Állati sorozat
1.
Vasárnap reggelén boltba menet a bokros rész mellett elhaladva,dekoratív,magas,szőke,a kutyáját sétáltató asszonyság felcsattanó szavaira rezzentem fel gondolataimból.
– Ül! Leülni, te szégyentelen! – sipította magából kikelve és rárontva a fenyítést váró, ülő kutyára. Két hatalmas pofont mért a kutya pofájára: egyet jobbról, a másikat balról.
– Szégyelld magadat, te mocsok féreg, fújj! – folytatta a tirádát, amikor szavaimmal megakasztottam igazságosztó tevékenységében.
– Mit vétett a kutya? – kérdeztem tőle megrökönyödve.
– Méghogy mit? Elárulom: szart evett a bestiája! Méghozzá emberszart, mert hogy mostanában erre van gusztusa! Neki csak az emberszar a jó! – sápogta, és jobb lábát előrelendítve egy jól irányzott rúgást mért a szűkölő kutya tomporára.
– Hát, bizony ez nonszensz asszonyom! De, ha így kificamodott az ízlése, akkor rá kellene hagyni! – vetettem közbe, az asszony így replikázott.
– Minek üti bele maga is az orrát mindenféle szarba? Most ha hazaérünk jöhet a szájzuhany, fogkefe, szájspré! Győzzem kisikálni azt a büdös pofáját!
– muszáj? – kérdeztem döbbenten, mire kaffogva vágta hozzám a szavakat.
– Méghogy muszáj?! Maga hogy csókolózna a nőivel, ha szaros lenne a szája? Hogy adok az én Artúromnak puszit? Fújj, te mocsok állat! Na, gyerünk, indíts haza! – nógatta megenyhülve, mire a kutya két-lábra állva érdes nyelvével hálásan végig nyalta a nő arcát. Az meg két-marokra fogva a kutya fejét, cuppanós csókot lehelt annak pofájára.
– Na, szent a béke! – dünnyögtem, és azon morfondíroztam, hogy mi van itt, most már nemcsak a kutya ürüléket, hanem az emberi taposóaknákat is kerülgetjük ezután?
De tényleg: akkor ki itt az állat?
2.
Élt közöttünk egy valahai szép napokat látott öregasszony. lakása régi, antik bútorokkal,festményekkel,porcelánokkal,nippekkel berendezve, egy régiségboltra emlékeztette az embert.
Szép nyugdíjat kapott és bőven tellett neki mindenre. Könnyedén ellátta papagályait, és macskáit, hű társait, beszélgetőpartnereit, szeretteit. Csendesen, szerényen éldegélt az utcáról felszedett, magaköré gyűjtött állataival, a szomszédok által reá sózott megunt kedvencekkel az általa teremtett mini édenkertben. Élete utolsó hónapjaiban a magánytól elméje egyre jobban megbomlott, kényszerképzetei támadtak. Egyik napról a másikra, hirtelen magához szólította az úr. Észre sem vettük, hogy meghalt.
Halála éppoly szürke és semmitmondó volt, mint egész élete. Úgy ment el, olyan csendben, hogy senkit nem zavart vele. Megölte a magánytól való félelem. Lehet, hogy többet ivott a pálinkából a kelleténél, talán megitta az általa mérgezettnek gondolt macskatejet? Vagy a jó öreg szíve mondta fel a szolgálatot? Örök rejtély marad számunkra.
Irma a fotelban ülve halt meg. Lehet, hogy készült a nagy utazásra, mert arcát pirosítóval szépen kifestette, szemöldökeit szemceruzával kihúzta. Felöltözött a szekrény mélyén tárolt dobozból elővett menyasszonyi ruhájába. Felékszerezte magát, ujjára jegyürüket húzott. Aztán beült a fotelba és várta a vőlegényét, a hajszálpontosan érkező halált. Talán így történt, talán nem. Ki tudja azt, már kibogozni?
Az állatok felzabálták a maradék nyershúst A papagájok az összes fellelhető tyúkhúrt és kendermagot. De, mivel a gyomor nagyúr, az éhező papagájok Irma vállaira telepedve elkezdték annak hatalmas lószemeit kivájni. A macskák elborzadva nézték a tevékenységüket.
– Nézd őket Tigúr!– szólalt meg Mici,a postás macska.
– Ne hagyjuk, hogy bántsák az Irmát, kergessük el őket!– javasolta Bella. Tigúr felugrott Irma vállára és lepofozta onnan a szemvájó papagájokat. Aztán gondolt egyet és hersegve kiharapott egy darab húst Irma lóarcából. Leugorva Irma vállairól a papagájok újra ráröppentek, hogy befejezzék a félbehagyott munkát. Ettől a macskák végképp begerjedtek. Arra a döntésre jutottak, hogy büntetésből falfalják a szemtelen szárnyasokat. Miután éhüket imigyen elverték, körbeülték Irmát, és keserves sírásba kezdtek .A gyomruk azonban egyre jobban korgott. Panaszos siratóénekük az egekig hatolt. Tekintetük vádlón szegeződött Irmára.
–Irma te csúnya, mi van veled, mért nem foglalkozol velünk? Arra nem gondoltál, hogy velünk mi lesz? Nem vittél magaddal bennünket az örök vadászmezőkre, cserbenhagytál minket! Mondd meg, most mit tegyünk?
Irma jóságos lóarca biztatóan nézett rájuk. Kitátott, leesett állú szája torz vigyorrá merevedett. A macskák még egyszer megkérdezték tőle.
– Miau, most mit együnk Irma?– de Irma csak hangtalanul , némán, nevetett rájuk félrecsúszott protézisű odvas szájával. Begörbített gacsos ujjaival hívogatón integetett feléjük. Mintegy azt sugallta: gyertek utánam!
– Nem mond, semmit az Irma! Kivenet bennünket Tigúr!– panaszkodott Bella
– Valamit hallok– szólalt meg Tigúr.
– Mit hallasz Tigúr?
– Hangokat, suttog az Irma.
– Mit mond?
– Azt mondja egyetek belőlem!
– Halljuk, mi is halljuk!– zúgott a pincemacskák kórusa.
– Kezdje, akit a legjobban szeretett, annak biztosan megbocsát! – Adták a tippet a pincemacskák, nem akarták a túlvilágon Irma haragját magukra vonni.
– Kezdjed te, Tigúr! Téged szeretett a legjobban, kimentett a gyerekek karmai közül!Tigúr elhárította az elsőbbséget és Bellára tolta azt.–téged jobban szeretett Bella, hiszen kikupált, orvoshoz is elvitt!Miaú,velem tette a legjobbat, egy idegennel!– vágott közbe a postásmacska,Mici.–megmentette az életemet.
– Miaú, mindenkit egyformán szeretett! – Zúgott a macskakórus.
– Faljunk belőle egyszerre, mind! Igazatok van, faljunk belőle egyszerre mind! Adta áldását Tigúr és mintegy vezényszóra megrohanták Irmát és felugrálva rá munkához, kezdtek. Bella és Tigúr ugrott fel először a két vállára. Éppen mintha meg akarnák puszilni arcához hajoltak, és mohón vájták éles fogaikat Irma lóarcába. A pergamenszerű bőr, hersenve engedett a harapásoknak.
Irma jóságosan, hangtalanul nevetett
3.
A panelrengeteg egyik panelházának sarkán lévő transzformátorház bekerített,zsebkendőnyi,gazzal benőtt telkén, korhadt alkatrészes faláda belsejében mindenféle olajos rongyok és limlomok között a tavasz még hideg szelekkel süvítő bágyadt napsugarainak langymelegében egy kóbor macska négy kis nyávogó újszülöttel gazdagította sivár világunkat.
A szürke, hajlott hátú öregasszony felfigyelt a halk miákolásra, s konstatálva a tényt, gyors elhatározással egy kimustrált horpadt alumínium ételhordó aljában langyos tejet hozott le, aznapi reggelijének felét, s a drótkerítés alatti lyukon becsúsztatta a macskának. A macska, hálás miákolással fogadta az adományt.
Aztán már mindennaposak lettek az adományok. A vedlett cirmos macska kezdett kipendülni, s hatalmas, tejtől duzzadó emlőiből szépen fejlődtek a kiscicák. A magukba forduló, rohanó, morcona, senkivel nem törődő, belső gondjaikat magukon cipelő lakók haladtukban meg-megállva, elmosolyodva figyelték a cseperedő kismacskák játszadozásait. Néha egy-egy parizerdarab, félkifli, virslimaradék repült a terülj-terülj asztalkámra.
Lassan megszokott látvány lett a naponta tejes bögréjével megjelenő öregasszony s a játszadozó kiscicák látványa. Mindenki a városrész megszokott darabjának tekintette a jelenséget. Nem úgy néhány ifjonc.
Az egyik délután nagyobb csődület keletkezett a trafóház körüli sarkon. Hangos röhögés, pufogás, csapkodások, gyereksíráshoz hasonló visítás hallatszott arrafelől.
Mi is történhetett? Kérdezte az óvatlan járókelő, és beállt a bámészkodók közé. Kiguvadt, meredten figyelő szemmel fedezte fel, hogy a kerítésen belül három-négy vásott kamasz, szétdobált táskáik barikádja mögül, a láda rejtekéből kirángatott ártatlan nyávogó kis jószágokat, elevenen széjjeltépve, a levegőbe dobálva, mint rongylabdát rugdalják fel s alá.
A tömeg egy része szájtátva, megnémultan figyelte a szadizmus csimborasszóját. Néhány elhaló hang próbált gyengén, erőtlenül a kamaszokra hatni, s jobb belátásra bírni őket, de hiába. Volt, aki rendőrért kiáltott, de cselekedni, közbelépni, lefogni a barbár kezeket, senki nem merte, vagy nem akarta. Úgy gondolták, nem az ő ügyük, mi közük hozzá: csupán csak egy kóbor macskacsaládról van szó, nem kár értük. Amikor tetőfokára hágott a lincshangulat, s a kölykeit védő felborzolt farkú anyamacskát csapkodták a falhoz, megjelent a tejesbögrével kezében az öregasszony. Szemei kiguvadtak, s első reakcióként körbenézett. Majd látva a tehetetlenül bámészkodó tömeget, leguggolt, és a kerítés alatti résen bemászva iszonyú sipítással hadakozni kezdett a garázdákkal.
A járókelők vegyes érzelmekkel reagálva történtekre,kiváncsian körbeállták őket,vagy szaporára fogva lépéseiket elsiettek mellettük.A közöny lerítt az arcokról. Minek is szólnának bele egy bolond öregasszony és a szórakozni vágyó fiatal huligánok dolgába. Elvégre nekik kell valamivel szórakozni, agyonütni a lassan múló időt. Különben is, csak hitvány kóbormacskák voltak az áldozatok, nem kár értük
Mi lesz ezekből a gyerekekből, ha felnőnek? – kérdeztem magamban, s a válaszra nem kellett sokáig várnom, magától érkezett.
