Hatalmas villámok cikáztak az égen, bevilágítva az esőszagú nyári éjszakát. Dübörgő mennydörgés követte, szinte azonnal, ahogy aranysárga cikk-cakk csápjai lecsaptak valahová. Az esőcseppek hirtelen olyan erővel kezdték verni az ablakot, hogy Laura önkéntelenül is hátralépett. Szerette nézni az esőt, ahogy a cseppek tócsákat alkotva megálltak az udvar szegleteiben. A tócsákba hulló cseppek fodrozódó karikái egymásba olvadva oltották ki az előzőek életét. Könny futotta át mélykék szemeit. Az ő boldogságát is így tette semmissé egy másik erős érzés, a gyermekutáni vágy.
Amikor egybekötötte életét Viktorral, nagycsaládról álmodott. Mindketten az egyetem padjait koptatták még, fényes, boldog jövőről ábrándozva. Laura két évvel idősebb volt szerelménél, de ez egyiküket sem zavarta. A lány gyermekorvosnak készült, a fiú pedig az építészmérnökire járt. A diploma-átadó előtti héten derült ki, hogy Laura állapotos. Bár nem erre az időpontra tervezték a gyermekáldást, a lány mégis boldogan rohant haza a hírrel. Ragyogó arccal, csillogó szemekkel közölte párjával a gyermekvárás örömét. Viktor egy csapásra törte össze benne a nyíló anyai érzéseket. Magából kikelve őrjöngött. Elkezdett papolni arról, hogy most miért nem fér bele egy síró csecsemő jelenlegi életükbe. Észérvekkel próbált hatni a lányra. Szerinte a lehető legrosszabb az időzítés, hiszen a lánynak most kell elkezdenie a szakvizsgára való készülést, neki pedig még egy éve van vissza az egyetem elvégzéséig. Egy pici babával járó minden negatívumot felsorolt, ami csak eszébe jutott, az éjszakai sírásokról, a pihenésnélküli állandó felügyeletről, a hatalmas felelősségről, ami nem csak a babát illeti, hanem a további szakmai jövőjüket is.
Követelte, hogy mielőbb jelentkezzen abortuszra.
Laura zokogva vetette magát az ágyra. Viktor először hagyta, hogy mély fájdalmát kisírja, majd odaült mellé, és szőkésbarna hullámos haját simogatva csitítgatta. Lesz még idejük arra, hogy gyermekeket vállaljanak, egyre csak ezt hajtogatta.
A lányban akkor összetört valami. Nem értette, ha a fiúnak fontos az ő boldogsága is, akkor miért csak a sajátjára gondol, hiszen ez a gyermek kettőjük szerelmének gyümölcse. Miért nem vállalja fel a gondokat is, amelyek eltörpülnek amellett a csodálatos érzés mellett, amit egy gyermek jelenthet.
Nagyon szerette a férjét, ezért engedett az erőszaknak. Ha tudta volna, hogy mi vár rá ezután, minden erejével tiltakozik, de nem ezt tette. Hangtalan bánattal megadta magát párja kívánságának.
Soha sem felejti el azt a napot, amikor kioltatta születendő gyermeke életét. Orvosként nagyon is tisztában volt vele, hogy mi történik az abortuszkor. Álmaiban egy szőke, tipegő kisfiú nyújtotta felé pici karjait, de ő nem indult el felé. Könnyeit potyogtatva fordult el tőle, és rohant ki a világból.
Teltek-múltak az évek. Attól a naptól kezdve megváltozott a kapcsolatuk. Egymással éltek, de már csak egymás mellett. Állandó szomorúság költözött Laura szemeibe. Már nem tudott úgy örülni az élet nyújtotta sikereknek, sem a munkájában, sem a magánéletében. Viktor a diploma után egy nagyvállalathoz került, ahol szinte éjjel-nappal dolgozott. Laura pedig egy kórházban gyógyította beteg kis pácienseit.
Minden nap meghalt kicsit, amikor kezébe vett egy-egy gyermeket az osztályukon.
Hónapról-hónapra reménykedett, hogy újra teherbe esik, de a várt gyermekáldás elmaradt.
Egy ködös októberi reggelen elhatározta, hogy felkeresi nőgyógyász kollégáját, és megvizsgáltatja magát. Viktornak nem szólt róla. Szinte minden gondolatát kitöltötte a vágy, hogy végre megfoganjon, és érezhesse, ahogy a növekvő kis élet apró jeleket dobol méhe életet adó, bársonyosan befogadó falaira.
