Ez a reggel más volt, mint az eddigiek. Még a madarak is mintha szebben és hangosabban énekeltek volna. Minden zajt elnyomtak csivitelésükkel. A nap csak erre várt. A szürke eget rózsaszínre festve araszolt felfelé a horizonton. Gréti gőzölgő kávéval kezében nézte ezt a természeti csodát, amit az utóbbi hónapokban meg sem látott. Lelke szomjazta a szépet és a nyugalmat. Mint egy pillangó, aki kiszabadult a fogságból, gondolatai szárnyán újra kezdte az életet.
A szerkesztőségben, a kollégái örömüket fejezték ki, hogy végre szemeibe visszatért a csillogás, és mozdulatai is felélénkültek. Már nyoma sem volt arcán a szomorúságnak, újra a régi, kedvesen mosolygós lány nézett vissza rájuk.
Amikor otthagyta az újságot, a rovatot – amelyet addig ő írt -, átadták másnak. Kicsit félt, hogy nem lesz állandó munkája a lapnál, ezért feszengve ült a főszerkesztőnővel szemben.
- Nagyon örülök, hogy újra munkába állsz. – nézett rá szeretettel főnöknője, aki koránál fogva az anyja is lehetett volna. – Szeretném, ha egy új sorozatot indítanál útjára. Nagyon sok olvasó kérte, hogy ne csak azokról a hírességekről írjunk, akik a film, vagy a média világában élnek, hanem azokról a mindennapi hősökről is, akikre kicsit félistenekként tekintünk mindannyian.
Sylvia, a főszerkesztőnő egy kis hatásszünetet tartott. Gréti kíváncsian várta a folytatást.
- Nem csigázlak tovább: orvosokról, mentősökről, tűzoltókról írj riportsorozatot!
Természetesen nem csak a munkájukról, hanem róluk, mint emberekről, akik ugyanúgy élik a napi gondokkal teli életüket, csak éppen a munkájukkal másokat mentenek meg. Lehet, hogy egy kicsit fennkölten fogalmaztam, de te azért ne tedd. Próbáld meglátni azt, ami őket is szomorúvá vagy éppen vidámmá tesz. Nem azt akarom, hogy rombold le a mítoszt, ami körüllengi őket, hanem éreztesd, hogy a felelősségteljes munka ellenére ugyanolyan esendők, mint mi mindannyian! Keresd meg a hibájukat is, ne csak az erényeiket!
Sylvia meggyújtotta cigarettáját, amelyet addig a kezében forgatott, majd folytatta:
- De nem akarlak befolyásolni a cikkek megírásában, teljesen rád bízom. Biztos vagyok benne, hogy kitűnő munkát fogsz végezni. Én személy szerint imádom az írásaidat, és ha nekem ez a véleményem, akkor az olvasók sem fognak csalódni. – zárta le monológját mosolyogva.
- Az asztalod, és a számítógéped természetesen ugyanott vár, ahol pár hónappal ezelőtt hagytad. Még a jegyzeteid is ott sorakoznak a fiókodban. Nem engedtem, hogy elpakolják. Tudtam, hogy hamar összeszeded magad, és újult erővel látsz majd neki a munkának. Bíztam benne, hogy ez a nap is eljön. Lehet, hogy nem is sejted, de én jobban ismerlek már, mint te saját magadat.
Szeretettel nézett Grétire, akinek a szíve összeszorult, ahogy hallgatta Sylviát. Eddig is érezte, hogy kedveli őt, de nem is gondolta volna, hogy ennyire szívén viseli a sorsát.
A főszerkesztőnőnek nem született gyermeke. Első férje azért hagyta el, mert kiderült, hogy az asszony nem tud megfoganni. Egy ritka betegségben szenvedett. Második férje pedig nem akart gyermeket. A külső szemlélő azt hihetné, hogy a főszerkesztőnő ennek ellenére boldog, de Gréti tudta, ez csak féligazság. Amikor kiderült, hogy állapotos, és hogy Patrik elköltözött, éppen Sylvia volt az, aki biztatta, ne is gondolkodjon azon, hogy elveteti. Szülje meg, mert ki tudja, az élet ad-e majd újra esélyt. Ő is nagyon szomorú volt a történtek miatt.
