Reggel karikás szemekkel lépett be a szerkesztőségi szobájába, ahol az asztalán egy üzenet várta: „Ha megérkeztél, azonnal gyere be hozzám. Jó híreim vannak. Sylvia”
A szíve egyszerre hevesebben kezdett dobogni, kávé nélkül is teljesen felélénkült.
Főnöknője mosolyogva fogadta.
- Látom, megtaláltad az üzenetemet. Gondolom, azonnal kitaláltad, hogy mi a jó hír.
- Elfogadták az ötletet?
Gréti lélegzetét visszafojtva várta a választ.
- Igen, bár nem volt könnyű meggyőzni az urakat. Tudod, hogy a tulajdonosok eléggé koros üzletemberek, de volt köztük egy, aki az első unokáját hasonló körülmények között veszítette el, pár napos korában. Ő azonnal igennel válaszolt, és szinte kortes beszédet mondott a többieknek a tervezetedről. Szerencséd volt ezzel, bár ebben az esetben nem éppen ideillő a szó, de igaz.
- Mikor jelenhet meg az első?
- Mivel már beköszöntött az ősz, a következő szám az iskolakezdésről, az őszi divatról, kozmetikai tanácsokról, és hasonló szeptemberi témákról szól.
Úgy gondoltam, hogy a két hét múlva megjelenőbe betehetnénk egy bevezető cikket, mintegy figyelemfelkeltőnek. Jó volna, ha addigra a „Herkuleses” sorozat is – ahogy te nevezed – elindulhatna. Ha már változtatunk, akkor több újdonságnak is helyet kell biztosítanunk. Felkerestem egy Internetes amatőr irodalmi oldalt is, és az üzemeltetőjével megbeszéltem, hogy mi reklámozzuk őket, az amatőr irodalmárok pedig, hozzájárulnak, hogy minden számban megjelenjen egy-egy novella, vers, vagy akár regény is folytatásokban.
Gréti szinte bálványozva nézte Sylviát. Mennyi energia, mennyi ötlet van ebben a nőben. Úgy látszik, a változtatás belőle is új ötleteket hozott elő.
- Ez nagyszerű! A bevezető már készen is van, éppen tegnap este fejeztem be, csak lektoráltatni szeretném az egyik orvossal, és már adom is a tördelőknek. A másik sorozat első cikkét is megírom, amilyen gyorsan csak tudom. Annyira boldog vagyok.
Sylvia anyai szeretettel a szemében nézett Grétire. Őt is boldoggá tette, hogy kolléganőjét újra „élni” látja. A lány csillogó tekintete, szinte gyermeki öröme, mélyen meghatotta.
Grétit annyira feldobta a hír, hogy nem találta helyét az irodájában. Mint egy oroszlán a ketrecében, fel-alá járkált, és azon gondolkodott, hogy ki lehetne az első riportalanya a beígért másik cikksorozatnak. Nagyon gyorsan meg szerette volna írni, hogy biztosan készen legyen a következő lapzártáig. Csak így lesz esélye a babákról szóló bevezető cikk megjelenésének is. Mivel semmi használható ötlet nem jutott az eszébe, úgy határozott, hogy lemegy a földszinti étterembe, és eszik valami könnyűt, mert reggel még a kávéjára sem volt ideje.
Beült abba a boxba, amit Gabriel mutatott neki, első találkozásuk napján. Ha neki megteszi „munkaasztalnak”, akkor talán a számára is ad valami isteni sugallatot.
Ahogy egy adag salátát eszegetett, a reggeli bulvárlapokat nézegette. Az utolsó oldalaknál tartott, amikor az apróhirdetések között egy érdekességre bukkant.
„Ha a sors eltalált, ha az élet a mélybe rántott, ha kilátástalan lett a jövőd, ne add fel! Hívj!”
Azonnal felírta a telefonszámot. Otthagyta az ételt, fizetett, és már rohant is fel az emeletre, hogy mielőbb beszélhessen ezzel a titokzatos valakivel, aki segítő jobbját, de legalábbis telefonszámát nyújtja a bajba jutott emberek felé.
A vonal másik végén egy idős női hang szólalt meg nyugodt, halk hangon.
- Szép jó napot kívánok! Anna vagyok. Miben segíthetek?
