I. rész:
Boldog halandó idők

Ülj le, drága barátom! Jó, hogy betértél. Vártalak.
Nem is tudom, hogy kezdjem. Olyan nehéz ezt megfogalmaznom. Nem akartam ezzé válni, de ezzé váltam. Vagyis amíg ez nem lettem, ez akartam lenni, de a halandóság elhagyása, az átkozott átmenet mindent megváltoztatott. Minden változott, kivéve az érzéseim. Amikor felébredtem véres tombolásomból, hirtelen a bűntudat és a lelkiismeret furdalás kerített hatalmába, s rendkívül meggyűlöltem a fajtámat. Ezernyi őrült gondolat kavargott az elmémben, de akármit is tettem volna, kárhozott maradok. És ha most ki is feküdnék a napra, vagy lefejeztetném magam, Isten szeme előtt kárhozott lélek maradnék. Ebbe bele kell törődnöm. Igen… így kell lennie…
De azt már nem tudom elviselni, hogy nem lehetek az Övé. Ugyan halhatatlan, örökifjú és erős lettem, de meg kellett halnom a Nap világának. Az árnyak között kell vadásznom a halandók éltető vérére. Őszinte legyek? Nem tetszik a Sötétség Világa. Az állandó intrikák megőrjítenek. Halandó szeretnék újra lenni, tudatlan halandó!
Halandó akarok lenni, akárcsak Ő. Ő, aki az egyetlen és legdrágább számomra. Olyan ez, mintha egy démon beleszeretett volna egy angyalba. Igen, pokolfatty vagyok. A Sátán egyik katonája: vámpír.
Cecily Simpson


Előhang

Cecily némán figyelte az oltárképet. Kicsi kora óta ebbe a templomba járt minden vasárnap délelőtt és délután. Délelőtt a mise miatt, délután az ifjúsági óra miatt. Legalábbis délutánra ilyen okból ment el, azaz ez volt a hivatalos verzió, de az igazság az volt, hogy a tiszteletes miatt.
Cecily, mint művészlélek, már rengetegszer volt szerelmes – ahhoz képest, hogy még csak tizennyolc éves volt. Az ember azt várná el a mai világban, hogy ha egy lány betölti tizenhatodik életévét, belezúgjon egy tizennyolc éves srácba, és úgy irányítsa az életét, hogy lehetőleg legalább egyszer ágyba bújjanak, jobb esetben csak egy csók csattanjon el. Nem; Cecily már ezerszer volt szerelmes, de minduntalan csalódnia kellett. Pedig ő tudott volna igazán szeretni. Legutóbbi csalódása után a szíve teljesen megkeményedett s már könnye se volt, hogy sírjon. De megmaradt a reménység és a hit. Ekkor minden olyan üres volt és szenvtelen. Bezzeg amikor még csak kóstolgatta a kamaszkori szerelmek keserédes ízét! Még volt benne tűz és szenvedély. Ma már viszont csak kétely és parázs maradt. Az egyetlen dolog, amit szívvel-lélekkel csinált, az a zene volt. Kicsi korától fogva énekelt és kottát olvasott, egyesek szerint igazi tehetség volt. Persze a hangyaszorgalom hiányzott a zsenialitáshoz, de Cecily csöppet sem bánta. Sőt, kifejezetten utálta a zseni jelölteket!
Erhard Simpsonnak, Cecily édesapjának abszolút hallása és rendkívüli tehetsége volt a billentyűs hangszerekhez. Sajnos ezzel a kivételes tehetséggel, csak a kántorkodásig jutott, de Erhard boldog volt így is, főleg, hogy egyetlen leánya sem maradt közömbös a zene iránt. Már kiskorában "megmérgezték" a zene szeretetével és ez a méreg még most is hat. Az apa abban reménykedett, hogy Cecily majd úgy megtanulja a zenei ismereteket, ahogy az neki nem sikerült még annak idején. Titkolt vágya volt – s egyben nyílt titok is –, hogy lánya egykoron elismert operaénekesnő lesz, s ebben a pillanatban úgy látszott, álmai nincsenek is olyan messze a megvalósulástól.
Cecily, Wolf tiszteletesre nézett és végigmérte a papot. Jól tudta, hogy a szenvedély és a szerelem bűnös eredetű, amit a nőtlenséget fogadott pap iránt érez, de érzelmei valahogy felül kerekedtek józan eszén és csak a zavar tudta elrejteni a pap mindentudóan fürkésző szeme elől az igazságot. A lány ezután lenézett az orgonakarzatról a gyülekezetre, akik – így felülnézetből nézve is – áhítatosan itták magukba Wolf tiszteletes szavait.
– Christof Wolf – ízlelgette suttogva a nevet Cecily.
Civilben tegezték egymást, de ha Wolf tiszteletes papi csuhában volt, kénytelen volt magázni. A gyóntató fülkében is tegeződtek, hiszen egymás közt voltak, nem volt senki, aki hallja őket.
A mise lassan a vége felé közeledett és a befejező részhez értek…


1. vigília

A karzatra vezető lépcső ajtajában Christof alakja derengett fel és megindult Mr. Simpson és Miss. Simpson felé.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntötte apát és lányát Christof.
– Mindörökké! – mondta egyszerre Erhard és Cecily. – Kíván valamit, Wolf tiszteletes? – kérdezte Erhard, Cecily pedig az orgonapad melletti kottás szekrényhez sietett, látszólag ügyet sem vetve a férfira.
– A következő vasárnap, úrvacsora vétel lesz. Szeretném, ha valami lágy, aláfestő zene szólna alatta. Igen… és Cecily! – fordult a lányhoz Christof – Délután négykor ifi lesz. Nem szeretném, ha kivételesen nem jönnél el.
Cecily ügyetlenül a földre ejtett néhány kottát, hipp-hopp felkapta őket és mosolyogva bólintott.

Cecily és Christof a székeket pakolászták a helyükre az ifi után. Késő volt már, de az ifjúsági óra is nagyon jól telt. Jól érezték magukat, vígan énekeltek Jézusról, megváltó munkájáról és szeretetéről; hitről és reményből.
A lány leül az utolsó székre és fújt egyet.
– Szeretem ezeket az alkalmakat – vallotta be – Mindig megszabadulok a terheimtől egy kis időre. Csodálatos Isten közelében lenni.
– Igen. Igazad van. Jó dolog az Úr közelében lenni – mosolyodott el a pap és maga alá perdített egy széket; egy pillanatra a lányt fürkészte, majd gondolkodóba esett.
Cecily érzékeinek túl feszült lett a légkör és úgy érezte, tennie kell valamit.
– Amikor Jim azt a rémes pofát vágta, komolyan mondom…
– Cecily! – vágott közbe Christof – Lenne egy kérdésem.
– Kérdés? Miféle kérdés? – kérdezte zavartan a lány és a szíve egyre hevesebben dobogott.
– Milyen terhektől szabadulsz meg ilyenkor?
– Áh! Csak a szokásos –legyintett Cecily – Tudod! Mindennapok, stressz… félelmek.
– Félelmek? – kérdezte gyanakvóan Christof.
– Miért? Nekem nem lehetnek félelmeim?
– Egy korod béli lánynak miféle félelmei lehetnek? Hiszen nincs mitől félned. Olyan erős vagy, mint a szikla; olyan jó családból származol, hogy annál többet kívánni sem lehet, és ott van a szeretet. A szeretet, amivel mindenkit elhalmozol. Mégis milyen félelmeid lehetnek? Állandóan mosolyogsz, mindig boldog vagy.
A cukormáz – gondolta magában Cecily. A lány lehajtotta a fejét és keserűen mosolyodott el, majd megrázta a fejét és felállt a székről.
– Egyszer – kezdte és elindult a kijárati ajtó felé. – Egyszer majd mesélek neked erről. Addig is ne kérdezz felőlük! – kérte a papot és kilépett az ajtón.

Odakinn hideg volt és fújt a szél, de a férfit ez nem zavarta. A szőke lányt figyelte az árnyak jótékony takarásából. A lány halandó volt, szinte hallotta heves szívverését. Vajon mi történhetett a parókia ifjúsági termében? Fagyos nevetés hagyta el még fagyosabb ajkait, mire a lány megtorpant és kutató tekintetét az árnyakba fúrta. Mikor meggyőződött arról, hogy –legjobb tudomása szerint – nincs semmi sem az árnyak közt, folytatta útját, bár még mindig gyanakvóan és idegesen nézegetett a háta mögé.
A férfi tettetett vággyal nézett a lány után, amíg az el nem tűnt.
– Marius, Marius! – hallott egy búgó női hangot a háta mögül – Már megint azt a kis zöldfülűt figyeled?
– Figyelgetem – felelte a férfi. – A vérére éhezem.
– Akkor miért nem kapod el? – kérdezte a nő.
– Azért, mert akkor megszűnik a varázs.
– Akkor tedd a szolgáddá! Vagy legyen a játékszered.
– Nincs stílusod, Sheena! Miért tenném szolgává, vagy hasonló alantas lénnyé, ha magunk közé is emelhetném? Elég intelligens, érzékeny, és ugyan nem a legszebb nő a világon, de van benne valami meghatározhatatlan, ami varázslatossá teszi.
– Elfogult vagy. Régen nem voltál ilyen.
– Törődj a magad dolgával! – sziszegte a férfi.
Sheena elmosolyodott és végigmérte Mariust. A nő a férfi felé pördült és végigsimított a vámpír arcán, majd kimutatta hegyes szemfogait és szemmel nem követhető gyorsasággal eltűnt az utca árnyai között.
– Cecily Simpson – ízlelgette a nevet Marius.

Cecily önfeledten szökdécselt és enyhe táncmozdulatokat is tett; szinte már nem is sétált, hanem suhant az utcai lámpák fényében. Aztán nagy lendületet vett, elrugaszkodott a földtől, egy teljes fordulatot tett a levegőben a tengelye körül, majd guggolva ért újból a járdára bal kezét támasznak használva. Ezt követően ugyanezzel a lendülettel felugrott és sétára kényszerítette magát.
Vidámsága egy pillanat alatt elszállt, amikor eszébe jutottak az árnyak a parókiánál. Komolyan végigfutott az agyán, hogy ott az árnyak rejtekében egy vámpír suttogta a nevét, de erre szeretett volna nem is gondolni. Egy térre ért, aminek közepén egy kicsiny, angyal szobros szökőkút volt. A teret ezüstös csillogásba vonta a hold és a csillagok milliói. Cecily leült a szökőkút szélére és felnézett a holdra.
– Bárcsak – kezdte a lány, de szavai némaságba fulladtak; egy pillanatra az angyalkára nézett, majd vissza a holdra és lehunyta a szemeit. – Bárcsak végre eldőlne minden! Bárcsak végre örökre megszabadulnék a rémálmoktól és a félelmeimtől. Azt akarom, hogy valaki átöleljen és sírhassak neki és csak neki. Minden bánatomat elsírni annak a valakinek… meg akarok halni. Vagy élőholt akarok lenni, akinek van hatalma az élők fölött! Mennyivel könnyebb lenne minden! – Cecily résnyire kinyitott a szemeit és sóhajtott – Nem jó ez így. Ha nem lennének érzelmeim, minden könnyebb lenne.
Még egy ideig nézte a vizet, aztán elindult haza…

Egy csuklyás férfi követte a lányt egészen a házukig, aztán még állt egy csöppet a ház fényeit fürkészve, majd sarkon fordult és elindult arra a térre, ahol az angyal szobros szökőkút is állt. Ott leült pontosan oda, ahol Cecily ült és némán fürkészte a vizet és a csillagok tükörképét gondolataiba merülve. Szemeiből több évszázados tapasztalat sugárzott.
– Tedd a gyermekeddé! – súgta Sheena a fülébe.
– Nem! – mordult fel indulatosan Marius.
– Akkor ne epekedj utána – mondta hidegen a nő.
– Nem epekedek utána, csak…
– Marius! – vágott közbe Sheena és alakja kibontakozott az árnyakból – Már vagy tizenöt éve követed őt mindenhova és hanyagolod a városi kötelezettségeidet…
– A pokolba Southamptonnal! – fakadt ki a férfi.
– És hanyagolsz engem is – fejezte be halkan Sheena némi érzelemmel a hangjában.
Marius a nőre nézett, aki már annyi ideje a társa volt az élőhalott létben. Még Párizsban találkoztak kb. négyszáz évvel ezelőtt. Akkor Sheena már igen öreg káinitának számított, a maga közel öt évszázadával, de még mindig fiatal volt Marius több mint ezer évéhez képest. Azóta sok minden történt, és rengeteg víz lefolyt már a Temze-folyó medrében. A férfi felállt a szökőkút széléről, a nőhöz lépett és megcsókolta.
– Annyi szenvedély van benned, mint egy cinkében – morogta Sheena és kibontakozott a férfi öleléséből.
Marius megsemmisülten állt a tér közepén a szökőkút mellett. Mielőtt Sheena végleg otthagyta volna a vén káinitát, még visszafordult egy szóra:
– Ha nem akarod a gyermekeddé tenni…
– Meg ne próbáld, Sheena Green! Ne rontsd el!
– Ne ess túlzásokba, kedvesem! – kérte a nő Mariust – Nem erről van szó. Csak azt akartam mondani, hogy ha már nem teszed a gyermekeddé… Miért ne tehetnéd magadévá? – kérdezte kaján vigyorral Sheena, mire Marius arca haragos grimaszba torzult – Jaj, ne légy már ilyen, kedves! Hiszen nem eshet teherbe tőled. Nem feledd, halott vagy, és mint ilyen, képtelen a nemzésre…
Marius jól tudta, hogy a nő minden szava igaz és megcáfolhatatlan – nem volt másik olyan vámpír, aki annyit foglalkozott a vámpírok anatómiájával –, de nem akart Cecily-vel lefeküdni. Nem csak azért, mert a lány valószínűleg nem szeretne egy élőholttal hálni – vagy ha el is érné az ellenkezőjét diszciplína segítségével, nem lenne igazi –, hanem egyesülésük valószínűleg ugyanúgy szertefoszlatná a varázst, mint az Ölelés.
– Vedd fontolóra – ajánlotta Sheena – Talán a kis csitri után több kedved lesz hozzá – tette hozzá halkan.


