7.
Hétfőn este Miki holtfáradtan ért haza a melóból hét órakor. Ő zárta aznap édesapja mobiltelefonboltját. És ma különösen sok reklamáló ügyféllel akadt dolga.
Soha nem végzett fizikai munkát. Nem volt rákényszerítve.
Gimiben érettségizett, utána az édesapja felvette őt a boltba dolgozni. Javítgatta a telefonokat, amihez meg nem értett, azt átpasszolta a többieknek.
Viszont a munkaidőt be kellett tartania! Ehhez sajnos a szülők ragaszkodtak, és nem kivételeztek vele.
Zsoltiéknak motor- és autószerelő műhelyük volt. Laci is náluk dolgozott.
Ugyan becsületesen megdolgoztak mindhárman a pénzükért, de egyébként is a magasabb társadalmi rétegből származtak.
Kimerülten lezuhant a fotelbe, és két percig csak meredten bámult maga elé.
Vasárnap éjszaka nem aludt túl sokat, mert Évára gondolt.
– Kérsz vacsorát? – kérdezte az anyukája.
– Nem. Fáradt vagyok. Lehet, hogy lefekszem.
– Nem rossz ötlet. Ma nagyon nyúzott vagy. Kihúzzam a telefont?
– Azt ne! Csak a mobilomat kapcsolom ki.
Alighogy becsukódott az ajtó, Miki motorzúgást hallott, mégpedig olyan erősen, hogy ez csak két motor lehetett.
– Na, lőttek az alvásnak. – sóhajtott kimerülten.
Nemsokára két vigyorgó pofa jelent meg az ajtónyílásban: Zsolti és Laci. Együtt jöttek.
– Szevasztok. Gyertek be, ha már itt vagytok!
– Kösz a kedves fogadtatást! – csipkelődött Laci. – Atyavilág! Hát te meg hogy nézel ki? Mint aki egy hete nem aludt!
– Pedig csak két éjszaka nem aludt rendesen!
– Nagyon rossz hatással van rád az a lány! – csóválták a fejüket.
– Szálljatok le rólunk! Ne rajtunk élezzétek a nyelveteket!
– Hogy megvédi a kislányt! – Zsoltinak mindig is kicsit csípősebb volt a humora.
– És egyébként milyen volt a szombat éjszaka? Kicsit mesélhetnél róla részletesebben. Nem akarjuk tőled elvenni, csak az érdekel, más volt-e vele, mint az összes eddigi nővel?
Miki felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézett Zsoltira, mintha az nem is magyarul beszélne.
– Mi volt más? Miről beszélsz?
Laci Zsoltira nézett:
– Lehet, hogy rosszul hallottuk?
– Még mindig nem tudom... – kezdte volna Miki.
– Rólad és Éváról beszélek. – vágott a szavába Zsolti. – Kötöttünk Lacival egy fogadást, hogy meddig juttok el...
Miki "felébredt" és érdekelni kezdte, mire akarnak ezek itt kilyukadni.
– És?!
– Úgy tudjuk... – kezdte Zsolti – ...hogy megtörtént a...a dolog és én nyertem. De azért szeretnénk tőled is hallani a történetet.
– De hülyék vagytok! Most arra akartok egy igent vagy egy nemet hallani, hogy lefeküdtünk-e?
A fiúk bólintottak. Miki megvakarta a fejét és rájuksandított.
– Most lehet röhögni. Nem mondhatok határozott igent vagy nemet, mert ugyan legyűrni nem tudtam, de a smacinál kicsit több volt. És nem én voltam béna! Ez a lány olyan, mint a szikla. Ha nem tetszene nekem ennyire, most azt mondanám: próbáljátok ki ti is. Inkább mégis azt javaslom, elégedjetek meg azzal, amit elmondok. Szóval, nem is tudnám mihez hasonlítani… Talán egy labirintushoz. Amikor elindulok, hogy megkeressem a közepét, még nem tudom, hogy mi vár rám. Minden olyan bizonytalan. Az biztos, hogy hosszú és kanyargós út vezet a szívéhez, de én nekivágok. Hiszek abban, hogy ha nagyon akarom, akkor az enyém lesz.
Zsolti megint csak vigyorgott.
