1.
A robosztus, jó testi felépítésű, deresedő hajú férfi évek óta lakott a nevelőintézet szol-gálati lakásában. Amikor megjelent az igazgatónál éppen egy olyan személyt kerestek, aki vezetni tudná a politechnikai műhelyt. Lujó asztalos és aranykezű ezermester, amolyan barkács típus volt előző életében. Mert, hogy a fiúnevelő otthonban kezdődött második élete. Az igazgató egyetlen kikötése volt, hogy csak úgy kap szolgálati lakást, ha érettségi-zett lévén esti iskolában leteszi a tanári diplomát. Ugyanis bentlakásos nevelőtanárként tudják csak szerződtetni. Lujó mindent vállalt csakhogy új életet kezdhessen.
Idővel csodálatos barkács műhelyt alakított ki, de úgy ám, hogy az intézet összes aszta-los munkáit, sőt a falubeliek igényeit, kielégítő munkákat is elvégezték kellő díjazásért. A munka mellett éjszakai ügyeletet adott, ilyenkor készülve az esti egyetem anyagából. Nap-pal a műhelyt vezette, és ami szabadideje még maradt, abban pedig hátul a gazdasági ud-varban lévő nyúltenyészetet és több száz húsgalabját nevelte, s gyönyörködött bennük.
Hajnalban kelt. Ahogy ő mondta: „fél ötkor kidob az ágy!”. Felkelt, derékig megmosa-kodott a hidegvízcsap alatt, majd kiment hátra a galambdúcokhoz. Miközben elvégezte kisdolgát, megszokott füttyögéssel üdvözölte galambjait. A füttyjelzésre kiröppentek a ga-lambok és hangos búgással követelték a reggelit. Lujó leemelve a búzás véka tetejét, bele-markolt két kézzel a friss, hűs búzamagokba, és szórta nekik az eledelt. A galambok bol-dog burrogással gyűltek köréje. Ő meg csak füttyögött nekik boldogan, megelégedetten.
Miközben a galambok csipegettek, átment a nyúlólakhoz, és a nyulaknak is vetett abra-kot, inni adott nekik.
Aztán bement a házba, és früstökölni kezdett. Igen egyhangúan étkezett, de ő meg volt elégedve vele: húsos, füstölt szalonna, vöröshagyma, egy liter tej. A szalonna mellé néha hegyes erős paprika is került. A tej is saját termék volt. Gizi adta, a nyúlólak mögé kicsa-pott hosszúszőrű, fehér kecske. Elélt nyúltápon meg szénán. Igaz, hogy néha áldozatul esett kíváncsiságának néhány kerti bokor is, a kár azonban jelentéktelen volt, illetve eltörpült amellett, amit a tej jelentett Lujónak.
Az intézet vezetője lassanként megbékélt a szabálytalansággal, és megtűrte az állatokat, hiszen Lujó pótolhatatlan volt. A gyerekek szerették. Nála mindenre kaptak választ, s ha valakinek kisebb-nagyobb bánata volt vagy örömében kellett osztozni, Lujónál meghallga-tásra talált.
Aztán volt még egy haszna Lujó gazdaságának: a szaporulatot hét végén, szabadidejé-ben szépen felpucolta, s feltöltötte vele az intézet kamráját. A szakácsnő fenséges galamb-leveseket, rántott nyulat, vadast és még sok más ínyencséget tálalt fel a gyerekeknek. A tantestület regéket mesélt az ízletes, porhanyós, omlós galamb és nyúlhúsról. Hiába kérték el a szakácsnő receptjeit, a piacon vett galambból és nyúlból még csak megközelíteni sem tudták azokat az ízeket, amit az intézetben feltálaltakat.
Hogy a nyulak és galambok táplálékában vagy a Lujó szerető gondozásában volt-e a ti-tok nyitja, sohse derül rá fény.