2. vigília

Cecily aléltan zuhant ágyba az órái után, de nem élvezhette pihe-puha ágyának ölelését, mert már csörrent is a mobilja. Unottan kapott a telefon után és megnyomta a zöld gombot:
– Mondd! – parancsolta fáradtan a lány.
– Halló? Cecily?
– Igen. Kivel beszélek?
– Timothy vagyok.
– Timothy? – kérdezte a lány, aztán elméjében megcsillant a felismerés – Miért hívsz?
– Inkább hova hívlak! Találtam egy marha jó helyet!
– Tim, én nem járok diszkóba!
– Ez nem diszkó, ez egy hangulatos kis bár. A neve Inkognitó és egy eldugott kis sikátorban van, amit a Heaven Streetről lehet megközelíteni. A sikátor előtt találkozunk tíz perc múlva. OK? Hát persze, hogy OK! – hadarta Timothy és lecsapta a telefont.
– Tim! Holnap iskola! – morogta rosszkedvűen Cecily a foglalt jelzésnek.
Sajnos nem volt pénz a kártyáján, így kénytelen volt elmenni ahhoz a sikátorhoz, ha annyi időre is, hogy közölje Timothy-val, hogy történetesen holnap iskola és ennek tetejébe olyan fáradt, hogy arra nincs is szó. Felvett egy szalonképesebb nadrágot és egy szolid garbót, fekete, lapos talpú, fűzős csizmáját és hintett a ruhájára némi parfümöt. Lesuhant a földszintre, felvette szegecselt, bokáig érő, hosszú kabátját és megfésülte vállig érő szőke haját.
– Mindjárt itthon vagyok! – kiáltotta, de meg sem várta szülei válaszát, úgy rohant a Heaven Street felé. Egy néma árny észrevétlenül követte.
Hamarosan feltűnt Timothy alakja egy ház előtt és Cecily lelassította a lépteit. A lány egy pillanatra úgy érezte, mintha követnék és idegesen a háta mögé pillantott, de megint nem volt ott senki. Megborzongott és szinte futott Timothy felé és meg futtában átölelte a fiút.
– Hé-hé, kislány! – nyögte vigyorogva Timothy (jól láthatóan tetszett neki a helyzet) – Mi a baj?
– Áh, csak a szokásos! – felelte idegesen a lány, de nem engedte el a fiút.
– Valaki követett?
– Nem tudom – felelte a lány a remegő hangon, majd így folytatta – Nem tudom – suttogta –, de érzem azt, hogy itt van.
– Ki van itt? – kérdezte Timothy és ő is suttogóra vette a figurát – Nem látok senkit.
– Senkit? – kérdezte kevés megkönnyebbüléssel a hangjában Cecily.
– Nyugi, nincs itt Dracula gróf! – mondta vigyorogva Tim és el akarta engedni a lányt.
– Ne engedj még el! – könyörgött rekedten Cecily.
– Ahogy akarod, baby! – mondta Timothy és erősebben szorította magához a lányt.
Hosszú percek teltek el így. A fiú érezte, hogy Cecily teste ideges görcsben van; érezte a lány szívének izgatott dobogását és hallotta szaggatott légzését. Egy kis idő multán a lány elengedte magát, a szíve már nem vert olyan hevesen és a légzése is helyre állt. A két barát kibontakozott egymás öleléséből, de Timothy nem engedte el a lány kezét.
– Mégis mit művelsz? – kérdezte Cecily.
– Fogom a kezed – felelte Tim vigyorogva.
– Azt én is látom, pufirizsa! Elengednéd?
– Jó, csak ne robbanj fel! – ugrott hátra a fiú.
Timothy és Cecily meredten egymásra néztek, aztán kitört belőlük a hisztérikus röhögés. Cecily a falhoz támaszkodott, és görnyedezett a röhögéstől, míg Timothy heves kézmozdulatokkal, ugyancsak görnyedezve, szinte dőlt a röhögéstől.
– Akkor… – kezdte a fiú, de nem bírta folytatni a rátörő újabb nevető rohamtól; Cecily ezt látva már szinte fuldokolt a nevetéstől.
Timothy nagy nehezen erőt vett magán és újra kezdte a kérdést, mostmár sikeresebben:
– Akkor megnézzük?
– Timothy – kezdte a lány – Nekem… holnap… suli.
– És? Nekem is. Csak egy negyedórát maradj! Légyszi!
Cecily felsóhajtott és tétován bólintott a fiú szavaira.
– De csak negyedórát, és nem iszok semmit!
– És táncolsz? – kérdezte Tim megjátszott bujasággal.
– Táncoljak, cicafiú? – lépett közelebb Cecily a fiúhoz; arcuk már-már veszélyesen közel volt egymáshoz.
– Igen, cica! – csücsörített Timothy.
Cecily csilingelően kacagott fel, mire Tim színpadias arcot vágott. A lány boldogan karolt bele a fiúba…

– Tehát van valakije – állapította meg csípősen Sheena – Szegény Marius!
– Oh, hallgass már, te deviáns nőszemély! – morogta Marius, és a távozó két fiatalt figyelte.
– Én vagyok a deviáns? Ez inkább rólad mondható el. Nézz már magadba, Marius!
– Sheena. Légy szíves! Most szeretnél segíteni, vagy nem? El akarom kapni Cecily Simpsont.
–Wow! És ez miben akar megnyilvánulni? Megkóstolod a kicsikét?
– Így is mondhatjuk. De csak módszeresen.

Cecily és Timothy belépett a bárba, ahol éppen a Static-X Cold-ja bömbölt dobhártyarepesztő hangerővel. Cecily azonnal a szám hangulatának megfelelően vonaglás-szerű táncba kezdett, magával húzva Timet is. Végig tombolták a számot, és a Cold után jött a System of a Down-tól az I-E-A-E-A-O, aminek a közepénél Cecily szédelegve ült le az egyik fülkében lévő asztalhoz. A bár táncoló tömegét cikázó vörös fények világították meg itt-ott, és a falban lévő fülkék mélyén voltak az asztalok; ülő alkalmatosságnak a fülke falához erősített fapadok szolgáltak. Minden asztalon egy-egy vörös temetői mécses, melynek gyertyájából kellemes illatok törtek elő. Általában a fülkék vége sötét volt, így aki láthatatlan akart maradni, a fülkék végéből figyelte a tömeget.
– Furcsa egy bár ez! – kiabálta Cecily túlharsogva úgy a ricsajt, hogy azt csak a mellette ülő Timothy hallja meg – Olyan, mint egy vérbár!
– Hozzak valamit inni?
– Kösz nem! Mondtam, hogy nem iszok. De te csak nyugodtan tombolj tovább!
Timothy bólintott és a fejét rázva csatlakozott a kígyózó embersor végére. Cecily egy kicsit beljebb húzódott a fülke vége felé és így szemlélte tovább a tömeget. A zenegép. A zenegép átváltott a System of a Down számról Tiamat: Cain című számra. Ebben a pillanatban erős kezek ragadták meg a lány vállát, és gyengéden behúzták a fülke mélyére. Sima, kellemes tapintású, mégis hideg tenyér tapadt Cecily ajkaira és tűhegyes szemfogak mélyedtek a lány nyaki ütőerébe. Cecily testét elöntötte a félelemmel vegyes gyönyör és felsóhajtott a tenyér alatt. Teljesen elengedte magát. De a jó érzés ne tartott sokáig, mert a vámpír bezárta a sebet és visszahúzódott az árnyakba.
Cecily-nek jó pár percbe került, mire magához tért. Ösztönösen a nyakához kapott – ez alatt Marius arca kibontakozott a sötétségből és meredten, szinte rezzenéstelen arccal nézte a fiatal lányt. Cecily végigsimított a nyakán, majd az árnyak felé fordult – szinte érezte, hogy ott lesz a vámpír, aki az imént a vámpírok csókjával illette.
Ahogy a lány lassan hátrafordult, Marius keskenyen mosolyodott el és jobbját nyújtotta Cecily felé, aki először üveges tekintettel nézte a felé nyújtott kezet, majd megrázta a fejét és kisietett a bárból.
Marius arcán ördögi mosoly jelent meg és karcsú ujjait alsó ajkához emelte.

