Gondolatok a mosolyról
I.
„Ki érti a szót, érzi a mosolyt.”
A mosolyt
mi bujkált a szemedben,
mikor elküldted nékem
ezt a verssort,
hogy folytassam tovább,
ahogy kedvem tartja.
Nem kaptam tőled kis tavacskát,
rajta íves arany híddal,
vízre hajló fűzfa ágát
messze zengő madárdallal.
Másnak adtál holdvilágos
nyári estét,
Vénusz fényét
balatoni naplementét.
Óceánok messzeségét,
s minden vizek üde kékjét,
más vitte el, így nem maradt
nékem más
csak e gondolat.
Hogy játsszak vele,
mint egy kis gyerek,
ide adtad hát,
hogy csendben legyek.
S én játszom vele,
mert jó e játék,
és kedves ajándék
az égtől minden perc még,
mit együtt játszhatunk.
II.
„Ki érti a szót, érzi a mosolyt.”
A mosolyt,
mi bujkál minden harmatcseppben,
minden kis hópehelyben,
a csirázó búzaszemben,
imára kulcsolt kezemben,
ősszülő, gyérülő hajamban,
egy ficánkoló fürge halban,
a tenger friss üde kékjén,
templomok homályos mélyén,
a szelek üvöltő dalában,
pásztortüzek hamujában,
a frissen hullott tiszta hóban
minden igaz, átélt csókban.
A mosolyt,
mit megláthatsz mindenekben,
csak értsd meg a szót,
s maradj hű,
tiszta szívedben.
III.
„Ki érti a szót, érzi a mosolyt.”
A mosolyt,
mi bujkál e kusza sorokban,
mint az áldott nap fényes korongja,
az út menti fák, hajlongó ágai közt.
A mosolyt, mi több mint bármi szó.
A mosolyt, mi ki nem mondható.
A meg nem fogható,
bölcs, belső mosolyt.
Kevesen tudnak így mosolyogni.
Talán Buddha tudott,
önmagán s a világon,
szemlélve köldökét egy fügefa alatt.
Talán Lao-ce, Zarahusztra,
Epiktétosz és Konfucius?
Emberiül, de még sem úgy,
mint bárki más e sárgolyón,
kik zavarunkban, leplezve azt,
hogy nem értünk semmit,
a köröttük zajló csodákból,
melynek neve: ÉLET, LÉTEZÉS,
mosolygunk szépen,
lehetőleg fehér,
hibátlan fogsorunkkal,
csillogó szemekkel.
Ők nem így mosolyogtak.
Hanem, mint kik tudják a titkot,
mit nem tudhat senki,
senki, aki él, lélegzik, harcol, szüntelen,
ki mindig akar valamit,
és mindig valami mást.
A titkot, mit meg tudunk mindahányan,
ha lejár szabott óránk ez árnyékvilágban
s meglátjuk isten ragyogását.
A titkot, mit csak sejthetünk,
amit ők is csak egy pillanatra láttak,
mikor a függöny mögé kukucskáltak,
mert az ügyelő, úgy tett, mint ki alszik,
s ők bátrak voltak lopva benézni
a kulisszák mögé.
És elég volt egy röpke villanás,
hogy egy életen át, szórják szét a fényét,
a Földgolyó minden szegletébe,
e ritka kegyelmes pillanatnak,
mikor meglátták tükrök nélkül
Isten valóját.
IV.
„Ki érti a szót, érzi a mosolyt.”
A mosolyt
mi bujkál könyvek lapján,
elrejtve a betű vetésben.
Vajon, hogyan mosolygott Jézus,
mikor a példázatott mondta,
az ég nem vető, nem arató,
csűrbe sem takaró,
mégis megélő madaráról?
Mert, hogy mosolygott,
érzem, tudom,
hisz azért jött közénk,
hogy hirdesse nékünk
az ÚR jókedvének esztendejét.
S mi szögekkel vertük kezét,
szögekkel vertük a lábát,
tövisből fontuk koronáját,
és sorsot vetettünk köpenyére.
V.
„Ki érti a szót, érzi a mosolyt.”
A mosolyt
mi bujkál minden versben,
ha megleljük a szót
mi rímmel a lélekben
zengő-bongó dal ütemére.
A mosolyt
mi bujkál minden versben,
ha értjük a szót.
Ha értjük a szót.