A város központjában, egy huszonnégy emeletes irodaház legfelső szintjét foglalta el az újság szerkesztősége, csodálatos kilátást engedve ablakaiból, a nézelődő szempároknak. Gréti sokszor figyelte az alatta elterülő nyüzsgő forgatagot, amelyben az embereket csak miniatűr, mozgó, színes pontoknak, az elsuhanó járműveket pedig pici játékoknak vélt. Ha szép, verőfényes volt az idő, a tengerig láthatott.
A végeláthatatlan kékség nyugalommal töltötte el. Legjobb gondolatai is olyankor jöttek elő, amikor a víz csillogásán felejtette szemét. Szinte elvarázsolta.
Szerencséjére, vagy inkább a főszerkesztőnő nagylelkűségének köszönhetően, egyedül neki volt külön szobája. A többiek egylégterű, hatalmas csarnoknak is nevezhető teremben voltak kénytelenek összeszedni a gondolataikat.
Elégedetten telepedett le íróasztalához. Bekapcsolta a számítógépét, és megpróbálta végiggondolni, amit Sylviától hallott. Tetszett az ötlet, hogy olyan emberekről írjon, akiket ő is mérhetetlenül csodál. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, minek is nevezte főnöknője leendő riportalanyait. Félistenek. Igen, ez tényleg találó kifejezés.
Neki pedig ezekről a hétköznapi hősökről kell olyan dolgokat megírni, amelyek közelebb hozzák őket a való világhoz, anélkül, hogy mítoszukon csorba esne.
- Nem könnyű, de izgalmas. – gondolta. - De kivel is kezdjem? Olyan embert kell találnom, aki az első cikket elindítva a lehető legpozitívabb képet alkotja arról a társadalomról, akiket képvisel. Orvos legyen, vagy tűzoltó? Esetleg helikopteres mentős? Hogyan válasszak? Mi alapján? Férfivel, vagy nővel kezdjem? Rengeteg kérdés kavargott a fejében.
- Megvan! – kiáltott fel örömmel. – Lili éppen tegnap mesélte, hogy a nevelőapja testvére orvos. Megpróbálok tőle információkhoz jutni, hogy kit érdemes felkérni a riportra. Lehet, hogy éppen vele kezdem, hiszen valami rangos külföldi ösztöndíjat nyert el, pedig még egészen fiatal.
Ettől a gondolattól egyből vidámabb lett, és hatalmas energiával vetette bele magát azonnal a munkába.
- Hoppá! De Lilit hogyan fogom elérni, hiszen sem a vezetéknevét, sem a telefonszámát nem tudom?
Egy pillanatra lebiggyedt szépívű kicsi szája. Aztán, mint egy villámcsapás, futott át agyán a megoldás: ha kisétál a temetőbe, talán a gyermeke sírjánál megtalálja a vezetéknevet. Igaz, hogy amikor találkoztak, még nem volt emléktábla a friss hanton, de hátha már az óta rátették, és akkor már könnyebb dolga lesz. Nem is tépelődött ezen sokáig. Kifordult az ajtón, és a lifthez sietett. Az új kollégák, akik még csak hírből ismerték, fél szemmel figyelték, ahogy nagy igyekezetében véletlenül lesodort egy köteget a próbanyomatokból, amelyek egy félreeső asztalon hevertek, a lift közelében. Elnézést kért, bár nem igen érdekelte most mindez. Minél hamarabb ki akart érni a temetőbe.
Nem érzett szomorúságot, amikor átlépte a kaput. Most nem a könnyeit jött hullatni, hanem dolgozott. Ezen a gondolaton egy kicsit elmélázott. Nem is remélte pár nappal ezelőtt, hogy ilyen gyorsan át tud majd állni. Újra az, az örökmozgó fruska volt, aki, minden energiáját beleadja a munkába.
