Köszönök. Kikerülném őket, de Irénke elém áll. Körülfognak. Csak nem verekedni akarnak..? Négyen, egy ellen..?
Irénke közelebb hajol, tekintete az arcomat perzseli. Könnybe lábad a szemem.
– Szakíts belőle..! – ránt elő a háta mögül egy csokornyi pásztortáskát. – Szakíts egy szívet!
Fellélegzem. Hangja lágy, bronzbongású. Csippentek egyet a pásztortáska magvaiból. Akárha varázsmozdulatra, viháncolni kezdenek körülöttem:
– Leszakíí-íítottad a szeretőő-őd szívét! – énekelik. Csapdába estem. Irénke Elivel összeborulva kacag, Gábor indiántáncot jár, Lajos ökle lazán buffan a hátamon. Kitépem Irénke kezéből a csokrot, szétszórom: mindenki hajába jut belőle. Jól van.
– A parkba megyünk... – mondja Eli. – Jössz..?
Irénkére nézek: elkapja rólam a tekintetét.
– Jól van, megyek.
A park hűvösében Lajos megállít. A lányok hátralesnek, összesúgnak, nevetnek.
– Mi van..? – kérdezem.
– Türelem..! – súgja. – Na végre..! – szólal meg, mikor a lányok eltűnnek a fagyalbokrok között. – Mi most csókolózni fogunk.
Gyorsan hozzáteszi:
– A lányokkal, te ökör..! De... Sokan vagyunk. Három fiú két lányra...
– Az valóban...
– Egyikünknek itt kell maradnia. – Úgy mondja, hogy tudjuk: nem ő lesz az. – Őrt állni, na..!
Így már mindjárt más. Gábor vigyorog:
– Majd én maradok. Menjetek csak.
– Fütyülj, ha erre jár valaki. Ahogy szoktuk.
– Jó, jó, menjetek már...
A lányok a vigadó korlátjáról lóbálják a lábukat. Eli leugrik, Lajoshoz perdül, belékarol:
– Sétáljunk..! – Lajos rám hunyorít. Elmennek.
Felmászom Irénke mellé. Sokáig ülünk csendben: a fák füvön ringó árnyékát nézzük, az ide-oda sikló foltokat.
– Tedd már le a batyudat..! – csap a karomra. Elengedem a markomba izzadt szíjat: elhever alattunk a táska, döglötten, kifordult belsővel.
– Ne haragudj... – súgja a lány. Kezét tenyerembe csúsztatja. Megsimogatom vékonyka, márványos ujjait. Rám mosolyog, homlokunk összeér. Ide-oda siklik alattunk a lombárnyék. Fény csorog a fák közül. Ott ragadunk, e szédült világ közepén, mézszínű percekbe zárva.
Hogy csókolóztunk-e, nem emlékszem. Az emlékezés borostyánköve megőrizte a fűzöldet, a szitakötőszárny zizzenő kékjét, Irénke szappanszagát, ceruzáink cédrusillatát... Gesztenyevirágokra emlékszem, méhzümmögésre...
Halódó kopogást fűz most fel ez a döngicsélés, mint aranycérna a fakó hamisgyöngyöket... Hátrálok egy lépést: méhecske vergődik arcom előtt. Az ablaknak koppan, ide-oda fordul, felröppen, újra nekikoppan. Körbejárja az üveget, szárnyát és potrohát rezegtetve táncol. Bonyolult jeleket ír, de itt, a rendelőintézet folyosóján nincs, aki elolvasná. Újra és újra nekirugaszkodik, végül a párkányra hull. Nem maradt ereje átfordulni a hátáról. Szárnya zizzen csak néha.
Kopogó léptek közelednek-távolodnak. Körül a falon halványzöld, repedezett festék. Fülledt a levegő, éterszaggal telített, akárha átázott vattában tocsognánk a laboratórium ajtaja körül. Kinyitnám az ablakot, de a kilincset leszerelték. A fűtőtest sem zárható el: a szabályozószelepet levették. Nincs hová menekülni, nincs mihez nyúlni. Beteg vagy, maradj hát veszteg..!
A pállott levegő felpuhítja kitinpáncélunkat. Arctalan, érzékeny lényünk hideg acélkanalak érintésétől borzong... Elém is poharat löknek majd, hogy később kifejezéstelen tekintettel emeljék fény felé a habzó vizeletet... Vérvétel is lesz.
Szédülök. Reggel nem ittam kávét: nem szabad, mondták. Rágyújtanék, két év után újra... Másra kellene gondolni. Téveteg tekintettel böngészem a plakátokat: ADJ VÉRT. VELED IS MEGTÖRTÉNHET. INCONTINENCIA BETÉT. SZEMÜNK FÉNYE. KULLANCSVESZÉLY.
Első pillantásra meg sem ismerem Irénkét. Húsz éve nem láttam már, és most úgy áll a folyosó túloldalán, a plakátok alatt, mint egy falnak támasztott tárgy. A mozaikpadló szürke négyzeteit nézi. Beesett arcán csontszínű a bőr. Szeme alatt feketés árnyék. Haja ritkás, fénytelen. Befelé figyel még, amikor rám pillant. Összerezzen: megismert. Átköszönünk egymásnak, feléje indulok. Mintha zsugorodna: melléje érve a vállamig sem ér már. Nyakát kemény, hófehér gallér tartja. Kulcscsontja átüt a ruháján.
Kérdez. A vizsgálatokra várok, mondom. Én is kérdezek. Itt élnek, ó, már régóta, mondja. És neked..? Neked mi bajod..? – kérdezi. Nem tudom, mondom. Felfigyel üresen kongó hangomra, ellöki magát a faltól, közelebb lép, fénnyel telítődnek arcán az árkok, kipirul. Megérint, láthatatlan pihét söpör le a karomról. Mert sosem vigyáztál magadra..! – mondja.
Szólítanak valakit. Irénke újra a falnak dől, fényei kihúnynak. Te..? – kérdezem. A kisfiammal vagyok – mondja. Odaint egy szőke, hatéves-forma gyereket: a fiú félénken néz rám vastag szemüvege mögül. Valami allergia, és a vérképe nem jó... – mondja Irénke. Bólogatok. Megsimogatnám, de a gyerek elhúzódik tőlem. Suta mozdulatom után sokáig hallgatunk.
A karomat rángatják: a nővér szólított, menjek már..! Irénke is mozdul, mintha követni akarna, de csak tekintete kísér. Pupillája kitágul, belemosódik az egész folyosó. Bólint, kezével is tétován jelez, de bátorító mosolya félrecsúszik: virít alóla a fájdalom.
A tű még a karomban van, szaporán tolakodnak rajta kifelé a sötét vércseppek, amikor kiver a verejték, és ájultan lecsúszom a székről. A belső helységben térek magamhoz, fehér lepedőn: egy asztalról lógatom a fejem. Állványok, üvegek körös-körül; laboránsok papucsa kopog. Fölém hajolnak néha. Megkérdezik, jobban vagyok-e már..? Merő víz az arcom. Nevetnek.
– Ha tudná, milyen sápadt..! Hát férfidolog ez..? Mit szólna a párja, ha most így látná, nahát..!
– Megszakadna a szíve... – felelem. Mennék is már, de fektetnek még néhány percig.