A minap történt az eset. A trafóháztól nem messze a forgalmas buszmegálló előtt a délutáni csúcsforgalomban emberek jöttek-mentek, rohantak át az úttesten. Egy harmincas, kissé kopottas férfi korcs ebével próbált a szemközti talponállóból átkeveredni a túloldalra. A busz elütötte az ebet. Az illuminált férfi sírva fogta ölbe a haldokló párát, s próbálta dülöngélve hazavinni. Erre figyelt fel egy (mint később megtudtuk, 15 éves, jól megtermett kamasz), s nemtetszését kifejezésre juttatva, egy karate mozdulattal, nyomdafestéket nem tűrő szitkozódás közben lefejelte (fejen rúgta) az ellene mit sem vétőt. A férfi elterült, fejét beverte a kövezetbe, s a szivárgó vér lassan tócsává gyűlt feje alatt. A szintén vérző utolsókat rúgó kutya ráborulva remegett. Az erős ifjú kioktatóan még egyet belerúgott a földön fekvőbe. Pillanatok alatt tömeg gyűlt köréjük.
Ekkor szokatlan dolog történt. Két hasonló korú ifjú a garázda mellé lépett, és megjegyezte: nem mész sehová, kihívjuk a rendőrséget, és felelni fogsz ezért! – mondták s szorosan mellé álltak. Valaki elszaladt telefonálni. A némán hallgató s az erőszakot lassan megszokó tömeg gyűlt s növekedett. A legfurcsább az volt az egészben, hogy hiányzott az érzelmek szikrázása. Se az önkényeskedőt elítélő, sem a példátlan önfegyelmet tanúsító két ifjút dicsérő szavak nem hangzottak el. Néma, döbbent csend, amit a megérkező rendőrök, halk, szakszerű intézkedése váltott fel. Az egész egy némafilmre emlékeztetett. Kívülről szemléltük az eseményeket, mint a moziban.
Mi ez? Korunk újabb népbetegsége, a részvétlenség, a kívülállás, nem az én ügyem, nem avatkozom bele, mert bajom lesz belőle? Iszonyú képeket vetít ez elém.
Hamarosan eljutottunk már oda is, hogy ha az ajtószomszédom lakását rámolják éppen ki, ha otthon vagyok, észlelem a történteket, sem merek közbeavatkozni, mert félek, hogy esetleg tanúskodnom kell a rendőrségen az ügyben és az macerával jár. Látom, hogy lassan mindannyian cinkosokká válunk, először ismerőseinket hagyjuk cserben, majd szomszédainkat, barátainkat áruljuk el, és végül önmagunkat adjuk el a sátánnak... Eljutottunk hát oda, amit a három majom klasszikája sugall: „ne láss, ne hallj, ne szólj!” ... mert ebből legalább nem lehet bajod. Tényleg nem lehet?
4.
Szürke egérként surrant reggelente a kukázó kis öregasszony kétkerekû kiskocsiját maga után húzva kukáshelyiségbõl kukáshelyiségbe, amíg csak tartott a hatalmas szalagházak sora. Mellette loholt, farkát vidáman felcsapva, hû korcs ebe: Fickó. Az asszony hetvenes éveiben járó, valaha szép arcú. karcsú, finom mozgású, törékeny teremtésként hatott, s finom mozdulatai, amint a kukákból kimentett holmikat mustrálta, ízlésre, valami hajdanvolt intelligenciára emlékeztetett.
Lényegében minden érdekelte, ami még megõrzött valamit funkciójából: bedöglött kávédaráló, letört fülû bili, csorba bögre, kistányér, kidobott könyvek, folyóiratok, törött tükördarab, lyukas cipõ, pulóver és feslett harisnya...
Szépen kisimította, megtörölgette a holmikat, majd felrakva a kiskocsira, a kukázás végeztével hazafuvarozta a lakóteleptõl távol esõ lakásába. Az öreg bérházba érve, mint valami besurranó tolvaj, lopta fel a hátsó cselédlépcsõkön zsákmányát harmadik emeleti lakásába. A kiskocsit a cselédlépcsõ alá húzta be, s onnan hordogatta fel apránként a holmikat. Sokszor fél napja is ráment a hurcolászásra.
Lakása idõvel megtelt a sok odahurcolt holmival. Elõször a hálószobát használta raktárnak. Telirakta a szekrénypolcokat, az ágy alját, majd a padlóra rakosgatta a sok limlomot. A nap nagyobbik részét a kincsek szétválogatása és szortírozása foglalta le. Külön kupacokba kerültek az evõeszközök, a fémtárgyak, majd a ruhanemûk, papíráruk, az üvegek, kidobott visszaválthatatlan palackok, faáruk, drótok, mûanyagok.
Vilma mindent precízen raktározott.
– Fõ a raktárrend! – mondta olykor Fickónak, s ilyenkor megütögette a korcs eb horpaszát, s cuppanós csókot nyomott pofájára.
Aztán amikor a hálószoba megtelt, folytatta a raktározást a nagyszobában. Mikor a nagyszoba is megtelt, akkor járatokat vájt a lomok közé, s mint egy vakondok közlekedett a plafonig érõ lomraktárban. A végén már a villanyt sem használta, mert vakon is eltalált a járatokban vackához a sarokba, ahol meghúzták magukat Fickóval. A villanyt már rég kikapcsolták nála, s kikötötték a gázt is.
Minek is, látni nem óhajtott senkit és semmit. Elege volt mindenbõl, ami körülvette. Ha látni akart, akkor bebújt vackába, s lehunyva szemeit, átölelve a félszemû korcs ebet, radiátorként húzva azt magához, belsõ látásával élte meg egész eddigi életét.
A víz sem kellett már neki. Minek. Mosakodni idõk óta nem mosakodott, fõzni sem fõzött, mert amit a kukákban talált, elég volt neki. Aztán egyszercsak eljött a nap, mikor úgy érezte, hogy az Úr elé kell állnia. Az Úr elszólította õt, s illõ módon megtisztálkodva indult a nagy útra. Teli engedte a kádat vízzel, levetette koszlott gönceit, s egy összeszáradt fél darab, kukában talált Flóra-szap-pannal lecsutakolta ráncos testét. Õsz haját kifésülte, kitépte belõle a pókhálótól összeragadt gubancokat, s a járat közepén lévõ térségben kinyitva a szekrényajtót, az ajtó belsõ felén lévõ magvakult tükörben nézegette szánalmas testét. Majd leült a tükörrel szembe a kissámlira, s Fickó térdére hajtott fejét vakarászva elmerengett.
– Látod, kiskutyám, mivé lesz az ember? Mit látsz abban a tükörben, egy vén, ráncos boszorkányt? – a kutya panaszosan közbevakkantott, de az öregasszony leintette. – Ne, ne kiskutyám! Ne tiltakozz: ez van. Ezzé lettem: öreg múmiává... Jegyezd meg: az ember nem öregszik meg soha, ha lélekben fiatal marad. A test, az bizony öreggé válik, s ha a lélek megrokkan, jaj, akkor: meghal a szív is. Tudod, voltam én is egyszer fiatal... hehe! Hol van az már? – legyintett fogatlan száját torz vigyorra húzva. Voltam én is szép, de mennyire! Bomlottak utánam a férfiak: katonatiszt, párttitkár, igazgató... Zakatoltam a VIT-en, építettem egyetemistaként a büszke Sztálinvárost, daloltam a béke dalát... „szõdd a selymet elvtárs, selyembõl lobogót...!”– sipította elfúlón, s a kutya vele szûkölt. Vilma hadarva folytatta, érezve, nincs sok hátra...
– Három férjet nyûttem el, öt gyereket neveltem fel, iskoláztattam ki. Aztán mi lett belõlem? A férjeim mind elhagytak, ki elvált tõlem, kit a halál ragadott el... a gyermekeim meg, eh...! Nincsenek. Már nekik is gyermekeik vannak, némelyiknek unokája is. Magamra maradtam, mint a szedett fa: nem kellek senkinek.
Kinek kell manapság egy hetvenkét éves fõkönyvelõ, süketen. A számítógépet, szoftvereket, printereket nem nekem találták ki. Én csak egyhez értek: a hûséghez... Hûséges voltam a gyárhoz. Még egy ideig be-bejártam elõbb négyórásnak, aztán csak alkalmilag, de hát jött a rendszerváltás, a nagy felszabadulás, a privatizálás. Elõször volt a nagy fellendülés, aztán jöttek a bankkölcsönök, az ÁFA-csalások, a lázas kapkodás, és ugye erre már nem kell a hûséges cseléd, nem kell a látó, a precíz szakember, mert az összekuszálás, az adóssághalmozás lett az úr!
Bizony-bizony az öreg cseléd eleinte szóvá tette, hogy nem lesz ez így jó, hogy baj lesz... s mi lett belõle: kilöktek, hogy a lábam sem érte a földet! Kilöktek onnan, ahol húsz évig fõkönyvelõ voltam, szakmai hozzá nem értés miatt....
Bizony, kiskutyám, ilyen az élet! És aztán, hogy mi lett aztán? Kiskutyám, mi lett volna, hát jött a nagy pukkanás! A szappanbuborék szétpattant, visszajöttek a kommunisták, s a cég bejelentette a csõdöt. Elõször engem löktek ki, aztán a többi szakképzettet, majd a még maradtakat hátrahagyva köddé váltak a híres ügyvezetõ igazgatók! De, jól van ez így. A gyárat nem tudták magukkal vinni, az itt maradt. A kisíbolt milliókért meg nem kár! A pénz nem boldogít... engemet már régen nem boldogít...
Kiskutyám, még utoljára énekeljük együtt a nótámat, aztán szépen felöltözöm a legszebbik ruhámba, s elutazom, örökre elutazom... – suttogta Vilma, s rázendített fakó, rekedtes hangján: „...Mér múlik el minden ami szép, isten tudja visszajön-e még?” Befejezve a nótázást, maga elé révedt egy kicsit, majd elkezdte a szekrény másik ajtaját kicibálni, mert a jobb oldalában lévõ fodrosgallérú azsúrozott fekete ruháját akarta elõvenni, s miközben az ajtóval hadakozott, a rozzant szekrény kibillent egyensúlyából, rádõlt a meztelen asszonyra s a szerencsétlen kutyára.
Három hét múlva találtak rájuk a rendõrök és a tûzoltók. A lakóknak eleinte nem tûnt fel az oszló test szaga. Gondolták, a vénasszony által összehordott szemét bûzlik. Aztán amikor már a bûz egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni, akkor kezdték figyelni, hogy hol van az öregasszony. Feltûnt késõbb a lakóknak, hogy nem látják a kiskocsit sem a lépcsõ alatt – valaki ellopta idejekorán azt is. És még mindig nem hitték el, hogy valami baj lehet, bíztak, majd csak elõkerül valahonnan... De a szag áradt egyre penetránsabban, elviselhetetlenül. És akkor hívták ki a rendõrséget.
