán kövér könnycseppek gurultak végig, melyet az egyre erősödő napsugár megpróbált felszárítani.
Andrea még mindig az ablaknál állt, amikor kinyílt a kórterem ajtaja, és egy halványkék köpenyes nővér jelent meg, tálcát egyensúlyozva a kezében. Sajnos nem a reggeli volt rajta, hanem a vérvételhez szükséges eszközök.
Bocsánatkérő arckifejezéssel közelített a kis beteghez. Andrea természetesen nem haragudott rá, hiszen ez volt a munkája, és az ő gyógyulása érdekében tette mindazt, amit előírtak számára.
- Jó reggelt, Andrea! Éva nővér vagyok. Eddig nem találkozhattunk, mert szabadnapos voltam. Ugyan nem szokás, de mivel csak 7 évvel vagyok idősebb nálad, ha akarod, tegeződhetünk. – adta meg ezzel máris a beszélgetés hangvételét a vidám, beszédes teremtés. - Nagy hírem van a számodra. – nézett a lányra huncut, kék szemeivel. – Szobatársat kapsz pár óra múlva. Vége a magányodnak. Egy aranyos idősebb hölgy kerül a szomszéd ágyra. Irénke nénit itt mindenki nagyon szereti. Sajnos, ő már állandó „vendég” nálunk. Ha megismered, lefogadom, neked is ez lesz a véleményed róla. – csicseregte, mialatt szakszerűen kezelve a tűt, vért vett a lánytól. Úgy lekötötte a beszéddel, hogy Andrea szinte észre sem vette, a nem éppen kellemes beavatkozást.
- Olyan élethűen tud mesélni, - folytatta - hogy azt fogod hinni, egy regényt olvasol, amikor beszélget veled. Én már ismerem a történetei többségét, de amikor csak időm engedi, mindig ott ülök az ágyánál, hogy további folytatást „csikarjak ki” tőle.
Hidd el, élmény a kis öregasszony! – kacsintott rá a lányra, aki ettől halványan elmosolyodott.
- Azt hiszem, a főorvos úr sem véletlenül intézkedett úgy, hogy éppen ebbe a kórterembe kerüljön. Szerintem neked szeretne kellemesebb körülményeket teremteni, hogy ne foglalkozz annyit a betegségeddel, hanem higgy a gyógyulásodban, és vidámabb lehess. Majd meglátod, mennyivel másabb lesz a közérzeted. Irénke néni jobb, mint bármelyik gyógyszer. Egyszerre szórakoztat, és gyógyítja a lelkedet. Ha lehetne, én mindenkinek őt írnám fel, tabletták helyett, de sajnos nem lehet sokszorosítani, és kiosztani az összes beteg számára. Pedig az lenne a leghasznosabb! – nevetett fel. - Akkor nem is kórháznak, hanem szanatóriumnak, vagy egyenesen üdülőnek hívnák ezt a helyet.
Éva befejezte a vérvételt, és csak ezután nézett fel a lányra:
- Ne haragudj, hogy ennyit járatom a számat! Tudod, itt engem nem is Évának szoktak hívni a kolléganőim és az orvosok, hanem „Cserfeskének”, de én ennek örülök, mert ők, és a betegek is szeretnek. Még akkor is, ha néha akaratlanul fájdalmat okozok nekik a szurkálásokkal. – mutatott a tálcájára.
- Na, megyek. – állt fel az ágy mellől - Nem sokára hozom a reggelit. Még nem is válaszoltál, hogy beleegyezel-e a tegeződésbe? – nézett rá kerek szemekkel.
- Eddig nem is volt rá módom, hogy válaszolhassak. – húzta szélesre a száját mosolyogva Andrea. – Szóhoz sem tudtam jutni melletted, de örülök neked, és természetesen tegeződhetünk.
- Akkor jó! Nem sokára visszajövök. – állt meg az ajtóban – Remélem, addigra Irénke néni is megérkezik. Pár perce a felvételi szobában láttam. Őt már nem kell itt kísérgetni, mert jobban ismeri a kórházat, mint a legtöbb orvos.
