A lány dühösen csapkodta lábait az aszfalthoz, mintha bántani akarná a csillogó hóval borított járda kopott, itt-ott töredezett lapjait.
A torkát jeges kezekkel szorító fájdalom így sem csillapult. A késő délután fényei megkoptak, s teret engedtek a ködös, fojtogató sötétség lassú eljövetelének.
A félhomályba burkolózó havas park szélén hirtelen megállt. Az északi szél hideg fuvallata meglebbentette gesztenyebarna, vállig érő haját, s a gerincén végig futva, megállt, valahol a szíve tájékán. Érzékei eltompultak a külvilággal szemben, már nem érezte a hideget. Agya tompán, valamiféle egynemű masszaként gomolygott a fejében. Tágra nyílt szemei csak sötétszürke foltokat láttak, fülei elnyelték a nyüzsgő város lüktető zaját, kísérteties csöndet továbbítva a dobhártyája felé.
Ilyen lehet a koporsóban…csönd és sötét.
Állt a magányos parkban, s lassan tompult lelkében az elkeseredés, csak a düh maradt makacsul. Igen, mérhetetlenül dühös volt. Nem tudta ugyan, hogy kire is kell haragudnia, de érezte, igazságtalanul bánt el vele az élet.
Régmúlt évek megkopott emlékképei, elfeledett érzései elevenedtek meg a fejében, akárcsak egy virtuális világ valósnak tűnő illúziói.
Felsejlett előtte egy karácsonyfa, amelyen még igazi gyertyák égtek, és a fenyő átható illata betöltötte a kis lakást. Talán 6 éves lehetett akkor. Nem értette, hogy ő miért nem kaphatott a „Jézuskától” olyan pislogós hajas babát, mint a szomszédkislány, aki pedig még a spenótot sem ette meg. A fa alatt csak egy kézzel varrt rongybaba árválkodott. Ismerős gombszemei jóságosan néztek bele a nagyvilágba. Mellette két alma, és néhány szem füge próbálta jelenlétével emelni a szegényes karácsony fényét. Szülei is ott álltak mellette, egymást átkarolva, és noszogatták, vegye kezébe az ajándékot. Igen, akkor érzett először dühöt, bár még nem tudta, hogy a torkát, gyomrát szorító érzés az. Hirtelen felkapta a babának titulált rongydarabot, és teljes erejéből a földhöz vágta. Csodálkozva, meglepetten hallotta, hogy a rongybaba szívet tépően felzokog. Szinte bénultan meredt maga elé. A sírás nem csillapodott, s egyszer csak édesapja hangját hallotta maga mögül:
- Ne sírj kedvesem! Te mindent megtettél. Varrd vissza a kabátod gombjait!
A kislányunk idővel megtanulja majd, hogy a szeretet mindennél többet ér.
Az évszakok, mint egy fekete-fehér régi film megkopott kockái, egymást kergetve rohantak tovább, s megálltak egy másik karácsonyeste megsárgult emlékképeinél.
A lány akkor 17 éves volt. Édesanyja már hetek óta feküdt betegen. Az influenza ledöntötte a lábáról, és tüdőgyulladást kapott. Sápadtan, erőtlenül nézett egyetlen gyermekére. Szemeiben a féltés és a szeretet ült. Nem tartotta vissza, nem szólt egy szót sem, amikor lánya tömött táskával a kezében kifordult az ajtón, s elutazott a barátaival síelni.
A vonat kattogva, zakatolva közelített a szikrázóan fehér köntösbe öltözött hegyek felé. A lány a hideg ablakhoz nyomta arcát, s kezeit a fülére szorította, hogy ne hallja fejében a zakatolást, amelyek egyszerre vádló szavakká álltak össze:
„Ott hagytad betegen…ott hagytad betegen…ott hagytad betegen…”
Nem bírta tovább. Amikor a vonat a következő állomáson megállt, felkapta a táskáját, és dühösen leszállt. Igen, akkor is dühöt érzett. Haragudott az édesanyjára, a betegségére, de legfőképpen a sorsra, hogy ilyen helyzetbe hozta. Önzése mérhetetlen önsajnálatba kergette.
Múltak az évek. A lány férjhez ment, de nem születtek gyermekei. Talán titkon nem is vágyott rá, hogy legyenek. Megérkezett a tél, a maga tiszta fehérségével, de a karácsonyesték meghittsége, melegsége valahogy mégsem ért el a szívéig. Mintha csak egy színdarabot játszott volna el minden decemberben.
A feldíszített fenyőfa, az ajándékok, az ünnepi asztal, csak kellékek voltak. Nem értette az okát. S ha erre gondolt, újból és újból előjött a régi érzés.
Egy napon magára maradt. Férje elköltözött. Megijedt, mert szinte semmit sem érzett, még hű társa, a düh is elhagyta, s a napok egyhangúan teltek el.
Hirtelen beléhasított a dermesztő hideg. Jégkarmaival körbefonta, akárcsak a borostyán a szomszédos házak falait. Mint egy alvajáró, tétován elindult egy meleg fénnyel hívogató, nyitott kapu felé. Belépve, csodálkozva nézett körül. Még soha sem járt itt, mégis ismerős volt minden. A gyertyák sárga fénye megmagyarázhatatlan nyugalmat csepegtettek belé.
A lobogó lángnyelvek megvilágították a falakat, melyeket freskók díszítettek.
Csend volt, de ez a csend beszélt hozzá, kérdezett, nem vádolt, csak simogatott:
„Miért nincs szeretet a lelkedben? Miért nem tudsz örülni az életnek? Nézz körül…
Lásd meg az embereket! Lásd meg a szépet, a jót! Nyisd ki végre a szíved, had tudják megérinteni azok, akik szeretnek téged!”
A lány leroskadt a sarokban egy padra. A megélt évek fájdalma, szomorúsága mázsás súlyként nyomta a lelkét. Arcát a hidegtől elgémberedett, remegő kezeibe temette, és felzokogott. A forró könnyek áradata lassan felolvasztotta szíve körül a jeget, melyet alattomosan, évről-évre növesztett köré a félelem. Igen, a félelem, amely dühként tört ki mindig belőle.
Félt élni, félt befogadni az érzelmeket, mert félt az elmúlástól, a haláltól.
Egyre tisztábban rajzolódott ki előtte, miért viselkedett a szüleivel, a férjével olyan ridegen. Igen…szerette őket, csak félt szeretni, félt kimutatni. Görcsösen védte magát a veszteségtől, ezért hát megfosztotta lelkét az érzéseitől.
Halk kopogás, s az ajtó feltárult. Kövér könnycsepp gördült végig a lány arcán, de ezek most az öröm könnyei voltak.
- Hát megérkeztél végre! A fenyőfán már égnek a gyertyák. Gyere be, kislányom!
