Délelőtti sétánk alatt egy régi történet-töredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek... Hogy is hívták...? Eh, mindegy. Furcsa üzlet lehetett... Mit kapott vajon cserébe? Nem emlékszünk már... (Különös, milyen jó ez a királyi többes szám... Némiképp mintha felmentene a csapongó gondolatok irányításának felelőssége alól. Jobb így, könnyebb így – miért is ne lehetnék könnyed magányos sétáim során?) Nos, mit is kaphatnánk árnyékunkért cserébe..? A délelőtt most is csupa árny és fény. Egyszer súlyos ház-árnyak vetülnek ránk, majd a házközök éles fényében elénk ugrik saját árnyékunk, és követjük, rendületlenül. Már-már mintha előbb mozdulna, mint mi, s csak utánoznánk furcsa, lebegő mozdulatait...
Míg ezen töprengünk, elmaradnak mögöttünk a poros homlokú bérházak, azután a kőkerítéseken áthajoló, korai szirmokkal havazó gyümölcsfák, és kiérünk a fényben tündöklő mezőre. Lám, itt elkalandozhatna már a tekintet, csitulhatna, mélyülhetne a lélegzet, szabadabban rugózhatnának a léptek... Mi mégis megtorpanunk.
Mintha fal állná utunkat. Egy fal, amelyre mintha csak felfestette volna valaki a tájat. Nem érzékeljük, mi van távol, mi közel, karnyújtásnyira van-e mindez, vagy órákig gyalogolhatunk, hogy elérjük... A csatornák, a szántók, a tavalyi kórók csonkjai, a tyúkhúrral párnázott árokpart, a felszálló pára – mindez távlat nélkül, akárha üveglapok közé préselve: zöldesen áttetsző fallá tömörödve magasodik előttünk. Árnyékunk a falra vetül, tőlünk egy lépésnyire megtörik, felegyenesedik a falon. Mintha élőlény volna, ember, hozzánk döbbenetesen hasonló, de aki sötét hátát mutatja csak nekünk, konokul. Eléje kerülni lehetetlen, hisz az árnyunk sohasem tágít előlünk.
Ő minden bizonnyal átlát ezen a falon, számára nincs is fal talán: látja, mi van távol és mi közel, követheti tekintetével a madarak röptét, míg mi csak Őt, az elénk tolakodót látjuk, s körötte az üvegfényű, távlatait veszített derengést... Döbbent csendben állunk, majd hirtelen rémülettel tekintünk az égre, a Napot keresve: mögöttünk ontja-e vajon a fényt, valóban árnyékunk-e az előttünk álló, vagy pedig – Istenem..! – mi vagyunk az ő hátravetett árnya, s minden igyekezetünk önállóan lépni, látni, élni hiábavaló..?
A Nap nincs sehol.
Rémület lobog fel bennünk, hideg, sárga lánggal – szikrázó, kétség-mardosta düh ez már, nem is rémület... Mindenünk veszni látszik e csapkodó, sistergő lángnyelvek között. Tenni kell valamit..! Valamit...valamit... Uramisten..!
Maradék erőnket összeszedve, fájdalomig feszülő izmokkal, iszonyú kínnal előre lépünk... kinyújtjuk karunkat, csontunk beleroppan a mozdulatba, karunk lendületébe, mellyel megragadjuk az előttünk csendben álló Alak nyakát... Valódi, lüktető, meleg, vérrel telt test vonaglik kezeink között!
Mit tegyünk.?!
Nos, rajta..! Rántsuk hátra, szorításunkból egy pillanatra sem engedve, vessünk gáncsot és lökjük meg! Egyensúlyából kibillen, s mint egy rongybábu, arcra bukik... Nem félelmetesebb már, mint egy ledobott, rongyos kabát...Legyőztük..! Akár át is léphetjük... S lám: mozdulunk. Csak egy lépés előre, és máris hatalmas, szédítő távlatok nyílnak...
Mielőtt azonban szívünk telidobolná e végtelen, szabad teret: hátulról nyakunkra szorulnak a legyőzöttnek hitt ellenfél csontos-görcsös ujjai... Támadónk vet most gáncsot, hátra ránt, földre lök. Tehetetlenül csapódunk a porba, fájdalomba... a diadalmas alak pedig átszökken fölöttünk, s zihálva, részegülten nyeli a friss levegőt...
Eszményi alkalom ez a támadásra. Vérbeli ragadozók: e pillanatot nem szalaszthatjuk el..! Vér zúdul arcunkba, talpra ugrunk, és máris markunkban nyekken az ellenfél: nyakánál fogva rázzuk, dühödten, mint holmi tetves rongyot, kirúgjuk alóla a lábát... Felhördül, kalimpálva a földre zuhan.
Nos, alélt teste nem lehet akadály: immár könnyedén rugaszkodunk el fölötte, szinte lebegve, mint ahogy a felhő árnya úszik át egy iszonyú szakadékon, mielőtt a felhőcske maga az ég kékjébe veszne, nyomtalanul.