– Jaj, Miki, mindjárt elolvadunk! – gúnyolódott Zsolt.
– Ne idétlenkedj már! Te nem így vagy Henivel?
– Hát nem! Mi addig járunk, amíg mindkettőnknek jó. Kötelezettség és ragaszkodás nélkül. Aki előbb megunja a másikat, az szakít és kész.
– És te, Laci?
– Az én helyzetem hasonló a tiédhez. Még nem tudom, mennyire komoly, de egyelőre nem azon gondolkodom, ki legyen a következő.
– Azt még nem kérdeztem: miben fogadtatok?
– Csak egy üveg pezsgőben és eddig úgy volt, hogy Zsolti nyerte meg.
– És most?
– Abban is megállapodtunk, hogy ha mindketten veszítünk, akkor nektek adjuk a pezsgőt, hátha ezzel könnyebben ledöntöd. – Most már Laci is vigyorogni kezdett.
– Akkor csak hozzátok el nekem minél hamarabb, mert anyámék három hét múlva elutaznak, üres lesz a kégli!
– Jöjjünk el gyertyát tartani? – Zsoltinak is visszajött a hangja, és újból idétlenkedett.
– Nem, kösz, nem kérek erősítést!
– Pedig többesben sokkal érdekesebb lehetne!
– Ne legyetek már ennyire perverz disznók!
Mire a fiúk elmentek, Miki nemcsak fizikailag, hanem agyilag is teljesen fáradt lett.
Szerencsére ezen a héten már nem jöttek…
Ahogy közelebb értek a hétvégéhez, Miki egyre „intenzívebb” lett. Már csütörtökön este vacsora után elvonult a szobájába a vezetékes telefonnal és tárcsázta Éva otthoni számát.
A lánynak még nem volt mobilja. Miki a telefonszámokat a papírról átírta a telefonjába, de Éva kézírása miatt a cetlit eltette.
Három csengés után a lány vette fel.
– Halló!
– Szia, Éva. Miki vagyok.
– Szia. Már megismertem a hangod.
– Én is a tiédet. Reméltem, hogy nem egyforma a húgodéval. Nem bírtam ki péntekig. Most kellett, hogy felhívjalak. Megzavartalak valamiben? Mit csinálsz?
– Házit írok. A szüleim szerint a szerelem nem elég jó indok arra, hogy megbukjak. Rögtön eltiltanának még Szilviéktől is, ha romlanának a jegyeim. Egyébként miért hívtál?
– Csak hogy halljam a hangod. Ez nem elég ok, szerinted?
Éva felnevetett.
– Nem. Viszont jól hangzik.
Éva nagyon megörült a hívásnak. Lehet, hogy lesz ebből valami? De jó lenne, ha biztosan tudná!
Pár percig beszélgettek „butaságokról”, amikről a kamaszok szoktak: bulikról, közös ismerősökről, barátokról.
Aztán Miki – nehéz szívvel – visszaengedte Évát a leckéihez. Elbúcsúztak, és Éva a beszélgetés végére még mindig nem tudta, tulajdonképpen hogy is állnak ők Mikivel.
Gondolta, vacsora után beszélget majd az anyukájával.
Nagyon szerette a szüleit, és a húgát is. Jó volt a kapcsolatuk. Azt szerette leginkább, hogy amikor hazajött az anyukájuk a könyvelésből – akármilyen késő is volt –, ha ébren találta őket, mindig szánt rájuk időt.
Megkérdezte, van-e gond a suliban, beszélgettek mindenféle dolgokról. Ez azért is könnyű volt, mert a lányok egy szobában laktak. Egyikük sem nyafogott emiatt. Ha nem akarták zavarni egymást, átmehettek a nappaliba tévézni, vagy ilyesmi. Két év korkülönbség nem olyan nagy, hogy ne értsék meg egymás dolgait.
Visszament a szobájukba – ahol húga is éppen leckéjével foglalkozott – és visszaült az asztalhoz.
Gyorsan befejezte a leckeírást. Kicsit „feldobódott” a hívástól, nem nagyon mert reménykedni benne, hogy Miki felhívja.
Éppen összepakolta másnapra a táskáját, amikor bekopogott az anyukájuk.
– Kislányok, kész a vacsora. Hogy álltok?