Cecily már majdnem kiért a sikátorból, amikor megpillantott a bárból már jól ismert férfit. A lány megtorpant és mindenre felkészülten várta a másik lépését. Összerezzent, de ugyanakkor meg is bénult, amikor Marius megindult felé.
– Ki maga? – lehelte erőtlenül a szavakat Cecily.
– Az, aki eltűnteti minden félelmedet…
– Hazudsz. Csak megnöveled – vágott közbe a lány bátran.
– Az, aki valóra váltja minden álmodat. Hatalmat és erőt kapsz…
– Illúzió. Gyöngébb leszek, mint a harmat.
– Jöjj velem!
– Haza kell mennem. A szüleim várnak.
– Valóban várnak a szüleid? – kérdezett rá ravaszul Marius.
– Igen – bólintott Cecily.
– És haza kell menned?
– Igen. Így is késni fogok.
– Nem igaz – mondta egyszerűen Marius.
Cecily megrázta a fejét és elindult, hogy megkerülve a férfit, kijusson a nyílt utcára, ahol talán több esélye lett volna a segítséghívásra. Legnagyobb meglepetésére Marius elállt az útjából. Amikor a sikátor bejáratához ért, a vámpír még utána szólt.
– Ha már így haza kell sietned, kérlek, engedd meg, hogy hazakísérjelek.
Cecily Marius felé fordult és egy pillanatra elgondolkozott az ártalmatlan ajánlaton. Az is megfordult a fejében, hogy lekanyarintja a nyakáról a sálát, széthúzza a kabátját, és térden állva könyörög a káinitának, hogy most azonnal szívja ki az összes vérét. De nem; Cecily csak lehajtotta a fejét és csak ennyit motyogott:
– Rendben.
Marius hideg mosolyra húzta ajkait, színpadiasan meghajolt és a lány mellé sétált, majd jobb karját felajánlotta a lánynak, aki kisvártatva ugyan, de elfogadta a vámpír udvarias – mégis mesterkélt – gesztusát. A vámpír bal kezét Cecily kézfején nyugtatta, így sétáltak a southampton-i éjszakában.
– Szóval tudod, hogy kik vagyunk – jegyezte meg Marius hosszas hallgatás után.
– Annál azért többet – felelte Cecily és féloldalas mosoly jelent meg az arcán.
– Ugye tudod, hogy veszélyben vagy? – kérdezte aggódva Marius.
– Tudom.
– Hogy lehetsz ennyire közönyös?
– Én erről a kérdésről a többi embert kérdezném meg. Ők mindennek az okai.
– Nem szeretsz élni?
– De… – kezdte Cecily, de Marius közbe vágott.
– Nem szeretnéd kiélni az életed minden egyes pillanatát?
– Nem úgy akarom kiélni az életemet, mint egyes elődeim, vagy kortársaim. Sikeres, boldog felnőttkort akarok. Egy férfit, aki a kedvesem, a férjem és a gyermekeim apja – Cecily úgy beszélt, mintha madzaggal húzták volna ki belőle a szavakat.
– Szép életcél – mondta Marius halványan.
– Ne hazudj! – mondta megvetően a lány.
– De nem akarsz egyebet az élettől? Mi vár így rád? Férj, gyerek, elhízás és idegösszeomlás. Nem akarod, hogy mindenki csodáljon, és térdre hulljon előtted?
– Mindenki erre vágyik a szíve legmélyén. Én is, de tudom, hogy ezek csak álcélok.
– Dehogy! – legyintett a vámpír – Én mindezeket büntetlenül meg tudnám adni neked. Az én világom, megadja neked.
– Tudom. De milyen áron? Semmi kedvem éjszakánként vért inni azért cserébe, hogy erőt, hatalmat és sebezhetetlenséget kapok. Én nem halhatatlant, hanem maradandót akarok alkotni. Valamit, ami az idővel szemben is dacol, ami nem változik. Mint Isten! Vagy valamit tenni, ami eltöröl minden bűnt.
– Ezt már Isten és Jézus megtette helyetted.
– Igaz – bólintott a lány és felsóhajtott.
– Szépek a világmegváltó tervek, de nem jók semmire. Megvalósítani lehetetlen, ahhoz Isten fiának, vagy magának Istennek kéne lenned. De te csak egy halandó vagy a sok közül. Nem tehetsz semmit. Csak sodródsz az árral. Miért maradnál gyenge, ha erős is lehetsz?
– Egy halandó a sok közül – visszhangozta bágyadtan Cecily és a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Egy halandó a sok közül, aki többet tud a kelleténél és hazudik önmagának.
– Ez nem igaz! – vágott vissza hevesen a lány és dühösen Marius szemeibe nézett.
– Eláruljam neked, hogy mi az igazság? Valójában napról napra élsz, nincs egyetlenegy nagyobb elhatározásod sem. Azt hiszed, hogy erős vagy, de én tudom, hogy gyenge, mint a harmat. És lassan felmorzsolod önmagad. Ez kell neked? – fejtette ki a véleményét halkan Marius.
– Hamarosan haza érünk – közölte zavartan Cecily.
– Tudom. Tizenöt éve minden egyes lépésedet figyelem.
– Akkor nem vagyok paranoiás.
– Nem bizony. És mindent tudok rólad. Azt is, hogy mi a kedvenc ételed és – itt Marius enyhén elmosolyodott és érzéki hangon folytatta – azt is, hogy kit szeretsz.
– Ez keserített meg és az emberek gonoszsága.
– Ez?
– A szerelem.
– Nem értelek. A szerelemnek, sőt a szerelemért élsz, ami boldogtalanná tett?
– Talán csak azért vágyom a szerelemre, mert még soha sem volt benne részem, és mindennél jobban vágyom rá.
Marius agyában egy sötét terv kezdett testet ölteni. A gondolatokból pillanatok alatt kész terv állt össze és már hozzá is látott megvalósításához.
– Mit tennél azért, ha egyszer együttlehetnél azzal, akit szeretsz?
– Ezt nem értem.
– Mit tennél ezért?
– Akármit. Tartson is az egyetlen hétig.
– Egy hétig?
– Egy hétig.
– És ha én azt mondom, hogy összehozlak Christoffal, mondjuk egy hétre? De aztán én rendelkezek fölötted a cselekedeteidhez mérten.
Cecily meglepődött a férfi ajánlatán. Nem is kicsit.
– Ígérem, nem emellek közénk; egy feltétellel: ha nem beszélsz neki rólunk.
A lány nem tudott mit mondani. Legszívesebben már a feltétel előtt igent mondott volna, de bizalmatlansága megmaradt. Ha most elfogadja a vámpír ajánlatát, az egyenlő a pengeélen való tánccal.
– Nos? – kérdezte Marius.
– Nem tudom. Válaszolhatok később is? – kérdezte a lány, miközben megálltak, mert a Simpson család lakásához értek – Ezt át kell gondolnom. Hiszen…
– Nem, ne is folytasd! Nem kell magyarázkodnod, még inkább nem kell választ adnod.
– Köszönöm – hálálkodott a lány – Nekem mennem kell. Szép estét! – tette hozzá és elengedte a férfi karját.
Marius elengedte Cecilyt és elmosolyodott, a lány pedig elindult a lépcsőn fölfelé; már a kilincsért nyúlt, amikor a vámpír még utána szólt:
– Cecily! – a lány hátra fordult – Eljönnél velem sétálni holnap is?
– I-igen – dadogta meglepetten Cecily és besiklott az ajtón.
A lakásban édesanyjával futott össze.
– Kivel beszélgettél?
Cecily szórakozottan nevetett föl és így válaszolt:
– Nem tudom.

Sheena a lépcsőnél álldogáló Marius felé tartott. A férfi elvarázsolt tekintettel figyelte az egyik emeleti ablakot.
– Marius! – lengette meg tenyerét a vámpír arca előtt – Otthon van valaki?
Marius üveges tekintettel nézett a nőre.
– Ezt fejezd be! – figyelmeztette Sheena – Tudom, hogy eszednél vagy, csak idegesíteni akarsz. – Marius arckifejezése mit sem változott és Sheena lassan kezdte megérteni a férfit – Azt ne mondd…
– De, igen Sheena, igen. Meglehet, hogy sorainkba tudom emelni.
– Miért nem teszed meg azonnal?
– Adjuk meg mindennek a módját – ekkor Marius arca életre kelt, a nőhöz lépett és oldalról átkarolta a derekát – Addig is, csináljunk valami… valami…
– Valami érdekfeszítőbbet?
– Oh, igen! Ez a megfelelő szó! – felelte a vámpír és Sheenával az oldalán elindult az árnyak felé.


3. vigília

– Oh, nem! – kiáltott fel Cecily, végignézve másnapi, azaz szerdai órarendjét. – Minek kell fizikából, töriből és művtöriből ugyanazon a napon témazárót íratni?
Cecily nyugodt szívvel könyvelte el magában, hogy az esti sétából semmi sem lesz, mert hajnal kettőig a könyveket kell bújnia. *
– Ez árulás! – nyöszörögte kétségbeesetten a lány.
Egyik "jó" tulajdonsága volt – a sok közül –, hogy magában, vagy éppen egy "x" tantárgy tankönyvével beszélt; valami hasonlót, hogy: "Gyűlöllek, megvetlek, és szét foglak szedni, akármennyire is nem tetszik, úgyhogy ehhez tartsd magad! – itt levegőt vesz – Ne feleselj! Te csak egy könyv vagy, aki nem tud többet, mint amit beleírtak, de a címedet is csak azért tudod, mert minden nap van valaki agyas, aki elmondja neked!"
Hát, igen. Cecily már csak ilyen. De mit lehet tenni? Tanulni kell, tanulni és tanulni. Cecily is ezt tette egész délután, bár megszakítás képpen elment magánének órára, hogy pihenhessen az ádáz tanulás közepette. A törivel és a művtörivel nem volt különösebb gondja, de a fizikával meggyűlt a baja.
Lassan leszállt a nap, de Cecily még mindig a könyveket bújta. Az íróasztalon állt egy női alakot formázó szobor.
– Cecily! – szólalt meg a szobor Marius hangján – Hol vagy, Cecily?
A lány először azt hitte, képzelődik, de amikor megint a szoborra nézett – vagyis jobban ráfókuszált a nőalakra és mutatóujjával megpiszkálta a szobrot. A nőalak ajkai újból mozogni kezdtek:
– Hol vagy? Miért nem jössz?
– Hova? – kérdezte Cecily.
– Sétálni – mondta a szobor Marius hangján olyan hangsúllyal, mintha a séta lenne a legfontosabb dolog a világon.
– Sajnálom, de holnapra rengeteget kell tanulnom.
Hosszú hallgatás következett, majd egyetlen rövid mondat volt Marius reakciója:
– Ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez.
– Mi? – kérdezte értetlenül a lány, majd lassan leesett a tantusz – Te ide akarsz jönni? – kérdezte hüledezve a lány, de választ nem kapott – Ész hova mész?

Szapora kopogtatás hallatszott a bejárati ajtó felől. Mrs. Simpson furcsának tartotta, hogy este fél kilenckor ki lehet az az elvetemült, aki beállít látogatóba. Mialatt ezen gondolkodott, ajtót nyitott és egy magas (kb. 175 cm), tanár kinézetű férfit látott az ajtóban álldogálni bebocsátásra várva.
– Szép estét, Mrs. Simpson! – köszönt derűsen a férfi.
– Jó estét! Mit kíván?
– Cecily fizika tanára vagyok. Megkért, hogy jöjjek el, de sajnos csak mostanra szabadultam egyéb teendőimtől.
– Oh, ha erről van szó! – mondta Mrs. Simpson – Kerüljön beljebb! – invitálta beljebb Mariust és kitárta az ajtót.
– Köszönöm! Remélem, nem zavarok ilyen kései órán…
– Ugyan, ne is foglalkozzon vele! Én igazán nem is az időponton, hanem azon lepődtem meg, hogy egyáltalán meghívta az egyik tanárát hozzánk és még csak nem is szólt.
– Oh, nem csak egy meghívásnak teszek eleget. El kéne magyaráznom a pontszerű testekre vonatkozó törvényeket. Csodálatos tantárgy a fizika!
– De ugye nem utasít vissza egy csésze teát?
Mariusnak nem volt ideje válaszolni, mert Mrs. Simpson betessékelte a nappaliba és már rohant is a teáért és süteményért. A vámpír körül nézett a barátságosan berendezett, kellemesen megvilágított nappaliban és leült az egyik fotelbe. Mrs. Simpson hamarosan visszatért egy tálcával a kezében, amin két csésze, pici teasütemények és egy virágmintás porcelán teás kanna volt.
– Igazán nem kellett volna! – szabadkozott Marius.
– Ugyan, Mr.…
– Forlani. Marius Forlani – mosolyodott el keskenyen a férfi.

– Cecily! – hallotta a lány – Kislányom! Vendéged van!
Cecily földbegyökerezett lábbal meredt az ajtóra.
– Istenem! Meghaltam, és ez a Pokol – nyöszörögte a lány.
– Cecily!
– Máris! – süvöltötte a lány, és már indult is lefelé – Istenem, segíts!
Cecily lement a lépcsőn és belépett a nappaliba. Szinte már érezte Marius jelenlétét, pedig még nem is látta a káinitát. Megállt a nappali bejáratánál és kíváncsian fürkészte édesanyját.
– Anya!…
– Miss. Simpson! – pattant fel Marius, a kezében egy csésze, forró teával. Cecily a teára meredt, olyannyira, hogy Marius zavarba jött. A férfi idegesen babrált a csészével, még utoljára belehörpintett a teába, majd lette a csészét.
– Ki kellene… vagyis fel kellene mennünk fizikázni, tanár úr.
– Azonnal? Azt hiszem… – mondta Marius.
– Én nem hiszem – vágott közbe Cecily türelmetlenül.
– Cecily! Hogy beszélsz?! – szólt a lányra Mrs. Simpson.
– Igazad van, anya. Bocsásson meg, tanár úr! Szeretném, ha most azonnal elkezdenénk fizikázni.
Marius Mrs. Simpsonra pillantott, aki megadóan bólintott.
– A tanulás az első.
A vámpír elindult Cecily felé; a lány sarkon fordult és kurtán utasította a férfit:
– Erre!

Marius belépett a lány szobájába, Cecily utána, és becsukta az ajtót.
– Ki kellett volna hánynod a teát – mondta egyszerűen a lány.
– Kösz jól vagyok, remélem te is.
– Tessék?!
– Vagyunk egy páran, akik meg tudjuk emészteni az emberi táplálékot.
Cecily megrázta a fejét és leült az asztalához. Marius a lány mögé lépett, kezeit Cecily vállára tette és áthajolt fölött, hogy lássa, milyen könyvet tanulmányoz.
– Kepler törvényei? – kérdezte Marius és jobb kezének ujjai végig simítottak a lány nyakán, mire Cecilyn végigfutott a hideg.
– Mint már említettem, sokat kell tanulnom – felelte idegesen.
– Egész délután tanultál. Pont a fizikát nem tudtad megtanulni? – kérdezte Marius és bal kezével becsukta a könyvet.
– Nem lehet – mondta Cecily és a könyv után nyúlt, de Marius gyorsabb volt nála: a szoba egyik távoli sarkába söpörte a könyvet.
– De lehet – mondta Marius egyszerűen
– Nem mehetünk sétálni.
– Nekem nem a séta a lényeg, hanem te: a hajad, a bőröd, a hangod… a véred.
– Megbukok fizikából.
– Gyenge kifogás.
– Ki vagy te? – kérdezte Cecily.
– Én? Marius Forlani vagyok. Southampton vámpírura.
– És Southampton vámpírurának pont Cecily Simpson kell?
Marius a válasz helyett inkább a lány nyakához hajolt és Cecily már szinte várta, hogy a vámpír beleharapjon, de legnagyobb meglepetésére megcsókolta a nyakát. Újból végig futott rajta a jóleső jeges borzongás és libabőrős lett.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Cecily remegő hangon.
– Mit akarjak? – kérdezte Marius buján – Mondd meg te!
– Semmit! – vágta rá azonnal a lány.
– Ezt sajnos nem teljesíthetem – felelte Marius és újból csókot lehelt az illatos bőrre, mire Cecily felszisszent.
– Ezt fejezd be, Marius! Hagyj békén! – mondta keményen a lány.
– Mennyi gyűlölet! Mennyi harag! – olvadozott Marius – Ezt én váltom ki?
– Igen. Ami vagy, ahogy vagy és ahogyan élsz!
– Élni? – kérdezett vissza a vámpír, de választ nem várva folytatta – Félsz is? Megint csak tőlem?
– Hogyne félnék! Itt áll a hátam mögött a nyakamhoz hajolva Southampton vámpírjainak ura, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kiszívja a véremet. Persze, hogy félek!
– Nincs okod rá – mosolyodott el Marius – Nem akarok semmi rosszat neked.
– Azt kétlem.
– Pedig tudom, hogy vámpír akarsz lenni, mint én – suttogta Marius, mire Cecily sóhajtott – Ugye megmondtam? – kérdezte a férfi és széles csábmosoly terült szét hosszúkás, francia arcán.
Cecily lehajtotta a fejét és felugrott a székről, kirúgva maga alól azt – Marius szemmel nem követhető gyorsasággal hátra táncolt. A lány könnyes szemekkel fordult a vámpír felé:
– Minden szavad méreg! – üvöltötte kétségbe esetten, sírástól remegő hangon.
– Drága Cecily! – mondta sajnálkozó hangon Marius és tett egy lépést a lány felé. – Csak nem sírsz?
– Ne közelíts! – fenyegetőzött kétségbeesetten a lány, mire a férfi megállt, de a mosoly nem tűnt el az arcáról.
– Akkor, ha nem akarod, miért nem akarod? – kérdezte Marius.
– Azért, mert még élni akarok! Legyen ez az élet akármilyen kárhozott és keserű! És még nem untam meg a napfény simogatását a bőrömön…
– Dehogyis! Csak szerelmes vagy. De nem feledd, csalódni fogsz.
– Nem fogok. Erre mérget vehetsz!
– "Kit anya szült, mind csalódik végül…" – idézte Marius, mire Cecily értetlenül nézett a vámpírra – József Attila. Magyar költő. Olvass tőle; tetszeni fog.
– Menj el – kérte halkan a lány kis hallgatás után – Menj el, Marius Forlani. Hagyj nekem békét… ha lehet mindörökre.
Marius bólintott és kiment az ajtón.