Hanem egyszer csak meglepetve kapták fel tekintetüket, néztek egymásra a testület tag-jai: megváltozott a hús íze... A galamb rágós, inas, a nyúl meg tápízű lett... Kíváncsian kér-dezték egymástól: mi történt? Kérdőre vonták a szakácsnőt, miért változtak meg az ízek... „Szinte ehetetlen a nyúlhús!” ... – mondták dörmögve, s kényszeredetten nyámmogva tolo-gatták maguk előtt a félig elfogyasztott falatokat.
A csapást még betetőzte, hogy pár nap múlva Lujó szépen összecsomagolta holmiját, és ahogy jött, el is ment. Búcsú nélkül távozva, eltűnt mindörökre.
2.
Lujó becsületes neve Kiss Lajos volt. A Lujó ragadványnév gyerekkorában ragadt rá. Társai nevezték el. Az alföldi kisvárosban, munkáscsaládban nőtt fel, első gyerekként, há-rom lánytestvére mellett. Apja gyári munkás: takácsként bejárt dolgozni Pestre a Goliba. Anyja pedig háztartásbeliként otthon volt velük. A szemérmes, dolgos szülők élték szürke, munkás, kis hangya életüket. Becsületben felnevelték és kiházasították gyermekeiket, így Lujó is megházasodott 22 évesen. Érettségizett, jókezű asztalosként egy szomszéd falubeli zenetanárnőt vett el feleségül. Beköltöztek a falu szolgálati lakásába és élték az életet úgy, ahogy lehet egy faluban. Lujót hamar befogadta a nép, mert ezermester létére minden fa-munkát és még egyebeket is elvállalt, s remekül megcsinált. Egyszóval értette a dolgát.
Az esküvő után két évre felépült az új ház: a sajátjuk. Hamarosan megszületett a kis trónörökös, Petike. Mire a kisfiú három éves lett, addigra Lujó letette a mestervizsgát, és asztalos-műhelyt nyitott a faluban. Állandóan a műhelyt bújta, ki kellett termelnie a sok pénzt, amibe a beruházás és a ház került. Egyedüli szórakozása a nyulai meg a galambjai voltak. Ha volt egy kis szabadideje órákat elálldogált a galambdúc előtt, füttyögött a mada-rainak vagy a nyulaknak gügyögött. Petike szeretett olyankor körülötte lenni, s ő is utánozta a papát.
A zenetanárnőt azonban ez nem elégítette ki. Szeretett volna bejárni a közeli városba színház, mozi, társaság... Lujó azonban mindig kitért a társaságba menés elől. Így aztán a felett is elsiklott, ha az asszony egy-egy délután, este elment a városba egy koncertre vagy valamilyen előadásra. Olyankor kettesben maradt imádott kisfiával, a galambokkal és a nyulakkal.
Aztán az asszony egyre többször maradt távol késő éjszakáig. Sőt, az egyik koncert után egy cingár, alacsony, vöröshajú, szemüveges, brácsát oktató zenetanárral jött haza.
— Ő a Cini! – mondta a meglepett behemót embernek – ő hozott haza, mert lekéstem a buszt. Különben brácsás... – tette hozzá.
— Nem szégyen az – jegyezte meg Lujó, sandán méregetve a satnya kis emberkét, majd beinvitálta a lakásba, hogy ne vigye el az álmukat.
Aztán hogy-hogy nem, úgy történt, hogy Cinit kinevezték a helyi zeneiskolába óraadó-nak. Természetesen náluk szállt meg a hét két napján, amikor a brácsaórákat tartotta. Lujó megszokta a fura kis alakot, s annyi ügyet sem vetett rá, mint egy kis csótányra. És ez lett a veszte. Úgy, ahogy ez lenni szokott, a két rokonlélek összeszűrte a levet. Amíg Lujó a mű-helyben a széklábakat reparálta, ők igencsak elmerültek az élvezetek hajszolásában. Aztán megtörtént a baj. Egy este kiszáradva a nagy munkálkodástól, Lujó befelé indult a konyhá-ba, hogy meghúzza a sörösüveget. Ahogy csendben belép, a villanyt sem kapcsolva föl, hogy ne zavarjon, mit látnak szemei, a Cini igencsak munkálkodik az asszonyán. Mind-ketten anyaszűz meztelen áldoztak Ámornak... na, ettől aztán felszaladt a pumpa! Megra-gadva őket grabancuknál, a levegőben kalimpáló házasságtörőket ledobta egy-egy karos-székre. Nem szólt, nem tett semmit. Mert ha szólt volna vagy tett, volna, az a halált jelen-tette volna.