„Cserfeske” becsukta maga mögött az ajtót, és ezzel a vidámságot is magával vitte, legalábbis Andrea úgy érezte. Egyre jobban várta a beígért szobatársát. Magában elismerte, hogy tényleg jobb lesz, ha valakivel megoszthatja fájdalmas gondolatait, és határtalan bánatát. Újra az ablakhoz sétált.
A messzeségben, vakítóan fehér köntösükben tündököltek az ismerős hegyvonulatok. Kórházi magányában sokszor járt arra gondolatban. Nézte a gomolygó felhők táncát, melyeket az északi szél vidáman kergetve fújt a hegyek orma felé, mintha csak játszana velük pajkos kisgyerekként.
Milyen szép is a természet, és mennyire nem vette észre mindezt eddig. Mint egy vak, aki csak most nyerte vissza szeme világát, úgy nézte az elé táruló csodát. A tél február utolsó napjait számlálta. A kórház parkjában a fák és bokrok rügyei türelmetlenül várták, hogy végre kipattanjanak, és pompázatos virágaikkal derűt, reményt ébresszenek a beteg emberek lelkében.
Mennyivel másabb lehet itt tavasszal, amikor színpompás, édes illatú virágok sokasága csábítja sétára a bentlakókat. Andrea remélte, az élet tartogat még annyit számára, hogy legalább ezt még megláthatja. Vágyai, álmai egy szűkebb horizontra szorítkoztak. Már nem azon gondolkodott, hogy milyen egyetemre iratkozzon majd be, ha elvégezte a középiskolát, hogy hány gyermeket szeretne világra hozni, ha megtalálta élete nagy szerelmét… ma már csak a tavaszt várta, amely bármelyik pillanatban megérkezhet, és amelyre, mint egy megváltásra, úgy tekintett.
Elfáradt. Súlyos teherként hordozva bánatát, lassan az ágyra dőlt. Szemhéja elnehezült, és pillanatok múlva újra átadta magát, a külvilág bajait egy kis időre megsemmisítő alvásnak. Mint egy gyenge madárfióka, úgy szuszogott halkan pihegve. Sejtelme sem volt róla, mennyi idő telhetett el, amikor valami neszezésre ébredt. Először nem is tudta, hol van. A jótékony álom messze repítette innen, de ahogy hunyorgó szemei megszokták az egyre erősödő fényt, és meglátta ágya mellett az infúziós állványt, szomorúan visszacsöppent a kérlelhetetlen valóságba.
Az alig hallható zaj, újra megismétlődött. Nehézkesen felült az ágyban, és egy ráncos, de tündérien mosolygó arc fiatalosan csillogó szemei néztek vissza rá.
Irénke néni volt az, a beígért szobatárs.
- Szervusz, Angyalom! Csak nem ijesztettelek meg? Tudom, hogy nem vagyok már egy Mona Lisa, de azért a Vasorrú Bábára sem hasonlítok…- nevetett fel göndör kacagással, ahogy a lány meghökkent arcába nézett.
Andrea is mosolygott az idős hölgy hasonlatán. Valóban nem olyan, mint a mesebeli boszorkány, inkább az Öreg nénére hasonlít, akinek őzikéi voltak. - gondolta
- Jó reggelt kívánok! – köszönt illedelmesen. – Nem tetszett megijeszteni, csak nem vettem észre, amíg aludtam, hogy megérkezett.
- Nocsak! Tudtad, hogy jövök? Akkor biztosan Cserfeskének járt el a szája, pedig szerettelek volna meglepni vele. A professzor úr azt mondta nekem, hogy jöjjek ide ebbe a kórterembe, mert egy fiatal kislánynak pontosan egy vidám nagymamára van szüksége. Remélem, nem tévedett? – nézett kérdőn a lányra.
Andrea megrázta a fejét.