Christof Wolf tiszteletes e kései órán a gyertyákat rendezgette az állványnál. Igen sok égett le és a holnapi napot újakkal kell kezdeni. Teljesen belemerült nem éppen fárasztó, sőt érdektelen munkájába, így nem vette észre a templom hatalmas ajtajának nyikordulását. Már éppen el akarta hagyni a templomot, amikor feltűnt neki a feléje közeledő karcsú férfialak. A pap készségesen elmosolyodott és így szólt a felé tartó férfihoz:
– Mi hozott ide, fiam?
– Bizonyára az Úr vezérelt ide, atyám – felelte rekedtes-suttogó hangon a kérdezett.
– Ilyen kései órán?
– Az Úr házába jönni soha sem késő, atyám – felelte a férfi ugyanolyan hangon.
– Gyónni akarsz?
– Nem – felelte az idegen olyan hangsúllyal, mintha a válasz magától értetődő lenne – Nincs mit megbánnom.
– Mindig van mit megbánnunk.
– Nos, ha már itt tartunk, közel két évezred megbánni valóm lenne, de ezt elmondanom kétszer annyi időbe telne. Annyi ideig maga sem él, atyám.
– Ugyan, fiam. Ne beszélj bolondságokat! Senki sem él ennyi ideig.
– Akkor én senki vagyok – jelentette ki egyszerűen a férfi.
– Ugyan már! – szabadkozott idegesen Christof és zavartan nevetett föl – Én nem ezt…
– Tudom – vágott közbe a férfi – Ne mondjon semmit. Kérem – emelte fel egyszerre megadóan és megállításra késztetően kezeit – Mielőtt nagyobb marhaságot mond. Nem azért vagyok itt, hogy vitában megszégyenítsem, hanem hogy rávilágítsak valamire az életében. Közöljek magával valamit.
– Valamit? – kérdezte csodálkozva Christof.
– Valamit valamiről valakivel kapcsolatban, ami valamivel érdekesebb, mint a papi teendők. Valami és valaki. Ezekre a valamikre jobban kéne figyelnie, atyám! – itt kicsiny hatásszünetet tartott, majd enyhe izgatottsággal a hangjában így folytatta – Felkeltettem az érdeklődését a valami és a valaki iránt?
– Így is mondhatjuk – felelte Christof.
– Remek! – kiáltott fel a férfi és a pap mellett termett – A valami, amire oda kéne figyelnie atyám, az… – ekkor Christof szíve felé bökött – az ön szíve és érzései.
– Az érzéseim? – kérdezte értetlenül a fiatal pap – Hiszen köt a cölibátus!
– Ki az a cölibátus! Ugyan! Ne legyen nevetséges! Senki sem tartja be!
– Folytassa – kérte érdeklődve a pap.
– Remek! – kiáltott fel újból a férfi – Először is hadd mutatkozzam be! Marius Forlani vagyok. Egy közös barátunk révén kerestem föl önt. Önnek felesleges bemutatkoznia, tudom a nevét, és hogy… mit is akartam mondani? Áh! Biztos nem lényeges! – legyintett Marius – Ugye ott tartottam, hogy… Hogy hol is?
Christof elcsigázva válaszolt:
– A valamivel kapcsolatos valakinél.
– Oh, igen! Nos a valaki, akire jobban kéne figyelnie és többet kéne beszélgetnie vele, az nem más, mint Cecily Simpson.
– Cecily Simpson? – kérdezte meglepetten Christof.
– Igen atyám, Cecily Simpson. De kérem, ne legyen túl feltűnő a dolog. Ez egy fontos momentuma annak, hogy segítsünk rajta. Oh, hiszen tudja milyenek az emberek! Olyan fösvények és gőgösek, hogy más segítségét el sem fogadják. El kell vele hitetni, hogy ő segített saját magán és nem fogja azt érezni, hogy egy csődtömeg, és hogy…
– Neki csak akkor sikerül valami, ha egy hozzáértőbb besegít – fejezte be Christof.
– Igen! – mondta tettetett elismeréssel Marius – Nos?
– Nos? – kérdezte a pap – Nos, én ezt teljesen nem értem. Mi köze az érzelmeimnek Cecily problémáihoz?
–Nos, arra már önnek kell rájönnie, atyám. Ne feledje: Cecily semmit sem tudhat!
Mire Christof Wolf válaszolni akart, az alaknak hűlt helye volt.


4. vigília

– Felemészted magad! – mondta aggódva Timothy Cecily-nek – Ennek semmi értelme!
– Igenis van értelme! Több mint hinnéd! – vágott vissza élesen a lány.
– Tönkreteszed magad. Túl sokat vállalsz.
– Ha itt a zenéről beszélsz, azonnal hagyd abba!
– Akkor legalább lazíts egy kicsit! – kérlelte Timothy.
– Nincs időm lazítani! Nincs rá szükségem! –mondta indulatosan a lány.
– Ezt magyarázd meg a szemed alatt húzódó táskáknak, a fekete karikáknak és a legyengült szervezetednek!
– Azok karikák és táskák mindig is ott voltak! Csak ma elfelejtettem kisminkelni magamat.
– Lárifári! Beteg leszel.
– Nem leszek beteg.
– De beteg leszel.
– Te tudod jobban, vagy én?
– Én! – felelte Timothy olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb – Természetesen.
– Na ne kábíts!
– Nem kábítalak – mondta a fiú, és komoly tekintetét Cecily mélykék szemeibe mélyesztette.
– Elég legyen ebből! – kiáltott fel Cecily és felugrott a padról. Kiáltása tompám csengett az elhagyatott park fái közt.
– Jó lenne végre eljönnöd velünk szórakozni – javasolta angolos nyugodtsággal Timothy.
– Velünk? – kérdezte a lány meglepve – Kik azok a velünk? És egyáltalán hova?
– A „velünk” egy jó pár haverom, a „hova” pedig az Inkognitó.
– Hova?
– Inkognitó. Tudod, az a bár a sikátorban! – emlékeztette Timothy Cecilyt. – Azt, hogy miként lesz a hogyan, azt bízd ránk. Majd érted megyünk.
– Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondta bizonytalanul a lány.
– Szerintem meg tök jó ötlet – felelte Timothy – Gyere el! – kacsintott a fiú és a lenyugvó nap fényei megcsillantak barna szemeiben.

Egyedül ült a padon és a lenyugvó nap utolsó sugarait figyelte. Legszívesebben az utolsó napsugarakkal együtt halt volna. Csak szabad akart lenni egy világban, ahol nincsenek sötét árnyak, rémálmok, vagy vámpírok. Ahol egyáltalán nincs éjszaka, csak nappal... És Christofot... Felnevetett a gondolat abszurditásán.
– Reménytelen – morogta keserűen Cecily.
Lehunyta a szemét és szendergés-szerű álomba merült. Hamarosan érezte, hogy valaki leül mellé a padra és végigsimít az arcán. Boldogan simult az ismerős tenyér érintésébe és keserédes mosoly jelent meg holdvilág arcán. Tekintetében talán még egy szemernyi boldogság volt, amikor felnyitotta szemeit, hogy a szeretett férfira nézzen, de a pap alakja szertefoszlott, akár egy árny.
– Árnyak... – átkozódott keserűen a lány.
Cecily megrázta a fejét és körülnézett. A még világos égbolton előtűntek az első csillagok.
– Későre jár – jegyezte meg egy bársonyos férfihang, közvetlenül a lány mellől.
Cecily rémülten kapta a fejét a hang irányába és Mariust pillantotta meg: fekete szövetkabátot és nadrágot viselt. Így az este korai óráiban, amikor az árnyak megnőttek, úgy nézett ki, mint egy roppant árny.
– Az attól függ, milyen szempontból vizsgáljuk az esetet – felelte kimérten a lány.
– Micsoda mély, filozofikus gondolatok!
– Ne gúnyolódj! – szólt ridegen a lány – Miért követsz?
– Miért vonzol annyira? – kérdezte buján Marius és közelebb húzódott a lányhoz – Remek tanítvány lehetnél... – mosolyodott el a vámpír és kaján mosollyal az arcán még halkan hozzátette – és kifogástalan szerető.
– Soha!
– Akkor meg kell halnod – mondta egyszerűen a férfi, mintha ez olyan természetes lenne – Persze mindenkinek meg kell halnia egyszer, de ha nem fogadod el az ajánlatomat, hamarabb meghalsz, mint azt az égiek elrendelték.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? – kapta mérgesen Mariusra a tekintetét Cecily és szemei fenyegetően csillantak meg.
– Inkább figyelmeztetés – helyesbített Marius. – Már rég túl vagyunk a fenyegetéseken. Most minden élesben megy. Sőt! Van egy jó hírem: az ajánlatom még áll.
A lány bosszúsan fordította el a fejét és fújt egyet.
– Legyen eszed! – szólt rá keményen Marius – Nem akarlak megölni, de ha továbbra is így folytatod, muszáj lesz. Fontold meg az ajánlatomat, most. És most kérem a választ is. Elég gondolkodási időt hagytam.
Cecilyt elöntötte a félelem és a kétségbeesés. Így töprengett hangosan:
– Eldobni az életemet egyetlen boldog hétért? Vagy haljak meg emberként, remélve az üdvöt? Reménykedve abban, hogy felelhetek Isten előtt? Talán nem jutok kárhozatra... – mérlegelte a lány, aztán kis szünet után hangosan kifakadt – Ez az egész...!
– Reménytelen?
Cecily egyszerre volt dühös és kétségbeesett. Már rég vágyott a hatalomra, amit a vér ad a vámpíroknak, de most, hogy ilyen közel volt a valósághoz, valahogy mindez olyan távolinak tűnt. „Ez így túl egyszerű!” – gondolta magában.
– Jöjj velem! – szólt Marius csábítóan – Jöjj, és beteljesül minden vágyad. Jöjj, és a fájdalmadat hátrahagyod a halandósággal.
Cecily lassan Mariusra emelte tekintetét:
– Megtartod az ígéreted?
– A legteljesebb mértékig – felelte Marius és ördögi mosolyra húzta halott ajkait.


