Az égen villámnyelvek cikáztak, s a menny összecsapott felettem. A dörgések olyan erővel rázták meg a kis vályogház ablakát, hogy megborzongtam, azt hittem, azonnal kitörnek. Féltem. Féltem, de mégsem tudtam elszakadni a látványtól. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű, ahogy a csillagtalan éjszakát bevilágítva tudomásomra hozta a természet, milyen törékeny kis pont vagyok. Jelentéktelen a világmindenséghez képest.
Egy jelentéktelen öregasszony, akinek az élete mégis hasonlított ezekhez a sistergő, hatalmas erővel lecsapó villámokhoz, melyek időről időre fényességbe borították a tájat. Az én sorsom is ilyen volt. Sötét, melyet néha megvilágított egy-egy ember szeretete, törődése, hogy a végén könyörtelenül lecsapva ízzé-porrá égessen mindent körülöttem.
Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim beadtak cselédnek egy igen jómódú családhoz. Koszt, kvártély, és egy kevéske kis pénz volt a bérem, amiért napfelkeltétől napnyugtáig, néha még tovább is a szolgálatukban álltam.
Fiatal voltam, ezért a munka nem esett nehezemre. Mostam, takarítottam, eljártam a piacra vásárolni, segédkeztem a szakácsnőnek a konyhában, felszolgáltam az ételt, és kiszolgáltam a családot. Mindent igyekeztem a legjobb tudásom szerint teljesíteni, még sem vettek emberszámba. Csak akkor ehettem, ha már a kutyák is jóllaktak a maradékból. Sokszor tértem éhesen nyugovóra, ha az ebek falánkabbak voltak a szokásosnál is. A szobám egy ablaktalan kis lyuk volt a kamra mellett. Csak egy szalmazsákos priccs volt benne, és egy összeeszkábált szekrényféle, melynek az ajtaját úgy kellett megtámasztani egy székkel. Villany ide nem volt bevezetve, ezért csak egy régi, rozsdás petróleumlámpa világította meg a kuckómat. Esténként csak addig égethettem a kanócot, amíg gyorsan levetkőztem. Be kellett osztanom a petróleumot, mert ha idő előtt elhasználtam, vaksötétben kellett nyugovóra térnem.
Álmaimban mindig gazdag voltam, finom ételeket ettem, és szép ruhában jártam mindenhová: templomba, sétálni a Ligetbe, kocsikázni a Korzón, és egyenruhás vitéz férfiak lesték minden lépésemet. A fantáziám elvarázsolt a sötétségből a fénybe, a pompába, ezért utáltam a hajnalt, amely visszazökkentett a valóságba.
A család, akiknél szolgáltam nyolc főből állt. A nagyságos asszony, a férje, az anyja és az apja, az öccse, és a három gyermeke, akikből csak kettőt ismertem, mert a legidősebb fiú katonai akadémián tanult. Nagyon büszkék voltak rá. Esténként, amikor a vacsorájukat fogyasztották, mindig róla beszéltek. Andrásnak hívták.
A nappaliban volt is róla egy festmény, melyet a 18. születésnapjára festett egy híres művész. Azon is egyenruhát viselt. Fess fiatalember nézett rám nap, mint nap, amikor csak elmentem előtte. Mindig úgy éreztem, hogy követ a tekintetével, mert bármelyik oldalról is néztem, a mélybarna szemek furcsa módon folyton engem bámultak. Eleinte szinte féltem felnézni a képre, de aztán csakhamar megszoktam, és már vártam, hogy mikor tudok belenézni azokba a bársonyos tekintetű szemekbe.
Az álmaim lassan-lassan megváltoztak. Már nem a gyönyörű ruhák, a rengeteg étel volt a legszebb benne, hanem az, hogy Andrással kéz a kézben andalogtunk egy tavaszi erdőben, s telepedtünk le egy élénk zöld fűvel beborított tisztáson. Olyankor nagyon szépnek képzeltem magam, szép és elegáns kisasszonynak. Az életem csak akkor volt gyönyörű, amikor álomra hajtottam a fejem. Amikor a nappalit takarítottam, sokszor belenéztem a hatalmas tükörbe. Ha a hajamat nem kellett volna mindig kendő alá szorítanom, ha a ruhám nem csak egy sötétszürke kötényből állt volna, talán tényleg szépnek látom magam, de így egy jelentéktelen szürke is egér nézett velem szembe.