- Nem, nem tévedett. Tényleg jól esik a nénivel beszélgetni. Olyan egyedül voltam eddig. – nézett szomorúan maga elé.
- Akkor nem is bánom már, hogy újra be kellett feküdnöm, kontroll vizsgálatokra. Irénke néni vagyok. – mutatkozott be, bár sejtette, hogy ezt a kislány már tudja, ha beszélt a nővérkével. – Két napra jöttem csak, addig tartanak a különféle vizsgálatok. Persze azt is megtehettem volna, hogy naponta bejárok ide, de akkor a szegény öregem is kifáradt volna, mert soha sem enged el egyedül orvoshoz. Mint egy kis pulikutya, úgy jön velem mindenhová. Balázs bácsinak hívják. Jó ember…- homályosodtak el egy pillanatra Irénke néni szemei, ahogy a párjára gondolt.
- Holnap biztosan bejön hozzám, akkor őt is megismerheted.
Ma már ő sem egy Alain Delon, de fiatalon a legvonzóbb férfi volt a faluban, és talán az egész világon.
Andrea mosolyogva hallgatta szobatársát, aki nem kis elfogultsággal a hangjában beszélt a férjéről. De szép is, amikor valaki rátalál az igazira, és élete végéig, jóban, rosszban kitartanak egymás mellett szeretetben, békességben.
- Hány éves vagy, Szentem? Vannak testvéreid? Honnan kerültél ide? – ömlöttek a kérdések a lány felé.
- Pár nap múlva leszek 17. Van két öcsém, ikrek. Egy kb. 50 kilométerre lévő kis faluból kerültem ide. – próbált meg minden kérdésre maradéktalanul válaszolni.
- Kapsz már valamilyen kezelést, vagy most még csak a kivizsgálásoknál tartasz? – kérdezte a kis öregasszony, aki éppen akkor fejezte be a pakolást. Megtapogatta a derekát, és fájdalmas képpel felült az ágyára: - Na, a derekam is elkezdett fájni, pedig nem is cipeltem nehezet. Éppen itt az ideje, hogy egy kicsit kipihenjem magam. – nevetett fel.
Úgy tűnt, a kérdést már el is felejtette. Andrea pedig nem szívesen beszélt a betegségéről. Nem akarta, hogy sajnálják.
Nézte a beszédes asszonyságot, és fájdalmasan gondolt arra, hogy ő valószínűleg soha sem lesz ilyen idős, mert fiatalon kell elhagynia ezt az árnyékvilágot, ahogy még nagymamája nevezte a földi életet. Mostanában sokat gondolt rá. Három éve ment el, egyik napról a másikra, ahogy mondani szokták.
Nem volt beteges, vagy legalábbis soha sem panaszkodott.
Egy téli napon megfázott, tüdőgyulladást kapott, és pár nap múlva meghalt. Andrea valahogy természetesnek tartotta akkor, hogy az idősebb emberek egyszer csak befejezik az életüket, de most mindez más perspektívát kapott gondolataiban. Az elmúlás nagyon is közel került hozzá. Hozzá, aki szinte még csak most kezdte az életet. Úgy érezte, az öregeknek könnyebb itt hagyni ezt a világot, mert van rá idejük, hogy felkészüljenek rá. Ő viszont még nem tudta elhinni, hogy csak ennyi volt, és már vége is. Annyi minden állt még előtte.
Annyira elmerült fájdalmas gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy Irénke néni odajött az ágyához. Megsimogatta a kezét, és vigasztalóan nézett rá.
- Ne szomorkodj, kislányom! Az nem segít. Hinned kell benne, hogy meggyógyulsz, és ha erősen hiszel benne, akkor úgy is lesz. Én már csak tudom. Ha lemondtam volna az álmaimról, akkor már kint pihennék a temetőben, de látod, most is itt vagyok. Tudtam, hogy még sok dolgom van az életben, és szegény páromat sem hagyhatom magára, mit is kezdhetne nélkülem. Ő is sokat betegeskedett, de mindketten tudtuk, hogy meg kell gyógyulnunk, mert egymás nélkül nem élhetünk. Ez megerősített bennünket. Ha tudnád, mi mindenen vagyunk már túl? Majd mesélek neked az életünk viszontagságairól, ha érdekel.