- Üdvözlöm Anna! Gréti Hogan vagyok, újságíró. Az egyik lapban olvastam a hirdetését, ami felkeltette az érdeklődésemet. Találkozhatok önnel személyesen is, vagy csak telefonon beszélgethetünk?
- A problémáját szeretné megosztani velem, vagy más okból hívott?
- Egy cikksorozathoz keresek riportalanyt, aki embereket ment meg, és ha jól gondolom, ön is ezt teszi, csak éppen egy teljesen más formában, mint egy orvos, vagy mint egy tűzoltó. Nagyon érdekesnek találom a munkáját.
Egy pillanatnyi csend után válaszolt csak az ismeretlen hölgy.
- Ha nem árulja el a cikkben a nevemet, akkor lehet róla szó. Én már elég koros vagyok, ráadásul már nehezen mozgok, ezért ha kérhetem, jöjjön el a lakásomra, s akkor szívesen beszélgetek önnel.
- Nagyon köszönöm. Egy-két órán belül ott leszek.
Ahogy letette a telefont, mint egy kisgyerek felugrott, és körbetáncolta az íróasztalát.
- Nem lehet igaz! Ma minden sikerül!
Az ablakon keresztül felnézett a szürke felhőkkel tarkított égre, és hangosan mondta ki: - Köszönöm, Istenem!
A megadott címet a külvárosi, családi házas negyedben találta meg. Majdnem olyan volt, mint az a hely, ahol gyermekkorát élte. A házak többségét ugyan a század elején építhették, de ennek ellenére mind nagyon jó állapotban volt, s látszott rajtuk, hogy igazi „békebeli” mesteremberek munkái. Az egyik borostyánnal befutott háznál leállította kocsiját. Megérkezett.
A kocsi-feljárót valószínűleg már régóta nem használták, mert a kavicsok között sok helyen megjelentek a szívós gyomnövények. Az ablakok spalettái félig behajtva nem sok fényt engedhettek be a házba, mert előttük öreg fenyőfák eresztettek rájuk sötét árnyékot. A többihez képest, elhagyatottnak tűnt a ház. A szebb napokat megélt kovácsoltvas kapu nyikorogva engedte csak be Grétit.
A hatalmas tölgyfa ajtón egy oroszlánfejű kopogtató nézett farkasszemet vele. Már éppen nyúlt felé, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy töpörödött, ráncos arcú, de fiatalosan csillogó szemű asszony szólította meg.
- Anna vagyok. Hogan kisasszonyhoz van szerencsém?
- Igen, Gréti Hogan vagyok. Köszönöm, hogy alkalmat adott a beszélgetésre.
Az idős asszony remegő kezét nyújtotta felé, majd betessékelte a lányt a házba.
Lassan tipegett előtte, látszott, hogy valóban nehezére esik a mozgás. A nappaliba belépve Gréti csodálkozva nézett szét. Mintha csak egy század eleji régi film díszletei közé csöppent volna. Faragott sötét bútorok, megkopott perzsaszőnyeg, és rengeteg megsárgult családi fényképp a falon. Egyetlen modern bútordarab állt csak az egyik sarokban, egy rattan telefonos asztal, amelynek ülőrésze puha párnákkal volt tele, s látszott rajta, hogy nagyon kényelmes.
Anna a szoba közepén álló kerek asztalhoz vezette, amelyet hat gyönyörű neobarokk szék vett körül. Az asztal közepén, kristályvázában hatalmas csokor őszirózsa virított, szöges ellentétben a még mindig előkelőséget sugárzó bútorokkal.
- Kedves Gréti! Ugye szólíthatom így? – szólalt meg elsőként az idős hölgy.
- Természetesen.
- Mit szeretne megtudni tőlem?
Az újságírónő kedvesen rámosolygott:
- Mindent, ami a szolgáltatásával kapcsolatos, hiszen én a hirdetésből úgy látom, ez egy karitatív szolgáltatás az ön részéről.
- Majdnem. Az igazság az, hogy ezekből a beszélgetésekből tartom el magamat. Emeltdíjas a telefonszámom. – válaszolta kicsit szégyenkezve.
- Ez csak természetes. – próbálta csillapítani a hölgy szégyenérzetét Gréti. – Hiszen más szolgáltatás sem ingyenes, ahogy az ön ideje és segítőkészsége sem.