A következőket tette: szép komótosan lekötötte őket a szék karfájához és behozott egy galambot. A galambot elevenen megkopasztotta, és a madár vergődését végig kellett néz-niük a vétkeseknek. Aztán behozott egy nyulat, azt pedig elevenen megnyúzta. Ezt is vé-gignézette velük. Miután kiszenvedtek, megszólalt.
— A galamb és a nyúl átvette a bűnötöket. Ők szenvedtek meg helyettetek. Egy órát adok, hogy elhagyjátok a házamat. Soha nem akarlak benneteket látni... Értettétek: soha! Mert, ha a szél az utamba fúj benneteket, ugyanígy végzitek...
Ezzel eloldozta őket. Segített az asszonynak összepakolni és útjára bocsátotta őket. A kisfiút magánál fogta. A válás után a gyermeket az anyának ítélték, és elvette tőle a tör-vény. Mikor kimondták a válást, akkor az asszony kezébe adta a ház kulcsait és örökre el-tűnt a környékről. A házat a gyerek nevére íratta.
3.
Azon a bizonyos napon, amikor Lujót utoljára látták az intézetben, a következőképpen követték egymást az események. Szép májusi reggel köszöntött a vidékre. A friss fű inten-zív illata belevegyült az akácfák és a földi bodza édeskés virágillatába. Jó volt beleszagolni a levegőbe.
Az intézet élte a megszokott életét. Lujó szabadnapos lévén, fél ötkor már mosakodott a falikútnál, majd kisdolgát végezve galambjainak füttyögetett. Aztán fogta a zsétárt és Gizi mellé ülve igyekezett a duzzadó tőgyű kecskét megszabadítani a felesleges tejmennyiségé-től. Früstökölés után összeszedett négy-öt tökös-galambot, meg pár darab vágnivaló nyúl-fiat, és bevonult velük a fészerbe.
Nekiállt elevenen megkopasztani a galamb-fiakat, majd a nyulakat vette sorra. Éppen a második nyúl eleven nyúzásához fogott, amikor –úgy érezvén, hogy figyelik – felegyene-sedve az ajtónyílásban döbbenten álló szakácsnő és egy tizenéves fiúcska tekintetébe bot-lott. A szakácsné kiguvadt szemekkel, míg a fiúcska tátott szájjal követte az elevenen nyú-zott nyulacska síró, rugdalózó haláltusáját.
Földbegyökerezett lábbal álltak. Az idő megszűnt számukra. Lujó megállt a nyúzásban és a véres kést megtörölve nadrágszárában feléjük lépve megszólalt.
— Hát maguk? Mit leskelődnek itten? Nem szeretem, ha a munkában zavarnak. Ki en-gedte be magukat ide?... – kérdezte gyanakvón. A szakácsnő a gyerek elé állva, mintegy eltakarván óva őt a borzalmas látványtól, mentegetőzni kezdett.
— Az igazgató úr küldött, hogy keressük meg magát... fontos üzenetet hozott a gyerek a GYIVI-től... itt van e, na, add mán oda neki! – tuszkolta a megszeppent gyereket Lujó felé – add oda az apádnak! Na, ő az apád: Lujó bácsi...
— Petikém!? – tárta ki karjait ölelésre a behemót ember, s a kést csizmaszárába dugva, magához szorította a gyereket. – De megnőttél, amióta nem láttalak! Jól vagy?... Mi újság a faluban?