Szeretettel nézett a lányra, mintha csak az unokája lenne. Sajnálta, de nem akarta, hogy ezt meglássa rajta. Tudta, hogy most nem sajnálkozásra, hanem hitre van szüksége. Egy súlyos betegség csak akkor gyógyítható, ha a páciens is meg akar gyógyulni, különben esélye sincs. Még így is nehéz, hiszen nem minden esetben használnak a gyógyszerek. Irénke néni úgy vélte, ha a fejében elhatározza, hogy meg fog gyógyulni, akkor a gyógyszerek hatását felerősítheti, sőt szinte saját magát gyógyítja ezzel.
Andrea sírva fakadt, látva a féltő szeretetet az ismeretlen néni szemében. Nagyon jól esett számára, hogy van valaki mellette, aki átérzi a szomorúságát, és megpróbál valamilyen módon segíteni. Könnyein keresztül halványan rámosolygott az idős asszonyra.
- Köszönöm, Irénke néni, hogy ilyen kedvesen vigasztal.
- Nem vigasztalni szeretnélek, kislányom, hanem elhitetni veled, hogy nincs minden veszve, és ha te is akarod, akkor meg fogsz gyógyulni.
- Megpróbálom, de nagyon nehéz. Eddig szinte soha sem voltam beteg. Ezért most még hihetetlenebb, hogy olyan kór ért utol, amelytől meg is halhatok.
- Nem szabad erre gondolnod sem. Te még nagyon fiatal vagy, és előtted az élet. Ha nem vagy nagyon fáradt, akkor mesélek neked az életemről, hogy lásd, a legfontosabb az, hogy higgy magadban. A többi már magától jön.
- Nem vagyok fáradt. Szívesen hallgatom a mesét. – válaszolta Andrea buzgón.
- Rendben. Tényleg olyan lesz, mint egy mese, pedig ez az életem igaz története. Hát hol is kezdjem? – tűnődött el a jóságos asszonyság. – Talán az lesz a legjobb, ha az elején, bár akkor lehet, hogy a két nap nem is lesz elég. – nevetett fel.
„A II. Világháború első napjaiban láttam meg a napvilágot, egy hideg, esős november végi szombaton. Édesanyám törékeny, szomorúszemű asszony volt. Soha nem láttam vidámnak, de hát mitől is lehetett volna az, hiszen a kor, amelyben élt, a lehető legtöbb bánatot és nélkülözést hozta. A férfiak kint voltak a fronton, vagy már a temetőben, a nők pedig, hogy életben maradhassanak ők és gyermekeik is, kétszer-háromszor annyit dolgoztak, mint addig. Sajnos még ez sem volt elég ahhoz, hogy a mindennapi betevőt előteremtsék.
Akkor még nem értettem, hogy édesanyám miért csak a maradékot eszi meg, miután mi, gyerekek befejeztük a szűkös étkezést. Egyre soványabb, és egyre gyengébb lett. Talán négy éves lehettem, amikor a falu plébánosa, - aki nagyon szeretett, mert egy cserfes, vidám kislány voltam – megtanított egy verset, hogy az egyik vallási ünnep alkalmával elszavalhassam.
Nagyon szerettem szerepelni, ezért örültem, hogy kiállhatok a falu apraja-nagyja elé. Azt a pár sort még most is tudom.
Így hangzott:
„Az én apám homlokán ráncok ülnek,
Vállára súlyos gondok nehezülnek.
Mindig korán kel, mindig későn fekszik,
Soha sem pihenve dolgozik napestig.
Oh, mennyit küzd, oh, mennyit fárad,
Sok pénz, sok kenyér kell egy kis családnak.
Ruha, cipő kell, ő megszerzi mindezt,
Az én apám nagyon szeret minket.