- Nem volt ez mindig így. Csak az utóbbi években kényszerültem rá erre a lépésre, amikorra már az inflációt nem követte a kis özvegyi nyugdíjam. Ezt a nagy házat pedig, fenntartani nem könnyű. Eladni pedig, nincs szívem, hiszen ebben születtem, itt nőttem fel, és itt élek, azóta is.
Gréti nézte az idős asszonyt, és látta szemeiben a szomorúságot, a magányt. Az előbbi csillogó tekintet egy pillanatra elhomályosult. Mennyi mindent élt vajon már meg ez a törékeny kis öregasszony? A hangjából, a szemeiből, az egész lényéből szeretet sugárzik. Hány embernek segíthetett már a megélt évek tapasztalataiból?
Órákig beszélgettek.
Anna mesélt magáról, a családjáról, akiket már mind elveszített. A férje egy régi, patinás bank vezetője volt hosszú évekig, míg egyszer csúnyán becsapták, rászedték, és sikkasztásra kényszerítették alvilági emberek. Zsarolták a fiával, aki rászokott a kábítószerre, s hogy ehhez pénzt szerezzen, egy bűnözőkből álló bandához csatlakozott. A sikkasztás kiderült, és ő bíróság elé került. Mindez annyira megviselte, hogy még az ítélethozatal előtt öngyilkos lett. Anna a fiát is elveszítette, aki végül kábítószer túladagolásban halt meg. Akkor határozta el, hogy megpróbál segíteni azokon, akik annyira kilátástalan helyzetbe sodródtak, hogy csak a halált látják végső megoldásnak. Már több mint húsz éve végzi ezt a feladatot, s büszkén mesélte, hogy több-száz, vagy talán már több ezer embert mentett meg, akik, miután kikerültek a gödörből, még akkor is hívták, hogy elmondhassák örömüket, sikerüket.
Ez boldoggá teszi, és ez ad erőt a további áldásos munkájához.
Persze nem mindenkit lehetett megmenteni. Volt olyan, aki a telefonnal a kezében röpített golyót a fejébe. Nagyon nehéz volt ezeket a pillanatokat elviselni. Olyankor napokig nem tudta felvenni a telefont. De erős maradt, túltette magát rajta, s csak az, lebegett a szeme előtt, hogy a többieknek szükségük van rá.
A beszélgetések legtöbbször úgy zajlanak, hogy aki kétségbeesetten hívja, csak elmondani szeretné végre valakinek a bánatát, s ha megértő fülekre talál, már megkönnyebbül. Sokszor az öngyilkosságot nem is gondolják komolyan, vagyis nem meghalni akarnak, csak felhívni környezetük figyelmét magukra, a problémájukra, a kilátástalan helyzetükre.
Anna természetesen a saját, és mások sorsát elmesélve konkrét, használható tanácsokat is ad a szerencsétleneknek. Annyi élettapasztalattal a háta mögött, ez nem is olyan nehéz.
Nagyon sok esetet mesélt el Grétinek. A legjobban mégis az fogta meg, amelyik egy fiatalasszonyról szólt, aki ikreknek adott életet, de pár nap múlva mindkettőt, még a szülőotthonban elveszített. Hirtelen csecsemőhalál. Ezt mondták neki a bábák, vagy ahogy most nevezik, a szülésznők.
Nem volt férje, egy távoli rokonánál élt, aki egyik éjjel részegen megerőszakolta. Annyira szégyellte magát, hogy nem jelentette fel a rendőrségen, hanem inkább kihordta a terhességét. Amikor megtudta, hogy a gyermekei meghaltak, azt Isten büntetéseként fogta fel, és ő is utánuk akart menni.
Annának sikerült lebeszélnie az öngyilkosságról, s az óta is tartják a kapcsolatot. Nem ment férjhez, és nem születtek már gyermekei sem. Az idős hölgy tanácsára elköltözött a rokonától, s egy közeli kisvárosban él, óvónőként. Így mégis gyerekek veszik körül, még ha nem is a sajátjai, de a szeretetét átadhatja nap, mint nap azoknak a kisfiúknak, kislányoknak.
Beletörődött a sorsába, és azt mondja, ma már boldog.