A különböző vizsgálatok eredménye egyértelműen kimutatta, hogy méhe az abortusz miatt annyira elhegesedett, hogy képtelen kihordani egy terhességet, sőt még arra sem képes, hogy megtapadjon falain a megfogant életcsíra.
Laura a sokktól megszédülve, égő szemekkel fordult ki a szakrendelőből a hírrel, amit agya még nem akart befogadni, csak lelke nyomorúságosan mély fájdalma.
Aznap nem ment be a munkahelyére. Képtelen volt rá. A ködszitálta parkban leült egy nedves padra, és gondolataiba merült. Egyedül volt. Végtelenül egyedül.
A szürke felhők nem engedték át a fényt, helyette egyre sűrűsödő tejfehér köddel lepték be a lombjukat vesztett fák sziluettjeit. A viruló élet már messze járt. A természet álomba merült, ahogy Laura lelke is lassan átadta magát a csendes elmúlásnak. Csak ült a padon, és erőtlen próbálkozással ébresztgette tudatát.
Ahogy kezdte feldolgozni a kérlelhetetlen valóságot, úgy erősödött benne az addig nem ismert emberi érzés, a gyűlölet. Viktor villámokat szóró szemei sejlettek vissza gondolataiban, ahogy állt előtte, és követelte tőle a számára megfelelő döntést.
Abban a pillanatban gyűlölte férjét. Megfosztotta őt a nők legszebb és legfontosabb, természettől kapott értékétől, a gyermektől. Szívet tépően felzokogott. Az elfojtott érzelmek hömpölygő áradatként törtek utat maguknak. Siratta anyaságát, meg nem született gyermekét, és a szerelmét, amely már csak apró foltokat hagyott a szívén.
Magányosan bandukolt hazafelé, mély fájdalmát mázsás súlyokként cipelve lelkén.
A férfi egykedvűen fogadta a megmásíthatatlan orvosi szakvéleményt.
Laura csak nézte az egykor oly kedves arcot, és egyre idegenebbnek látta. Hol van az a férfi, aki reszkető, megilletődött hangon mondta ki, hogy „holtáig, holtomiglan, örömében, bánatában…”.
Már nem beszélgettek, nem osztották meg egymással a mindennapjaikat. Az öröm és vidámság végképp a múlt homályába veszett. Hitvesi ágyuk csak hideg öleléseket nyújtott, amelyek már nem egymás örömének szóltak, csak a megszokás és a stresszoldás színterévé váltak.
És eljött a pillanat, amikor nem bírták tovább. Viktor elköltözött. Indokai között az is szerepelt, hogy ő szeretne saját gyermeket, s mivel ezt Laura nem tudja megadni, és az érzelmeik is kihunytak, nem maradhat.
A lány még mindig a szakadó esőt bámulta. Ezerszer gondolta végig újra és újra a sorsát. Nem értette, hogy miért alakult ilyen siralmasan az élete. Pont az, hagyta cserben, aki miatt mindez megtörténhetett. Mit kezdjen most a magánnyal? Van-e még értelme ennek a reményvesztett, szomorú létnek? Sokadszorra játszott el a gondolattal, hogy véget vet a szenvedéseinek, és önként adja át magát a halál sötét ölelésének.
Hirtelen beleborzongott saját nyomasztó képzelgéseibe. Kinek segítene ezzel? A férfin akar bosszút állni, hogy élete végéig nyomassza a teher az értelmetlen halála miatt? Vagy saját felelőssége elől menekül, hiszen akkor a döntés mégis csak az ő kezében volt? Megfoszthatja-e kis betegeit a segítségtől, amit, mint orvos nyújtani tud? Miért nem képes továbblépni a múlton, miért nem látja a jövőt, amely még tartogathat számára örömöt is?
Ahogy ki nem mondott kérdéseit végre megfogalmazta magában, úgy kezdett megkönnyebbülni a lelke. Végigfutott benne a felismerés, hogy önsajnálattal semmire sem megy. Nem adhatja meg magát a természet csúnya játékának, amit vele művelt, hiszen több ezer gyermek él szerető édesanya, és boldog család nélkül. Miért ne fogadhatna örökbe egy…nem is egy.. - rázta meg önkéntelenül a fejét - kettő vagy akár több gyermeket. Hiszen ő még lehet anya, az ő anyjuk. Annyi szeretet lakozik a szívében, ezt nem viheti magával a sírba, mert nekik szükségük lehet rá.
A zápor olyan hirtelen állt el, amilyen gyorsan érkezett. Az esőcseppek csendes függönyén át kibújt a Hold a felhők mögül, s halványezüst fénye megcsillant Laura reménykedő szemeiben.
