Furcsa álmot láttam az éjjel. Egy nagyon hosszú folyosón álltam, mintha csak egy hatalmas szállodában lennék. A halványsárga csupasz falakon sehol egy kép, sehol egy jelzés. Mindkét oldalon fekete ajtók sorakoztak, szintén jeltelenül, számozatlanul. Tudtam, hogy az egyik mögött az én szobám rejtőzik, de képtelen voltam kiválasztani az egyforma ajtók közül a sajátomat. Egyiken sem volt zár, csak ezüstös kilincs.
A hozzám legközelebb esőbe benyitottam. Egy lépést se tettem, mégis bent voltam.
Ijedten néztem körül. Nyoma sem volt szobának, ajtónak. Hatalmas, épülő piramis tövében álltam, és egyszerre csípő, fájó nyilallást éreztem a hátamon. Megfordultam, hogy lássam, honnan jött az ütés. Egy fekete hajú, gonoszképű, tagbaszakadt ember üvöltött rám. Nem értettem, hogy mit ordít, de tudtam, hogy valami nagyon nehezet kell nekem is húznom, akárcsak a többieknek körülöttem. Többiek? Kikerekedett szemekkel néztem magamra. Férfi voltam. Magas, vékony, inas. Bőröm a naptól és az ütlegektől vörös. Rászáradt vér, és megtapadt sár az egész testemen.
A Nap olyan erővel sütött, hogy cserepesre szaggatta a földet, amin mezítláb, kérges talppal próbáltam továbblépni. Az ostor újra lecsapott, de most a mellettem lévő őszes hajú öregemberre. Cserzett, barázdált homlokán vérrel kevert izzadság folyt végig. Mintha észre se vette volna a rámért ütést. Meg sem rezdültek az arcvonásai. Megszokta? Hogyan lehet ezt megszokni? Nem értem rá elmélkedni, húznom kellett nekem is egy nagy, vöröses barna követ. Nem állhattam ki a sorból. Előttem, mögöttem, mellettem, amíg csak a szemem ellátott, mindenki ezt tette. Tőlem jobbra, egy alacsonyabb, szakállas vékony férfi ekkor összerogyott. A gonoszképű azonnal mellette termett, és sűrűn járt kezében a többszálas ostor. Nem bírtam tovább nézni, ahogy agyonveri a szerencsétlent. Hirtelen odaléptem, és félrelökve a meghökkent vigyázót, megpróbáltam felsegíteni a földön fekvő, félholt embert.
Abban a pillanatban, újra a folyosón voltam. A már ismerős kép fogadott. Ajtók mindenütt. Most egy másik kilincsre tettem a kezem, és szinte még le sem nyomtam, amikor az ókori Athén falai között találtam magam.
Egy idősebb, szakállas, férfi mellett álltam, - ismét férfiként - aki a körülötte csoportosuló fiatalemberekhez beszélt. Tudtam, hogy Szókratész az, és én vagyok az írnoka. Lestem a szavait, hogy le tudjam jegyezni. A többieket kérdezgette a jóról, a rosszról, az erényről és az erkölcsösségről. Amazok válaszoltak, de a válaszukat újból megkérdőjelezte, addig-addig, míg el nem érte, hogy szinte lapítva be nem látták: az eredetileg feltett kérdésekre mégsem tudják a választ. Elbűvölte őket az öreg lényeglátása. Mindenáron tanulni akartak tőle. Szókratész pedig minden szavával ösztönözte őket a megismerés, a valódi tudás megszerzésére. Ezt a delphoi jóshely feliratának szövegével erősítette meg: „Ismerd meg önmagad.” Ámulva hallgattam én is, mint ha csak most hallanám először őt.
Ekkor - szinte a semmiből -, idegen, egyforma ruhát viselő férfiak jelentek meg a kis téren, ahol éppen álltunk. Megragadták Szókratészt, és magukkal cipelték. Nem ellenkezett. A következő pillanatban, egy hatalmas teremben ültem, egy sarokban.
Egy hosszú asztalnál, mint valami „Vének Tanácsa”, hat idősebb férfi ült. Előttük állt a gazdám. A vének istenkáromlással, és a fiatalság tudatos félrevezetésével vádolták, rágalmak tengerét zúdítva rá. Próbáltam felállva bekiabálni, hogy ez mind hazugság, és én bizonyítani is tudom, hiszen mindent lejegyeztem, de durván visszanyomtak a helyemre. Értetlenül néztem körül. Hát nincs itt egy ember sem, aki megmagyarázhatná a gazdám igazát, mert az ő szavában nem hittek. Az ítélet perceken belül megszületett: méreg általi halál. Fogtam a fejem, és a könnyeimet nyeldestem.