Az ajtót betörõ hatósági ember könnyezve kapkodott levegõ után, a tûzoltók ájultan kúsztak a szeméthalomba vájt folyosókon, és végül rátaláltak a már foszlásnak induló tetemekre.
Három nap alatt eltakarítottak mindent. Az új lakó már meszeli a falakat. Miért ne? Elvégre nem történt semmi, az élet megy tovább.
Meghalt egy ember.
Nagy dolog, naponta százezreket pusztít az esztelenség, mi ez, csöpp a tengerben. Nem téma... napi hír csupán.
5.
Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Unalmasan és szürkén. Felébredve felhajtott egy bögre kerítésszaggatót, kidörgölte szemeiből az álmot, megmosakodott, majd a Népszabadsággal a kezében kivonult a retyire. Miközben elvégezte kis, és nagy dolgát, kiolvasta még utoljára az utolsó oldalt. Aztán bevonult a házba. Az első lapot ráterítette a hokedlira abrosznak. Miközben falatozott kiolvasta az utolsó vezércikket.– Engem nem hűjitetek többé. Már nem veszem be a maszlagot!– dünnyögte és bekattintotta a bugylibicskát. Kézhátával megtörölte zsíros ajkait és körbenézett. Egy marék kockacukrot vett magához. Úgy gondolta megörvendezteti még egyszer utoljára kedvenc kecskéjét: Gizit, a kaukázusi törpekecskét. Gizi, mintha megérezte volna a helyzet komolyságát bánatosan mekegett.
Nagy, bobejka szemeit Gusztira függesztette, lábai remegtek. Az utána settenkedő Pemete is bánatosan nyüszített.– egyél, Gizi, utoljára eszel a kezemből– mondta neki és megvakargatta a füle tövét. Ezt mindig nagyon szerette a kecske. Aztán leült mellé, alá tette a fejőzsétárt és még egyszer utoljára nekiállt megfejni. Gizi után sorra vette mind a negyvennégy nőstény kecskét, a tejet összeöntögette a hatalmas erjesztő dézsába, és tüll függönnyel gondosan letakarta, nehogy belefulladjanak a köpőlegyek.
Miután befejezte a fejést vettek eléjük két kupac kukoricaszárat, pár villa szénát. Aztán a villát a sarokba állította, és szeretettel végigsimított a kifényesedett villanyélen. Látod villám, mivé lesz az ember? Annyit sem érek már, mint egy rossz cipő, aminek kilyukadt a talpa és belevetik a kukába. Nekem is nyűg lett az élet. Teher vagyok önmagamnak, ezért eldobom magamtól. Semmit sem sajnálok. Egyedül titeket. De, vannak még jóemberek, a postás majd a gondjaira bíz benneteket.– suttogta Guszti elengedve villanyelet és Gizihez lépve, nyakát átölelve cuppanós csókot nyomott a kecske pofájára. A kecske kis farkincáját megcsóválva, keservesen elmekegte magát.– mit mondasz kiskecském?– Meee!– jött a válasz a kecskétől.
Guszti elővette zsebéből a pofagyalut, vagy mondják úgy is, a herflit és rázendített a Bazsamárira. A kecske két hátsó lábára állva csábtáncot lejtett neki. Aztán sarkon fordulva, Pemetével a nyomában bevonult a gangra. A vizet még hajnalban feltette a katlanra, a nagy rézüstbe, csak alá kellett gyújtani, és megmelegíteni, hogy jó melegvízben lecsutakolhassa magát a fürdődézsában. A ruha szépen kikefélve a szék karfájára kikészítve várta, hogy felöltse az utolsó útra. A csizmákat már az este levette a gerendáról,s helyükön ott lógott a hurokba csomózott borjúkötél. A lassan melegedni kezdő víz halkan, duruzsolni kezdett. A kis tücskök is elémerészkedtek a tücsöklyukból és körbevették a halni készülőt. Pemete odakuporodott elé és szemében vádló tekintettel valami mélyről jövő, végtelen szomorúsággal leste. Guszti észrevette a tücsköket, s gacsos ujjaira véve így beszélt nekik.
– Tőletek is búcsúzom, kedves kis barátaim. Köszönöm a sok szép együttmuzsikálást, a boldog perceket. Egyet kérek tőletek, ha meghalok, akkor úgy húzzátok, de olyan keservesen, hogy leszakadjon az ég! Kiáltsátok világgá, bele a szélbe, had vigye el mindenhová, hogy meghalt egy ember, egy porszem egy kis szartúró bogár… Legyetek jók, éljetek békességben Pemetével, ha én már nem leszek.! Látjátok, kis barátaim, hiába van az embernek családja, ha a végére egyedül marad. Egyedül születtünk, egyedül is halunk meg. Én szerettem volna őket, de nem hagyták magukat szeretni! Kidobtak a szívükből, elfordították felőlem a tekintetüket! Jobb is így, ne lássák a nyomorúságomat!
– Gyere Pemete! Mégegyszer kikeféljük a csizmákat, hagy ragyogjanak, mint a tücsök valaga! Utána megfürdök, megborotválkozom, szépen felőtözködök, hogy elegánsan álljak az Úristen elé. Olyan lettem, mint a szedett fa: megfosztottak a boldogságom egyik felétől, hogy láthassam a kis unokáimat! Megtagadták tőlem magukat. Hely, pedig, de szerettem volna a kis unokáimat a térdeimen lovagoltatni. Pillangókat kergetve szaladni a szélben, a réten. Virágokat szedni, gyermekláncfűből nyakláncot készíteni bodzakéregből furulyát, faragni, és eljátszani rajta a Bazsamárit! Szerettem volna én is rendes ember, nagypapa lenni, mint annyian mások! De nem lehetett, miért! Isten, ha vagy az égben, nézz le rám! Mért tetted ezt a csúfságot velem! Hát én nem vagyok ember? Szar vagyok, ganéj, amit csak arrébb kell rúgni!
–Tudom, érzem, nem vagyok én már régóta senki. Egy, büdös, rossz cipő lettem, amin kibukkan az ember bütykös lába ujja! Köpök erre az egész elmúlt, rohadt életemre, nics miért ragaszkodnom hozzá! Pemete, kiskutyám, nem érted, te sem érzed át a fájdalmamat! Sír a lelkem…!Hát soha, senki se mondja már nekem, hogy papa ! Nem baj azért, kiskutyám, mi nem búsulunk, igaz-e? Gyere, kiskutyám, gyere, elővesszük a harmonikát, aztán amíg a víz melegszik eljátszom neked a Bazsamárit
–Elénekeljük ennek a huncut világnak. Belekiáljuk a pofájába… ha nem kellettem neki, kellek a halálnak! He-he-e, eldobom magamtól, mint a rossz cipőt! Röhögve megyek a mennyországba! Úgy kifingok, hogy csakúgy porzik! Megfürdünk, szépen felőtözködünk, még nyakkendőt is kötünk. Nehogy már a hóhér kösse meg a nyakkendőmet, megkötöm azt én is magamnak! He, várjá csak, nem emlékszem már, hogy is kell nyakkendőt kötni, na, várj csak! Iszunk egy pohárkával, na, hagy erősítsem meg az emlékezetemet!Így,ni…Nézzed mán a fene, egye meg,a kezem is elkezdett remegni! Igyunk még egy pohárka lófingatót! Sokan mondogatják, hogy jó volna örökké élni. Minek, szenvedésből sok jutott, az örömből kevés. Konyec!
– Ha már úgyis meg kell halnunk, egyszer, akkor most itt az ideje! Készülni kell az útra.A vizet is feltettem melegedni, csizmákat kifényesítettem, a ruhákat kikeféltem,a nyakkendőt megkötöttem…mit hagytam ki?Ja,a harmonikát!– motyogta Guszti és elővéve a harmonikát rázendített . Minden keservét beleadva, bánatosan húzta.A kutya panaszosan vonított vele. Orrát az égre emelte, s szemrehányóan nézett fel az égre. Talán a jóistent kereste tekintetével, hogy tekintene le rájuk, egy pillanatra, amíg valami végzetes nem történik velük! Guszti lila ajkairól nyüszítve, szaggatottan tört elő a panasz dala. Ő meg fújta, egyre csak fújta ! Egyre szívet tépőbben fújta! Ha van ott fenn valaki, egy isten, nem igaz, hogy nem hallja meg a halálba masirorzó jaj kiáltását.
„Mért múlik el minden, ami szép,
Ki tudja, hogy vissza jön-e még?
Lepereg a szememből a könny,
Bánom is én, jöjjön, ami jön! „
Pemete pedig szívettépően blattolt hozzá. Miközben ajkairól folyt a panasz dala szemei állandóan a gerendán átvetett kötelet fixírozták Tekintete néha rátévedt a csizmákra.– ideje lenne mán azokat is felhúzni! Borotválkozni, őtözködni!– a fülében zakatoló víz zubogása egyre az indulást suggalta neki.
Aztán, hirtelen megdörrent az ég, elállt az eső és kisütött a nap! Az ajtóban ott állt a Tavasz.. Hóna alatt kis kölyökmacskát szorongatott. Szőke volt és soványka. Vékony testén átsütött a nap. Megállt a küszöbön és kíváncsian figyelte a szokatlan hangversenyt. Kis tarka macskája riadtan bújt meg karjai között. Válláról átázott farmertáska lógott. Hajacskája nedvesen tapadt fejbőrére. Az öregember mintha egy rossz álmot akarna elűzni magától, hessegető mozdulatot tett kezével. A látomás csak nem akart eltűnni, úgy állt ott a küszöbön, mint egy égből alászállt angyalka. Hajacskája csillogott a ráhullott esőtől, mint a nyírfa levele.
-Bejöhetek-bácsi?-csilingelte cérnahangocskájával.
-Tavaszka… suttogta Guszti hűdötten.
Kezéből kiesett a harmonika és ájultan zuhant a gang kövezetére.
6.
A rendszerváltás hajnalán lapátratett ex párttitkár egy vigasztalan, esős napon nem tudván megemészteni mellőzését, elhatározta, hogy véget vet életének. Vikkendházában hű ebével társalogva zengi el bánatát
– He, mit gondolsz kiskutyám, mi vagyok én? Egy rossz cipő, amit ha elnyűttek, eldobnak. Eh, de jól van ez így. Törek vagyok, egy trágya! Ne, ne tiltakozz, kiskutyám, az vagyok. Elárulom neked a titkomat: lélekben még most is az a klottgatyás parasztgyerek vagyok, sose lett belőlem marxista talentum, sose váltam én azzá, akinek látni akartak. tétova kis parasztgyerek maradtam, kiskutyám. Baj ez?