II. rész
A szakadék szélén

Még ma sem tudom, hogyan fogadhattam el Marius Forlani ajánlatát. Persze a hibámra csak jóval a halandóság elhagyása után jöttem rá. Akkor elhatároztam, hogy kiéheztetem magamat a halálig, de mindig elcsábultam Lyonnel barátomnak köszönhetően.
Bár feledni tudnám Christofot! Az a hét maga volt a megtestesült álom. Nem gondoltam, hogy valaha is így fogom végezni. Egyszer talán visszatérek hozzá. Vár rám. Minden nap. Minden áldott nap. De én nem térhetek vissza hozzá, csak a távolból figyelem és holt szívem egyre jobban vágyik utána. A csókjai még most is itt égnek az ajkamon. Talán ez az egyetlen tényező, ami megakadályozta, hogy ösztönlénnyé váljak... Állattá.
Mondják, a halál a magamfajtánál mindent megváltoztat. Az érzéseket, a személyiséget és mindent. Új lény születik. Egy igazi újszülött, és a teremtő vámpír valóban a szülő szerepét tölti be. Azonban velem valami baj lehet, mert alig változtam: szerelmem csak mélyült Christof Wolf tisztelendő atya iránt. Minden éjjel az Ő arcával ébredek, minden nappalon az ő arcát látom álmomban.
De nem csak Őt figyelem, hanem néha Timothyt is. Timothy barát, osztálytárs és bajtárs volt. Lelki mankó. Néha, amikor az Inkognitó környékén járok, titokban őt keresem minden egyes szegletben.
És hiányoznak a szüleim. Marius persze mindent elintézett... Egy felismerhetetlenségig összeégett hulla egy külvárosi, ódon bérház romjai között egy pár más hullával – bizonyára ők akartak lenni az elrablóim. Zseniális! Minden elismerésem az övé. Csak Christof tudja az igazságot. És remélem, hogy magával viszi a sírba. Isten kegyelmezzen árva lelkünknek! Szeretem Őt!!!
Cecily Simpson


5. vigília

Eljött a vasárnap és Cecily nem hallott semmit sem Marius felől. A lány hófehér ruhában állt a tükör előtt. Aznap úrvacsoravétel volt a templomban, s a halk zenei aláfestést kellett szolgáltatniuk.
Amikor belépett a templomba édesapjával asz oldalán, egy pillanatra összekapcsolódott tekintete Wolf tiszteletes tekintetével. A pap szemén látszott, hogy ismeretlenebbnél ismeretlenebb érzések kavarognak benne. Cecily együtt érzett a férfival, hiszen benne is ugyanazok az érzések kavarogtak. Azonban ez csak a pillanat műve volt, mert Cecily szinte azonnal a karzati lépcső felé vette az irányt. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a pillantás, amit váltottak, több volt, mint baráti biztató pillantás. A lány felérve bemelegítésként skálázott egy kicsit és ezután kipróbálták az akusztikát.
Végre kezdetét vette az istentisztelet, és lassan az úrvacsorai részhez értek. A napfény beáramlott a festett üvegablakokon és az egyik ablak színes fényei Cecily alakjára estek. A megfelelő pillanatban, szinte leheletnyi pianissimóban felcsendült az orgona előjátéka – egy régi gregorián ének átirata orgonára és szoprán szólistára. Az előjáték a vége felé lelassult, jelezve Cecilynek, hogy most ő jön. A szíve együtt dobogott a ritmussal, és amikor kieresztette az első pár hangot, alig hallott valamit belőle. Az ének szövege latin volt: „Qui sedes ad dextram patris miserere nobis” A lány hangja a bűnösök zokogásával határos módon töltötte be a templomot. Cecily minden bánata benne volt a dalban, de a hangja nem remegett, nem bicsaklott meg sehol és még csak hamis sem volt. Élete legtökéletesebb alakítását nyújtotta. A lány jól tudta, hogy ez élete utolsó alkalma a nyilvános éneklésre. Ezzel a dallal búcsúzott mindenkitől. Minden idegszálával a dallamra összpontosított és nem hibázott. Az ének utolsó szava – a „nobis” –, olyan volt, mint egy haldokló utolsó sóhaja. És valóban: ezzel az utolsó szóval Cecily már nem volt az a Cecily Simpson, aki tizennyolc évig volt. Mindent kiénekelt magából. Az orgona utójátékával befejeződött a szertartás is.

– A mai ifjúsági óránk témája – kezdte Christof –, az Énekek éneke. A hit, a remény és a szeretet mellett az igaz szerelemnek is életünk részévé kell válnia.
– Nocsak, atyám! Csak nem kibújt magából a költő? – kérdezte vigyorogva Jim, mire több lány is felnevetett.
– Ezt is tanítják a teológián? – kérdezte egy barna hajú lány.
– Nem – mondta mosolyogva a pap – Vagy legalábbis nem olyan részletesen. Erre az embernek magának kell rájönnie
Cecily Keserűen mosolyodott el és elolvasta az Énekek énekének első pár sorát: „Énekek éneke. Salamoné. Csókoljon meg engem szája csókjaival! Szerelmed jobb a bornál, jó illata van olajodnak, neved, minta kiöntött olaj;...” A lány arcát elöntötte a forróság, és idegesen lapozott tovább a Bibliában: „Én a szerelmesemé vagyok, és ő is utánam vágyódik”. Elkerekedett szemmel nézett Christofra, aki most Cecilyre pillantott és mélyen belefúrta tekintetét a lány szemeibe.
– Én... – lehelte a lány zavartan és becsukta a Bibliáját – Bocsánat! – mondta fojtott hangon és kiszaladt a kisteremből.

Könnyű anyagú ruhájával játszott, szőke hajtincseit ide-oda dobálta a szél. Cecily a templomtorony erkélyén álldogált és ruhája ujjával itatta fel könnyeit. Ezernyi gondolat száguldott az agyában: mit akart az Énekek énekével Christof? Mégis mit akar ez az egész jelenteni? Több dal, sláger, vers és Biblia idézet futott át a fejében, de egyikben sem találta a megoldást. Agya lázasan dolgozott valami ésszerű magyarázaton. Az eszébe sem jutott, hogy a pap egyáltalán viszonozhatja érzelmeit. Csak ne jöjjön fel! – könyörgött magában a lány.
– Akkor nincs menekvés – suttogta az éjszakának.
– Szia! – hallotta Christof hangját az erkély ajtó felől. Cecily elnyomott egy néma átkot magára, és a férfi felé fordult, de nem nézett a szemébe, a pap reverendáját nézte meredten.
– Szia – köszönt hangsúlytalanul, szinte gépiesen a lány. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte hosszú hallgatás után Cecily.
– Nem tudom. Megérzés volt. Én is ide szoktam jönni, ha...
– Ha? – kérdezte a lány és a pap szemeibe nézett.
– Nem érdekes.
– Értem – hajtotta le a fejét a lány, aztán a holdra nézett – Nagyon szép holdas éjszakánk van.
– Igen. Rég nem volt ilyen szép. Beszélgessünk! – javasolta végül Christof – Hogy vagy?
– Lehetnék jobban is. És te?
– Elmegy. Fiúk? – kérdezte a férfi és közelebb húzódott a lányhoz.
– Sajnos vannak – nevetett fel halkan Cecily és lopva Christofra nézett. – Ha ők nem lennének a minden könnyebb lenne.
– Volt már barátod?
– Van is! A suliban nagyon sok van. Például Timothy Redford. Ő az egyik barátom. De itt van Joyce...
– Nem így értettem.
– Ja, vagy úgy? – kérdezte szórakozottan a lány – Nem. Soha. De nem is hiányoltam! – szegte fel az állát.
– Soha? – kérdezte a pap és még közelebb húzódott.
– Na jó. Amikor a lányok az osztályból csak ezt mesélték, hiányzott. Meg amikor nem volt kivel táncolni a szalagavató bálon.
– És most hiányzik? – kérdezte Christof közelebb húzódva.
Kettejük között már nem volt távolság, válluk összeért és egymás arcát fürkészték, választ keresve.
– Hogy hiányzik-e? Mi hiányozzon belőle?
– Mondjuk ez – felelte a férfi és gyöngéden, szinte puhatolózva megcsókolta a lányt. – Szeretlek. – suttogta Christof
– Álmodom – suttogta Cecily.
– Akkor szép az álmod – suttogta válaszul Christof. – Hideg van idekinn. Még megfázol. Gyere, menjünk be. – javasolta, mire a lány bólintott.
Christof és Cecily még utoljára erősen megölelték egymást, aztán kézen fogva elindultak a toronylépcső felé. Csak az árnyakban rejtőző két alak látta a lány arcán végig gördülő keserű könnycseppet.