Már messziről látta, hogy szerencséje lesz, hiszen a kisfia sírja mellett ott állt az emléktábla, rajta a névvel. Egyszerű, fehér márványlapocska volt, rajta aranyozott betűkkel: Robin Hart. Így talán nem lesz nehéz Lilire ráakadnia. - De a Hart, nem lehet esetleg az apa neve? – tűnődött el. – Mi van, ha Viktor hivatalosan is vállalta a gyermeket? A lány elmondása alapján nagyon valószínű. Megvakarta a fejét, mint kiskorában, amikor nem tudott egy-egy matematika példát megoldani. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy tűt akarna megkeresni egy hatalmas szénakazalban.
Csüggedten megsimogatta kisfia fejfáját.
- Látod, ma nem csak Hozzád jöttem, de az életnek mennie kell tovább, nem tehetünk semmit ellene. – suttogta.
Visszaérve az irodába, a telefonkönyvet böngészte. Nem sok jót ígért, ahogy belelapozott. A városban több mint hetven embert talált ezzel a családnévvel.
Sajnos azt nem tudta, hogy Lili hol lakik, ezért nem jutott előbbre. Csak abban reménykedhetett, hogy a lány újból jelentkezik, vagy összefutnak még egyszer a temetőben.
- Ez így elég bizonytalan. – mondta ki gondolatai összegzését félhangosan.
- Mitől vágsz ilyen fancsali ábrázatot? – kérdezte egy ismeretlen férfi az iroda ajtajából rábámulva.
Gréti észre sem vette, hogy siettében nem zárta be maga mögött.
- Gabriel Reed vagyok, és a sport osztályon dolgozom. Én már sok jót hallottam rólad, de te még nem ismerhetsz. – próbált bemutatkozni, a hívatlan látogató.
- Szervusz. Segíteni szeretnél, vagy csak szimplán bámészkodsz ott az ajtóban? – kérdezte mosolyogva Gréti a magas, megnyerő külsejű férfitől.
- Nagyon szívesen segítek, ha tudok. Most adtam le az anyagomat a tördelőknek, úgy hogy szabad vagyok, mint a madár. Egyébként is szabad. – kacsintott rá a lányra sokat mondóan. Hosszú, barna, hullámos haját, melyet egy vékony bőrdarabbal kötött meg hátul a nyakában, gyerekesen a szeme elé húzta.
- Na, álljon meg a menet! Most kollégaként jöttél, vagy udvarlóként? Mert az előbbit szívesen beengedem a rezidenciámba, de az utóbbi széles ívben kerüljön, ha jót akar.
Tekintete azonnal megváltozott. A mosolygós szemek egyszeriben szúrós nyilakat kezdtek lövellni a betolakodó felé.
- Jaj! Ne nézz így rám, mert ettől a tekintettől azonnal szívrohamot kapok. Nem szoktam kolléganőket enni, még akkor sem, ha történetesen tényleg ennivalóak.
- Ebből tényleg elég. Ha nem vetted volna észre, én itt dolgozom, és nem érek rá flörtölni.
Gréti ebben a pillanatban, legszívesebben megfojtotta volna kollégáját egy kanál vízben. Egyáltalán nem hiányzott neki egy szépfiú, aki egy új lányt látva azonnal kidobja a hálóját. Ő bizony nem az a fajta, akit bókokkal le lehet venni a lábáról.
Különben sem volt jó hangulatban.
A férfi szótlanul nézte, majd belépett az irodába, behúzva maga mögött az ajtót.
- Ne háborúskodjunk, már az elején! Úgy látom, rosszul kezdtem a bemutatkozást. Nem találtam meg a legmegfelelőbb időpontot és hangnemet, ha jól sejtem.
- Ami igaz, az igaz. Nem vagyok feldobva, de te erről nem tehetsz. Ne haragudj, hogy ilyen morcosan fogadtalak. – enyhült meg a lány.
Gréti magában elismerte, hogy Gabriel nem csak helyes férfi, hanem valójában egészen szimpatikus. Hiszen tényleg nem tudhatta, hogy milyen hangnemet kell megütnie vele szemben elsőre. Talán úgy gondolta, hogy egy kicsit vidámabbá teszi őt, látva a kétségbeesett tekintetét. Most már tényleg sajnálta, hogy ilyen gorombán válaszolt.