Az ő nevét könnyes imával áldom,
Az én apám a legjobb, a világon.”
Hogy ki írta, és hogy mi volt a címe, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy az egész falu sírt, amikor elmondtam. Csak később tudtam meg, hogy azokban a napokban érkezett meg a hír, hogy édesapám a Don-kanyarban életét vesztette, a „haza védelmezése” közben. Soha sem láthatott meg, hiszen még meg sem születtem, amikor kivitték a frontra. Állapotos feleségét, és két kislányát hagyta akkor hátra. Azt, hogy én megszülettem, csak édesanyám leveléből tudhatta meg. Nekem pedig néhány megsárgult fotó, és utolsó levele maradt róla.
Kórházban halt meg, ahol összefagyott testén már nem tudtak segíteni. Onnan érkezett a levél is, amelyben arra kérte édesanyámat, hogy tartsa meg őt jó emlékezetében, és nagyon vigyázzon a gyerekekre, főleg a kis Irénke lányára, akit már soha sem ismerhet meg.
Véget ért a háború, de a szenvedés még korán sem. Akkor elhitették velünk, hogy a hősies oroszok nem csak a békét hozták el számunkra, hanem a jólétet is, hiszen most már a mi országunk is elindulhat a kommunista eszmék világába vezető vörös szőnyeges úton, ahol a Kánaán vár minden szegény emberre. Ezek az emberek pedig, annyi nélkülözés után reménykedve hitték is. Aztán szép lassan rá kellett jönniük, hogy mindez csak mézesmadzag, ami egy csöppet sem édes. Nagyon sokat dolgoztak, de a „nép nevében” mindent elvittek tőlük.
A szomszédban lakott Pista bátyám, aki fél lábbal jött haza a frontról. Áldott jó ember volt. Sokszor segített ki minket, ha már száraz kenyerünk és kukoricánk sem volt. Olyankor hozott át egy fazék bablevest, vagy egy kis kukoricakását tejjel, ami mennyei étel, ha éhes az ember. Mi pedig folyamatosan azok voltunk. Húsvét táján nekem ajándékozott egy kismalacot.
- Irénkém! Vigyázz erre a kis állatra, etesd, gondozd, és ha már elég nagy lesz, akkor végre egyetek egy jót belőle.
- Pista bátya! Mi lesz, ha annyira megszeretem, hogy nem engedem levágni? – kérdeztem.
- Drága gyerekem! Szeresd, hát persze, de gondolj arra, hogy mennyit éheztek mindannyian, és milyen jó lesz, ha majd egy kis hurkát-kolbászt tálalhat édesanyád az ünnepi asztalra Karácsony estéjén. Annál szebb nincs is, amikor együtt ültök a fenyőfa alatt, és legalább a hasatok tele lehet, ha már az ajándékokra nem is jut abból a kevéske pénzből, amit édesanyád elő tud teremteni.
Ezen, hosszasan elgondolkodtam, és szinte már éreztem is a frissen sült kenyér és a disznótoros illatát. Minden rosszérzésemet a malackával szemben feledtette ez a mennyei képzelgés. A malacka pedig – akit ünnepélyes keretek közt a Boldizsár névre kereszteltem - minden nap megkapta azt a kevés kukoricát, lucernát, ezt-azt, amit csak össze tudtunk hozni számára, hogy mielőbb a tálban végezhesse.
Hogy miért lett éppen Boldizsár a neve? Egyszerű. Hittan órán hallottam a plébánosunktól, hogy amikor Karácsonykor a kis Jézus megszületett, a Három Királyok ajándékot hoztak neki.
Nálunk a malacka volt a karácsonyi ajándék, tehát egyértelmű volt számomra, hogy csakis a királyokról kaphatja a nevét. Nekem hármójuk közül a Boldizsár tetszett a legjobban, mert ő más volt, mint a többi. Az, hogy egy szerecsen hogyan is nézhet ki, azt ugyan nem tudtam, de valahogy ő volt a legszimpatikusabb.