Május vége felé járt a naptár, amikor egy este, mialatt szokás szerint a vacsorát szolgáltam fel az étkezőben, meghallottam, hogy András végzett az iskoláival, és a nyárra hazajön. Olyan izgalom vett erőt rajtam, hogy a sültekkel megrakott tálat majdnem elejtettem. A nagyságos asszony rám is szólt, hogy ne ügyetlenkedjek, mert a végén a kutyáknak szolgálom fel az ételt.
Másnap a fiú szobáját kellett kitakarítanom, kiszellőztetnem, levennem a fehér vásznakat a bútorokról. Addig a napig nem jártam a háznak ebben a részében.
A szobája mindig kulcsra volt zárva, még a spalettákat sem nyitották ki. Furcsa, semmihez sem hasonlítható, bizsergető érzés kerített hatalmába, amikor András személyes tárgyait megláttam a hatalmas, cseresznyefából készült íróasztal sima lapján. Könyvek, levelek, és mindenféle papírlapok hevertek egymás hegyén-hátán.
Tétován álltam az asztalnál, mert nem tudtam, ezekhez a dolgokhoz hozzányúlhatok-e, vajon a takarításhoz hozzátartozik-e az iratkupac rendszerezése, elpakolása.
Csak pár másodpercig tartott a dilemmám, mert úgy gondoltam, rend csak akkor lehet ebben a szobában, ha az asztalon is az van.
Érdeklődésemet azonnal felkeltette egy levél, amely rózsaszín, vékony szalaggal volt átkötve. Egyértelműen női kéz írta rá: „Andrásnak szeretettel”.
Ebben a pillanatban hálás voltam a sorsnak, hogy szüleim kijáratták velem a 4 elemi osztályt, mert így olyan tudás birtokosává tettek, amely életem végéig elkísér, és amit már senki sem vehet el tőlem.
Az ajtóhoz osontam, és kilestem. Megnyugodva tértem vissza a levélhez, mert a folyosón nem járt senki. Nézegettem, forgatgattam a kezemben, próbáltam valami megoldást találni a kibontására, úgy, hogy annak ne maradjon nyoma, de én el tudjam olvasni. Nem is értem, miért akartam annyira megtudni a tartalmát. Soha nem tettem hasonlót, és mélységesen elítéltem azokat, akik nem becsülik mások személyes dolgait. Hirtelen a folyosó lépcsőjének nyikorgását hallottam, és a levelet ijedtemben becsúsztattam a kötényem zsebébe. Még idejében, mert a nagyságos asszony állt az ajtóban, rám meresztve vizenyős tekintetét. Kékes-szürke szemeit valami furcsa betegség támadta meg, mert hol hatalmasra nyitotta ki, hol pedig egész résnyire húzta össze, hogy jobban lásson, de okulárét nem hordott.
Olyan volt, mint az a csúnya varangyos béka, amelyik a krumplis veremben szokott áttelelni. Megborzongtam, mert eszembe jutott a béka pillantása, ahogy szembe nézett velem a minap, amikor leküldtek a verembe krumpliért. Nem voltam pedig félős, egyetlen kutyától sem rettegtem, de a csúszó-mászókat ki nem állhattam.
A békát is ezekhez soroltam, és hát hiába mondta nekem a plébános úr hittan órán, hogy minden állat Isten teremtménye, én mégis kivételt tettem köztük.
Szóval ott tornyosult az ajtóban a nagysága, és rám ripakodott:
- Julis! Azt mondtam, hogy vedd le a lepedőket a bútorokról, és szellőztess ki! Mi tart ilyen sokáig? A szakácsnő már türelmetlenül vár. Siess, egyik lábad itt, a másik ott legyen!
Megszégyenülve kullogtam ki az ajtón, de nem azért, mert a nagysága ordítozott velem, hanem mert a kötényemben még mindig ott lapult a levél, melyet már nem volt időm visszatenni az íróasztalra.
