Szeretek vezetni. Sokak szerint – osztom a véleményüket – tudok is. Ez csak ténymegállapítás, nem kérkedés. Imádom, amikor fut alattam a négy kerék.
Apropó kerék…
Sok évvel ezelőtt, - amikor még nyugodt szívvel, megelégedéssel néztem bele a tükörbe -, kevéske pénzemen vettem egy Trabantot. Egy halvány bilikék, pöfékelő csodát, amelyet ünnepélyes keretek közt Dezső névre kereszteltem.
Szó szerint keresztelő volt, mert a vizet, - amivel Dezsőt legelőször lemostam - a templom melletti közkútról szereztem, ezért akár szentelt víznek is tekinthettem.
A szüleimnek volt egy kis hétvégi házuk a város szélén, hát ott történt meg az első közös együttlétünk, ami akkor a kocsi teljes generál-takarítását jelentette.
Az idős bácsi - akitől vettem - egy falusi ház pajtájában tartotta szegényt.
A nap és az eső elől ugyan megvédte, de a tyúkoktól, és a tehénkétől nem.
(Most hogy így belegondolok: még szerencse, hogy nem zöld volt, mert akkor a tehén megette volna.)
Drága kis Dezsőm ezért hát kívül belül szaros volt. (bocsánat a vulgáris fogalmazásért, de ezt nem lehet másként mondani)
Több órás megerőltető sikálással, - köszönhetően a hatékony, agyonreklámozott mosogatószereknek – megtisztítottam előző élete foltjaitól.
Olyan jól sikerült, hogy még a napsugarak is csak korcsolyázni tudtak volna rajta, ha éppen tél van, de nem, tikkasztóan meleg, nyári délután volt.
Jól megérdemelt jutalomként úgy gondoltam, elfurikázok vele a szomszéd városig, ahol régi barátnőm élt a családjával. A gondolatot tett követte.
Az én drágám pöcc-re indult. Meg is simogattam azonnal a műszerfal feletti részt, hogy lássa, elismerem az irántam való jóindulatát, ugyanis szüleim szerint egy roncsot vettem, és ezért az indulásomat árgus szemekkel figyelték.
Szóval Dezső, - némi füstfelhőt hagyva maga után – kissé rángatva ugyan, de elindult. A rángás persze később megszűnt, amikor megtudtam, hogy az 1.-es sebesség nem ott van, ahol gondoltam. (Egyébként a váltót még egy ideig lent kerestem, de mivel soha sem találtam, beletörődtem a „jobbra fent” verzióba.)
Dezsőnek voltak feledhetetlen érdemei is. Nagyon szépen szólt benne a rádiós-magnó, ami persze többe került a hangfalakkal együtt, mint maga a kocsi, de mivel Dezső tartozéka lett, hát neki tulajdonítottam az érdemet.
Kicsit hangos volt a motorja, de hogy tompítsak ezen a fület bántó dolgon, jól feltekertem a hangerőt. Az ajtók műbőr borítása alatt persze ilyenkor berezonált valami, de hát kit érdekelt, ha „száguldhatott” bele a szabadságba.
Még az is megtörtént, hogy annyira fel tudtam pörgetni a két hengerét, hogy egy-egy teherkocsit nevetve megelőztem. Ilyenkor nagyon meg voltam vele elégedve. Hangosan meg is dicsértem, - amit szerintem megérthetett – mert azonnal okádni kezdte magából a füstöt, amivel rendszerint kivívta a megelőzött teherautó sofőr integető kedvét. Én persze jókedvemben azonnal vissza is integettem, de ők – nem is értem, hogy miért – csúnyán néztek ránk.
Már vagy 15 km-t tehettünk meg együtt, amikor arra lettem figyelmes, hogy az engem lehagyó autókból hatalmas gesztikulálással magyaráznak nekem valamit.
Gondoltam, ők is örülnek, hogy végre nem gyalogosan járok, hanem négy keréken, mert egyre csak a kerekek felé mutogattak.
Először, legszebb arckifejezésemmel visszamosolyogtam rájuk, de ez nem volt elég.
Egyre hevesebben mutogattak. Aztán a sokadik autóból – éppen mellém érve – kikiabált egy férfi, hogy „Kislány! Lapos a jobb hátsója.”
Ezen egy kicsit fel is háborodtam, mert hogy jön ő ahhoz, hogy látatlanban az én hátsómat ócsárolja, mikor igen is formás fenekem volt.
De szöget ütött a fejemben a dolog. Jobb hátsó…
Leálltam az út mellé. Akkor döbbentem rá, hogy nem az én fejembe ütött a szög, hanem Dezső kerekébe állt bele.
Na, - mondom magamban – akkor mese nincs, kerékcsere fog következni.
Hát ahogy azt a Móricka elképzeli…ugyanis a csomagtartóban nem találtam egy fia pótkereket sem. Nekiálltam gondolkodni, mint annak idején Mici Mackó.
Gondol…gondol…gondol.
És beugrott. Elkezdtem kémlelni az utat, hogy mikor látok meg egy hasonló járgányt.
