Bányai Tamás
A házmester éjszakája
Egy Csepel teherautó állt meg a bérház előtt. Csopár Antalt megijesztette a fékcsikorgás. Az elmúlt napokban nemigen járt autó az utcában. Rosszat sejtett, mint amikor délelőtt három orosz tank dübörgött végig a ház közelében. Félelme akkor alaptalannak bizonyult. Odament az ablakhoz, a vastag csipkefüggönyt résnyire elhúzva kinézett.
Odakint már sötétedett, a szomszédos ház előtt álló utcai lámpa gyér fényénél nem tudta kivenni az arcokat, csak alakokat látott. Négy ember ugrott le a teherautó platójáról, kettő a vezetőfülkéből szállt ki. Egy kivételével mindegyiknek géppisztoly lógott a vállán. A fegyvertelen, lódenkabátba burkólózó szikár ember, aki a sofőr mellől lépett a járdára, elindult a kapu felé. Középkorú férfi volt, idősebb a többieknél.
Csopár Antal nem tudta mitévő legyen. A kapu nincs bezárva, szabály az szabály, kapuzárás csak este tizenegykor van. Néhány lakó ugyan harciasan követelte, hogy az eseményekre való tekintettel nappal is tartsa zárva a kaput, de a többség lehurrogta őket. Sokan a lakók közül ott gyülekeztek a kapualjban, hírekre várva leskelődtek, páran kimerészkedtek az utcára is, izgatottan várva bárkit, aki messzebbről jött és a szemtanú élménybeszámolójával szolgálhatott. A rádió adásain nem lehetett eligazodni, a legtöbb embernek csak sejtelme volt arról, hogy mi történik a városban. Páran azok közül, akik a kapu zárvatartását szorgalmazták, levonultak az óvóhelyre, mintha legalábbis bombatámadás fenyegetett volna. Alkonyatra a kapu alatt ácsorgók is eloldalogtak lakásaikba. Ki tudja, kinek milyen félnivalója volt.
A szikár férfi harmadmagával eltűnt a kapualjban, társai a kapu előtt helyezkedtek el. Egyikük leemelte válláról a géppisztolyt, lövésre készen marokra fogta. Mellette egy egészen fiatal ember, majdnem gyerek, a fának támaszkodott, és kíváncsi pillantásokkal bámészkodott körbe. A gépkocsi vezetője a fülkében maradt, a letekert ablakon át unott ábrázattal figyelte a házat.
Kopogtak az ajtón. Csopár Antal ellépett az ablaktól. Egy bátorító pillantást vetett a feleségére, aki riadtan a sarokba húzódott.
- Nem tudom mit akarnak - mondta -, de nekünk nincs mitől félni.
Nem hangzott valami biztatóan. Csopár éppen úgy félt, mint a felesége. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mitől, de félt.
Végigment a keskeny szobán, a konyhában felkapcsolta a villanyt. Félig kitárta a bejárati ajtót, remegő hangon kérdezte:
- Mi tehetek az urakért?
Az ajtóban álló szikár férfi rideg, színtelen hangon mondta:
- Jámbor Béla ebben a házban lakik, ugye?
- Igen - felelte Csopár Antal -, az ötödik emeleten, éppen felettünk
- Gyerünk - szólt a lódenkabátos a társaihoz, akik azonnal megindultak a lépcsőház felé.
Csopár Antal becsukta és kulcsra zárta az ajtót. Visszatért a szobába. Felesége még mindig a kopott fotelben ült, egy régen félbehagyott kézimunkával bíbelődve. Kérdőn nézett a férjére, aki egy mozdulattal jelezte, hogy maradjon csendben.
Az emeletről dörömbölés hallatszott. Szinte ezzel egyidőben hallotta a csattanást. Mint amikor egy tele zsákot a földhöz vágnak. A csattanás az utcáról hallatszott. Csopár Antal odament az ablakhoz, s az ablakkeret védelme mögül kinézett.
Egy alak feküdt a betonjárdán, bal karja a teste alá ficamodott, ernyedt pózban elcsavarodó fejét a járdaszegélynél álló fának támasztotta. A fa mellett ott állt a kamaszképű, rémülten a csodálkozástól. A sofőr kiugrott a vezetőfülkéből, s a másik két géppisztolyossal együtt odarohant. Egyikük, mintegy védelmezően elrántotta a fiatal fiút, aki gépiesen tántorgott arrébb.