Tudom, a régi bútordarab nem kell senkinek, útban van. Megszabadultak tőlem is, mert gátolom a kibontakozást. Én gátolom, én? Aki jobban hittem az eszmében, mint saját magamban? Mert komolyan vettem minden szólamot, amit belém sulykoltak. Úgy etettek, mint egy gépet. Én marha, hét évet adtam az életemből. Marxista középiskola, marxista egyetem, szakosító. Átmagolt éjszakák. Akkora volt a fejem a sok badarságtól, mint a luftballon. És hiába tiltakozott ellene minden porcikám, a józan paraszti eszem, bevettem a maszlagot. Mert be kellett vennem. Lenyeltem a békát, mert ki nyelje le, ha nem a másodtitkár? És most jön belőlem visszafelé, kiokádom, amit belém tömtek, kiadom fél életem magamba fojtott utálatát, a szennyet, mocskot, amit a pártfegyelem belém diktált. De kiskutyám, most már nem köt semmi, lehet nyugodtan utálkozni. Mindenki piszkolhatja, amiben eddig hitt, amiért lihegve kapaszkodott. Kiderült, amitől valaha féltem: nulla vagyok, nulla elvtárs, aki még a saját szemétdombján sem úr. Kiborítom lelkem szemetes kosarát, aztán zutty! – hörögte véreres szemét törölgetve hatalmas kockás zsebkendőjével Guszti, és meghúzta a pálinkás üveget. A kutya bánatosan nyalta meg a borostás arcát. Guszti kézhátával letörölte könnyeit, majd folytatta a szónoklatát.
Tudod, csak az irritál, de nagyon, hogy az én pöffeszkedő elvtársaim most mind másfelé hajolnak. Istenem, mint a napraforgók. Egyik az SZDP, másik a Fidesz, a harmadik meg ki tudja, merrefelé kacsingat. És én, aki megmaradtam annak, aki voltam, én nem kellek a pártomnak. Rámsütik, hogy a pangás megkövesedett dinoszaurusza, vagyok. Az én bűnöm, hogy tettem a dolgomat. Végrehajtottam azt a baromságot, amit az elvtársaim ott fenn kiagyaltak. Én voltam a karjuk meg a lábuk, amivel adták egyeseknek a pofonokat, és rúgták seggbe őket általam. Most pedig belémrúgnak. Hálából.
Megérdemled, Guszti, nagyon is megérdemled! – mondta, és kezébe kapva a pálinkás üveget, felugrott a hokedlire. Fejét hátrahajtotta, és remegő ádámcsutkával mélyet kortyolt az üvegből. Kissé megrázkódott, majd újabb szónoklatba kezdett.
– Kinéznek onnan, a nagy házból engem, az örökös munkatársat. Hát vétettem én valakinek? Ráment a mozgalomra a családi életem. Az asszony fényévre jár tőlem, a gyerekek kirepültek, lenéznek, mert nem tudok nekik adni. Miből adjak, a magaméból? Vegyétek tudomásul, ostoba kutyák, hogy csalódtam, mélységesen csalódtam.
Nem így kellett volna. Félretenni, mint egy rossz cipőt. Hát minden rossz, amit csináltunk? Mondjátok, hát én hülye vagyok, mert 56-ban nem mentem ki nyugatra? Hülye vagyok, mert még nem kötöttem fel magam, hülye vagyok, mert nem köptem szembe magamat nap mint nap borotválkozás közben, amikor eszembe jutott, hogy miért jelentettem fel az apámat, hogy hol ásta el a két zsák kukoricát a beadás elől? Hülye voltam már akkor is, mert elhittem, hogy Rákosi az apám, s aki eldugja a nép elől a magot, az rosszabb, mint a rablógyilkos.
Miattam vitték el az apámat négy évre, és visszajött rokkantan! Szemét vagyok, gyáva szemét, hogy nem kötöttem fel magamat, amikor ez eszembe jutott. Idáig süllyedtem? Hülye vagyok, elvtársak, továbbá azért is, mert egy voltam a szürkék seregéből, mert sohasem akartam kitörni. Mert jól állt nekem ez a szín. Istenem, belevesztem a környezetembe, nem akartam kilógni a sorból. Miért, miért – ne kérdezzétek! Azért, mert így kényelmesebb volt. Azért.
Én magamra mindig kötelezőnek tartottam a pártfegyelmet. Ne lázadj, Guszti, így csillapítottam magamat, amikor már tele volt a burám. Bizony, bizony, kiskutyám. Éppen ezért azt mondom neked, hogy ne lázadj! Lázadtam volna én is, de minek? Azt hiszed, jó lehetett örökös másodiknak lenni? Mindenki rajtam röhögött. Minden munkatársam feljebb lépett, csak én maradtam. Miniszter, államtitkár, tsz-elnök, gyárigazgató lett mindegyik. Csak én tartottam ki a posztomon, én, az utolsó mohikán! Én, első Böszme Gusztáv, a nagy balfácán. Úgy éltem, mint egy kopott ürge. Lerágta a húsomat az asszony, meg a négy gyerek. Trabanttal járok meg biciklivel. A gyerekeim lenéznek. Ezt érdemeltem a hűségemért? Ezt. Jól van, elvtársak, nem várok tapsot, befejeztem. Befejeztük. Ledőlt a bálvány, amit imádtam, megszűnt az eszme, amiért élni akartam. Leomlott a bábeli torony, temessen hát maga alá! Megszűnt számomra az eszme, csalódtunk egymásban, szerelmem. Igen, igen... Mi, akik negyven évig karonfogva jártunk, te meg én, most hátat fordítunk egymásnak dacosan. Elvtársak, igyunk a szocializmus kimúlására! A végre! Konyec filma! – üvöltötte az esőben egyensúlyozva, és fenékig ürítette a pálinkás üveget.
Már elhomályosuló tekintettel, akadozó nyelvvel vallott tovább.
– Én hittem abban, hogy egyszer felépül az új világ, de meg kellett állapítanom, hogy csak egyesek kis szocializmusa épült látványosan. Igen, becsaptam magam, elvtársak, rágtam a csepűt, és téptem a szám, itt vagyok! Az álom véget ért, ébredjünk, vége a lazításnak, döntsük össze a régit! A helyébe építsetek valami mást, de azt már nélkülem.
Még egyet, elvtikéim, még egyet, ami bennem van, húzzuk ki ezt a tüskét is. Engem vádolnak, hogy elvettem az emberek hitét, és nem adtam helyette semmit. Hazugság! Hát a kommunizmus nagy és szent eszméje! Szégyenkezem! Szégyellem magam, hogy megértem, az ország első szocialista városában templomra gyűjtenek. Nem, ezt én nem viselem el. Ebben nem leszek partner. Még egyszer nem vesznek palira! Nem, nem és nem! – ordította magából kikelve, leugrott a hokedliról, hóna alá csapva félszemű, korcs ebét, bevágta magát kopott, szürke Trabantjába. Átvergődött a sártengeren, és teljes sebességgel nekihajtott az első szembejövő kamionnak.
7.
Az elmúlt évben, kora reggelenként többször láttam egy elhanyagolt, lepusztult külsejű, borostás, csontsovány alakot a környékünkön lévő kukákba derékig hajolva, turkálni. Egyszer mellette mentem el, és a kukából felegyenesedő ember bánatos, kidülledt szemeibe nézve, régi munkatársamat ismertem fel.
– Szevasz Kottafejű! – köszöntem rá barátságosan és ő félszegen visszaköszönt.
– Szevasz Bogi.
– Mi van veled öregem? – kérdeztem szánakozva a rongyos, borostás emberi roncstól.
– Látod, ide jutottam, de hosszú ... majd, egyszer elmesélem, ha meghívsz egy sörre, mint régen.
Ennyiben maradtunk és mentem a dolgomra. Ősszel az alsó Duna-parton sétálva egy használaton kívüli szivattyúház mellett mentem el. Benne rongydarabok, szalma, egy rozsdás vaságy és egy nagykabát. Amint kíváncsian nézegetek befelé, egyszer csak megmozdul a nagykabát és előbb egy kutya, majd Kottafejű dugja ki a fejét alóla.
– Szevasz, szevasz! – üdvözöltük egymást, és már-már továbbmentem volna, amikor eszembe jutott a korábbi ígéretem.
– Gyere! Felmegyünk a Cifferbe, megiszunk egy-két pofa sört – mondtam neki, emlékeztetve adóságomra. Ő restelkedve elmosolyodott és a vaságy szélére ülve hellyel kínált. Aztán a sarokban a lomok alatt elhelyezett reklámszatyorból két üveg sört vett elő, kinyitotta őket és megvendégelt. Elfogadtam az invitálást és a korcs-eb figyelő tekintete mellett beszélgetni, kezdtünk.
– Tudod, az úgy volt, hogy a rendszerváltás után kft lett az üzem. Már nem nézték el a kimaradásaimat, mint régen. Kirúgtak! Aztán otthon is kitelt a becsületem. A Lenke elvált tőlem, és a lakásból is mennem kellett. Négy éve kukázom, üres üvegeket váltok vissza. Ebből élek! Az otthonom ez az odú. Ruhatáram az egyik reklámszatyor, a másik meg a spájzom. Fifi, ez a félszemű korcs a barátom.
– Sajnálom barátom, de hát hogy jutottál ide!?
– Jó kérdés! Én is ezt kérdeztem magamtól, de hát tudod egyik napról a másikra szépen, belecsúsztam ebbe a helyzetbe. Hol van már a régi szép világ, amikor részegen bementem és a rongyos-ládában aludtam, ti meg dolgoztatok helyettem.
– És, a főnök mindig megkönyörült rajtad ... – vigasztaltam.
– A szemétdombra kerültem barátom, de hát látod, elvagyok. Leselejteztem magamat. Na, de ne búsulj a sorsom miatt: proszit! Igyunk erre, a szép új világra!
A találkozás után hónapokig láttam meggörnyedt alakját elhaladni velem szemben. Egyik kezében ruhatára, másikban a spájza. Kétszer meghívtam a Bisztróba, egy babgulyásra és egy pofa sörre. Ennyit fogadott el. Ezt is csak barátságból!
Karácsony után, abban a nagy hidegben, szánkózó gyerekek találtak rá a rozsdás vaságyon félig szétrágott hullájára. Fifi morogva őrizte örök álmát. Jóságos, kifordult szemei elnézést kérően néztek ki csontsovány, borostás arcából, mintegy bocsánatot kérve a világtól, hogy gondot okoz neki hullája eltakarításával... Fifivel halálával is jót tett. Több napra eledelül szolgálva neki, megmentette az éhhaláltól. A gyerekek elborzadva, visítva menekültek a színhelyről. A riasztásra kiérkező rendőröknek közelharcot kellett folytatniuk Kottafejű hullájának maradványaiért Fifivel. A vicsorgó állat nem értette, hogy miért ragadják el tőle barátját és éléstárát.
A rendőrök a rozsdás vaságyat otthagyták. Azóta kitavaszodott és arra felé sétálva bekukkantva a helységbe, új lakóra lettem figyelmes egy öregasszony kucorgott a vackon, két korcs eb társaságában. Most tavasz van, jön a nyár, az ősz és eljő a tél vacogtató hidegével... vajon a Karácsony még itt találja?
8.