Teltek a napok, hónapok, és Boldizsár egyre nagyobb lett. Hát kövérnek azért nem mondhatta szegény magát, mert annyi ennivalót nem kapott, de határozottan növekedett.
Két nővérem volt, Jolán, aki négy, és Ica, aki két évvel volt idősebb nálam. Icával minden este lefekvés előtt megsaccoltuk, hogy vajon hány kolbász, hurka és szalonna lesz Boldizsárból. Már a tudat is jól esett, hogy egyszer mindezt mi meg is ehetjük. Volt ugyan a malacon kívül három libánk is, de azokról tudtuk, hogy nem a mi sütőnkben fogják végezni, mert azokat édesanyám Márton napra elviszi a városba, és a tehetősebb családoknak eladja. Abból fogunk majd használt cipőt és kabátot kapni, hogy télen is tudjunk iskolába járni, mert amíg nem jöttek be a hideg novemberi derek, addig mezítláb jártunk iskolába, mint szinte mindegyik kis társunk.
Az iskola számomra a tudás hatalmas tárháza volt. Imádtam azt a sok mindent, amit megtanulhattam ott. A faluban két iskolaépület állt, mindkettő egy-egy templom mellett, az egyik a katolikus, a másik a református gyerekek számára. Amikor megkérdeztem édesanyámat, hogy miért nem járhatunk a közelebbi, református iskolába, nem tudta igazán megmagyarázni. Csak annyit mondott, azért mert mi katolikusok vagyunk. Miután én nagyon érdeklődő voltam, az egyik szomszéd kislányt vontam kérdőre, aki református volt, hogy vajon mi a különbség kettőnk között. Aztán rá kellett jönnöm, hogy szinte semmi. Az ő templomukban is van Jézus és Szűz Mária szobor, ők is Istenhez imádkoznak esténként, és ők is eljárnak vasárnaponként a misére. Egyetlen dolog nem volt csak ugyanaz. A mi papunknak nem lehetett felesége és gyereke, ellenben a református papnak felesége is volt, és kilenc gyereke. A dolgot akkor sem értettem, de mivel nem tudta ezt nekem senki sem megmagyarázni, hát nem foglalkoztam vele többet. Így aztán több kilométert gyalogoltam naponta a mi iskolánkig. Nagyon szerettem tanulni, így nem csoda, hogy csupa jeles osztályzatom volt, ami az 1-est jelentette, mert akkor az volt a legjobb jegy.
A tanító bácsi sokszor simogatta meg a hosszú, fonott copfos fejecskémet:
- Irénkém! Te vagy a legtehetségesebb tanuló az iskolában. Remélem, ha majd végzel a nyolc osztállyal, tudok majd segíteni édesanyádnak, hogy beírathasson a városi iskolába is.
Ha továbbra is ilyen szépen tanulsz, akkor az állam is segít.
Akkor még csak 2. osztályba jártam, ezért meg voltam róla győződve, hogy az állam, az egy jóságos tanító bácsi, aki majd nekem is segíteni fog, hogy minél többet tanulhassak.
Eljött a november. Édesanyám rongyokba bugyolálta be a lábamat, hogy ne fázzon annyira, amíg eljutok az iskoláig. Mivel sokkal előbb jött meg a rossz idő, úgy gondolta, Boldizsárt előbb fogjuk levágni, és a hús felét eladja, hogy a libák árával együtt biztosan meglegyen az a három pár meleg cipő, és a télikabát Jolánnak. Kabátot azért csak a nagyobbik nővérem kaphatott, mert mi, kisebbek mindig a kinőttet kaptuk. Ica Jolánét, én meg az övét. Vártam, hogy végre megörököljem a nővéremtől. Azon a télen lett volna először kabátom. Addig egy nagykendőbe csavartak, ha ki kellett mennem a hidegre.
Így hát eljött a nagy nap.