Miután eltűnt a párocska, Sheena és Marius előléptek az árnyak jótékony takarásából.
– Minden elismerésem. A prédának már csak bele kell sétálnia a kelepcébe – mondta színtelenül a nő.
Marius arcáról egy pillanatra sem lehetett letörölni az ördögi, keskeny, mindentudó mosolyt. Elégedett volt a művével.
– És a folytatás? – kérdezte Sheena.
– Hogy? – kérdezte Marius – Ja! A folytatás! Nem tudom.
– Ne áltass, te gazember! – rótta meg a nő a tőle telhető legkedvesebb hangnemben – Tudod te azt nagyon jól.
– Valószínűleg, ezt a hetet együtt töltik. És ha Cecilynek van annyi esze, nem beszél rólunk. Eztán rád lesz szükség, hogy elvarrd a szálakat.
Sheena arcán gonosz vigyor terült szét. Kivillantotta szemfogait és felkacagott. Kacagása messze visszhangzott Southampton felett.
– o –
Cecily agyában röpködtek a gondolatok. Boldog volt, hogy az a férfi öleli, akit szeret, de tudta, hogy ez csupán egy hétig fog tartani.
– Menned kell – lehelte Christof – Keresni fognak.
– Nem akarok elmenni – suttogta a lány és szorosan hozzábújt a paphoz – Veled akarok maradni... Örökre.
– Jól tudod, hogy nem maradhatsz.
– Maradok – jelentette ki Cecily ellentmondást nem tűrő hangon, és hátrált egy lépést.
– Keresni fognak. Hogy rejtselek a kutató szemek elől?
– Nem fognak keresni – mondta színtelenül a lány, mire Christof szemei elkerekedtek meglepetésében – Ne kérdezz, szerelmem! – kérte most már könyörgő hangon Cecily – Ne kérdezz, mert az igazság a végzetet hozza előre; hazudni, pedig nem akarok... Pont neked...
Christof megállítólag emelte fel a kezét:
– Rendben. Nem kérdezlek, de hová bújjunk el a világ és az egyház szeme elől?
– Szökjünk el! – javasolta lelkesen Cecily.
– Szökni? Hova?
– Nem tudom – mondta a lány és hangjában a lelkesedés alábbhagyott.
Szótlanul álltak és tanácstalanul néztek maguk elé. A csend már kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, amikor nyílt a szoba ajtaja, és Marius lépett be rajta.
– Milyen szép pár! – búgta a vámpír és megjátszott, színpadias tetszésében összecsapta tenyereit.
Míg Christof minden érzelem nélkül, addig Cecily nyílt gyűlölettel nézett a jövevényre.
– Üdv atyám! – üdvözölte szívélyesen Marius a papot.
Mielőtt Christof válaszolhatott volna, Cecily így szólt:
– Ne válaszolj neki! Ez az alak maga az ördög!
– Üdv Marius! – köszönt halkan, tartózkodóan a férfi.
A lány úgy meredt kedvesére, mintha az leszúrta volna egy mérgezett tőrrel.
– Ti ismeritek egymást? Mit jelentsen ez?
– Ugye megmondtam, atyám? – mondta Marius mit sem törődve a megkövült lánnyal – Jobban kell figyelnie Cecily Simpsonra. No meg...
– Miért vagy itt? – vágott közbe Christof.
– Szerinted? Nem hagyom, hogy észrevegyenek titeket. Azok a csúnya emberek és papok elrontják a remekművemet! Azt hiszem, Ámor született bennem újra... – mondta sértődötten a vámpír – A pap és a fiatal énekes leány románca. Művészi; igazán művészi – kicsiny hatásszünetet tartott, majd így folytatta – Maradjatok itt. Senki sem fog zavarni benneteket. Őröket állítok a plébánia köré; a te ügyed pedig – mutatott Cecilyre –, folyamatban van. Most ne törődjetek semmivel, csak élvezzétek az életet! Vagy egymást? – Marius gonoszan nevetett fel – Ez jó! – nevetett tovább és kisétált a szobából.
Cecily aggódva nézett kedvesére, mire Christof elfordított a fejét.
– Nem is mondtad, hogy ismered... – kezdte tétován a lány – Miért nem mondtad?
– Nem tartottam fontosnak – felelte színtelenül Christof.
– Nem tartottad fontosnak?! – kérdezte Cecily enyhe felháborodással – Pedig ez...
– Nem tudhattam, hogy neked fontos – mondta szemrehányóan a pap – De végül is nem az a fontos, hogy itt vagy mellettem?
– Igazad van. Ez a legfontosabb. Ha Marius nem lett volna, most otthon ülnék, és utánad vágyakoznék... Szeretlek.
– Én is – suttogta Christof.
– Tudnod kell azonban, hogy nem maradhatok veled örökre. Egy hetünk van – mondta tétován Cecily – egymásra.
– Ezt hogy érted?
Cecily elfordult kedvesétől és nagy levegőt vett. Nem tudta, hogy magyarázza el Christofnak, hogy történetesen eladta a lelkét a Sátánnak, és hogy ha tovább él is, az már nem lesz olyan napsugaras, mint azelőtt. Ha mindent elmond, azzal akár a pap életét is veszélybe sodorhatja.
– Biztosan tudni akarod? – kérdezte a lány egykedvűen, mégis reménykedve abban, hogy a férfi nemet mond.
– Igen, de miért kérded? – kérdezett vissza Christof.
Cecily suttogóra fogta és belekezdett:
– Már előre mondom, hogy nem fogsz nekem hinni. Senki sem hinne nekem, ha elmondanám. Megveregetnék a vállamat, és azt ajánlanák, hogy írjak belőle könyvet. Nagyon úgy fog tűnni, hogy csak egy horror történet, de nem az. Marius vámpír, nem is akármilyen: egy közösség vezetője, amolyan „Vámpírúr”. Az egyik leghatalmasabb, akiről tudok. Három ideológiai irányzat érvényesül a vámpír társadalmon belül: vannak a Függetlenek, akik nem törődnek az intrikákkal, inkább a saját orruk után mennek. Egy másik csoport, a Vérengzők, akik nem törődnek a halandókkal, csupán prédának tekintik őket, élelemnek. Kegyetlenek, gonoszak, és nem törődnek a rejtőzködéssel. Vagyis törődnek, csak nem annyit, mint a Rejtőzködők. Egy Rejtőzködő nem fedi fel, hogy vámpír. Ha ezt valaki meg is tudja róla, az nem él túl sokáig, csak ha a vámpírnak tervei vannak vele. Az ideológiai csoportosulásokon belül családok vannak. A család tagjainak nagyjából azonos képességeik vannak, így különböztetik meg egymást. Ők a világ igazi irányítói. Hogyan kezdődött? Egy Azrael nevű arab kalifa még az ókorban, valami olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Sok történet van Azraelről a Vámpírok krónikájában. Eladta a lelkét egy démonnak, mert az mesés hatalmat kínált neki. A mesés hatalomnak azonban ára volt: vért kellett innia, hogy megtartsa szentségtelen erejét és halhatatlanságát. A démon azt is megmutatta neki, hogyan hozzon létre csatlósokat. Három csatlóst hozott létre emberekből, azaz vámpírrá tette őket. Az egyik Drakul volt, aki az őselemek ura lett átváltozása után, a Vérengzők erkölcsi kódexének megalapítója. A második Akrisha volt, aki művészetek és telepátia úrnője lett, és a Független vámpírok ideológiai alapjait rakta le. És végül egy varázslót változtatott át eltűnése előtt... Azonban nála fellépett egy kis probléma: nem lett vámpír... Azrael vére csak felerősítette egyébként is erős képességeit, és halhatatlan lett. Egyesek ezzel a varázsló feltűnésével magyarázzák Azrael titokzatos eltűnését. A neve Szihr Hadad. Ő alapította az első vámpírvadász csapatot, és ő tanította ki az első mágusokat is. Hogy miért fordult teremtője ellen, rejtély. Akrisha figyelmeztette a kalifát, hogy Szihr Hadad, még bajt hoz rá, de az uralkodót elvakította a varázsló páratlan ereje és tehetsége, és ez lett a végzete. Nem tudni, hogy mi történt vele: meghalt, vagy csak egyszerűen eltűnt. Az öregebb vámpírok azt beszélik, hogy Azrael egyszer visszajön, és hibáját látva elpusztít minden vámpírt, mágust, vadászt és végül önmagát is. Akrishának és Drakulnak fejenként öt-öt gyermeke született, már ha ezt a szentségtelen átalakulást, lehet születésnek nevezni. A tíz gyermek megalapította a mostani tíz családot, az alapítók pedig, Akrishával és Drakullal együtt mély álmukat alusszák valahol, egy sziklasír mélyén. Egyesek szerint Drakul néha felébred, de ha Akrisha kinyitja szemeit, ahogy a prófécia is mondja, akkor már nem lesz távol Azrael visszatérte és a vámpír apokalipszis. A rejtőzködők ideológiája a reformációkor alakult ki és azóta nincs senki, aki ne tartozna valahova. A legtöbben a Rejtőzködők vannak; utánuk létszámban a Vérengzők állnak és szinte elenyésző a Függetlenek száma. Kérdezhetnénk, hogy vajon miért nem lepték el még a világot. Nos, a válasz egyszerű: csupán attól, hogy a szörnyeteg eszik belőled, nem leszel vámpír. Ehhez az szükséges, hogy először is beleegyezz, kiszívja a véredet, és aztán a sajátjából adjon egy pár kortyot. Piszkos munka, és nem valami kellemes, főleg a halandónak, mert míg az Nemző az átalakulását figyeli, addig az áldozat lelke szörnyű kínok között távozik, és a helyére új költözik: a Szörnyeteg. Nem volt még olyan újszülött vámpír, akinek a személyisége ne változott volna meg gyökeresen. Van egy háborújuk, amit Szir Hadad feltűnése óta vívnak, ez a Krazsola. A Krazsola nem más, mint hatalmi harc vámpír és vadász, mágus és vámpír, vadász és mágus, vámpír és vámpír, vadász és vadász, mágus és mágus között. Ördögi kör, ami nem zárul le, csak a Nagyúr visszatértével. A prófécia egy kislányról is szól, aki tiszta, mint a hó, de Szir Hadad lelke megszállja, hogy az Árulót, aki Teremtőjével végez és éhsége végtelen, megölje. Ha az Áruló elbukott, Azrael visszajön.
Cecily hirtelen abbahagyta a beszédet és szótlanul, várakozólag nézett Christofra. A papnak úgy tűnt, mintha a lány szemei alatt lévő karikák sötétebbé, arca fehérebbé és szemei mélykékké váltak volna.
– Nos? – kérdezte Cecily remegő hangon.
– Nos? – kérdezett vissza a férfi – Ez egyszerűen lehetetlen. Álmodsz, édesem. Marius csak egy egyszerű ember. Pihenned kéne, kedvesem.
– Christof! – szólt rá Cecily a papra – Ez nem mese! Amit most elmondtam neked, elég ahhoz, hogy Marius és a csatlósai eltegyenek láb alól, vagy akár maguk közé is emeljenek... Esetemben, ezt Marius akarja megtenni.
– Marius nem vámpír! Ez egy fantazma! – fakadt ki kétségbeesetten Christof, de már maga sem tudta, mit higgyen – Vámpírok, családok, ideológiák, Azrael... Túlságosan kidolgozott ez ahhoz, hogy igaz legyen. És ha igaz is az, hogy megölnek téged azért, mert tudod a titkukat, akkor eddig miért nem tették meg?
Cecily arcán átfutott a kétség: Miért nem ölték meg hamarabb? Miért vár Marius? Elvégre a titok, a vámpírok igazsága már több mint két éve a kezében volt. Akárkinek elmondhatta volna, de nem tette. Akárki felfedezhette volna kutatásait, de nem fedezték fel. Egyben azonban biztos volt: Marius ivott a véréből az Inkognitóban, tehát vámpír. A lány megrázta a fejét és Christofra mosolygott:
– Igazad lehet... De ha mégis?
– Nincs mégis. Csak te és én vagyunk. Most és mindörökké.
– Ámen – suttogta Sheena az árnyak jótékony takarásából, de Cecily és Christof nem hallott semmit.


6. vigília

Marius dühében lesöpörte az asztalról az egyik igen drága antik vázát. Sheena alattomos mosollyal nézte a vámpírúr tombolását.
– Minek kellett ezt? – kérdezte magából kikelve a férfi – Bolond liba!
– Szegény nagyon el volt keseredve – mondta negédesen Sheena, mintha védeni szeretné Cecilyt.
– Az nem kifogás! Megszegte az ígéretét! Jól tudta, hogy Christofnak vesznie kell, ha beszél rólunk! Buta liba! Mégis mit képzel? Hogy majd a pap is vele jöhet? Azt már nem! Bolond!
– Kívánod, hogy pontot tegyek az ügy végére? Esetleg egy vérdíj? – kérdezte mohón a nő.
– Jó ötlet! – vágta rá Marius, de sietve hozzátette – Lenne... De Cecily arra gondolt, ha nem is tudatosan, hogy majd megölöm, ha kell, saját kezűleg... Ha pedig megölöm, nem emelem a soraink közé, és megússza a végzetet. Ravasz... nagyon ravasz... De nem eléggé!
Sheena várakozóan nézett Mariusra:
– Nos? Mi legyen? – kérdezte a nő.
Marius lecsillapodni látszott, s megint ugyanaz a Marius Forlani volt, aki Southampton vámpír társadalmának ügyeit irányította. A hűvös, angolos modor az évek során ragadt rá, az eredetileg francia-görög származású vámpírra. Maszkszerű mosoly ült ki az arcára és jellegtelen, halott tekintetét Sheenára szegezte:
– Minden csoda három napig tart. Előre hozom a lány átváltoztatását.
– És a pap? – kérdezte a nő – Add őt nekem! – könyörgött Sheena.
– Még nem tudom, hogy mi lesz vele – mondta merengve Marius – Van tervem, de még nem tisztult le teljesen. Ha kész lesz, te tudod meg először.

Cecily álmodott...
Egy nagy, sötét, hideg pusztaság közepén állt. A mindent elnyelő sötétség rémisztette a lányt, és egyre jobban hatalmába kerítette a félelem. Hirtelen kívülről látta magát: fekete ruhája és hollószín szárnyai szinte teljesen beleolvadtak a sötétségbe. Amikor Cecily jobban szemügyre vette saját arcát, nem hitt a szemének: arca falfehér volt, ajkairól a természetes piros szín, pedig átvándorolt a szemeibe. Nem mást, mint a vámpír-Cecilyt látta. A sötétből hirtelen feltűnt egy igen ismerős alak: Marius.
A férfi arcán az jól ismert halott mosoly játszott; amikor odaállt az ál-Cecily elé, karjaival átfonta a lány karcsú derekát, szinte magához rántotta, és szenvedélyesen megcsókolta.
A következő férfialak, aki feltűnt, Christof colt. A pap hitetlenkedve meredt a Cecily-Marius párosra. Egy mondat hasított a lány elméjébe:
– Az enyém vagy!
– Neeeem!!! – sikoltotta a lány és rémülten ugrott fel fektéből az ágyban.
A szíve hevesen vert és kapkodva vette a levegőt. A szobában egyedül volt, s hirtelen nem is tudta hol van. Amikor öt perc elteltével sem lett ismerős a szoba, összehúzta magát, és ijedten nézet egyik sötét sarokból a másikba.
– Jó estét, Cecily! – hallott egy bársonyosan szívélyes hangot.
– Jó estét, Marius – köszönt a lány halkan. – Mi ez a hely és mit keresel itt?
– Szerintem ezt neked kéne a legjobban tudnod.
– Miről beszélsz?
– Minden csoda három napig tart – mondta merengve Marius. – Cecily Simpson, eljátszottad a bizalmamat. Elárultál minden vámpírt. Ezért meg kéne, hogy öljelek, de nem teszem: túl könnyű lenne. Mivel nem csak engem árultál el, ezért büntetést kell kiszabnom. Még két napod van. Készülj fel!
– De egy hetet ígértél! – mondta méltatlankodva a lány.
– Egy hetet mondtam volna? Hát, változott a terv... És ez most nem csak rajtam állt, vagy bukott.
– Egy hetet ígértél! – kiáltotta növekedő dühvel Cecily.
– Hazudtam – mondta egyszerűen Marius és Cecily elvesztette az eszméletét.
Az árnyakból újabb vámpírok bontakoztak ki, és uruk parancsát várva pillantottak Mariusra.
– Vigyétek vissza – mondta egyszerűen a férfi és az ajtóhoz sétált, de még visszafordult – Egy csepp vére sem száradhat a szemfogaitokon. Ő az enyém! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és elhagyta a szobát.

Christof gondolataiba mélyedve figyelte a felkelő nap első sugarait. Cecily beszámolója a vámpírokról teljesen meghökkentette. A lány teljesen meg volt győződve afelől, hogy ezek a szentségtelen teremtmények igenis léteznek, és hogy ők irányítanak mindent. Hátra pillantott az alvó lányra, aki most álmában motyogott valamit. A pap közelebb húzódott a lányhoz és hallgatózni kezdett:
– Kezdetben csak Azrael volt – motyogta Cecily – Azrael, aki egy szavával bajt hozott az egész világra... minden szeretet nélkül... Azra... Azrael...Azra... el...
Christof hitetlenkedve emelkedett fel és újból a napfelkeltét kezdte el figyelni. Cecily lassan kinyitotta a szemét.
– Jó reggelt! – suttogta rekedten a lány.
– Jó reggelt! – köszönt derűsen Christof – Jól aludtál?
– Azt nem mondanám – motyogta egykedvűen Cecily.
– Hogyhogy? – kérdezte a pap.
– Szörnyű álmaim voltak és mindkettőben ott volt Marius is – mondta halkan, merengve a lány; Christof átölelte a lányt, aki így folytatta – Nagyon féltelek, Christof. A Sötétség Világának árnyai rám nehezednek. Engedtem a Kísértésnek és most már nincs menekvés – bontakozott ki az ölelésből Cecily.
– Nincs menekvés? Mindig van kiút! – vigasztalta a férfi a lányt – Itt vagyok melletted, nem kell félned semmitől.
– De Marius... – kezdte volna Cecily, de Christof a lány ajkaira tette ujjait, és énekelni kezdett:
E megszentelt falak között, kedvesem,
A rossznak nincs hatalma.
A Hamis ármány elszégyelli magát
És bocsánatodért esdekel.
Cecily hirtelen átölelte a Christofot. Sokáig maradtak így, aztán a lány lassan visszahanyatlott a párnák közé. A férfi gondosan betakargatta a lányt, és folytatta az altatódalát:
E megszentelt falak között, kedvesem,
A tisztaszívű az úr.
A hamis itt nem kísérthet meg téged;
Őrizlek és védelek.