A robosztus, jó testi felépítésű, deresedő hajú férfi évek óta lakott a nevelőintézet szolgálati lakásában. Amikor megjelent az igazgatónál éppen egy olyan személyt kerestek, aki vezetni tudná a politechnikai műhelyt. Lujó asztalos és aranykezű ezermester, amolyan barkács típus volt előző életében. Mert, hogy a fiúnevelő otthonban kezdődött második élete. Az igazgató egyetlen kikötése volt, hogy csak úgy kap szolgálati lakást, ha érettségizett lévén esti iskolában leteszi a tanári diplomát. Ugyanis bentlakásos nevelőtanárként tudják csak szerződtetni. Lujó mindent vállalt csakhogy új életet kezdhessen.
Idővel csodálatos barkács műhelyt alakított ki, de úgy ám, hogy az intézet összes asztalos munkáit, sőt a falubeliek igényeit, kielégítő munkákat is elvégezték kellő díjazásért. A munka mellett éjszakai ügyeletet adott, ilyenkor készülve az esti egyetem anyagából. Nappal a műhelyt vezette, és ami szabadideje még maradt, abban pedig hátul a gazdasági udvarban lévő nyúltenyészetet és több száz húsgalabját nevelte, s gyönyörködött bennük.
Hajnalban kelt. Ahogy ő mondta: „fél ötkor kidob az ágy!”. Felkelt, derékig megmosakodott a hidegvízcsap alatt, majd kiment hátra a galambdúcokhoz. Miközben elvégezte kisdolgát, megszokott füttyögéssel üdvözölte galambjait. A füttyjelzésre kiröppentek a galambok és hangos búgással követelték a reggelit. Lujó leemelve a búzás véka tetejét, belemarkolt két kézzel a friss, hűs búzamagokba, és szórta nekik az eledelt. A galambok boldog burrogással gyűltek köréje. Ő meg csak füttyögött nekik boldogan, megelégedetten.
Miközben a galambok csipegettek, átment a nyúlólakhoz, és a nyulaknak is vetett abrakot, inni adott nekik.
Aztán bement a házba, és früstökölni kezdett. Igen egyhangúan étkezett, de ő meg volt elégedve vele: húsos, füstölt szalonna, vöröshagyma, egy liter tej. A szalonna mellé néha hegyes erős paprika is került. A tej is saját termék volt. Gizi adta, a nyúlólak mögé kicsapott hosszúszőrű, fehér kecske. Elélt nyúltápon meg szénán. Igaz, hogy néha áldozatul esett kíváncsiságának néhány kerti bokor is, a kár azonban jelentéktelen volt, illetve eltörpült amellett, amit a tej jelentett Lujónak.
Az intézet vezetője lassanként megbékélt a szabálytalansággal, és megtűrte az állatokat, hiszen Lujó pótolhatatlan volt. A gyerekek szerették. Nála mindenre kaptak választ, s ha valakinek kisebb-nagyobb bánata volt vagy örömében kellett osztozni, Lujónál meghallgatásra talált.
Aztán volt még egy haszna Lujó gazdaságának: a szaporulatot hét végén, szabadidejében szépen felpucolta, s feltöltötte vele az intézet kamráját. A szakácsnő fenséges galambleveseket, rántott nyulat, vadast és még sok más ínyencséget tálalt fel a gyerekeknek. A tantestület regéket mesélt az ízletes, porhanyós, omlós galamb és nyúlhúsról. Hiába kérték el a szakácsnő receptjeit, a piacon vett galambból és nyúlból még csak megközelíteni sem tudták azokat az ízeket, amit az intézetben feltálaltakat.
Hogy a nyulak és galambok táplálékában vagy a Lujó szerető gondozásában volt-e a titok nyitja, sohse derül rá fény.
Hanem egyszer csak meglepetve kapták fel tekintetüket, néztek egymásra a testület tagjai: megváltozott a hús íze... A galamb rágós, inas, a nyúl meg tápízű lett... Kíváncsian kérdezték egymástól: mi történt? Kérdőre vonták a szakácsnőt, miért változtak meg az ízek... „Szinte ehetetlen a nyúlhús!” ... – mondták dörmögve, s kényszeredetten nyámmogva tologatták maguk előtt a félig elfogyasztott falatokat.
A csapást még betetőzte, hogy pár nap múlva Lujó szépen összecsomagolta holmiját, és ahogy jött, el is ment. Búcsú nélkül távozva, eltűnt mindörökre.
2.
Lujó becsületes neve Kiss Lajos volt. A Lujó ragadványnév gyerekkorában ragadt rá. Társai nevezték el. Az alföldi kisvárosban, munkáscsaládban nőtt fel, első gyerekként, három lánytestvére mellett. Apja gyári munkás: takácsként bejárt dolgozni Pestre a Goliba. Anyja pedig háztartásbeliként otthon volt velük. A szemérmes, dolgos szülők élték szürke, munkás, kis hangya életüket. Becsületben felnevelték és kiházasították gyermekeiket, így Lujó is megházasodott 22 évesen. Érettségizett, jókezű asztalosként egy szomszéd falubeli zenetanárnőt vett el feleségül. Beköltöztek a falu szolgálati lakásába és élték az életet úgy, ahogy lehet egy faluban. Lujót hamar befogadta a nép, mert ezermester létére minden famunkát és még egyebeket is elvállalt, s remekül megcsinált. Egyszóval értette a dolgát.
Az esküvő után két évre felépült az új ház: a sajátjuk. Hamarosan megszületett a kis trónörökös, Petike. Mire a kisfiú három éves lett, addigra Lujó letette a mestervizsgát, és asztalos-műhelyt nyitott a faluban. Állandóan a műhelyt bújta, ki kellett termelnie a sok pénzt, amibe a beruházás és a ház került. Egyedüli szórakozása a nyulai meg a galambjai voltak. Ha volt egy kis szabadideje órákat elálldogált a galambdúc előtt, füttyögött a madarainak vagy a nyulaknak gügyögött. Petike szeretett olyankor körülötte lenni, s ő is utánozta a papát.
A zenetanárnőt azonban ez nem elégítette ki. Szeretett volna bejárni a közeli városba színház, mozi, társaság... Lujó azonban mindig kitért a társaságba menés elől. Így aztán a felett is elsiklott, ha az asszony egy-egy délután, este elment a városba egy koncertre vagy valamilyen előadásra. Olyankor kettesben maradt imádott kisfiával, a galambokkal és a nyulakkal.
Aztán az asszony egyre többször maradt távol késő éjszakáig. Sőt, az egyik koncert után egy cingár, alacsony, vöröshajú, szemüveges, brácsát oktató zenetanárral jött haza.
— Ő a Cini! – mondta a meglepett behemót embernek – ő hozott haza, mert lekéstem a buszt. Különben brácsás... – tette hozzá.
— Nem szégyen az – jegyezte meg Lujó, sandán méregetve a satnya kis emberkét, majd beinvitálta a lakásba, hogy ne vigye el az álmukat.
Aztán hogy-hogy nem, úgy történt, hogy Cinit kinevezték a helyi zeneiskolába óraadónak. Természetesen náluk szállt meg a hét két napján, amikor a brácsaórákat tartotta. Lujó megszokta a fura kis alakot, s annyi ügyet sem vetett rá, mint egy kis csótányra. És ez lett a veszte. Úgy, ahogy ez lenni szokott, a két rokonlélek összeszűrte a levet. Amíg Lujó a műhelyben a széklábakat reparálta, ők igencsak elmerültek az élvezetek hajszolásában. Aztán megtörtént a baj. Egy este kiszáradva a nagy munkálkodástól, Lujó befelé indult a konyhába, hogy meghúzza a sörösüveget. Ahogy csendben belép, a villanyt sem kapcsolva föl, hogy ne zavarjon, mit látnak szemei, a Cini igencsak munkálkodik az asszonyán. Mindketten anyaszűz meztelen áldoztak Ámornak... na, ettől aztán felszaladt a pumpa! Megragadva őket grabancuknál, a levegőben kalimpáló házasságtörőket ledobta egy-egy karosszékre. Nem szólt, nem tett semmit. Mert ha szólt volna vagy tett, volna, az a halált jelentette volna.
A következőket tette: szép komótosan lekötötte őket a szék karfájához és behozott egy galambot. A galambot elevenen megkopasztotta, és a madár vergődését végig kellett nézniük a vétkeseknek. Aztán behozott egy nyulat, azt pedig elevenen megnyúzta. Ezt is végignézette velük. Miután kiszenvedtek, megszólalt.
— A galamb és a nyúl átvette a bűnötöket. Ők szenvedtek meg helyettetek. Egy órát adok, hogy elhagyjátok a házamat. Soha nem akarlak benneteket látni... Értettétek: soha! Mert, ha a szél az utamba fúj benneteket, ugyanígy végzitek...
Ezzel eloldozta őket. Segített az asszonynak összepakolni és útjára bocsátotta őket. A kisfiút magánál fogta. A válás után a gyermeket az anyának ítélték, és elvette tőle a törvény. Mikor kimondták a válást, akkor az asszony kezébe adta a ház kulcsait és örökre eltűnt a környékről. A házat a gyerek nevére íratta.
3.
Azon a bizonyos napon, amikor Lujót utoljára látták az intézetben, a következőképpen követték egymást az események. Szép májusi reggel köszöntött a vidékre. A friss fű intenzív illata belevegyült az akácfák és a földi bodza édeskés virágillatába. Jó volt beleszagolni a levegőbe.
Az intézet élte a megszokott életét. Lujó szabadnapos lévén, fél ötkor már mosakodott a falikútnál, majd kisdolgát végezve galambjainak füttyögetett. Aztán fogta a zsétárt és Gizi mellé ülve igyekezett a duzzadó tőgyű kecskét megszabadítani a felesleges tejmennyiségétől. Früstökölés után összeszedett négy-öt tökös-galambot, meg pár darab vágnivaló nyúl-fiat, és bevonult velük a fészerbe.
Nekiállt elevenen megkopasztani a galamb-fiakat, majd a nyulakat vette sorra. Éppen a második nyúl eleven nyúzásához fogott, amikor –úgy érezvén, hogy figyelik – felegyenesedve az ajtónyílásban döbbenten álló szakácsnő és egy tizenéves fiúcska tekintetébe botlott. A szakácsné kiguvadt szemekkel, míg a fiúcska tátott szájjal követte az elevenen nyúzott nyulacska síró, rugdalózó haláltusáját.
Földbegyökerezett lábbal álltak. Az idő megszűnt számukra. Lujó megállt a nyúzásban és a véres kést megtörölve nadrágszárában feléjük lépve megszólalt.
— Hát maguk? Mit leskelődnek itten? Nem szeretem, ha a munkában zavarnak. Ki engedte be magukat ide?... – kérdezte gyanakvón. A szakácsnő a gyerek elé állva, mintegy eltakarván óva őt a borzalmas látványtól, mentegetőzni kezdett.
— Az igazgató úr küldött, hogy keressük meg magát... fontos üzenetet hozott a gyerek a GYIVI-től... itt van e, na, add mán oda neki! – tuszkolta a megszeppent gyereket Lujó felé – add oda az apádnak! Na, ő az apád: Lujó bácsi...