- Kedves Anna! Tudom, azt mondta, hogy szeretné megtartani a saját, és a segítségre szoruló emberek inkognitóját, de én most mégis megkérném, árulja el nekem ennek a szegény nőnek a nevét és címét! Szeretném felkeresni őt is, mert egy másik cikksorozatomat, a csecsemőhalálozásról írom, s ez az asszony segíthetne nekem. Eddig magamról nem árultam el semmit, most én is elmesélem az életem történetét, hogy megértse, miért kérem ezt öntől.
Anna bólintott, s meghallgatta Gréti esetét is.
Amikor az újságírónő befejezte, az idős hölgy együtt érzően nézve rá, csak ennyit mondott:
- Gondolkodom rajta. Sőt, azt hiszem, még ma beszélek Edittel, mert hogy ez a neve, ennyit elárulhatok, és ha ő beleegyezik, akkor megadom, amit kért.
Gréti hálásan szorította meg a szeretetre méltó idős asszony ráncos, pici kezét. Rápillantott az órájára. Sietnie kell, hogy még időben beérjen a kórházba is.
Bonato doktor figyelmesen olvasta a babákról szóló cikket, néhány helyen megjegyzéseket firkantott a lap szélére, majd mikor a végére ért, felnézett az újságírónőre.
- Tetszik a stílusa, nagyon olvasmányosan ír. Szakmailag sem találok benne hibát, bár egy-két helyen kiegészítéseket írtam hozzá, hogy érthetőbbé tegyem a szakkifejezéseket.
Gréti örült az orvos véleményének, de a szíve mégsem ettől az örömtől kalimpált annyira. Amíg a férfi olvasott, a lány őt nézte. Fekete haján megcsillant a napsugár, mely a mögötte lévő ablakon át besütve, szinte glóriát varázsolt köré.
- Örülök a véleményének, doktor úr! Köszönöm, hogy szakmai segítségével hozzájárul a cikk megjelenéséhez.
Az orvos felemelte a kezét, mintha tiltakozni akarna. Az ujján karikagyűrű csillogott, ami nem kerülte el Gréti figyelmét.
- Hogan kisasszony, kérhetem, hogy hagyjuk ezt a hivatalos stílust? Ha jól sejtem, sokszor fogunk még találkozni egymással a cikkek miatt, ezért szeretném, ha Bonato doktor helyett Martinnak szólítana. – nézett mosolyogva a lány szemébe.
- Csak akkor, ha Ön is Grétinek hív.
- Rendben. Örömmel. Ha nem sértem meg, kedves Gréti, most mennem kell. Sajnos nem tölthetem tovább az időmet önnel, bármennyire is szeretném, mert a kollégáim várnak az osztályon. Nem sokára kezdődik a délutáni vizit.
- Természetesen nem rabolom tovább az idejét. Még egyszer nagyon köszönöm a segítségét. A következő cikk megjelenése előtt újból keresni fogom, ha lehetséges.
Az orvos kedvesen bólintott, de látszott rajta, hogy már sietne a vizitre. Gréti kezét nyújtva búcsúzott, s nem tartotta fel tovább.
Az irodába visszaérve, az orvos által beírt megjegyzéseket beleillesztette a szövegbe, majd nekiállt az Annával történt beszélgetés fogalmazásához, de gondolatai folyton elkalandoztak.
Megmagyarázhatatlan szomorúságot érzett. Lelki szemei előtt újra és újra megjelent az orvos, ujján a karikagyűrűvel.
- Miért is gondoltam, hogy Martin nőtlen? Jóképű, sikeres, és mint szülész-nőgyógyász, valószínűleg gazdag is. Az ilyen férfiak vonzzák a nőket. Biztosan példás családapa, vagy legalábbis hűséges férj. – gondolta némi keserűséggel.
Már az első találkozásukkor megtetszett neki a férfi. Sajnálta, hogy így lehetősége sincs rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek.
Megrázta a fejét. Próbálta kitörölni a gondolataiból, hogy újra az írásra tudjon koncentrálni, de nagyon nehezen ment.