- Tegyük hát hivatalossá a bemutatkozást! – nyújtott békejobbot a férfi felé. – Gréti Hogan vagyok, bár ezt, ezek szerint már te is tudod. – remélte, ezzel sikerül helyrehozni az előbbi illetlen viselkedését.
- Így már tényleg jobb. – fogta meg a feléje nyújtott kezet a férfi. – Milyen pici és puha a kezed. Jó megérinteni. – mondta, de mint aki azonnal meg is bánta a hirtelen kiejtett szavakat, azonnal elengedte a lány kezét, és bocsánatot kérő arckifejezéssel hozzá tette.
- Ezt most nem bóknak szántam, csak egyszerűen kijött belőlem. Sajnos sokszor elfelejtem, hogy a gondolataimat nem kell azonnal szavakba öntenem.
Gréti elmosolyodott.
- Ezzel én is így vagyok. Úgy látom, egy dologban már biztosan hasonlítunk. Mióta dolgozol itt? – próbálta más felé terelni a beszélgetést.
Gabriel mélybarna szemei azonnal csillogni kezdtek a lány érdeklődését látva.
- Lassan egy éve.
- Nem értem. – rázta meg a fejét Gréti. - Akkor még itt dolgoztam. Hogy-hogy nem ismerlek?
- Azért nem találkozhattunk, mert az első három hónap, számomra próbaidő volt. Otthon írtam a cikkeimet, és csak utána kaptam helyet itt az irodában. Akkorra te már nem dolgoztál bent. A többiek azt mondták, hogy babát vársz, és külsősként folytatod.
Gréti erre nem válaszolt. Nem akarta elmesélni életének ezt a szomorú szakaszát. Remélte, Gabriel nem hozza szóba, hiszen ha már hallott róla, akkor ismerheti a történetét.
A férfi olvasott a gondolataiban.
- Milyen témán dolgozol? – kérdezte.
A lány hálásan nézett vissza rá. Érezte, Gabriel pontosan tudja, mi zajlott le pár másodperc alatt benne, amikor érintőlegesen a terhességéről is szó esett.
- Sylviától kaptam egy új sorozatot. – válaszolta - Orvosokról, mentősökről, tűzoltókról kell riportot készítenem, egy kicsit másként, mint ahogy azt eddig megszokták az olvasók.
Miközben beszélt, leült az íróasztalához. Gabriel tanácstalanul nézett körül.
- Nyugodtan ülj le a vendégszékre! – mutatott egy kényelmes bőrfotelre.
- Köszönöm. – bólintott a férfi, és közelebb húzta a lány íróasztalához, mielőtt beleült volna. - Mit értesz azon, hogy egy kicsit másként? – kérdezte.
- Az én megítélésem szerint, Sylvia arra gondolt, hogy az embert hozzam közelebb az olvasókhoz, ne a hivatását végző félistent. – mosolyodott el, amikor ezt a hasonlatot ő is kiejtette a száján.
Gabriel szélesen vigyorgott.
- A mindennapok Herkulesei?
Gréti ámulva nézett rá.
- Máris sokat segítettél. Akaratlanul is címet adtál a sorozatnak. Ez tényleg tetszik. A mindennapok Herkulesei. – ízlelgette a szavakat hangosan a lány.
- Ha már én lettem a keresztapa, nem ünnepelhetnénk meg ezt egy kávé mellett ma este?
Gréti hangosan felkacagott: - Te aztán rámenős vagy, de legalább kedvesen. Rendben. Megünnepelhetjük, úgy sincs más programom. De a kávét váltsuk le inkább egy vacsorára, mert már elég későre jár, és én még nem ettem semmit.
- Az irodaház földszintjén van egy hangulatos kis étterem, gondolom, jártál már ott. Megfelelő hely az egy keresztelőre, vagy van jobb ötleted?
- Teljesen megfelel, csak siessünk, mert a vacsora gondolatára már dolgozni kezdtek odabent. – mutatott a gyomrára Gréti.