— Petikém!? – tárta ki karjait ölelésre a behemót ember, s a kést csizmaszárába dugva, magához szorította a gyereket. – De megnőttél, amióta nem láttalak! Jól vagy?... Mi újság a faluban?
— Én jól vagyok... Újság is van. Megszökött a brácsás egy bőgőssel, a mutter meg felakasztotta magát a padláson... Már el is temették. Engem meg a GYIVI-be vittek, és elküldtek hozzád, merthogy azt mondták: Van neked egy apád is, menj és keresd meg! Ha megtaláltad, akkor hozd haza a házadba! Hát, ezért jöttem, apám!
Lujó meghallván, mi történt, kihúzta a csizmaszárból a kését, és belevágta a gerendatartó oszlopba, amin a nyulakat szokta nyúzni.
— Na, hála istennek, nekem se kell mán többet elevenen nyúzni, kopasztani... most már a gyehenna tüzében játssza anyád a talpalávalót a páriáknak. Nem sajnálom, hogy így esett.
— Hát én se nagyon... , de azért kicsit sírtam a temetésen... Mert illett ugye? Nem baj apa?
— Már hogy lenne baj fiam? Mégis csak az anyád volt... a brácsást meg majd elviszi utána az ördög, aztán együtt játszhatják a pokolbeli tangót...! Nyunyiné! – szólt a még mindig legyökerezve álló szakácsnőhöz – elárulom magának a finom, porhanyós hús titkát: mindig elevenen kell megkopasztani a galambokat és elevenen megnyúzni a nyulakat. Tudniillik a haláltusában lezajló stressztől a vér adrenalin tartalma megnő és a sejtek állaga megváltozik. Mivel a vér lassan folyik el, így a hús porhanyóssá válik. Ez a titka az egésznek...
— Szűzmárja uramisten! – hányta magára a kereszteket a boldogtalan szakácsnő – ezt nem lehet, ez... ez... Isten ellen való vétek! Ha tudtam volna, hogy ettől a kínzástól olyan finom a hús, dehogyis főztem volna meg, dehogy!
— Hát, most már nem is fog! Merthogy én befejeztem, hogy úgy mondjam ügyvédi nyelven okafogyottá vált a dolog: az elevennyúzás tárgya meghalt. A brácsás megszökött, visszakaptam a fiamat és az elrontott életemet. Most rajtam a sor, hogy kiköszörüljem a csorbát. Hazamegyek, és itt hagyom maguknak a galambokat meg nyulakat. Ha nem akar botrányt, akkor tudja a titkot: magának kell ezen túl a porhanyós húsról gondoskodni, Nyunyiné! – mondta kárörvendően kacagva Lujó, s a békanyúzót kivéve az oszlopból, a leesett állú Nyunyiné markába nyomta. Ezzel sarkon fordulva bement a szobájába. Összepakolta kevéske holmiját, és ahogy jött, úgy ment el köszönés nélkül az intézetből.
Nem tudott volna a gyerekek és az igazgató szemébe nézni a megfutamodás szégyenteljessége miatt. Kézen fogta élete értelmét, 11 éves kisfiát, és vidáman kacagva ültek be az ócska Trabantba. A Trabant virgoncan pöfögve gurult rég nem látott falujába. Amikor a falu szélén álló kőkereszthez értek, Lujó megállította a Trabantot. Kiszálltak, letérdelve Krisztus előtt, a kőkereszt lábaihoz helyezte a vértől maszatos dikicset. Kezeit összekulcsolva feltekintett az Ember Fiának elgyötört arcára, s úgy látta, mintha az elmosolyodott volna.
–Bocsáss meg nekem Jézus! Többé soha; ölni nem fogok... soha! – suttogta és szívét melegség járta át. Petike mellette térdelve, szorosan hozzásimulva a feszületre meredt. Egy pillanatra felemelkedett a lelkük, s kilépve testükből fenn lebegtek a kék levegőégben. Lassan belevesztek a fénybe, a boldogságba. Lelküket derű és nyugalom szállta meg.
9.
Úgy osont be a hajnali szürkületben a panelház bűzös, sötét patkánylyukhoz hasonló szeméttárolójába, mint egy vedlett patkány.
Otthonosan támasztotta az ajtó mellé szutykos, félig telt zsákját, hogy a ragacsos, bűzös kukákban, kidobott kenyerek, száradt ételmaradékok, avas húsok és egyéb kincsek után kutasson. Derékig hajolva kotorászott a kukákban, s gacsos ujjaival látó módján szelektálta a még hasznosítható tárgyakat. Amikor megtelt két reszkető marka, akkor csak úgy vakon szórta bele a zsákba amiket kihalászott. Derékig a kukában lógva észre sem vette, hogy észrevétlen benyúlt egy vékonyka kar, s a kék reklámszatyorba tett csomagocskát könnyedén belepottyantotta zsákjába. Mire visszafordulva kibújt a kukából, s zsákhoz lépve beleszórta az előhalászott kötött szvettert, csámpásra taposott bundacipőt úgy érezte, megtelt a zsák.
Derekát megropogtatva kiegyenesedett, majd hátára vette a teli zsákot.
A jól végzett munka örömével csoszogott a város szélén összetákolt deszkabódé felé. Itt lakik, immár ki tudja hány éve, ebben a valaha az építkezések során szerszámos kamrának használt tákolmányban. A rendszerváltás idején hirtelen leálltak a lakásépítkezések, s mint ő is, a deszkabódé is használaton kívül került.
Nem, nem, ő nem okol másokat. A saját bűne: az ital mértéktelen szeretete tette azzá, ami. Valaha volt neki szép lakása, jó állása, családja, gyerekei, Trabantja, kertje, mint másoknak... Aztán a pozíció, a könnyű pénzkereset. A haverok tolták maguk előtt fel a csúcsra, hogy lenézve szédülten hőköljön vissza, s fejét megrázva, a boroskancsóba kapaszkodva próbálja elfelejteni azt a sok mocskot, ami körülveszi.
Először a mérnöki állását vesztette el, diszpécser, majd kocsikísérő, végül éjjeliőr lett.
Válásuk után a lakást családjára hagyva egy bőrönd ruhával kiköltözött a munkásszállásra. Örök bentlakóként nyugdíjba vonulása után, éjszakai portássá avandzsált, s bár a szállólakó szesztestvérekkel éjjelenként mélyen a pohár fenekére néztek, hagyta őket az igazgatóság. Hanem amikor megtörtént a rendszerváltás, a vállalat csődbe ment, eladták a munkásszállót, s útilaput kötöttek a talpa alá. Így került négy éve a deszkabódéba. Az összehordott kacatok, kidobott lim-lomok és egy lekölykezett, kivert komondor képezi két kölykével egyedüli társaságát.
A kalyibához érve belökte vállával a madzaggal bekötött rozoga ajtót, s zsákját a fűrészporos kályha mellé téve, melengette gémberedett ujjait. Fáradtan zuttyant le a tákolt lócára, s a rozoga asztalon álló borosüveget meghúzva, pár percre elszunnyadt.
Felriadva a zsákhoz botorkált, s beletúrva mintha kisebbnek érezte volna tartalmát. Vádlón tekintgetett körbe, s kutató tekintete a kutyára esett. Felfedezte a kopott szvettert, s jóleső érzés töltötte el, hogy a szuka kihalászva a meleg ruhadarabot, óvón kölykeit takarta be vele.
De nini: mi ez az üres kék reklámszatyor, hát ebben meg mi volt? Néz kérdőn a kutyára, s feleletként a kutya vakkant egyet. Mintha azt mondaná: „gyere, nézd meg a kincsemet! Neked megmutatom!”
Az öregember elindult a kutya felé, s amikor óvatosan el kezdte lehúzni a két kiskutyakölyökről a szvettert, a szuka ínyét felhúzva acsarkodva vicsorgott!
„No, nem bomolj Manci, mi lelt? Hát iszen és vagyok az na! Ne csináld ezt!” Mondta az öreg, s lehúzva a szvettert a kutyakölykökről, fogatlan szája néma kiáltásra nyílt, s a hang megdermedt hörgő gégéjében...
A szvetter alól párórás újszülött bontakozott ki. A kicsi boldog mohósággal csüngött a tejtől duzzadó emlőn, s kis markával dorombolva dagasztotta a szuka duzzadt tőgyeit. A komondor bal mellső lábát féltőn nyugtatta a csecsemőn, mintegy átölelve, míg nyelvével a magzatmázat nyalta le a rózsaszín kis testről...
Az öreg megtántorodott, közelebb hajolt, gacsos ujjaival megérintette a kis testet. A szuka morgása enyhült, kincsére büszkén, megnyalta gazdája kézfejét. Így adta meg az engedélyt a közös örömködéshez.
„Istenem, egy ártatlan gyerekecske...! Hát te, hogy kerültél ide?”– gügyögte, s leguggolva csodálta a kicsit. Majd az asztalhoz botorkált, kiitta az üveg még megmaradt tartalmát, s szemeit dörgölve nézte a békés idillt. Az örök anyát, ezt a kivert, gazdátlan szukát, aki megérezve a zsákban a csecsemőszagot, míg ő a borosüveget vallatta, nyakabőrénél fogva finoman kiemelte a zsákból a porontyot, a vackába víve emlőire fogta.
Nem sok idő maradt az idillre. hamarosan csizmás lábak dübörgése verte fel a reggeli csendet, s durva rendőrcsizma rúgta be a madzagra járó ajtót. A hirtelen beszökő reggeli napfényt a körzeti megbízott alakja homályosította el. Az öreg megdörgölte szemeit, s értetlenül meredt a betolakodóra.
„Hova tetted a csecsemőt, vén gazember?” – dörögte, kezében a vértől maszatos kék reklámszatyrot tartva. Mielőtt az öreg megszólalhatott volna, körbejáró tekintete felfedezte a vacokban heverő kisdedet szoptató szukát. Odébb lépett, és a meglepetéstől levegő után kapkodva a kutya felé hajolva nyúlt a csecsemő után... Az anyakutya vicsorogva szőrös keze után kapott, s fogait belevájva tanácsolta el a betolakodót. A rendőr iszonyút ordítva emelkedett a levegőbe, megpróbálva kihúzni kezét a szorításból, s maga után húzta, félig a levegőbe emelte a belecsimpaszkodó szukát.
Ekkor léptek be a nyomozók, a helyszínre kihozott tinédzserkorú leányanyával. Látva a jelenetet, egyikük előkapva revolverét a kutyára fogta. Hirtelen felugrott a delíriumból kijózanodott öreg a lócáról és a kutyára vetette magát, védőn, oltalmazón... a süvítve kirepülő golyó mellbe találta: a szívét fúrta át... A lövés erejétől megtántorodott, a szuka mellé rogyott, utolsó erejével még remegő tenyerébe fogta, vérző mellére vonta a kisdedet, s fogatlan szájával értelmetlenül motyogva kimúlt...