Amikor végre elkészült vele, s újra átolvasta, boldogság járta át. Ilyen kezdésről álmodni sem mert. Eddig orvosokban, tűzoltókban tudott csak gondolkodni, és lám, itt él a városban egy tündéri idős hölgy, aki az ő szerény módján több mint húsz éve menti meg a nehézsorsú embereket az öngyilkosságtól. Szívbemarkoló lett az írás, hiszen olyan nőről szólt, aki saját szerettei példáján keresztül tanulta meg az életről, hogy mennyire könnyen véget érhet, ha nem tudjuk feldolgozni, megoldani a problémáinkat.
Másnap az irodában Gabriel kitörő lelkesedéssel fogadta. Azonnal látni szerette volna a cikkeket, még mielőtt Gréti beviszi Sylviának is megmutatni. Elismerően csettintett, mikor végigolvasta mindkettőt.
- El vagyok bűvölve. Nagyon tehetséges vagy. Annyira lebilincselően tudsz írni, hogy egyszerűen nem lehet letenni, míg a végére nem ér az ember.
- Ne túlozz Gabriel! Bár ami igaz, az igaz: jól esik a véleményed.
Martin is hasonlóan fogalmazott tegnap, pedig ő csak a babákról szóló cikket olvasta.
- Martin? – nézett meghökkenve rá a férfi. – Már tegeződtök is?
Gabriel nem tudta elrejteni csalódottságát a lány előtt. Ismeretlen érzés kerítette hatalmába, a féltékenység.
Gréti is látta a változást. Nem értette, miért tűnt el ilyen hirtelen a mosoly az arcáról. Kollégája valóban gyengéd érzelmeket táplálna iránta, mint ahogy azt a reakciója mutatja? Az újságírónő érezte, ezt azonnal meg kell beszélniük, nehogy e miatt feszültté váljon kettejük közös munkája.
- Gabriel! Azt hiszem, tisztáznunk kellene a kettőnk viszonyát.
- Viszony? Ahogy látom, erre esélyem sincs. – ejtette ki a szavakat epésen.
- Nézd, én nagyon megkedveltelek, mint kollégát, sőt mint barátot, de ne várj tőlem többet, mást. A szerelmet nem lehet irányítani, ezt te is tudod, és én nem ezt érzem irántad.
Gabriel nem nézett rá, és nem is válaszolt, ezért folytatta:
- Ha úgy érzed, hogy ez akadályozza a kettőnk közös munkáját, akkor nyugodtan mondd meg, és akkor újra különválnak szakmailag az útjaink, bár én nagyon bánatos lennék ezért.
A férfi csak nézett maga elé, és csak pár perc múlva szólalt meg:
- Szeretlek Gréti. Ezt már magam előtt sem titkolhatom el. Már az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak, ezt érzem, de igazán csak most kristályosodott ki előttem is. A pár nap alatt, amíg távol voltam tőled, nem találtam a helyem. Máskor nagyon jól szórakoztam, amikor kiküldött munkatársként együtt utaztam a kosaras lányokkal, sokat beszélgettünk, nevettünk, de most minden másként történt. Egész úton csak rád gondoltam, rólad ábrándoztam. Alig vártam, hogy újra lássalak.
Feszült csend telepedett az irodai szobára. Gréti kereste a szavakat, de félt, hogy megbántaná a férfit.
Szomorúan lépett Gabriel mellé, aki még mindig a fotelben ült, kezében a cikkekkel.
- Ne haragudj rám, amiért őszinte voltam. Nem akarlak áltatni. Az érzelmeimet nem tudom befolyásolni. Te nagyon helyes fiú vagy, de csak testvérként vagy barátként tudok rád gondolni.
Elhallgatott. Várta, hogy a férfi válaszoljon, de Gabriel nem szólt semmit, lassan felállt a fotelből, és az ajtó felé lépett.
- Akkor most mi legyen? – kérdezte Gréti. - Nem dolgozol többet velem? Nagyon sajnálnám.
Kollégája visszafordult, szomorú tekintete fájdalomról árulkodott.
- Nem tudom. Még nem. Meg kell emésztenem ezt a helyzetet.
Halkan csukódott be az ajtó Gabriel mögött. Gréti leroskadt az íróasztalához. Már nem tudott örülni a jól sikerült cikkeinek sem, mérhetetlenül sajnálta a férfit, de érezte, ezt a beszélgetést nem kerülhették el.
