- Kérem, asszonyom! Vegye egyenletesebben a levegőt! A babának is jobb lesz. Nem szabad idő előtt kifáradnia, mert nem marad ereje a végére.
A szülésznő sokadszorra ismételte a mondatokat, de mintha a vajúdó nő nem is értené a szavait. Lihegve, fujtatva vette a levegőt. A fájások egyre gyakrabban jöttek. Az erős görcsöknél eltorzultak arcvonásai. Nem sírt, nem jajgatott, csak száját szorosan összepréselve próbált túljutni az egyre erősödő fájdalmon. Hol visszatartotta, hol szaporábban vette az éltető levegőt, melyet most szinte alig akart befogadni a tüdeje. Haja csapzottan terült el a hófehér párnán. Szemei mereven nézték a fali órát, mintha csak az idő múlásától várná kínjai megszűntét.
- Ez az első szülése? – próbálta szóra bírni páciensét a halványzöld műtősruhában körülötte szorgoskodó szülésznő.
A nő szeretett volna bólintani, de az újra és újra jelentkező fájdalom a mozdulatot megszakította. Kezeit a hasára szorította és hangtalanul szenvedett tovább.
- Nem kell félnie, hamar meglesz a baba, higgye el. Mire hazamegy a kórházból, már nem is fog emlékezni erre az éjszakára. – nyugtatta a kismamát.
Ránézett ő is a faliórára, majd felvette a szülőszoba telefonját.
- Doktor úr! Kérem, jöjjön gyorsan! – beszélt halkan. Megvárta a választ, majd a kagylót visszatéve az ágy mellé lépett. Megtörölte a nő izzadságtól csillogó homlokát, és együtt érzően megszorította a kezét.
- Mindjárt itt lesz az orvos, és kap infúziót, hogy könnyebben megkezdődjön a szülés. Ez a kis jövevény ugyancsak megszenvedteti az anyukáját. – próbált könnyed hangon beszélni, hogy betege ne vegye észre aggodalmát.
- Nagyon fáj! – nyögte ki a szavakat, hosszú idő után először megszólalva.
- Tudom, kedvesem! Sajnos ez a természet rendje. Kérhette volna az epidurális fájdalomcsillapítást, akkor nem érezne semmit. Nem is értem, miért nem választotta ezt a megoldást.
- Nem akartam, hogy a kisbabámnak valami baja legyen. – nyögte ki a választ.
- Ugyan már! Miért lenne baja. Nagyon sokan szülnek így.
Az ágyon fekvő nő csak a fejét ingatta. Nem tudta senki meggyőzni arról, hogy ne a hagyományos szülést válassza. Nagyon félt. Nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy gyermeke nehogy betegen szülessen. Terhessége első pillanatától meg volt ez a rossz érzése.
- A férje kint van várószobában? – nézett kérdőn az asszonyra.
- Nem. Nincs. – válaszolt erőtlen hangon.
- Hogy-hogy? Nem is tudja, hogy behozta a mentő?
A szülésznő megrökönyödve vette fel újból a telefonkagylót.
- Miért nem szólt? Mondja a számot! Felhívom.
- Nem lehet. Nem élünk együtt.
- Nincs senkije, akit értesíthetnék? – fordult csodálkozva az ágy felé, de nem kapott választ.
Nyílt a lengőajtó, és az ügyeletes szülész orvos lépett be rajta, kissé gyűrött ábrázattal. Valószínűleg ledőlt aludni az előző szülés után. Félrevonta a nővért, és úgy kérdezte, hogy mi történt az elmúlt órák alatt. Meghallgatta a baba szívhangját, megvizsgálta az asszonyt, majd azonnal értesítette telefonon a műtő személyzetét, hogy pár perc múlva érkezik egy beteggel, akinél császármetszéssel kell világra segíteni a magzatát.
Gréti mélyen aludt még, amikor a hajnal bontani kezdte rózsaszín szirmait. A reluxák rései között törtek utat maguknak, s a halványkék falakon megtörve, a szivárvány színeire estek szét. A jázmin illatú levegő párás volt és meleg. A nyár kezdte kiszorítani már a tavaszt, pedig még csak május közepén tartott a naptár. Távolból gyereksírás törte meg a csendet.
A lány felriadt a hangra. Nem tudta, hol van, mi történt vele. Próbálta előkutatni agytekervényeiből az emlékeket. Pár másodperc múlva szinte beléhasított a felismerés: kórházban van. Ösztönösen hasára tette a kezét. Megdöbbent, amikor a kerekded pocakot nem találta. Helyette kötést érzett, és éles fájdalmat, ahogy a keze hozzáért a takarón keresztül.
- Úristen! Mi történt velem? – nyöszörögte.
Lassan kúsztak elő fejéből a gondolatok. Egyre tisztábban kezdett emlékezni rá, hogy nemrég még a szülőszobában szenvedett.
- Megszületett a gyermekem? De hol van? Miért nincs itt velem, és miért nem emlékszem semmire?
Pánikszerű félelem hatalmasodott el rajta. A teste remegett, hideg veríték borította homlokát, s fogai vacogva verődtek egymáshoz. Minden tagja fájt, de erőt vett magán, felült, és hosszan megnyomta az ágy melletti csengőt. Óráknak tűntek a másodpercek, amíg nyílt az ajtó, és egy ápolónő lépett be a szobába.
- Fájdalmai vannak, asszonyom? Azért csengetett?
- Nem. De igen. – válaszolta zavarodottan. – Kérem, mondja el, mi történt? Megszületett a kisbabám? Miért vagyok egyedül? Nem kellene itt lennie neki is velem? – hadarta szinte egy szuszra.
Az ápolónő tanácstalanul nézett a nőre. Nem az ő feladata volt, hogy elmondja a komplikációkat, ami miatt a szülést császármetszéssel kellett befejezni.
- Azért nem emlékszik semmire, mert elaltatták. De mindjárt bejön a doktor úr, és elmond önnek mindent. – válaszolta, s szinte futva hagyta el a kórtermet.
Gréti arcából kiszökött a vér. Szemei előtt megjelentek azok az álomképek, amelyek terhessége alatt gyötörték éjszakáról éjszakára. Hatalmas vértócsát látott, s benne egy élettelen kis testet, a gyermekét. Zokogva, erőtlenül hanyatlott vissza a párnára.
Az orvos komor arccal, csendesen nyitotta az ajtót. Hangtalanul közeledett a görcsösen síró asszony felé. Az ágy mellé húzott egy széket, megfogta Gréti jéghideg kezét, és megpróbálta csitítgatni.
- Meghalt? – kérdezte az anya, de már választ sem várt.
A férfi szomorúan bólintott.
- Sajnos már nem tehettünk érte semmit. A köldökzsinór rátekeredett a nyakára, és nem engedte, hogy megszülethessen. Minél közelebb ért a szülőcsatornához, annál jobban szorult a nyakán. Már a császármetszés sem segíthetett. Kisfiú volt. – fejezte be lehajtott fejjel.
Gréti hirtelen elcsendesedett. Szemei égtek, de már egy könnycsepp sem tudott kibuggyanni belőlük. Mereven nézett maga elé.