Aztán újra változott a kép. Megint az ajtók előtt álltam. Reményvesztetten nyomtam le a következő kilincset, már semmin sem csodálkozva.
Fülledt, esőszagú tisztáson ültem. Ismerős volt a táj. Körülöttem gyerekek és nők. Öregek, vagy fiatalok, nem is igen tudtam eldönteni. Most én is nő voltam. Magvakat törtünk, egy öblös, fából kivájt edénybe. Ruhát nem viseltünk, csak csigából, vagy hasonlóból fűzött lánc lógott a nyakunkban, és a csípőnk táján. Volt, akinek több sorban. Talán rangot, vagy az évek számát jelölte. Barna volt a bőrünk. A hajamban élősködők lehettek, mert viszketett a fejbőröm. Nagyon éhes voltam. Körülnéztem, hogy hol lehetne valami ételt találni, de csak kis levelekkel lefedett kajibákat láttam, amikben asszonyok aszott melleikből szoptatták gyermekeiket, vagy éppen állatbőröket tisztítottak egy éles kővel.
Éreztem, hogy várunk valamire, valakire. Nem sokkal később egy csapat férfi vonszolt maga után két elejtett állatot. A tisztás egyszerre felélénkült.
Hirtelen sajgó, fájó érzés járta át a szívemet. Egy halott férfit hoztak elém. A férjem volt, ha éppen itt annak lehetett nevezni. A többiek mutogatva elmesélték, hogy a vadászat során halt meg, majd értésemre adták, hogy ha eltemették, kijelölik az új férjemet. Megráztam a fejem. Nem, én nem akarom. Milyen barbár szokás ez? De magamra hagytak a fájdalmammal. Egy furcsa állatbőrbe bújt öreg ült le az elhunyt mellé, és kántálva jeleket festett a bőrére. Aztán állatbőrbe csavarták, és elvitték. Nem mehettem velük, pedig tudtam, hogy temetni viszik. Szomorúan néztem magam elé. Azt hiszem, szerettem.
Újabb ajtók, újabb kilincsek.
Jártam Pompeii-ben, amikor eltemette a kitörő Vezúv…Menekültem Mohamed prófétával, amikor el kellett hagynia Mekkát…Bencés szerzetesként éltem, amikor I. István földet adományozott nekünk…Voltam egy spanyol nemes szerető hitvese éppúgy, mint a francia király ágyasa…Harcoltam szamurájként, hajóztam felfedezőként…éljenezve lobogtattam a Liberalizmus zászlaját, aztán meg áhítattal hallgattam Lenin szavát…öreg cigányasszonyként megjártam a haláltáborokat, s gyermekként sírva könyörögtem ételért Afrikában…
Minden ajtót végigjártam: sírtam és nevettem, dúskáltam és éheztem, voltam öreg és fiatal, tudós és földtúró paraszt, bejártam a Földet keresztül-kasul évszázadokat átölve, míg az utolsó ajtóra rá nem leltem.
A folyosó legvégén, középen, egy vakítóan fehér ajtó előtt fáradtan letérdeltem.
A megélt évszázadok tonnányi súlyát vállamon cipelve, s képeit, érzéseit agyamba beégetve nem tudtam lenyomni az utolsó kilincset.
Ekkor az ajtó magától kitárult, s olyan fényesség támadt, hogy a szemem elé kellett kapnom a kezem. Hívott a fény. De képtelen voltam megmozdulni.
Kábán bámultam a lényt, aki előttem a fényből kivált. Egy angyal lehetett, bár még soha sem láttam, csak éreztem, hogy az.
Összetörten néztem rá. Ezernyi kérdés tolongott az agyamban, kitörni készen a számon át, de csak egynek engedtem utat:
MIÉRT?
Az angyal lágyan elmosolyodott, s bársonyos szemeiből szeretet áradt felém.
- Addig, amíg csak kérdezni tudsz, folytatnod kell a fekete ajtók sorát. Ha már kérdés nélkül is tudod a választ, beléphetsz a fehér ajtón át.
Homlokon csókolt, s én felébredtem.