Judit is már majdnem elkészült. Megegyeztek, hogy Éva megy le segíteni teríteni, húga addig befejezi a dolgait.
Terítés közben Éva megpendítette az anyukájának, hogy fontos dologról szeretne vacsi után beszélgetni. Nem akarta most részletezni.
Különösen, hogy közben megérkezett ügyvéd apukája is, és azt gondolta, ez buta női dolog, és úgysem tudna hozzászólni.
Amikor mindannyian befejezték az étkezést, a két lány mosogatott el, aztán mindenki elvonult a szobájába.
Judit már tudta, miről van szó, Éva már említett valamit egy fiúról még hétfőn délután. De azt mondta, csak jót szórakoztak együtt, és valószínűleg semmi nem lesz belőle.
Judit feltelepedett az ágyára egy krimivel, Éva pedig zenét kapcsolt be. És ekkor kopogott az anyukájuk.
– Akkor most ráérsz, Évi?
Judit megkérdezte, kimenjen-e. Nem akart beleavatkozni nővére dolgaiba.
– Szerintem semmi titokról nem fogunk beszélni. Maradhatsz. Ha esetleg nálad is lesz majd ilyesmi, legalább az én példám a szemed előtt fog lebegni.
– Baj van? – ijedt meg az anyukájuk.
– Nincs. – Éva leültette maga mellé az ágyra, és belekezdett.
– Megismerkedtem egy fiúval. Szilvi és Szabolcs ismeri is. Bár mondjuk Szabolcs nem tartozik bele abba a baráti körbe olyan nagyon, de ismerik egymást. Nagyon helyes, és egy kicsit beleestem. Finoman szólva.
– És ő is hasonlóan érez, szerinted?
– Ez az, amiben nem vagyok biztos.
Elmesélte, hogyan kezdődött, hogy került a diszkóba.
Nem részletezte, hogy Miki hogyan csapott le rá, csak annyit mondott, ő szólította meg először.
Táncoltak, beszélgettek, és hogy Miki megcsókolta. De más nem történt. Aztán pedig már Szilviékhez is telefonált, ma pedig itthon is felhívta.
– Anya, szerinted akar velem még találkozni?
– Ne legyél kis buta. Hogyne akarna találkozni. Azóta már sokszor felhívott, ma például azért, hogy a hangodat hallja. Ez szerintem is jelent valamit. Ne aggódj!
– De nem kérdezte meg egyszer sem, hogy mikor találkozunk! Szerinted kérdezzek rá legközelebb?
– Ne! Ne rontsd el a dolgot. Holnap még csak péntek. Holnap is felhívhat még. Nyugodj meg. Ha nem hív fel, akkor szombaton megbeszéljük. Ha meg telefonál, szerintem szombatra elhív táncolni. – rámosolygott aggódó arcot vágó kislányára, és homlokon puszilta.
Éva megkönnyebbült, most, hogy sikerült kibeszélnie magából a problémáit. Azt mondta, hogy vár péntek estig.
Szerető anyuka a másik kis gyöngyszemére nézett:
– És neked, Juditka, nyomja valami a szívedet?
A kisebbik lány felnevetett.
– Nekem nincsenek olyan gondjaim, mint Évinek! Nem hevernek a lábaim előtt a fiúk.
Judit egy picivel alacsonyabb volt, viszont teltkarcsú. Meg kellett "dolgoznia" azért, hogy észrevegyék.
– Igaz, hogy most tetszik valaki, de azt „nyilatkozta”, hogy jobban tetszenék neki, ha kicsit vékonyabb lennék. Úgyhogy most kevesebbet eszem, hátha esetleg lesz nála némi esélyem. Van miért küzdenem.
Ki is találták, hogy hétköznap, amikor Éva is itthon lesz, egyszer-egyszer elmehetnének fitness-terembe.
– És mit terveztek suli utánra?
– Én biztosan megyek idén is Szilviékhez egy-két hétre. De ez még sok mindentől függ. – mondta Éva.
– Én szívesebben lógnék a nyakatokon apával, akár mentek valahová, akár nem. Levihetnétek a Velencei-tóhoz például. Legalább néha hétvégére.
– Oké. Majd mindent megbeszélek apátokkal is.
Az anyukájuk magukra hagyta őket.