A lépcsőházból sietős léptek zaja hangzott. A lódenkabátos férfi, nyomában fegyveres társaival odasietett a többiekhez. Tanakodtak valamit, aztán az egyik hátára fordította a mozdulatlanul fekvő alakot. Csopár Antal felismerte a véres, eltorzult arcot. Jámbor Béla volt.
A lódenkabátos újfent elindult a kapu felé. Csopár, mintha ráérzett volna, hogy a férfi őt fogja keresni, már az ajtóban várta. A szikár ember most egyedül állt az ajtó előtt. A fejét csóválta.
- A lakójuk kiugrott az ablakon. A marha. Holott a fene sem akarta bántani. Lett volna néhány kérdésünk hozzá - hadarta a férfi, aztán legyintett -, de most már késő. Na mindegy. Elvisszük, nem hagyjuk itt magának a kirakatban.
A lódenkabátos köszönés nélkül távozott. Mire Csopár Antal visszatért az ablak mögötti leshelyére, a fegyveres férfiak már feldobták a holttestet a platóra. A teherautó nehézkesen indult el a Duna felé.
*****
Csopárék idősebb emberek voltak, beérték kevesebb alvással is. Az asszony zárta a kaput, s engedte be az éjszaka hazatérő lakókat. A férfi korán feküdt, korán kelt. Reggel öt órakor ő nyitotta a kaput, seperte fel a járdát.
Csopárné ébren bár, de már ágyban volt, amikor megszólalt a kapucsengő. Magára kapta pongyoláját, s kibotorkált a kapuhoz, amelynek boltíve alatt két idegen férfi állt. Az egyiken karhatalmista egyenruha, a másikat szövet télikabát, meleg sál, kalap védte a januári hidegtől. A kalapos csak annyit mondott:
- Magukat keressük - és már tuszkolta is maga előtt a lassú járású, beteges lábú asszonyt. A férfi szükségtelennek tartotta a bemutatkozást vagy kilétük igazolását. A karhatalmi egyenruha önmagáért beszélt.
A konyhába lépve az egyenruhás rászólt az ijedtségtől reszkető asszonyra:
- Hol a férje?
Csopár Antal álmosan, a meglepetéstől hunyorgó szemmel jött ki a szobából. Az egyenruhás a bejárati ajtónál állva rögtön a lényegre tért.
- Októberben az ellenforradalmárok ebben a házban megölték az egyik bajtársunkat. Jámbor Béla alezredes elvtársat. Emlékszik rá?
Csopár némán bólintott. Az asszony félig férje mögé húzódva, a kezeit tördelte.
- Kik voltak? - kérdezte most a civil ruhás durván. Aztán válaszra sem várva néhány fényképet helyezett az asztalra.
- Jól nézze meg ezeket. Felismeri valamelyiket?
Csopár lehuppant a hokedlire. Hosszasan vizsgálta a képeket.
- Nem. Azt tudom, hogy október huszonnyolcadika volt, vasárnap. Sohasem felejtem el azt a napot. De már sötét volt, és az egész olyan gyorsan történt. Csak kettőre emlékszem, egy pattanásos képű gyerekre, meg egy beesett arcú, sovány férfire, aki a vezérük volt. Őket valószínűleg felismerném. - A képekre bökött. - De ezek közül egyik sem az.
- Rendben van. Csak erőltesse meg az agyát. Még fog hallani rólunk!
Ahogy jöttek, olyan gyorsan el is viharzottak. Csopár és felesége szótlanul, kétségbeesetten kavargó gondolatokkal a fejükben bújtak vissza az ágyba. Néhány perc múlva megint megszólalt a kapucsengő. Ezúttal Csopár ment kaput nyitni. Egy régi lakó érkezett haza pityókás állapotban, szerelmetesen vigyorgó nővel a karján. Csopár alig titkolt bosszúsággal engedte be őket. Odakísérte a párt a liftajtóhoz, de szokása ellenére nem ment fel velük a liften. A férfi, még mielőtt beszállt a liftbe, egy forintos érmét nyomott a házmester markába.
Csopár magában dünnyögve tért vissza a házmester lakásba.
- Nem tudom mit képzelnek ezek! Kiszúrják a szemem egy forinttal, és közben fogalmuk sincs arról, hogy mi mindenen kell keresztül mennem miattuk.
