Dallamok. Szomorú dallamok kúsznak álmos tudatomba s elérik az észlelés határait.

Az ébredés langy pillanatai ezek, mikor az ember még nem tudja hol van, mikor az ember mindenkit és mindent szeret; elszakadni az álomtól, a jelenbe térni vissza. Újra érezni az illatokat, látni a színeket, a fényeket. A tudatos én újra működni kezd, fogja a jeleket. Talán ezekért a pillanatokért érdemes élni? Nem tudom, de azt igen, hogy ebben a pillanatban boldog vagyok.
Ott ül egy széken, a szoba közepén, s valami hátborzongatóan szépet játszik csellóján. Ezek a hangok számtalan frekvencián emelkednek a magasba, majd süllyednek a mélybe, hogy egy isteni harmóniát elérve egyesüljenek megint. Álomszerű, soha nem hallott dallamok ezek, melyektől megsajdul az emberi szív.
- Nem haragszol?
- Miért?
- Hogy felébresztettelek.
- Nem. Örülök neki. Különben soha nem hallhattam volna ezt a gyönyörűséget.
- Köszönöm. Jólesik.
Egyenes tartással, mint valami nádszál, tartja hangszerét, egyik karja vízszintes irányba mozog, húzza a vonót a húrokon, a másik karja fel-le, fel-le, ujjbegyek tapadnak a húrokra. Barna haja hátrakötve, magas homloka intelligenciát sugároz. A zene ütemére néha összehúzza szemöldökét, s ilyenkor arca tünékeny görcsbe rándul. Miért nem vagyok én festő, hogy lefesthessem? Innen szemlélve milyen törékenynek látszik, pedig milyen erős. Eszembe villan valami, egy régi emlék.
- Játszol nekem még valamit?
- Mit szeretnél?
- Amit annyira szerettünk.
- Rég játszottam. Megfogadtam, hogy soha többet.
- Miért?
- Mert rád emlékeztet. Akkoriban még csak tanultam a hangszert. Mennyit ügyetlenkedtem! Bár soha nem mernék olyat állítani, hogy már nem kell tanulnom.
- Eljátszod újra? Kérlek!
- Jól van. Csak most az egyszer, utoljára, de soha többet ne kérd tőlem. Fájdalmat okoz nekem.
Játszani kezd, elegánsan, mint mindig. Átszellemülten, hogy megszűnik körülötte a világ, a tér és az idő fogalma értelmét veszti.

Dallamok. Mint egy sóhaj, vagy akár egy elsuttogott vallomás, úgy szakadnak ki hangszeréből ezek a dallamok.

Visszaül mellém az ágyra. Fintort vág, homloka ráncba szalad – kissé hideg a selyemtakaró. Én elnyújtózom, s nézem csodálatos testét, karcsú nyakát, a kidudorodó izmokat a lábszárán, ahogy keresztbe fonja lábait, lábfejét a kecses ujjakkal, a bőrét; sehol egy felesleg, minden feszes. Mint egy szobor. Most hátrahajtja fejét. Legszívesebben megcsókolnám nyakát, legszívesebben újra az ágyra dönteném, de megtartóztatom magam. Érzem, ezt a látványt teljesen ki kell élvezni, nem szabad elrontanom.
- Izmos vagy! És kortalan! – dicsérem.
- Köszönöm. Az egyetemen sokat sportoltam. Leningrádban tanultam évekig. Télen mindig sífutottunk, néha tíz kilométert is meg kellett tennünk. Nem lehetett elsumákolni. Jöttek utánunk. Bisztrá! Bisztrá! Bisztrá! – könyörtelenek voltak velünk. Mikor hazajöttem, tájfutottam. Azóta szeretem az erdőket, az erdő illatát, főleg eső után. Az sem zavart, ha sáros lettem. – Beszédén valóban érződik a nyelvtudás, az "r" betűket kissé meg is nyomja – ezt már említettem korábban neki, de nem ismerte el.

Fázom egy kissé, érzem, hogy megborzongok. A teraszajtó ki van tárva, a hatalmas fehér és selymes függönyt lágyan mozgatja a koraesti szellő. Hűvösség áramlik be a szoba félhomályába, kicserélődik a levegő. Mégis előveszek egy cigarettát, rágyújtok, akaratlanul is füstkarikák képződnek, utána meg kis füstgomolyok, mint a nyári égen a kumulusz felhők.
- Sokat szívsz! Ez már a harmadik. Abba kellene hagynod.
- Majd egyszer! Ígérem! Azon vagyok. Pontosabban a legjobb úton haladok. Napi négy-öt szál szinte semmi.
- Nem azért mondtam... csak a te érdekedben.
- Tudom! Rendes vagy. Mindig rendes voltál.
- Sokra mentem a rendességemmel. Mégis elhagytál.
- Megbántam. Hidd el!
- Késő bánat! Félrefutott az életem. Úgy tudom, a tiéd is.
- Sajnálom... Hibáztam – mentegetőzöm, de magam is érzem, hogy gyengére sikerült. Sírni tudnék a fájdalomtól. Vagy a szégyentől? – nem is tudom.
- Jó! Jó! Hagyjuk! Nem azért hoztam szóba, hogy lelkiismeret-furdalást okozzak neked.
Két tenyere összerakva templomot formáz, majd megtöri a szimmetriát, és érzem, hogy hűvös ujjai jólesően simogatják testemet. Csellós ujjak. Tudják, hol a legjobb, a legérzékenyebb.
- Szerettelek.
- Tudom. Én is – mentegetőzöm másodszor is.
- Akkor mi volt a baj?
- Sok minden. Talán semmi. Talán nem volt elég bátorságom hozzád.
Egyre inkább magamhoz húzom, érzem, hogy nincs ellenállás.
- Nem biztos, hogy akarom újra! – ellenkezik mégis. Csalódottságot érzek, hisz még most is oly kívánatos.
- Miért?
- Harmadszor kérdezed, hogy miért.
- Megkérdezhetem negyedszer is.
- Be kell fejeznünk. Az intermezzókat mindig be kell fejezni... egyszer. Most eljött a pillanat.
- Igazad van. – Ebben a percben megértem: csak egy bejegyzés lehetek naplójában. Valamit réges-rég, helyrehozhatatlanul elrontottam.
Ekkor feláll, gyufa sercen, gyertyák fényei lobbannak, sárga fénnyel satírozzák be a sötétedő szobát. Az olajtálkát feltölti, szegfűszeg és narancs illata terjeng. A szoba megelevenedik, árnyak járnak a falon, egy felsejlő, valószerűtlen világ. A szoba közepén – még mindig ruhátlanul – leül a székre.
- Meséljek neked a zenéről? Az én zenémről?
- Mesélj!... Szeretném!
Újból játszani kezd.

Dallamok. Szomorú dallamok kúsznak bennem könyörtelenül, amit csak én hallhatok, csak én érthetek... legbelül.



– Vége –



2005. július 15.

Cím: Intermezzo csellóra
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Horváth Géza
Beküldve: July 21st 2005
Elolvasva: 1251 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]