A hatalmas ebédlő mélybordó selyemborítású falai mintha egyszerre rám szakadtak volna. Összeszűkült a tér, és én semmi mást nem láttam magam előtt, csak András bársonytekintetét, amely érdeklődve szemlélte ijedt arcomat.
- Ki vagy Te? Még nem találkoztunk.
A nagysága felhorkant.
- Mit foglalkozol fiam a cselédlánnyal. Ő van a Zsuzsi helyett. Megírtam, hogy beteg lett, és hazavitettük.
A fiú mintha nem is hallotta volna anyja szavait, még mindig engem nézett, és várta a válaszomat. Nem tudtam, illendő lenne-e szóra nyitni a számat, mivel már a nagysága úgyis elmondta, hogy ki vagyok, de András pillantása fogva tartott.
Nem mozdultam. Néztem azokat a csodálatosan barna szemeket, és az ajkam próbáltam mozdítani, de nem engedelmeskedett. Csak álltam ott bénultan, mikor a nagysága férje, - akinek alig lehetett néha hangját hallani, - ki nem segített a megszólalásával.
- Júlia a neve. De anyád csak Julisnak hívja. Nem rég óta szolgál nálunk.
András ekkor rám nevetett.
- Julis? Nem illik rád ez a becenév. Julisnak a tenyeres-talpas parasztlányokat szokták hívni. Te sokkal törékenyebb és szebb vagy.
A nagysága majdnem félrenyelte a levest. Köhécselve szólt rám.
- Menjél már te lány a konyhába! Hozhatod a második fogást. Ne tartsd fel a fiamat!
Te meg András, inkább mesélj nekünk magadról, hiszen régen láttunk. A leveleidben olyan keveset írtál az elmúlt hónapokról.
Égő arccal, de boldogan botladoztam ki a konyhába.
Megszólított. Érdeklődött irántam. Kell ennél szebb dolog? Azt hittem, észre sem fog venni, és lám, beszélt hozzám. Hozzám, aki csak egy szürke kis egér vagyok a házban, akihez nem szokás a vacsoránál szólni. Még az sem zavarta, hogy az anyja nem tetszését fejezte ki a viselkedése miatt. Jól eső forróság járta át a testem. Szerettem. Akkor tudatosult bennem, hogy a hónapok alatt táplált érzés nem más, mint szerelem.
Az este további részében már nem foglalkozott velem, bár néha elkaptam a tekintetét, amikor a leszedett tányérokkal a kezemben visszanéztem az ajtóból.
Egész éjjel rá gondoltam. Alig tudtam elaludni. Ezerszer visszaidéztem magamban azt az egy-két mondatot, melyet nekem szánt. Nem tudom, hogy álmodtam-e róla, mert a hajnal kakasszava mindent kitörölt a fejemből. Nehezen kászálódtam ki az ágyamból. Meggyújtottam a petróleumlámpát, és tiszta kötény után nyúltam a szekrénybe, amikor hirtelen fájdalmasan kitisztult a fejem. Megláttam azt a ruhámat, amelyiknek a zsebébe pár nappal azelőtt elrejtettem az Andrásnak szóló levelet.
Ijedten vettem a kezembe. Teljesen megfeledkeztem róla. A szekrénynek azon a részén volt, amelyik felébe a szennyest tettem. Hetente csak egy napon mostam, és az, pont a mai volt.
Rémülten néztem a rózsaszínű, még mindig illatos kis levélkét.
Hogyan fogom én ezt visszacsempészni a szobájába? Mi lesz, ha András hiányolja a levelet, és esetleg keresni fogja? A nagysága rá fog jönni, hogy más nem vihette el, csak én, hiszen rajtam kívül nem járt más a szobájában.
A félelemtől hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Összegörnyedve ültem le az ágyamra, még mindig a levelet szorongatva kifehéredett ujjaim között.