E megszentelt falak között, kedvesem,
Nincs több lidérces álom.
A rémület idejének vége már,
Az éjszakában fény gyúl.

E megszentelt falak között, édesem,
Isten szeme van rajtunk,
És egész angyalsereg virraszt velem;
A homály szertefoszlott...
Cecily elaludni látszott, s Christof még egy utolsó csókot lehelt a lány ajkaira altatója záradékaként.
– Az angyalok vigyázzanak rád! – suttogta a férfi.

Cecily álmodott...
Újból az ál-Cecilyt látta, ahogy Marius-szal enyeleg, és még élvezi is azt. Cecily minden porcikájában tiltakozott a látvány ellen, azonban hiába hunyta le a szemét, még akkor is látta az elkeserítő jövőt, amit a páros vetített előre... Aztán megint egyedül volt a sötét, kietlen pusztaságban, de csak szinte egy pillanatra, mert a sötétben egy fényes kerub jelent meg, egyik kezében fénylő kardot, a másikban mérleget tartott. Parázsló szemeit a lányra emelte és így szólt:
– Megmérettél, Cecily Simpson – mondta a kerub mennydörgő hangon –, és könnyűnek találtattál. Részed a kárhozat!
Cecily felriadt álmából. Mély megnyugvással eszmélt rá, hogy a szoba az, amiben elaludt. Kipillantott az ablakon, s igencsak késő alkonyra járt már az idő.
– Christof? – szólította a lány a papot.
– Itt vagyok – felelte a férfi, és az ágy szélére ült – Mi a baj?
– Álmodtam... – kezdte Cecily – Nagyon rosszat.
– Mondd el, hogy mit és talán meg tudom fejteni neked.
– Lehetséges az, hogy Isten álomban üzenjen az elkárhozott lelkeknek? – kérdezte a lány és ezután részletesen beszámolt az álmáról – Mit gondolsz? – kérdezte Cecily, miután befejezte az álom elmesélését.
– Elég rémisztő – vallotta be őszintén Christof – Két lehetőség van. Vagy a félelmeid alkották, vagy igazi ítélethirdetést álmodtál meg.
– Minden attól függ – kezdte bizonytalanul a lány –, hogy Marius valóban vámpír-e...
– Ezt már tisztáztuk! – csattant fel Christof – Marius Forlani ember!
Ezzel a pap ingerülten felugrott az ágy széléről és kiviharzott a szobából.
– Késő lesz, amikor rájössz, hogy igazam volt – morogta keserűen Cecily. – Túl késő.


7. vigília

Marius és Sheena az Inkognitó felé tartottak. Lépteik olyan halkak voltak, akár a halál. Bizalmas beszélgetésbe elegyedve sétáltak a Heaven Street-en. Bár látszólag védtelenek és sebezhetőnek tűntek, valójában több vörös szempár kísérte őket útjukon.
Az Inkognitó sikátorának bejáratánál egy fiú lépett ki az árnyakból. Marius és Sheena megtorpantak. A nő jéghideg tekintettel méregette az ifjút, míg Marius őszinte érdeklődéssel.
– Szép estét! – köszönt derűsen a férfi – Mit parancsol, fiatalúr?
– Hol van ő? – kérdezte a fiú.
– Kiről beszél? – kérdezte ugyanolyan könnyedén Marius – Azonban ha ez a bizonyos „ő”, kedves barátnőm – itt Sheena felé tett egy mozdulatot –, itt áll ön előtt.
– Cecily Simpson – közölte idegesen a fiú.
– Cecily? – kérdezett vissza Marius – Cecily Simpson? Ismerünk mi ilyet, kedvesem? – kérdezte Sheena felé fordulva.
– Simpson? Cecily Simpson? – kérdezett vissza hűvösen a nő – Soha sem hallottam ezt a nevet.
– Ugye? Én sem ismerem. Ki maga, fiatalúr?
– Timothy Redford vagyok, Cecily barátja és osztálytársa.
– Oh, milyen megható! – csapta össze a tenyerét Marius – Ilyen az én időmben soha sem volt... meg persze utána sem. Mégis miért gondolta, hogy ismerem Simpson kisasszonyt?
– Amikor először eljött ide az Inkognitóba, láttam magukat együtt az utcán. De bizonyára összekevertem magát valaki mással.
– Bizonyára – mondta Sheena hidegen Marius helyett – Szép estét! – búcsúzott a nő és magával húzta Mariust az Inkognitó felé.
Amikor biztonságos távolba értek Timothy-tól, Sheena így szólt:
– Hogy hagyhattad, hogy meglásson? Ez nem vall rád, Marius. Nem figyeltél oda.
– Nem származik belőle bajunk, kedves – mondta mézédes hangon Marius – Nyugodj meg!
– Mostanában hibát hibára halmozol. Jobban kéne vigyáznod magadra – mondta kimérten Sheena.

Sheena könnyedén csúszott a keskeny résen. Szellem-alakban oda fért be, ahová csak akart és ennek tetejébe még megsebezni sem lehetett. A résből kiérve testet öltött és egy vadász pillantásával gyorsan végigpásztázta a szobát, majd elégedetten elmosolyodott: az összes családtag és szövetséges jelen volt – a szövetségesek leginkább a Vérengző ideológiáját követőek közül voltak. Várakozva tekintettek Sheenára.
– Az ülést megnyitom – mondta enyhe izgalommal a hangjában a nő – És már kezdeném is. Azért vagyunk itt, mert a város, Southampton nem annak a kezében van, akit megillet. Marius Forlani, a Vámpírúr, folyamatosan vét a Rejtőzködők ideológiája ellen, megfontolatlan és nem törődik a város ügyeivel. Két választásunk van: vagy Mariust, vagy a jelöltjét küldjük a végleg a halálba. Meg persze – mosolyodott el démonian a nő – túl sokáig volt a Forlani család kezén a vezetés.
Sheena hirtelen elhallgatott és várakozóan meredt az összegyűltekre. Egy rekedtes hang törte meg a csendet:
– Én úgy gondolom, Fräulein Green, hogy Herr Forlani eltávolítása nem éppen célra vezető. Nem csak a város, hanem mi sem járnánk. Mint a családom southampton-i elsőszülöttje, ellenzem a Vámpírúr elmozdítását tisztségéből. Semmi értelme egy több évszázadokat megélt Azrael sarjra rátámadni. Herr Forlani már közel százötven éve irányítja Southamptont és még nem ismertük ki annyira, hogy tiszta munkát végezzünk. Mi értelme vérháborút indítani egy ilyen kicsinyes probléma miatt?
– Mit akar ezzel mondani, dr. Merle? – kérdezte Sheena gyanakvóan – Talán meghátrálna?
– Ugyan! – emelte fel karmos, torz kezét a vámpír – Szó sincs erről! Csupán azt akarom mondani, hogy előbb a jelöltet kéne megölni. Aztán Mariust.
Sheena rejtelmes mosolya elárulta, hogy tetszik neki az ötlet. Elmélkedéséből egy szigorú női hang ébresztette fel:
– Osztom a doktor véleményét. Bár érdemes lenne a halála előtt szeretett hercegünket a kétségbeesés sötét szakadékába taszítani.
A jelenlévők arcán sötét derültség futott végig.

Christof kinn állt a templomtorony erkélyén. A szél és a szúrósan szemerkélő eső megállás nélkül ostromolta a pap szikár alakját. Ezernyi gondolat kergette egymást a fejében, de a következtetések vége minduntalan Cecily-hez vezettek vissza. Valami azt súgta neki, hogy a lány igazat mond, de racionális énje váltig állította, hogy az egész hazugság.
Valahogy azzal a ténnyel sem békült ki, hogy mindörökre bujkálniuk kell a világ szeme elől. Megtehette volna, hogy leteszi a reverendát, de elhivatottsága gyülekezete iránt hevesen tiltakozott ellene. Egyszerűen képtelen volt választani a kettő közül.
Aztán az a kérdés fészkelte be magát a fejébe, hogy a katolikus egyház miért tartotta meg a cölibátust. Nagyon jól tudta egyháztörténeti tanulmányaiból, hogy a régi korok papjai és papi méltóságai elvilágiasodtak, és saját utódaikat kívánták saját helyükre. Ez azonban nem volt kielégítő válasz Christof számára. Nem értette, hogy lehet valaki ennyire ambiciózus.
Gondolataiból a torony ajtajának nyikordulása ébresztette fel. Cecily lépett az erkélyre. A lány tiszta feketében, még a hajpánt is ében színű volt, amivel hátrafogta rakoncátlan hajtincseit, amiket most a szél kegyetlenül dobált ide-oda. Christof elmerengve nézett kedvesére:
– Honnan van ez a ruha? – kérdezte a pap.
– Marius hagyott itt egy pár ruhát – mondta halványan a lány – Mi lesz velünk?
– Nem bujkálhatunk örökre – mondta merengve a pap, mire a lány, egyetértően bólintott, és tett egy bizonytalan lépést Christof felé – Miért nem alszol? – kérdezte a férfi.
– Nem azért vagyok itt, hogy aludjak – mondta kétértelmű mosollyal az arcán Cecily –, hanem azért, hogy veled legyek. Tizennyolc évet vártam erre. Életem legszebb napjait nem akarom alvással tölteni – lány tette egy biztosabb lépést kedvese felé... aztán még egyet... és meg egyet...
Christof is megindult a lány felé és már egészen közel voltak egymáshoz, amikor már szinte rohantak egymás karjaiba. Erősen megölelték egymást, aztán megfogta a lány vállait, gyengéden a falhoz nyomta és szenvedélyesen megcsókolta. A csók egyre követelőzőbb és szenvedélyesebb lett.
– Szeretlek – suttogta érzelmektől fűtött hangon a lány két csók között úgy, mintha nem lenne többé alkalma ezt mondani kedvesének.
Christof két tenyere közé fogta a lány arcát, mélyen a szemébe nézett és magabiztos hangon így szólt:
– Semmi és senki sem választhat el kettőnket! – fogadta meg a pap, de a következő pillanatban eszméletlenül esett össze.
A férfi mögött egy nő bontakozott ki a sötétségből, és a lány szívébe beköltözött a félelem. A nő hófehér bőre foszforeszkált az éjszaka sötétjében, vörös haja szabadon omlott kecses vállaira. Arcán elégedettség tükröződött, szemeiben mohó fény csillogott.
– Hello Cecily! – köszönt negédesen a nő, mire a lány tétován biccentett – Hogy ilyen rossz ízlése legyen valakinek! – duzzogott a nő, de arca azonnal visszaváltott a kezdeti arckifejezésére és sajnálkozó hangon folytatta – Marius igen közeli barátja vagyok. Azért jöttem, hogy elvigyelek hozzá. Ő azt mondaná, kár érted; nem értek vele egyet. Sőt! Felesleges pocséklásnak tartalak.
Cecily összeszedte minden maradék bátorságát és erejét, és ellökte magától a vámpírt. A nő ugyan háttal esett neki az erkélykorlátnak, de lebucskázni már nem bucskázott le. Cecily ráborult az eszméletlen Christof-ra és sírva fakadt fájdalmában és kétségbeesésében. Erős kezek ragadták meg a vállait és a karjait, amik felrántották. A lány arra számított, hogy több vámpír is lesz körülötte, de csak azt a nőt látta, aki leütötte Christofot.
– Bolond! – köpött ki a nő – Azt hiszed, hogy Sheena Green egy átkozott kis zöldfülű? – Sheena hangja kimért volt, de vészjóslóan remegett a dühtől – Én már elsőszülött voltam Southamptonban, amikor még a Simpson család nem is létezett! – Sheena dühében pofonvágta a lányt.
Cecily előtt elsötétült a világ...

Egy hangulatosan megvilágított szobában tért magához, egy bíbor bársonnyal letakart baldachinos ágyban. Ahogy Cecily jobban szétnézett, a helyiségben minden Bíbor színű volt, a selyem tapétától kezdve a falakon, a szőnyegen és a bútorokon keresztül. A kandallóban barátságosan pattogott a tűz, a kandalló fölötti festményről Marius nézett le a szobára.
Cecily-nek nem kellett különösebben elgondolkoznia azon, hogy vajon hol lehet. Végignézett magán: könnyű selyem hálóruhát viselt, haja kicsiny kontyban lett összefogva. Tőle jobbra egy öltőző asztal volt tükörrel. Arcán nyoma sem volt alapozónak, bőre mégis hibátlan és matt volt. Enyhe szellő csapta meg az ajtó felől. Cecily az ajtó felé pillantott és Mariust látta meg, amint a vámpír az ágy felé tart. A lány izmai megfeszültek, ahogy Marius leült az ágy szélére és önkéntelenül is megrezzent, amikor a férfi jéghideg ujjai végigtáncoltak az arcán.
– Ne félj, kedvesem! – mondta Marius édes hangon – Engedd el magad! – kérte nyájasan.
Cecily önkéntelenül is elengedte magát, és enyhén félrebillentette a fejét, hogy a vámpír jobban hozzáférhessen. Marius magához ölelte és kis habozás után a lehető leggyengédebben mélyesztette hófehér, hegyes szemfogait a lány ütőerébe. Egyszerre sóhajtottak fel gyönyörtelten. A mennyei érzésen keresztül Cecily előtt végig pergett röpke tizennyolc év eseménydús filmje, kezdve attól, hogy az óvodában mindenki csúfolta, kivéve azt a pár srácot, akikkel megértette magát, azon keresztül, hogy az iskolában a tanárok jó jegyekkel jutalmazták minden egyes szorgalmasabb megmozdulását. Látta élete összes sikerét, bukását, zenei csillogását, minden pillanatot, amikor megtudta, hogy van olyan énektanár, aki foglalkozna vele. Azonban a tizenötödik életévének betöltésével megkezdődött az a rémálom, ami életének és holtának hátralévő részét betöltötte, és be fogja tölteni. Az utolsó képek Christofról szóltak, és a pap mosolygó arcával végződött élete filmje, s az utolsó képkockák után csak egy hatalmas, fehér fényességet látott.