— Én jól vagyok... Újság is van. Megszökött a brácsás egy bőgőssel, a mutter meg fel-akasztotta magát a padláson... Már el is temették. Engem meg a GYIVI-be vittek, és el-küldtek hozzád, merthogy azt mondták: Van neked egy apád is, menj és keresd meg! Ha megtaláltad, akkor hozd haza a házadba! Hát, ezért jöttem, apám!
Lujó meghallván, mi történt, kihúzta a csizmaszárból a kését, és belevágta a gerenda-tartó oszlopba, amin a nyulakat szokta nyúzni.
— Na, hála istennek, nekem se kell mán többet elevenen nyúzni, kopasztani... most már a gyehenna tüzében játssza anyád a talpalávalót a páriáknak. Nem sajnálom, hogy így esett.
— Hát én se nagyon... , de azért kicsit sírtam a temetésen... Mert illett ugye? Nem baj apa?
— Már hogy lenne baj fiam? Mégis csak az anyád volt... a brácsást meg majd elviszi utána az ördög, aztán együtt játszhatják a pokolbeli tangót...! Nyunyiné! – szólt a még min-dig legyökerezve álló szakácsnőhöz – elárulom magának a finom, porhanyós hús titkát: mindig elevenen kell megkopasztani a galambokat és elevenen megnyúzni a nyulakat. Tudniillik a haláltusában lezajló stressztől a vér adrenalin tartalma megnő és a sejtek állaga megváltozik. Mivel a vér lassan folyik el, így a hús porhanyóssá válik. Ez a titka az egész-nek...
— Szűzmárja uramisten! – hányta magára a kereszteket a boldogtalan szakácsnő – ezt nem lehet, ez... ez... Isten ellen való vétek! Ha tudtam volna, hogy ettől a kínzástól olyan finom a hús, dehogyis főztem volna meg, dehogy!
— Hát, most már nem is fog! Merthogy én befejeztem, hogy úgy mondjam ügyvédi nyelven okafogyottá vált a dolog: az elevennyúzás tárgya meghalt. A brácsás megszökött, visszakaptam a fiamat és az elrontott életemet. Most rajtam a sor, hogy kiköszörüljem a csorbát. Hazamegyek, és itt hagyom maguknak a galambokat meg nyulakat. Ha nem akar botrányt, akkor tudja a titkot: magának kell ezen túl a porhanyós húsról gondoskodni, Nyunyiné! – mondta kárörvendően kacagva Lujó, s a békanyúzót kivéve az oszlopból, a le-esett állú Nyunyiné markába nyomta. Ezzel sarkon fordulva bement a szobájába. Összepa-kolta kevéske holmiját, és ahogy jött, úgy ment el köszönés nélkül az intézetből.
Nem tudott volna a gyerekek és az igazgató szemébe nézni a megfutamodás szégyen-teljessége miatt. Kézen fogta élete értelmét, 11 éves kisfiát, és vidáman kacagva ültek be az ócska Trabantba. A Trabant virgoncan pöfögve gurult rég nem látott falujába. Amikor a falu szélén álló kőkereszthez értek, Lujó megállította a Trabantot. Kiszálltak, letérdelve Krisztus előtt, a kőkereszt lábaihoz helyezte a vértől maszatos dikicset. Kezeit összekul-csolva feltekintett az Ember Fiának elgyötört arcára, s úgy látta, mintha az elmosolyodott volna.
— Bocsáss meg nekem Jézus! Többé soha; ölni nem fogok... soha! – suttogta és szívét melegség járta át. Petike mellette térdelve, szorosan hozzásimulva a feszületre meredt. Egy pillanatra felemelkedett a lelkük, s kilépve testükből fenn lebegtek a kék levegőégben. Las-san belevesztek a fénybe, a boldogságba. Lelküket derű és nyugalom szállta meg.
