Hat éves voltam, amikor Ritát kaptam, az első kiskutyámat. Együtt nőttünk fel. Rengeteget játszottunk, közben tanítgattam. Egyre okosabb, simulékonyabb lett. De még idős korára is maradt benne "szemernyi" flegmaság. Ezt én nem mindig toleráltam, ám idővel rá kellett jönnöm, hogy ezen nem tudok változtatni, benne foglaltatik az alaptermészetében.
16 évesen elhatároztam, hogy Rita már elég bölcs ahhoz, hogy ne csak parancsszavakból értsen, hanem "beszélgetni" lehessen vele, vagyis értelmesen reagálja le, amit mondok neki. Könyvekben és filmekben találkoztam ilyesmivel, innen jött az ötlet.
Úgy gondoltam, elvégre én pedagógus szeretnék lenni a jövőben, ideje bizonyságot szerezni, jó tanár válik-e belőlem. Anyukám mosolyogva jegyezte meg, hogy azért ha kudarcba fullad a próbálkozásom, ne vonjak le messzemenő következtetéseket a pedagógiai pályafutásomat illetően.
Felbuzdulva saját ötletemtől, ki is mentem az udvarra, hogy megkeressem első tanítványomat.
- Rita!
Semmi.
"Ejnye. Mindig itt szokott lenni a közelben. Hol csatangolhat a kis kópé?" - gondoltam.
- Rita! ...
Egyelőre reménytelennek tűnt a tervem kivitelezése. Ha nincs tanítvány, nincs óra...
"Mit csinálhatnak ilyenkor a tanárok? Biztosan nem állnak az udvar közepén olyan tanácstalanul toporogva, mint én" - dorgáltam magam - "Na, gyerünk, tanár néni, csak határozottan. Nem ám, hogy egy ilyen kis hátulgombolós kutyus fog ki rajtad!...Hát... mondjuk hátulgombolósnak azért nem neveznék egy tízéves kutyát (legfeljebb a termetét tekintve)" - helyesbítettem.
Gyors fejszámolás (na jó, kevésbé gyors, mivel az nem az erősségem). "Első év: 12, a többi: 7" - idéztem emlékezetembe apukám tanítását. "Az annyi, mint... Jézus! Egy hetvenöt éves kutyát akarok én tanítani?!"
Már-már felülbíráltam elhatározásomat, amikor Rita nagy nehezen előkóválygott. "Na mese nincs, most már csak következetesen, különben oda a tekintély!" - próbáltam biztatni magam.
- Hát te meg honnan vánszorogtál elő? - kérdeztem kedves, de enyhén feddő hangon.
Rita álmosan, unottan szaglászott körbe. Rá volt írva a válasz a pofácskájára:
- "Remélem, nem hiába rángattál elő. Éppen az első álmomat aludtam. Most ha azt mondod, hogy még kaját sem hoztál..."
Elbizonytalanodtam ettől a fogadtatástól. Talán jobb lenne megvárni, amíg fogadókészebb lesz a mondanivalómra... Azért erőt vettem magamon, leültem a terasz lépcsőjére, és magam mellé invitáltam az én okos kiskutyámat, aki időközben kezdett élénkülni. Annál is inkább, mert az utcán meglátott egy macskát. "Na még csak ez hiányzott!" - estem kétségbe.
Rita villámgyorsan a kerítésnél termett, feszülten figyelt. Szinte moccanás nélkül.
Most mi legyen? Várjam meg, míg eltűnik a szeme elől a macska, vagy próbáljam visszahívni?
Amellett döntöttem, hogy várok, akkor legalább nem érhet kudarc. Vártam.........Vártam........
Fránya macskája! Hát nem éppen a mi kapunk előtt kellett letelepedni! Komótosan tisztálkodott. Rita már a feszültnél is feszültebb volt. A macsek pedig tisztálkodott...még mindig!!! Én vártam...szintén még mindig.
(Jól van na! Tudom, hogy komikus, de mit tehet egy még kezdőnek sem mondható pedagógus-palánta ilyen éles helyzetben? Nem gondoltam, hogy már a stégnél is ennyire mély a víz!)
Macskánk (most már olyan, mintha a mienk lenne...) végre elég tisztának érezte magát. Elégedetten tekintgetett körbe. Még mindig ülve!!! Beste lélek!...
Rita megmoccant, majd ideges toporgásba kezdett. (Gondolatban én is...) Legalább már ketten vagyunk...
Meguntam. Gyors elhatározással felugrottam, és dühösen a szegény jószág felé vettem az irányt, miközben az ilyenkor jól ismert szóbeli közlésekkel igyekeztem távozásra bírni.
Rita - mintha csak erre várt volna - heves ugatásba kezdett. A dühünk tárgya pedig rémülten menekült. Cinkos pillantást vetettem kis barátomra:
- Te kis majom...ezt előbb is kitalálhattuk volna!...Egyébként pedig máskor is szívesen segítek!
Kutyám elégedett léptekkel indult vissza a teraszra.
- Nem menekülsz, kis ravasz! - szóltam utána - Az órának még nincs vége. Mit nincs vége... el sem kezdődött!
Újra letelepedtem a lépcsőre, odavonva magam mellé az én hűséges társamat.
- Figyelj, Ritácska! Te egy nagyon okos kutyus vagy, ezt ugye tudod? Szeretném, ha még okosabb lennél, ezért tanítani foglak.
Kiskutyám nagy szemekkel nézett a szemembe:
- "Ez nekem túl hosszú, kenyéradóm, nem szoktam én az ilyen hosszú ugatáshoz... Bár a ti különös morgásotokat ugtásnak ugyan nem nevezném... Csak mozog a szád, egyre csak mozog, mindenféle különös hangokat adsz ki, és rám nézel. Mit akarsz tőlem? Valami finomság van készülőben? Nem látok semmit nálad." - (Valami ilyesmire gondolhatott)
Én azonban fellelkesedtem a tágra nyílt szemein. "Menni fog ez" - gondoltam örömmel - milyen értelmesen néz rám, mint aki érti, mit mondok neki."
- Ugye érted, mit beszélek? - kérdeztem, és fürkészve néztem a szemébe.
Mikor elhallgattam, tanítványom kényelembe helyezte fejecskéjét a két első lábán:
- "Hát ha már kaja nincs, legalább pihenni hagyhatnál."
"Nehéz eset..." - töprengtem kissé elkeseredve - "Az előbb még figyel, most meg rám se hederít." De nem adtam fel. Még nem.
- Rita! - szólítottam újra a nevén.
Fejét nem mozdítva, csak a szemével pislantott oldalra:
- "Mi van már megint? Igazán bemehetnél te is inkább aludni a házadba. Nem hagyják békén az ember kutyáját!"
- Mi jár a fejedben? Nagyon szeretném tudni.
Unottan ásított egyet.
- Lusta vagy. Most aludtál, mielőtt kijöttem hozzád, és már megint az alváson jár az eszed... - zsörtölődtem, miközben megsimogattam a fejét.
- Játszhatnánk egyet - ajánlottam.
Semmi reakció. Kezdtem elveszíteni a türelmem:
- Tudod, roppant türelmes vagyok, de te már erősen meríted a készleteimet - mondtam szemrehányóan.
Rita feltápászkodott, nyújtózott egyet egy újabb ásítás kíséretében. Közben hasonlóan neheztelő pillantásokat küldött felém.
- "Nincs nyugta melletted a kutyának."
Lassú, fáradt léptekkel indult a háza felé. Faképnél hagyott...
Ennyit mára az oktatásról.