Az öreget nem kereste senki, nem hiányzott senkinek. A lapok nagybetűkkel hozták a hírt, zengték az ódát a rendőrök dicséretéről, akik órák alatt elfogták a szülését eltitkoló leányanyát, aki a kukába dobta újszülött csecsemőjét.
Csak arról felejtkeztek el megemlékezni, hogy egy, a társadalomperemén tengődő ember, magához véve viskójába vive, melengette, hű társa pedig a örök anya, a kölykes szuka azonnal, mindenféle papírok, hivatalos ügyintézés nélkül örökbefogadta, tejével táplálta a kisdedet. És arról sem írtak, hogy megöltek egy embert... Nem számít: elmegy szolgálatteljesítés közbeni fegyver használataként. Különben is, egy vén csavargó élete nem számít. Eggyel kevesebben lettünk: ennyi.
Az anya majd leüli a rá kiszabott büntetést, s majd újra teherbe esik, újra megszüli csecsemőjét egy koszos WC-ben, s újra bedobja a rideg bérház mocskos kukájába... De akad-e újra egy vén csavargó, aki zsákjába téve hazaviszi, s akad-e egy anyakutya, aki emlőivel táplálja a szemétbe vetett kis testet...?
A válasz Istennél van. Vajon ki a bűnösebb, aki életet ad, s az életet, amit adott, a szemétdombra dobja, vagy az, aki egy páriát szolgálatteljesítés közben a másvilágra küld? Ne ítéljük el a rendőrt, hiszen pánikhelyzetben cselekedett, s tulajdonképpen jót tett a véletlenszerű, céltévesztő lövéssel. Egy kutya helyett csak egy csavargót lőtt le..
10
Élt a környékünkön egy asszony: a Hentes Manci. Néhai férjével együtt nyitották a hentesboltot. Aztán a férje hirtelen meghalt és Mancira maradt a bolt. Ki kellett szállni a kasszából és a pult mögött, helytállni.A hatalmas ,termetes asszonyság félelmetes jelenségként tornyosult a vásárlók fölé. Ezt még fokozta bibircsókos, kivörösödött arcbőre, a sűrű gyantáztatás ellenére is serkenő szakálla és dúsan növő bajsza. Arcából óriási marharépára emlékeztető buktaszerű orra nőtt ki, mellyel mindig szipogott, tüsszögött. Fején óriási fekete konytybatekert hajkorona ékeskedett. Később tudtam csak meg mikor már bizalmasabb lett köztünk a viszony, hogy erős tubákos az istenadta.
Mivel törzsvásálók voltunk nála így tudta, hogy villanyszerelő szakmám van. Úgy adódott, hogy egy konnektort kellett nála áthelyezni és engem kért meg erre a nemes feladatra.Elmentem,elvégeztem a munkát és az óta, ha valamit meg kell mókolni engem hív segítségül.A minap a vízcsap bőrözését végeztem el nála és az ilyekor szokásos pálinkával, kávéval való kínálás elől nem lehetett kitérni. Már jól benne voltunk a kvaterkázásban, Manci két tubák adag beszippantása között kiöntötte a lelkét.
Nézze én magának, elmondom a titkomat, mert magában megbízok: rendes ember! De előbb meg kell erősítenünk az öntudatunkat, mert most olyat hall tőlem, de olyat, hogy jobb, ha ülve marad!– Mondta Manci, és újfent telitöltötte a decis poharat.:lehúztuk. Manci kissé közelebb hajolt hozzám, odahúzta mellém a hokedlijét,s jóságos, nagy ló szemeit tekintetembe fúrva, hatásszünetet tartva sejtelmesen megszólalt.
– Nekem volt egy élettársam.
– Nocsak?
– Ivott mint a kefekötő, de amúgy áldott jó ember volt, szerette az állatokat .A bajok akkor kezdődtek kettőnk között mikor a Totóval a kis szőrpinccsel gyűlölködni kezdtek. Féltékeny lett a Totóra. Bizony szomszédom, ha néha eszembe jut a Totó még most is könybelábad a szemem.A kutya megérezte a szagáról, hogy ez a Béla egy rohadt dög Engemet jól kihasznál, és még meg is csal ráadásul. Megérezte rajta az idegen nő szagát, és megmorogta!
– Szóval innen eredt a gyűlölködés oka?
– Nem egészen Nekem a Totó már régen megvolt, amikor ezt a görény Bélát az utamba fújta a szél. Totó szobatiszta igazi házikutya volt. Mindennap megfürdettem, illatos samponnal megmostam a szőrit, megszárítottam, kikeféltem, masnit kötötten a hajába….együtt fürödtem vele a kádban. Egy ágyban aludtam vele. Odakuporodott a lábaimhoz, szép, nyugodtan elaludt, én meg olvasgattam még el, nem álmosodtam. Reggel ő ébresztett: lehúzta rólam a takarót, majd vakkantott egyet, felugrott az ágyra, és végignyalta az arcomat. Ez volt a reggeli puszi nála. Persze, hogy a Béla nem állhatta. Úgy érezte a kutya, elrabolja tőle a szeretetemet, gondoskodásomat. Hogy féltékeny volt rá az tutti.
Ha csak egy kicsit is felemelte a Béla a hangját, már rámorgott. Hát a kutyának is van szeme, látta, hogy ha be volt tőtve. Egyszer mikor a Béla megütött a kutya elkapta a nadrágszárát és belemart a lábikrájába. Hát a kutyának is van lelke! Csak nem hagyja a szeretett gazdiját bántalmazni! Béla rettenetes haragra gerjedt, de a jelenlétemben nem merte bántalmazni Totót. Egyszer aztán történt valami.. De most komolyan mondom, tényleg nagyon meg kell erősítenünk az öntudatunkat, mert olyat mondok, de olyat fog tőlem hallani, hogy huh!–Hörögte Manci kifordult szemekkel és kicsurgatta az üveg maradék tartalmát… megittuk.
Egyik este mire jövök haza? Szüzmárjauramisten még most is lúdbőrözik a lábam, a hátamon feláll a szőr, ha rágondolok! Lépek ki a liftből,s szemben az ajtómra kiszögezve ott volt a Totó lenyúzott bőre! Azt hittem menten kiszaladnak alólam a lábaim. Forgott velem a világ. Belépve a lakásba orromat megcsapta a gázon rotyogó, odakozmált pörkölt bűze! Az a barom megfőzte Totót pörköltnek. Eszemet vesztve, őrjöngve rontottam az ágyban hortyogó Bélára. Úgy megvertem, mint szódás a lovát! Cipó nagyságúra dagadt a képe, úgy kikloffoltam a pofáját. Pillanatok alatt bedobáltam a cuccait egy szemetes zsákba, a kezébe adtam és segberugva kilódítottam az ajtón. Azóta sem láttam! De jobb is, mert ha én egyszer összetalálkoznék vele, nem állnék jót magamért. Csak a jóisten tudja mért, vette ki kezemből a dikicset, amivel ki akartam herélni a gazembert? Komolyan mondom, ha tudtam volna, hogy a kiherélésével, feltámaszthatnám a Totót, a börtönt is vállaltam volna.De,átvillant az agyamon, mikor már a tökzacskóját markolásztam, hogy ennyit nem ér az a nyomorult két golyólya,és csak egy elegáns mozdulattal összeroppantottam neki….
– Jól elbánt vele, de hát megérdemelte!
– Maga is azt mondja? Tudtam én, mindig is tudtam, hogy igazam volt akkor…!Ne haragudjon rám a szomszédúr, hogy ilyesmikkel untattam, de hát, ha már egyszer felböffent bennem, csak ki kellett adnom magamból. Jó valakinek kibeszélnem magamat. Megnyugtat. Mondta is a doktorúr, ne tartsak többé kutyát, nem tenne jót az idegállapotomnak.
11.
Az asszony jobb kezében karika, balban a jutalom macskaeledel, és hangos szóval biztatja a karika átugrására Fricit, a hatalmas, négerbarna sziámi kandúrt. És Frici ugrik, megkapja jutalmát, s egy biztató simogatást is busa fejére. Majd sorra következik három nőstény: Picur, Panda és Nyinocska. mindannyian megkapják, ami jár a produkcióért.
A mutatvány után helyet foglalunk a szocreál, ukrán-magyar jellegét magán viselő lakásban. Az asszony boldog, önfeledt mosollyal simogatja az ölébe kéredzkedő Pandát, én pedig a hatalmas kandúrt engedem magamhoz, s végigsiklik selymes szőrén a kezem. A másik két nőstény vállunkon, hátunkon dorombol hízelegve. A macskák elfogadtak, mert megérezték a belőlem feléjük áradó szeretetet.
Az asszony pezsgőt tölt, süteménnyel kínál, és réveteg mosollyal arcán elmereng:
– Tudja, Bogumil, ez az én családom. Ők jelentenek nekem mindent, segítettek átvészelni a bajt, erőt adtak, amikor már úgy éreztem, hogy nincs tovább. A férjem öt hónapja a pszichiátrián: agysorvadás. Menthetetlen, azt hiszem, elitta az eszét. És tudja, mi a borzasztó: az utolsó három év maga volt a pokol. Gyűlöltem, amikor a sörösüveget verte szét a fejemen, a levetett cipőjét vágta az arcomba, máskor a szekrény aljába bújva kellett aludnom, mert ha részegen hazavetődött, akkor az ágyban keresett, és ha ott talál, régen rossz nekem... Három év a pokolban. Úgy éreztem, nem bírom tovább.
Akkor elment a másik nőhöz, s lerobbanva, kiégve, mint egy lyukas kályha jött vissza, maradt a nyakamon, s most ápolom, mintha az anyja lennék. Sajnálom, noha már nem szeretem, csak szánom mint embert. Régen megbocsátottam neki... Tudja, azt a négy évet, amíg udvarolt, amikor fiatalok voltunk, nem lehet elfelejteni. Azt javasolja a pszichológusom: váljak el tőle. Könnyű azt mondani, de nem engedi a tisztességem, az emberségem: most dobjam el, amikor roncs...
Az asszony beszél, csak beszél, csak beszél. Nézem elgyötört, megráncosodott arcát, sírásra görbült száját, és szánakozás helyett megelégedést érzek. Íme, egy ember, aki meggyökeresedett idegen földön és két gyereket adott a magyar hazának: egy fiút és egy lányt, s azok most már magyarokként élnek tovább.
Az asszony ukrán. A férje az ötvenes években kinn tanult a Nagy Földön, s szokás szerint szovjet feleséget hozott magával, mint annyian mások Dunaújvárosban tették. A szovjet nő beilleszkedett a környezetébe, egy életen át tanította az oroszt. A férj jó eszű, vezető beosztású ember volt. Megártott neki a főnökség, és inni kezdett... Ötvennégy éves korára teljesen leépült.