Csak néztem, néztem, és a következő pillanatban, mintha nem is a saját akaratomat teljesítettem volna, hirtelen feltéptem. Nem törődtem előbbi ijedségemmel, sietve kihajtogattam az írást, és szinte faltam a betűket.
„Drága Andrásom!
Annyira várom már a napot, amikor újra találkozhatunk. Olyan régen láttalak. Annyit álmodtam rólad. Édesanyád biztosított róla, hogy nem felejtettél el, még akkor sem, ha levelet nem írtál. Azt mondta, nagyon elfoglalt vagy a Katonai Akadémián, és nincs rá időd. Remélem, tényleg csak ez az oka.
Édesapám már szervezi az eljegyzési bálunkat. Szüreti bálként fogjuk kiküldeni a meghívókat, hogy a rokonaink és barátaink kellően meglepődjenek, amikor bejelentjük. Annyira boldoggá tesz a tudat, hogy nemsokára a feleséged lehetek.
Ha megérkeztél, azonnal utazz le hozzánk, hogy találkozhassunk végre.
Nagyon várlak.
Szerető Lídiád.”
Megkövülten olvastam a sorokat. Andrásnak mennyasszonya van? De hát miért lepődök meg ezen? És egyáltalán miért fáj mindez, hiszen tudhatom, hogy én nem remélhetek semmit, hiába lángol a szívem érte. Én csak egy szegény cselédlány vagyok.
Azt hiszem akkor értettem meg először, hogy ember és ember között mekkora különbség lehet. Hogy a pénz, a gazdagság mekkora választóvonal. Addig a pillanatig természetes volt számomra, hogy vannak a gazdagok, és vannak a szegények. Az Isten így rendeltette. De miért? Miért él az egyik ember gondtalanul, földi javakban dúskálva, és miért szenved a másik, alig előteremtve a betevő falatját?
A templomban azt hirdeti a plébános, hogy Isten előtt egyenlők vagyunk. Hogyan lehetünk egyenlők, amikor pont Ő teremti a gazdagot és a szegényt. Miért kell nekem születésem percétől fogva az élet rosszabbik oldalán élnem? Ez nem igazság.
Mérhetetlen dühöt éreztem. Régebben, talán egyszerűen csak sírva fakadtam volna ezen, de most hatalmas erőt éreztem magamban, hogy ezen változtassak. Sejtelmem sem volt még, hogy hogyan, de tudtam, nekem más életet rendelt a sors, csak éppen rá kellene találnom arra az ösvényre, amelyik kivezet ebből a szegény létből.
Gondolataimból a szakácsné kopogása riasztott fel. Az ajtómon kopogott, majd benyitott.
- Julis! Elaludtál? Már régen a piacon kellene lenned. Rengeteg dolgot kell venned, mert vendégeink érkeznek ebédre. Mit ülsz még mindig itt?
A levél még mindig a kezemben volt. Féltem, hogy esetleg rákérdez, hogy mit olvasok, ezért azonnal elfordultam, összegyűrtem, és a szennyesek közé rejtettem.
Most már nem tudom visszavinni. András már nem olvashatja el a neki szóló szerelmes sorokat. Megnyugodtam, és ez a nyugalom valahogy erőt adott.
Akkor, ott, végérvényesen megváltoztam.
Eltűnt az emberek előtt meghunyászkodó, a sorsnak teljesen kiszolgáltatott cselédlány, és helyette egy emberibb életre vágyó, és ezért tenni is akaró nő állt fel a töredezett priccsről, s lépett ki a nyiladozó hajnal friss levegőjére.
Attól a naptól kezdve figyeltem az embereket. Tudni akartam, hogyan lehetne javítani a sorsomon. Látni szerettem volna a lehetőségeket.
A piac sarkán álló rikkancs furcsa dolgokat kiabált, hogy Sarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinándot, s az emberek szinte rávetették magukat, hogy kaphassanak a legújabb hírekből. Én is vettem egy újságot, bár azt sem tudtam, hol lehet az a Sarajevó, és csak sejtettem, hogy ki lehet Ferenc Ferdinánd.
