Rám borulnak az árnyak,
befödöm velük napjaim.
A fák lombjaként
óvom az égető fénytől,
az éj hűvösét lopom meg,
a reggeli harmatmúlást idézem,
s vállamra húzom a vérző hajnalt.
Csend vagyok.
Hittel védett áramló folyók zenélnek,
dallamuk zsongja körül habozó személyem.
Végtelen pillanatban alszik a város,
miközben dőlnek halomra az álmok.
Táguló szemekkel idézzük a mámort,
néhai elődök törvényei,
szivárvány gyöngyökben:
sziklarajzok.
Csend vagyok.
A tegnapok ízei felejtődnek mostani
fényeinkben. Élére hajtom vágyaimat,
hogy móddal élhessem álmainkat.
Reccsen egy vállfa, hull
alá illatos ruhája szekrényeimnek.
Csend leszek.
Az ígéret nappalai öltöztetnek,
s bár vérzik a múltam,
most mégis ostromol a fény.
Kabátom lóg fáradtan a fogason,
még billeg a hazahozott hűvös huzatban,
s amikor megint kéz nyúl majd érte
új, más színben akar hazaérni
melegével, álmával reményével!
2005. március 30.