Pista bátyám és a felesége jött át hozzánk, hogy Boldizsárt jobb létre szenderítsék, majd soványka húsából kolbászt, hurkát és szalonnát készítsenek. Szerettem én a szegény párát, sajnáltam is, hogy nem fog többé röfögni az ólban, de a cipőt és a finom disznótorost is nagyon szerettem volna már, így könnyek nélkül segítettem nagybátyámnak. Én tartottam a tálat, amelyikbe kifolyatták a vért. Meg is dicsértek, mert olyan ügyesen kavargattam, hogy nem alvadt meg.
Délre már el is készültünk mindennel. Édesanyám megsütötte a malacka máját, fokhagymásan… mennyei illatok terjengtek a kis házban. Éppen az asztalnál ültünk, és az utolsó falatoknál tartottunk, amikor kopogtak az ajtón.
Pista bátyám nyitotta ki. Három idegen férfi állt ott, mögöttük a falu párttitkárával. A legmagasabbik szólalt meg:
- Szép jó napot kívánunk! Látjuk, disznóvágás történt. Kérjük, a törvény szerint beszolgáltatni a levágott állat felét.
Édesanyám a szívéhez kapott.
- Jaj! Ezt nem tehetik velünk. Alig volt több mint 60 kg. A felét így is el kell adnunk, hogy cipőt és kabátot tudjak venni a gyerekeimnek. Hadiárvák. Ugye ránk akkor nem vonatkozik a törvény? – nézett esdeklő szemekkel a férfiakra.
- Sajnálom asszonyság, de nem tehetünk kivételt. A városi proletárságnak kell odaadnunk az elvett élelmet. Ott is nagy még a szegénység.
Ekkor jutott csak el az agyamig, hogy mi is történt. Ha ezek az emberek elviszik Boldizsár felét, édesanyám pedig a másikat eladni, akkor én soha sem fogom megtömni a hasamat hurkával és kolbásszal. Ez annyira elszomorított, - hiszen olyan régen vártam rá - hogy hatalmas könnycseppeket növesztve hangosan elsírtam magam.
Nyolc évesen alig látszottam ki a földből. Csenevész, beesett arcú kislány voltam. A hüppögésre odafordult hozzám a magas férfi. Leguggolt, és megsimogatta a fejem. Látszott, hogy ő bizony sajnál engem.
- Most akkor nem lesz cipőm, és kabátom? És nem ehetek soha már hurkát és kolbászt? – kérdeztem könnyes szemekkel nézve az idegen arcába. – Ha elviszik tőlünk a Boldizsár felét, akkor mi is nagyon szegény „porletárok” leszünk. Akkor nekünk ki fog majd hozni ennivalót?
Úgy látszott, ezen a férfiak is elgondolkodtak, mert a magasabbik odafordult a falu párttitkárához: - Elvtársam! Ennek a pici lánynak bizony igaza van. A törvény szerint a felét az éhező népnek kell kiosztanunk. Ha viszont innen elvisszük a felét, akkor ide is kellene visszahoznunk, mert bizony, itt is éhezni fognak ezek az árvák.
Tanakodtak még pár percig, majd elnézést kértek a zavarásért, és távoztak. Mielőtt kiléptek volna az ajtón, a magas rám kacsintott, elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
- Ha úgy érzed, hogy igazad van, soha ne hagyd magad az életben! Nem baj ha kicsi vagy és gyenge, az akaratod legyen erős!”
- Na, ez volt az én első győzelmem az életemben. – nevetett Irénke néni Andreára. - Megmaradt a malacka, lett végre meleg csizmám, és megörököltem Ica prémes télikabátját, amit még a háború utolsó napjaiban egy Amerikából érkezett segélycsomagból kapott.
- Nagyon tetszik, ahogy mesél Irénke néni. Szinte láttam mindent magam előtt. Még a sült máj illatát is éreztem. Huhh! Meg is éheztem, pedig már napok óta rá sem tudtam nézni az ételre.