S most itt ül az asszony, s beszél, csak beszél. Mondja, hogy édesanyjához készül Zagorszkba, mert neki mégiscsak az a hazája, ahol édesanyja él, s írja haza a levelet a "családról": Pandáról, Friciről, Picurról és a 7 kicsiről... Anyja kérte évekkel ezelőtt: Róla ne, csak a cicákról...! Tölt: iszunk némán... Aztán macskakosárban behozza a hét kis sziámit. Velük Nyinocskát, aki három saját és négy fogadott kölykét is szoptatja. Igen, mert Panda nem ad cicit kicsinyeinek. S Nyinocska vállalta az övéit is. Az asszony keze rájuk téved. S közben mintha magában beszélne: nekem már nem hiányzik semmi és senki. A tanítványaimat látom néha... gyerekeim külön család, élik a maguk életét. Nem terhelhetem őket. Legszívesebben magammal vinném a cicákat is, s akkor... kezével elhessentő mozdulatot tesz, mintegy elűzve a hirtelen jött gondolatot. Én fejezem be:
– Talán vissza se jönne?
– Talán... – mondja merengve, majd még hozzáteszi – Nem, a férjem nem hagyhatom itt. Ápolnom kell, hogy emberi módon élje le a hátralévő idejét... Aztán, ha mindent elrendeztem... Akkor felpakolom a cicákat és megyünk. Végleg anyámhoz, a gyökerekhez: vissza Ukrajnába. S itt hagyom ajándékba a magyaroknak a két szép nagy gyermekemet, unokáimat.
Ez az én ajándékom. Mert bizony érzem, ez az ország nem fogadott be, az emberek, amikor segítségért rohantam éjjelente, csak kinéztek a lépcsőházi kisablakon, és becsapták. Rimánkodásomra elutasítóan legyintettek. Eh, csak egy ruszki asszony!
A ruszki asszony most hazakészül a szülőföldre, ahonnan kiszakadt. Az eltépett gyökerekhez. S viszi magával választott családját, a sziámikat...
Istenem, ebben az elembertelenedett világban, lehet, hogy neki van igaza?
12
Olgi néni elhízott, lóarcú, basedovos szemű, hatalmas, dús, fekete, göndör hajú, végtelen jószívű asszonyság volt. Túl a hatvanon is még mindig dolgozott: ő volt a divatszalon lelke. Több évtizedes tapasztalata, kapcsolatai és hihetetlen kapcsolatteremtő, kompromisszumkészsége nélkülözhetetlen volt a vállaltnál. Bár a divatszakmában dolgozott, nem adott magára: slamposan járt, sárga pergamenszerű lóarcát vastag púderréteggel fiatalította, széles békaszáját rikító téglapírosra festette, s vastag szemöldökét csipeszével naponta vékonyra tépkedte. Békaszája felett tekintélyes bajuszkát viselt, melyet szőkére hidrogénezett.
Olgit rettenetes kinézete ellenére imádta a környezete. Aki ismerte, megszokta, s elsiklott csúfsága felett. Agya, mint a borotva, lexikonként hívta elő ismereteit, fiatalokat megszégyenítve.
Lakása a régi időket idézve, hatalmas, nehéz, sötét bútorokkal, több mázsás karszékekkel, porcelánokkal telitömött almáriummal, a falak régi olajfestményekkel voltak tele aggatva. A konyhában állandó cigaretta- és kutyaszag terjengett az áporodott, ételszagú levegőben. Nem mondhatnám azt, hogy rossz volt, csak amolyan elhanyagoltság, erre mondják azt, hogy szalad a lakás.
Olgi magányosan élt hosszú évek óta, amióta elűzte felfuvalkodott alezredes férjét, aki segédmunkásként munkásszálláson fejezte be életét. Egyedül élt hófehér törpe uszkárjával, két papagájával, boldog kiegyensúlyozottságban. Minden nap főzött magának. Mindene volt Fifi és a két madár. Munka után első dolga volt a kutyust pórázra fogva, séta ürügyén bevásárolni, majd hazatérve vacsorát főzni. Utána letelepedve a nagy böhöm fotelbe, Fifivel az ölében s a két madárral vállain, újság- és folyóirat olvasásba, majd tv-nézésbe merült.
Olgit végtelen jókedvéért, életigenlő derűjéért imádtuk. Minden évben Olga-napra hivatalosak voltunk vacsorára. A vacsora libamáj aszpikban előételként, libanyak utóételként. Étvágygerjesztőnek kóser szilvapálinka járt, s a vacsorához rajnai vörösbor. És mennyi finom sütemény, mind Olgi keze munkája.
Miután átadtuk virágcsokrainkat és közös ajándékunkat, elhelyezkedtünk a böhöm ülőalkalmatosságokon, kanapén, és jókedvű csevegésbe fogtunk. Majd megvacsoráztunk, és a nők éves nagytakarításként tisztára suvickolták a konyhát, míg mi, férfiak, Olgival trécseltünk a nagyszobában. Ez még hozzá tartozott a névnapi ajándékhoz. Miután kimerültünk a témákban, s a jó bortól is kissé elbágyadtunk, búcsút véve Olgitól, magára hagytuk szeretteivel.
Olgi soha nem beszélt nekünk családjáról, zsidó mivoltáról. A múlt tabu volt, s mindkét fél szemérmesen hallgatott róla. Történt pár éve, hogy egy olcsó izraeli zarándok turistautat hirdettek, s úgy gondoltam, jelentkezni kelle rá. Mindig is izgatott a Szentföld szépsége, misztikuma, a múlt kézzelfogható jelenlétének megtekintése. Természetesen elmondtam odabenn, hogy megyek erre az útra. Mindenki lelkesen gratulált, s várták, hogy sok élménnyel megrakodva visszatérve, beszámoljak a látottakról. Olgi nem szólt semmit, csak csendes mosolygással nézte örömködésemet.
Hanem amikor Ferihegyen összejött a csoport, nem hittem a szememnek: Olgit fedeztem fel, két bőröndöt cipelve, felénk tartva...
– Hova, hát megyek a zarándokútra – mondta huncutul, s megölelve, hatalmas mellei közé szorította fejemet. Így lett Olgi útitársam a zarándokúton, és jobb útitársat el sem képzelhettem volna nála. Én videóztam, ő pedig itta a Szentföld látványát, s boldogan tapsolt az ősei által járt macskaköveken... Szuszogva araszolt mellettem a Via Dolorósán, fel a Golgotára, s boldog mosollyal ült le a gecsemáni kertben az ezeréves olajfa alá, ahol egykor Jézus szólt híveihez. Boldogan jártunk helységről helységre, templomból templomba... Előttünk hevert Nazaret, Betlehem, Jerikó, kitárulkozott a Genesareti tó és a Golán-magaslatok. Boldogan jártuk be Jézus nyomait követve egész Izraelt.
Aztán eljött a nap, amikor eljutottunk a zsidó mártírok emlékhelyére, a Jad Vashembe. Elsétálva a hősök fasora mellett, felértünk a hatalmas emléképület-komplexumhoz, majd az emlékművet jártuk körül. Aztán beértünk a mártírok termébe, és megrendülve néztük az örökégő lángot, mely a halottak és mártírként elpusztult zsidók lelkéért ég. Közben valami síron túli harangzene szólt...
Olgi megállt a láng előtt, letérdelt, kinyitotta magával hurcolt kisebbik bőröndjét, hetvenkét gyertyát vett elő belőle... elkezdte őket a szent lánggal meggyújtani, s köréje rakosgatni. Megdöbbenve álltuk körül. Senki nem szólt, nem mozdult, nem ment tovább... Álltunk, és néztük Olgit. Mikor végzett, letérdelt, s imádkozni kezdett valami érthetetlen nyelven. Az ima mély, valahonnan a lelke mélyéből felszakadó panaszos vinnyogássá, nyüszítő sírássá változott. Így gyászolta Olgi elpusztított rokonságát.
Óvatosan, lábujjhegyen elpárologtunk, s mentünk a többi teremben lévő fénykép- és makett-borzalomkiállítást nézni. Magára hagytuk Olgit régi meghalt szerettei lelkével, hogy beszélgethessenek.
Aztán hamarosan végetért a gyönyörű út, s hazafelé készülődtünk. Olgi a búcsúvacsorán is szokás szerint mellettem ült, az elfogyasztott pezsgő, bor megoldotta a nyelvét. Elmesélte nekem szomorú történetét.
Olgi 1944-ben, 17 évesen jegyben járt egy magyar kávéház- tulajdonossal. Szerették egymást, a család tiltása ellenére. Olgi a kávéházban kasszírnőként dolgozott, bizalmi állásban. És amikor felkerültek a sárga csillagok, s jöttek a deportálások, akkor ők eljegyezték egymást, s Géza nem engedte feltenni a sárga csillagot, majd amikor vagonszámra vitték el a zsidókat Auschwitzba, köztük Olgi rokonait is, Géza befalazta Olgit egy kis mellékhelyiségbe, s elébe rakott egy beépített gardróbot. Ezen keresztül táplálta nyolc hónapon keresztül.
Amikor véget ért a borzalom, s felszabadult a főváros, Olgi is előjött. Boldogan tárta ki karjait a napfénybe fürdő romos főváros üdvözlésére. Szabadok voltak mindketten, de öröme nem tartott soká. Alighogy megesküdtek, a férjét a nyílt utcán összeszedve, elvitték az oroszok, s annyi más ártatlan társával együtt Szibériáig meg sem álltak vele.
Olga ott állt teljesen egyedül. Szülei lakása romokban, egész családja kiirtva. Újra kellett kezdeni az életet. Így ment hozzá a délceg katonatiszthez. Hála tehetségének és érzékének, kitanulta a divatszabóságot, majd divattervezést, megállta a helyét az életben.
Pár hete szörnyű dolog történt. Imádott Olgánk meghalt... Gyanús volt, hogy napok óta nem jelentkezett se telefonon, se személyesen, s főleg az volt a gyanús, hogy a kutyával sem, látták sem az utcán, sem a boltban. Így aztán elmentünk hozzá, hogy megnézzük, nem beteg-e? Kopogásra, csengetésre nem nyitott ajtót, viszont rettenetes bűz áramlott ki a lakásból. A házmestertől elkérve a kulcsot, behatoltunk a lakásba. Borzalmas látvány fogadott bennünket. A szobaasztalon felravatalozva ott feküdt a halott Fifi, körülötte csonkig égett gyertyák. A papagájok éhesen röpködtek a szobában, míg Olgi tátott szájjal ült a hatalmas fotelban. Feje hátrabicsaklott. Kifestett lóarca, tátott békaszája jóságosan nevetett ránk. Kezei görcsbe rándulva kapaszkodtak a karfába, mintha fel akarna állni... szemeit kivájták az éhes papagájok.
A történetet rekonstruálva: Fifi meghalt, Olgi felravatalozta, s öngyilkos lett. Nagy mennyiségű gyógyszert szedett be, kóser szilvapálinkát ivott rá, s biztonsági okokból, nehogy meggondolja magát, s segítséget hívjon, kihúzta a telefont, s a lakáskulcsot kidobta az ablakon.
Utolsó erejével még belekarcolta ujjbegyével a poros asztallapba: SALOM...