Még soha sem olvastam újságot. Belegyömöszöltem a kosaramba, a sárgarépák és saláták közé, és siettem haza, hogy mielőbb elrejthessem a szekrényembe, hogy aztán este, ha már mindenki nyugovóra tér, elolvashassam, hogy mi történt a nagyvilágban. 1914. június 29.-e volt.
Mindez annyira lekötötte a gondolataimat, hogy szinte el is felejtettem Andrást, pedig minden ő érte történt. Vagy már ehhez nincs is semmi köze? Egyszerűen a szegény cselédlány egyszer csak öntudatra ébredt?
Mire megérkeztem bevásárlásból, addigra a ház egy megbolydult méhkaptárra emlékeztetett. Idegen férfiak ültek a nappaliban, és szivarfüstbe burkolózva, egymás szavába vágva beszéltek a történésekről. András is köztük volt. Gondterhelt képpel hallgatta őket. Valamiféle harci készülődésről beszéltek. Latolgatták az események lehetséges következményeit. Látszott rajtuk, hogy ez nagyon fontos dolog az életükben. Mialatt kávét és teát szolgáltam fel nekik, hegyeztem a fülemet, hátha meghallok valamit, ami számomra is fontos lehet.
Hogy miért? Magam sem tudtam. Mi változhat ezzel, az én életemben? Hiába történtek meg, amik megtörténtek, én akkor is csak a Julis leszek, a cselédlány.
András, bármennyire is fájt, nem foglalkozott velem. Szinte meg sem látott.
Továbbra is gondterhelt képpel közlekedett a házban. Nap mint nap megjelentek náluk azok az idegen emberek, és a könyvtárszobában hosszú órákig beszélgettek.
A feszültség tapintható volt. Ott ült az emberek szemében, kiejtett mondataikban.
Féltek. Ez furcsa volt számomra. A gazdag emberek is tudnak félni? De hát mitől?
Nem értettem én ebből az egészből semmit, csak azt, hogy meggyilkolták azt a Ferenc Ferdinándot.
A nappalok is egyre forróbbak lettek, akárcsak az emberek hangulata. Éjszaka nyitva kellett hagynom a kis szobám ajtaját, mert a bent megülő melegtől szinte még lélegezni sem tudtam. Hánykolódtam csak az ágyamban, átizzadva a pendelyemet.
Talán már éjfél is elmúlhatott, amikor felkeltem, kiosontam a kertbe, s leültem egy padra. A levegő még meleg volt, de az éjszakát megajándékozta egy kis felfrissüléssel a folyó irányából érkező szellő. Még mindig hálóingben voltam, de ez egy cseppet sem zavart, mert a házban csönd volt, mindenki aludt már. Élveztem a szellő játékát, ahogy meglebbentette derékig érő hajamat, melyet most nem kellett kendővel eltakarnom. A telihold bevilágította a kertet, és sejtelmes ezüstbe öltöztette a tujákat, melyek, mint strázsát álló katonák álltak a kert szélein.
Ahogy ott ültem gondolataimba merülve, szinte a semmiből egyszer csak mellettem termett András. Fesztelenül leült mellém a padra. Annyira megijedtem, hogy azonnal felpattantam, és már futottam volna befelé, a ház felé, amikor elkapta a karomat.
- Ne menj el, Júlia! – mondta olyan szomorú hangon, hogy a szívem szakadt meg a hallásában. Még mindig fogta a karomat. Puha, mégis férfias keze volt.
- Vigasztalj meg engem! – szólalt meg újra, mialatt közelebb húzott magához, le a padra. Meg sem mertem mukkanni. Mit tegyek? Mivel vigasztaljam meg? És mitől kell egyáltalán megvigasztalnom?