Andrea vidáman kotorászni kezdett az ágymelletti kis szekrényben, ahová édesanyja süteményt és gyümölcsöt rakott. Egy tányér pogácsát vett ki elégedetten, és azonnal az idős asszonyság felé fordult vele:
- Irénke néni! Köszönetként a szép történetért, had kínáljam meg egy kis hazai pogácsával. Ezt az édesanyám sütötte, nagyon finom. – bizonygatta.
Irénke néni mosolyogva vett ki egyet a tányérból.
- Köszönöm, kislányom! De bármennyire is finom, nem ehetek többet belőle, mert a diabétes-diétát tartanom kell, és itt bent a kivizsgálások alatt csak azt ehetem, és annyit, amennyit előírnak számomra.
Magában pedig örömmel nyugtázta, hogy első története meghozta az eredményt, hiszen a lány kedve és étvágya kezdett visszatérni. Tudta, hogy ki kell zökkentenie az önsajnálatból, mert csak így van esélye a gyógyulásra.
Andrea pedig egymás után tüntette el a pogácsákat a gyomrába. Közben pedig vidáman emlegette a történet azon részeit, amelyek nagyon tetszettek neki.
- Hogyan tetszett megkeresztelni a Boldizsárt?
- Hogy hogyan? – nevetett fel Irénke néni. – Természetesen
leöntöttük Icával együtt egy vödör vízzel, amit a kútból együttes erővel húztunk fel. Szegény malacka úgy visított, mintha már akkor szalonnát akartunk volna csinálni belőle.
A templomban láttuk, hogy a pap is így tett, amikor egy csecsemőt a keresztvíz alá tartott. Persze tanakodtunk előtte, hogy nem kellene-e elvinni őt is az Isten házába, de végül is elvetettük az ötletet, mert nem találtunk madzagot, hogy mint egy pórázon, elvezethessük odáig. Gondoltuk, hogy magától nem tenné meg a hosszú utat egy kis szentelt vízért. Így aztán maradt a kút jó hideg vize. A mai eszemmel persze már nem tennék ilyet, mert a szegény pára akár meg is betegedhetett volna tőle, és akkor még nem volt állatorvos, meg gyógyszerek, hogy aztán kikúrálhassuk szegényt.
- Nálunk is sok állat van a baromfiudvarban, de egy kiskacsától eltekintve, soha sem adtam nekik nevet. – mondta Andrea, miközben az utolsó morzsákat is eltüntette a tányérról.
- Milyen névvel ajándékoztad meg?
- Kázmér lett a neve. Annyira megszerettem, hogy édesanyám nem is
vágta le, így hát természetes halállal végezte. Kellően megsirattam, és a kertünk végében eltemettük. A környék gyerekei is hivatalosak voltak rá. Édesapám eszkábált nekem egy kis taligát, azon húztuk el a végső nyughelyéig. Ott az egyik barátnőm hosszasan ecsetelte a kacsa jó tulajdonságait – mint ahogyan más temetéseken is láttuk, hallottuk – majd az általam ásott lyukba, amelyikbe előzőleg a kert szinte valamennyi virágát letarolva virágágyat készítettünk, belehelyeztük.
Ahogy beszélt, szinte percről percre élettel telibb lett a kis arcocskája. Szemei csillogtak, ahogyan az élményeiről mesélt.
Irénke néni pedig jó hallgatóságnak bizonyult. Örült, hogy újra látja rajta a fiatalság vidám báját.
- Mikor tetszik folytatni a történeteket? – kérdezte nem titkolt kíváncsisággal a
hangjában.
- Drága kislányom! Egy kicsit elfáradtam. Pihenjünk egy pár órát! De ha
felébredtem, ígérem folytatom.
- Köszönöm, az, jó lesz.
Andrea is elfáradt az új izgalmaktól, s nem sokára álomra szenderült. Gyógyító álom volt ez, amely már nem az elveszettnek hitt jövőről, hanem a bizakodó jelenről szólt.
A kórház kertjében ez alatt a napsugár megajándékozta Andreát a Tavasszal, selymes fényével kinyitotta a bimbózó aranyeső bokor sárga virágkelyheit.