A mindig sápadt arcomon egyszerre tűzrózsák nyíltak, melyet az idős hölgy is észrevett.
- Julis! Beteg vagy? – nézett rám kikerekedett szemekkel. – Ne gyere hozzám közel, mert még elkapom!
Olyan undor ült a szemeiben, mintha legalábbis a dögkút oszló tetemeit látta volna közvetlen közelről.
- Nem, nem vagyok beteg nagysága, ne tessen megijedni! Csak megfútt a szél, amikor a piacon voltam hajnalban.
Próbáltam megnyugtatni, nehogy elbocsásson, mert azt hiszi, beteg vagyok. Hallottam a szakácsnétól, hogy az előttem itt szolgáló lányt is azért küldték el, mert tüdőbajos lett szegény. Egyik este annyira belázasodott, hogy félrebeszélt. A nagysága kihívta hozzá az orvosukat, aki azt tanácsolta, vigyék kórházba, mert fertőző. De nem oda vitték, hanem haza, a szüleihez.
Futottam le a lépcsőn, hogy lássa, kutya bajom sincs, nehogy engem is hazaküldjenek. Nem szerettem otthon lenni. Az apám engem ki nem állhatott. (sajnos későn tudtam csak meg az okát) Édesanyám pedig úgy tett, mintha nem is a lánya lettem volna, hanem egy távoli rokon, akit csak annyira kell szeretni, amennyire a szomszédok még nem szólják meg az embert. Már gyerekként is sokszor kérdeztem az okát, de senki sem adott választ rá. Folyton magamban kerestem a hibát. Igyekeztem szófogadó, jóravaló lány lenni, sokat segítettem a háztartásban, szinte egy szavam sem volt, minden este buzgón imádkoztam, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy érezzem a szeretetüket. Amikor nagyobb lettem, feladtam ezt a versenyt. Rájöttem, a győzelmem kulcsa nem az én kezemben van, sőt, lehet, hogy nem is létezik ilyen kulcs, hiába is erőlködök.
A napok nagyon lassan teltek. A kalendárium alatti régi óra, amelyik az ebédlő falát díszítette, mintha minden percben engem csúfolt volna: lám-lám, én vagyok az idő, és te nem tudsz sürgetni, bármennyire is szeretnéd.
Aztán mégiscsak eljött az a bizonyos vasárnap. A legszebb (az egyetlen) fehér kötényemet órákig vasaltam, hogy ne legyen rajta ránc, és hogy egy kicsivel szebben nézzek ki, amikor este feltálalom a vacsorát, hiszen a hosszú étkezőasztalnál már ott fog ülni András is, akit mindenkinél jobban vártam.
Szívem vadul kalimpált a mellkasomban, a lábaim nem akartak megtartani, úgy remegtek, mint a kocsonya, s a torkom beszűkült, alig tudtam nyelni.
A konyha falán lévő törött tükörben próbáltam többször megnézni magam, hátha egyre szebb leszek minden belenézéskor, de szomorúan láttam, hogy semmi sem változik. Eszembe jutott nagymamám réges-régi meséje, melyet akkor mondott nekem, amikor torokgyíkom volt, egészen kicsi koromban. Abban egy kis cselédlányt elvarázsolt egy jóságos tündér, és a végén királyné lett belőle.
Én is szerettem volna magamnak akkor egy ilyen jóságos tündért, de hiába, azt hiszem kinőttem már a mesékből.
Nem tudtam tovább ábrándozni, mert az étkező falán hangosan elütötte az óra a nyolcat. Ez volt a jel, ekkor kellett belépnem a leveses tállal, mert a nagysága nagyon adott az ilyenre. Náluk pontban nyolc órakor lehetett csak vacsorálni.
Fogtam a forró levessel teli gyönyörű porcelánt, és minden erőmet összeszedve, ajkaimat szorosan összepréselve beléptem az ajtón.
Nem mertem senkire sem nézni, főleg az asztalfőre nem, ahol tudtam, hogy András fog ülni. Emberfeletti erővel próbáltam leküzdeni lábaim remegését, amikor az asztal közepére helyeztem a tálat.
És akkor csoda történt. András megszólított.
