Ez már a harmadik vers ma,
amelybe bele kezdtem,
s talán ez is itt marad csonkán,
mint ama kettő,
melyek árván félbe hagyva,
mint partra vontatott,
pusztuló, ócska hajók
szúette, korhadó bordái a parti homokban,
merednek rám a fehér papírról.
Bármihez kezdek is,
szétesik, szétfolyik minden.
Kancsal rímeket írok
ebbe a gyűrött füzetbe,
és dobnám is rögtön ki mindet.
Mint föld mélyén fortyogó láva,
feszíti a kő repedését
és centiről centire haladva
egyre följebb és följebb,
hogy végre elérje a felszínt,
úgy munkál bennem a vers.
Gyomrom összeszorult
és lüktetve lódul a vérem.
Kapkodó mellemben érzem a szívem súlyát.
Érzem a szívem súlyát.
Mi végre ez?
Minek e gyötrő órák?
Küzdeni önmagammal
a lelkemből feltörő szavakkal,
hogy valahogy formába öntsem,
Őket,
mint öntő az öntvényt,
kohász a fémet.
Jó lenne,
csak mint a fazekas,
lágy agyagból kigyúrni azt,
azt a formát,
mi éppen megfelel.
Karcsú szép amforát,
vagy egy kicsiny tálkát,
pont ami kell,
hogy elmondjam: kérem,
kész van a mű!
Megszületett!
Én csináltam, egyedi munka!
Ha tetszik vegyék, s vigyék,
használják amire kell.
Dalolják, dúdolják,
széttörjék eldobják,
mindegy nekem,
nem érdekel,
csak a béremet ne felejtsék el!
De mégse!
Jól van ez így.
Hisz könnyek közt születik minden gyermek.
S pár perce még anyja kebléből
sikoltva ömlött a jaj szó,
most oly féltőn tartja kezében,
mint legdrágább kincset tartani illik.
Hát így vagyok én.
Lelkem bugyraiban
kitudja hány vers embrió,
fejlődik, növekszik titkon
és várja az alkalmas percet
a megszületésre.
És ha itt az idő, ütött az óra
neki indul a kinti világnak,
hogy könnyel és kínnal
megszüljem Őt.