Ha nekem nem is jutott, másnak még lehet pótkereke.
Abban az időben népautónak számított Dezső, és az ő nagy családja, mert szinte minden második autó Trabant volt. De a benne helyet foglaló emberek meg sem érdemelték ezeket a csodás kis négykerekűeket, mert maximum jót röhögtek rajtam, de nem álltak meg.
Az első pár perc integetéssel telt. Én integettem nekik, ők meg vigyorogva vissza.
Aztán megtörtént a csoda. Egy idősebb nő megállt. Látva a bajomat, azonnal rendelkezésemre bocsátotta a pótkerekét, persze nem ingyen. Aranyárban mérte a gumi minden grammját. Nem volt más választásom, hát megvettem.
Azt hittem, innen már sínen vagyok. Láttam már sokszor, hogy cserélnek mások kereket, tehát meg voltam róla győződve, hogy ez nekem meg se kottyan.
Megkottyant.
Emelőt is találtam, kulcsot is, amivel az anyákat kellett volna kicsavarnom, de ezek annyira bele voltak szerelmesedve az abroncsba – lévén Dezső egyértelműen hímnemű -, hogy nem akartak tőlük megválni.
Szépen ráigazítottam az egyikre, vízszintesre állítva, és elkezdtem felugrálni rá, hátha a súlyom elég nyomatékot szolgál a kicsavarodásra.
Ezek utálnak engem. – gondoltam. - Lehet, hogy féltékenyek, mert fiatalabb vagyok, mint ők, ugyanis Dezső 2 évvel korábban gurult le a szerelősorról, mint én ki az anyukám hasából. Nagyon konokak voltak, meg sem mozdultak.
Csak azt értem el a nagy erőlködéssel, hogy a fehér jersey nadrágom olajos és rozsdás foltokkal lett gazdagabb.
Akkor még nem volt mobiltelefon, hogy segítséget kérhettem volna valamelyik barátomtól, így hát a Mindenhatóhoz fohászkodtam.
Segített.
Pár perc múlva megpillantottam a távolban egy rendőrautót. Gondoltam, most az egyszer én intem le őket, és nem fordítva. Meg voltam róla győződve, hogy a rend őrei készségesebbek lesznek, mint a többiek, és segítenek egy bajbajutottnak.
Én integettem, ők megálltak.
Az ő Zsiguliuk is nagykorú lehetett, mert az oldala, ahol be volt horpadva, eléggé rozsdásodott a matrica alatt, ami hirdette a kilétüket.
Kiszálltak.
Marcona képpel közelítettek felém. Ha nem lett volna rajtuk rendőregyenruha, még azt hittem volna, hogy rablók, vagy még rosszabbak.
Nem sokat tévedtem.
Ahelyett, hogy hatékony segítségüket azonnal felkínálták volna nekem, elkérték a jogosítványomat, meg Dezső forgalmiját. De ez még nem volt elég. Kíváncsiak voltak rá, hogy a lámpák elől-hátul működnek-e, és hogy az én drágám indexe tud-e pislogni.
Pechem volt. Csak a baloldalinak tetszett meg a két férfi, mert csak az, kacsintgatott rájuk. Mondjuk ezen nem is tudtam csodálkozni, hiszen Dezső ízig-vérig, vagy inkább olajig hímnemű volt, és a „melegséget” csak télen volt hivatott magából kiadni.
Nem volt elég bajom, még meg is büntettek, mert nem csak pótkerekem nem volt eredetileg, de csereégőim sem.
Na, kész. Padlót fogtam, vagyis sírva fakadtam.
Elszipogtam nekik, hogy nem tudom kifizetni a helyszíni bírságot, mert minden pénzem ráment a pótkerékre.
Puff!
Amilyen hülye kezdő voltam a hivatalos ügyek intézésében, úgy estem bele a következő csapdába. Mivel önként és dalolva, vagy legalábbis sírva-ríva bevallottam mindent, kivívtam – na, nem a csodálatukat – inkább a gyanakvásukat, mert ezek után azonnal látni akarták az elsősegélyládámat is, pedig nem sérült meg senki, csak az én büszkeségem. Azon meg már egy egész kamionnyi kötszer sem segíthetett volna.
Álltam ott velük szemben, vörös-feketében – mármint a szemem vörös volt a sírástól, és fekete az elkenődött szemfestéktől – és már szólni sem volt kedvem, nem hogy kereket cseréltetni.
Na, ennyit a szolgálatukról…
Mostanában meg már azt mondják, hogy szolgálnak és védenek…
Engem viszont tőlük, akkor, senki sem védett meg.
A kereket persze később egy idegen Wartburgos férfi kicserélte, végig dörmögve, hogy miért vezet az, aki még egy ilyet sem tud megtenni.
Beültem a Dezsőbe, mocskosan, összetörten, és levontam a tanulságot:
Ha egy nő autót akar vezetni, előbb szerezzen be minden tartozékot, úgymint egy köteg csereégőt, egy felfújt pótkereket, és legalább egy „bicós” férfiembert.