A táskáját a vállára akasztotta, jelezve ezzel, hogy már menetkész. Gabriel felpattant a fotelből, és már nyitotta is az ajtót a lány előtt. Gréti csodálkozva lépett be az étterembe. Még nincs egy éve, hogy utoljára itt járt, de szinte minden megváltozott. Az addig erős, szinte hivalkodó színeket és formákat egy sokkal lágyabb váltotta fel. A falak halvány zöldje, és a függönyök, terítők bézs színe nyugalmat sugallt. A fém székeket és asztalokat is fenyőre cserélték.
- Mennyivel hangulatosabb lett itt minden. – nézett elégedetten körül.
- Tulajdonos váltás volt. – bólintott a férfi. – Valóban, előnyére vált. A konyhája pedig, egyenesen kitűnő.
Gréti egy csendes, ablak melletti sarokasztalt választott.
- Sokszor megfordulsz itt? – kérdezte, mialatt helyet foglalt a kényelmes széken.
- Szinte minden nap. Egyedül élek, ezért senki sem vár otthon meleg ebéddel vagy vacsorával. A munkahely mellett ez a második otthonom. Már jól ismernek. Azt sem bánják, ha itt írom a cikkeimet. Behúzódóm abba a boxba, – mutatott az ellenkező sarokba – és csak írok és írok. Itt valahogy jobban megy, mint a lakásomban, vagy fent az irodában.
- Nem zavarnak az emberek?
- Nem. Ellenkezőleg. Ez a halk duruzsolás jobban kikapcsol, mint a csend. A
külvárosi házam néma, az irodában pedig, hatalmas a jövés-menés. Nekem valahol a kettő között van a helyem. Te milyen körülmények között szeretsz dolgozni?
Gréti elgondolkodott.
- Az attól függ, hogy miről írok. Ha tudósítás, akkor szinte mindegy, de ha valamiről véleményt kell alkotnom, és mélyebb gondolatokat kell kisajtolnom magamból, akkor a csend a legnagyobb segítségem.
A lány egyre kellemetlenebbül érezte magát, mert miközben beszélt, Gabriel le sem vette róla a tekintetét. Nem volt még felkészülve egy új kapcsolatra, a férfin pedig látszott, hogy szívesen kerülne vele közelebbi barátságba. Ujjai a papírszalvétával játszottak. A férfi észrevette zavarát, és másfelé tekintett, mintha keresne valakit.
Grétinek jól esett ez a fajta figyelmesség. Kollégája nagyon érzékeny lélekkel megáldott, vagy csak egyszerűen azonnal átlát az embereken. Mint egy jó pszichológus, futott át agyán. Szerencséjére előkerült a pincér, kezében egyensúlyozva a tányérokat, amelyen a vacsorájukat hozta. Kíváncsian nézte Grétit. Mivel jól ismerhette már Gabrielt, csodálkozott, hogy nem egyedül ül a megszokott helyén. Tekintetével kérdőn nézett a férfire, de mivel az nem adott magyarázatot a dologra, letette az ételt, és már el is tűnt a konyha irányába.
- Hogyan kerültél a pályára? Már kiskorodban is újságíró szerettél volna lenni? – kérdezte kétkedő mosollyal a lány, miközben szakszerű mozdulatokkal próbálta felszeletelni, a finom illatú borjúsültet.
- Nem, dehogy. Orvosi pályára szántak a szüleim. Édesapám sebész, édesanyám pedig, a saját patikáját vezeti. Nagyon egészségmániások. – forgatta beszédesen a szemeit. – Gyerekként annyi védőoltást kaptam, mint más egész élete során. Még a széltől is óvtak.
- Ez természetes. Mindenki ezt teszi a gyerekeivel.
- Jó-jó, de mértékkel. Ők viszont egy kicsit átestek a ló túl oldalára – ahogy
mondani szokták. Hogy nem ehettem mosatlan gyümölcsöt, az még rendben lenne, de hogy reggel-este egyéb vitaminokkal is tömjenek, az már igazán túlzás. Vagy nem?
- Akkor nem lehetett egyszerű a gyermekkorod. – nevetett Gréti. – Van testvéred?
- Nincs, sajnos. Édesanyám többre becsülte a karrierjét annál, hogy több gyereket vállaljon. Úgy gondolták, hogy ebből a jóból – mutatott végig magán lezser mozdulattal - megárthat a sok, ezért egyke maradtam.
- Nekem sincs testvérem. – mondta Gréti szomorúan. – Hogy miért, azt nem tudom. A mi családunkban ez a téma valahogy soha sem került napirendre.
- Nem is kérdezted meg a szüleidet?
- Nem. És már nem is fogom megtudni. Meghaltak. – válaszolt csendesen.
Gabriel hallgatott. Nem akart közhelyekkel előjönni, ezért nem szólt semmit.
A beszélgetés pár percre megrekedt. Szótlanul étkeztek tovább.
- Tudod már, hogy kiről fog szólni a sorozat első riportja? – próbálta újból felvenni a beszélgetés fonalát a férfi.
- Pontosan még nem, de van már elképzelésem. Megismerkedtem egy fiatal lánnyal, aki hasonló helyzetbe került, mint én, az ő egyik ismerőse alkalmas lenne rá. Csak az a baj, hogy nem tudom még a nevét.
- Gondolom, csak egy telefonon múlik.
- Sajnos ez nem olyan egyszerű. A lány nevét sem ismerem. – húzta meg a vállát Gréti.
- Nem? – nézett csodálkozva vissza Gabriel. – Azt mondtad az előbb, hogy ismered.
- Hát, az az igazság, hogy még csak egyszer találkoztunk, és ezt elfelejtettem megkérdezni. Csak azt tudom, hogy Lilinek hívják, 18 éves, és ő is nemrég veszítette el a kisbabáját. – válaszolt elvörösödve. Kicsit szégyellte a férfi előtt, hogy újságíró létére egy ilyen fontos dolgot elfelejtett.
- Nincs ötletem, hogyan akadjak a nyomára. A kisfia nevét ugyan már ismerem, de mivel valószínűleg az apja nevét kapta, ez így elég nehéz. Természetesen a lány nem ment hozzá feleségül, tehát neki nem ez a családneve.
Gabriel egy darabig a tányérját nézve gondolkodott, majd egyszerre felélénkült.
- Az Internetre még nem gondoltál?
Gréti kerek szemekkel nézett fel.
- Nem értelek. – rázta meg a fejét.
- Pedig egyszerű. Minden város anyakönyvi hivatalának van saját honlapja, ahol a születéseket és a halálozásokat tartják nyilván. Mivel ez bárki részéről hozzáférhető, a név alapján könnyen megtalálod az anya nevét is.
Az újságírónő szinte bálványozva nézte kollégáját.
- Nem akarsz véletlenül a társszerkesztője lenni a sorozatnak? Nagyon sokat segíthetnél nekem, és ha már így van, akkor osztozhatnánk a fizetésen is.
- Ezt komolyan gondolod?
- Természetesen. Szerintem a sportcikkek mellett, jutna még időd erre is. Nagyon örülnék neki. Ráadásul más területen is kipróbálhatnád magad. Mindkettőnknek előnyére válna ez a társulás. Sylvia biztosan nem gördítene akadályt elénk.
Gabriel nem sokáig gondolkodott a válaszon.
- Szívesen. Érdekel a téma, és mivel az egészségügy – mint családi kötelék – nagyon közel áll hozzám, biztosan eredményes lenne a közös munkánk.
- Én is így gondolom. – bólintott elégedetten a lány.
Jó hangulatban fogyasztották el a vacsorájukat, még egy üveg pezsgővel is megünnepelték leendő közös munkájukat.
Gabriel gáláns úriemberként egészen hazáig kísérte a lányt, aki a kellemes, meleg estét egy sétával szerette volna befejezni. Vidáman, halkan fütyörészve bandukolt vissza az étteremhez, ahol az autóját hagyta. A visszaúton Grétin jártak a gondolatai.
Tetszett neki a lány, de érezte, most még nem jött el az idő, hogy előhozakodjon vele. Pletykás kollégáitól ismerte már a lány történetét. Sajnálta. De azt is tudta, hogy nem csak ezt érzi iránta. Nem a részvét indította el benne a gondolatot, hogy közelebb kerüljön hozzá. Remélte, a közös munka több együtt töltött idővel jár majd, és türelmesen kivárja a pillanatot, amikor bevallhatja csodálatát.