8. vigília

Christof zúgó fejjel ébredt az ágyában. Maga mellé nézett és hiányérzete támadt.
– Hol van? – kérdezte töprengve a csendtől – Cecily! – szólította már hangosabban – Cecily!
– Ne keresd őt! – mondta hangsúlytalanul egy férfihang – Meghalt.
Christof a hang gazdája felé kapta a fejét.
– Marius? – kérdezte a pap értetlenül – Mit keresel itt?
Marius arca komoly és szenvtelen maradt, akár a halál. Christof egy pillanatra megrettent a vámpír ábrázatától.
– Cecily meghalt a napfény világának.
– Meghalt? Az nem lehet! – szólt hitetlenkedve a férfi – Biztosan tévedsz, Marius. Hamarosan kijön a fürdőszobából – bizonygatta Christof és tekintetét a fürdőszoba ajtajára szegezte.
Marius az ég felé emelte tekintetét és unottan sóhajtott fel.
– Christof Wolf tiszteletes! Nézzen rám! – parancsolta a vámpír, mire a pap rémülten Mariusra nézett – Így jó. Fogja fel, tisztelendő atyám: Cecily meghalt; ön, pedig meg sem gyászolhatja. Magának életben kell maradnia! Nem keresi a lányt, nem figyeli az éjszakát. Maradjon nyugton!
Christof tétován bólintott de hamarosan rosszalló arckifejezés ült ki az arcára.
– De Marius... – kezdte volna, de a vámpír már nem volt ott.

– Hol voltál? – kérdezte Cecily, ahogy Marius belépett a menedékük ajtaján.
– Azt hiszem, nem tartozok neked magyarázattal a dolgaimról – felelte félszegen a vén vámpír – De ha érdekel, Christofnál voltam.
Cecily szeme elkerekedett meglepetésében és hitetlenkedve meredt atyjára.
– A szeretőd pont ilyen szemeket meresztett rám, amikor közöltem vele, hogy meghaltál.
– Nem a szeretőm! – tiltakozott hevesen a lány.
– Te minek neveznél egy olyan kapcsolatot, amit a világ szeme elől rejtegetni kell? Szeretők voltatok. Ezt kár tagadni.
– Voltunk? Te azt mondtad, hogy meghaltam?
– Miért? Nem így van? Halott vagy – felelte egyszerűen Marius, ezután megkeményedett a hangja és szigorúan, szinte zsarnokian magasodott Cecily fölé – Idefigyeljen, Mademoiselle! Meghaltunk a napvilágnak, a sötétség gyermekei vagyunk a Végzetig, vagy akár Azrael visszatértéig. Christof Wolf és a többi halandó számára meghaltál. El kell fogadnod, hogy nem vagy ember, bár téged is húsból és vérből raktak össze valamikor.
– Ez igazságtalan! – fakadt ki kétségbeesetten Cecily.
– Ez igazságtalan? – kérdezte savanyúan Marius megnyomva az „ez” szót – Ez az igazságtalan: két választásod van. Vagy visszamész hozzá és megölöd, mert meg kell ölnöd, vagy a szeretőm leszel az örökkévalóságban, és így megmented.
– Tessék? – kérdezte felháborodva a lány – Hogy ölném meg? És miért?
– Túl sokat tud. Ne felejtsd el, hogy mindent elmondtál neki rólunk, és azzal, hogy visszamész, csak alátámasztod az elmondottakat. És gondolom, azt a legkevésbé szeretnéd, hogy ős is vámpír legyen – Marius keskeny mosolyra húzta ajkait – Válassz! – mondta kéjesen.
– Hadd mehessek el hozzá, hogy elköszönjek – mondta színtelenül a lány – Utoljára. Utána csak a tiéd leszek.
Marius beleegyezően bólintott:
– Menj. Vágd el az utolsó szálakat az életeddel, és holnap este térj vissza.
– o –
A római katolikus templom tornya büszkén magasodott a lány fölé. Immáron már nem jelentett menedékhelyet Cecilynek.
– Utoljára – suttogta az éjszakának és a templomnak.
Cecily lehajtotta a fejét és felcsapta a fejére a fekete csuklyát. Lassú, de biztos léptekkel megindult a templom felé. Könnyedén lökte be a széles és nehéz ajtószárnyakat. A templom mintha most fényesebb lett volna, mint életében és mintha a gyertyatartón is több gyertya lett volna. Végigment a padsorok között és aggódva fürkészte a templom belsejét, kutatva Christof után. Végül végső elkeseredésében beült a gyóntatószékbe. Kisvártatva Christof is leült a pap helyére és elhúzta a deszkát. Hangja tompán csengett, amikor megszólalt Cecilyt:
– Hallgatlak, gyermekem.
Cecily teljesen elérzékenyült és jó ideig meg se tudott szólalni.
– Mi a baj? – kérdezte Christof – Mondd el nekem bűnödet, és én feloldozlak, gyermekem.
– Nagy az én bűnöm; nagyobb, mint azt elhordozhatnám – mondta suttogva Cecily és nyelt egyet – Vétettem az Ég ellen és te ellened.
– Nincs olyan bűn, amit az Úr meg nem bocsátana. Csak bűnbánatot kell tartanod és imádkoznod.
– Imádkozhatnék a végtelenségig, de ebből a bűnből soha sem szabadulok meg, Christof – mondta most már rendes hangerővel a lány.
– Ne mondj ilyeneket, gyermekem.
– Nemrég még a nevemen szólítottál.
A sűrű rácson keresztül látni lehetett, hogy a pap hirtelen felkapja a fejét és ezen a rácson keresztül Cecilyre mered.
– Cecily! Hát élsz?
– Igen – mondta lehangoltan a lány – Bár életnek nem nevezném. Élek az árnyak, de meghaltam a halandók napfényes világának.
– Ezt hogy érted? – kérdezte halkan a pap.
– Vámpír lettem, Christof, akárcsak Marius. Megmondtam neked, hogy Marius vámpír és ez lett belőlem.
Christof hallgatott. Aztán hirtelen kirontott a gyóntatószékből és elhúzta a gyóntatott személy részénél a függönyt. Szemügyre vette Cecilyt és hitetlenkedve meredt rá.
– Nem látszol vámpírnak.
– Jól is néznénk ki, ha hulla fehér bőrünk és világító szemünk lenne. Persze, hogy nem nézek ki úgy. Nekem is be kell tartanom a Rejtőzködők kódexét...
– A Rejtőzködők kódexét?
– Az emberek nem tudhatják meg, hogy létezünk.
– De hát a templom... és a feszület...
– Nem ér semmit, mint ahogy a fokhagyma és folyóvíz sem. A szívbe szúrt karótól ugyan megbénulunk, de nem öl meg minket.
Christof megsemmisülten nézett a lányra, aki most felállt és elment a pap mellett. Az oltár előtt állt meg és visszanézett a férfira.
– De nem azért jöttem, hogy még jobban belehajszoljalak a sötétség világába. Egy utolsó tánc? – kérdezte mosolyogva a lány.
Christof mosolyogva lépett Cecilyhez és balját nyújtotta, amit a lány készségesen elfogadott. Mindenféle zene vagy megegyezés nélkül elkezdtek egy lassú angol keringőt járni az oltár előtt. Lassan ringatóztak a néma zenére; már nem a templomban voltak: egy hatalmas, üres bálterem közepén keringőztek. Úgy táncoltak, mintha egész életükben ezt tették volna. A pap megpörgette a lányt, de nem engedte el.
– Azért jöttél, hogy elbúcsúzz?
– Nem tehetek mást.
– Tehetnél. Itt maradhatnál. Örökre itt maradhatnál velem.
– Nem lehet – mondta szilárdan Cecily.
– Miért? – kérdezte elkínzottan a pap és fejét a lány vállára hajtotta.
– Azt akarom, hogy élj, nem azt, hogy meghalj. Oh, Christof! Hát nem érted? Szeretlek, és azt akarom, hogy élj. Nem vihetlek magammal a kárhozatba.
– Nélküled az élet nem élet – mondta halkan a férfi, és csak most vette észre, hogy milyen hideg kedvese keze – A kezed jéghideg, szerelmem!...
– Így soha sem szólítottál – vágott közbe csodálkozva a lány – Miért?...
– Csak most értettem meg, hogy mi vagy nekem. Furcsa dolog ez, hogy mi, emberek, csak akkor jövünk rá az igazán értékes és lényeges dolgokra, amikor elvesztjük azt.
– De nem vesztettél el.
– Meghaltál a fény világának, és most azért jöttél, hogy elbúcsúzz – Christof elgondolkodott egy pillanatra, aztán így folytatta – Én vagyok a hibás – mondta halkan.
– Ne mondj ilyeneket! – kérte Cecily és a pap felé fordult az ölelésben, de Christof hajthatatlan maradt.
– Megmondtad, hogy Marius veszélyes, és vámpír, de én nem hallgattam rád. De csak ha visszagondolok a korábbi időkre... Láthattam volna, hogy a boldogság, az út, amit Isten kijelölt nekem, ott van melletted. Ennek nem így...
– De így kellett történnie! – vágott közbe Cecily – Hosszú folyamat volt. Tizenöt év terméke. Kezdetben én sem láttam, csak a furcsa dolgokat észleltem magam körül, de betudtam a tündérmesék hatásának. Amikor az első töredéket és ősi iratokat kézhez kaptam, már nagyon kicsi volt az esély arra, hogy visszaforduljak, és ami azt illeti, nem is volt miért visszafordulnom. A sorozatos csalódások pedig, csak rontottak a helyzetemen. Marius megjelenésével már megállíthatatlan volt a láncreakció, fonalas volt...
– Mindig van kiút! Minden átkot vissza lehet fordítani
– Ezt az átkot én nem fordítanám vissza.
– Hogyhogy? Jobban szeretsz vámpír lenni?
– Erről szó sincs! Csupán veszélyes. És ki tudja, hogy milyen következményei lehetnek? Másrészről meg a táncnak vége. Az én döntésem, az én dolgom.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte szemrehányóan a férfi.
– Az átváltozás mindent megváltoztat...
– Az érzéseidet is?
– Az érzéseimet nem – válaszolta a lány, és közelebb hajolt Christof arcához – Ez az egyetlen, amin semmi sem tud változtatni... – Cecily elhallgatott.
A férfi lassan, gyengéden megcsókolta a lányt, aki a csók közben szorosan ölelte magához a papot. Christof is egyre erősebben ölelte Cecilyt és csókjaival lassan a lány nyaka felé vándorolt. Cecily egy pillanatra meglepődött, aztán mit sem törődve a következményekkel, tűhegyes, kecses szemfogait a férfi nyakába mélyesztette, és ivott egy korty vért: édes volt és égette a bensőjét. Cecily úrrá lett magán és egy szempillantás alatt bezárta a sebet. Bűntudatosan húzódott el a pap közeléből, aki a gyönyörtől üveges tekintettel nézett vissza rá.
– Mit csináltál?
– S-semmit – dadogta zavartan Cecily.
– Mi a baj?
– Semmi – mondta most már magabiztosabban a lány és közelebb húzódott Christofhoz. Végig simított a férfi arcán, elmosolyodott és követelően megcsókolta a papot. Christof viszont csókolt és a csók közben megszabadította a Cecilyt az utazó köpenyétől.
A lány megállt és halkan, érzelmektől fűtött hangon kérte a papot:
– Ne itt! Bárki bejöhet...
Christof válaszul szenvedélyesen megcsókolta a lányt, felkapta és miközben szüntelenül csókolta, a paplak hálószobájába vitte. Odaérve gyengéden az ágyra fektette. Míg Cecily a férfi ingjének gombjaival, addig Christof a lány blúzával bajlódott. Lassan megszabadultak ruháiktól és test a testhez végre akadálytalanul simulhatott. Minden olyan szép és tökéletes volt...


III. rész
A Sötétség világa

Minden olyan szép, és tökéletes volt; igen. Senki sem kobozhatja el életem legszebb óráit. Szerettem őt; igen. És szeretem most is, ebben a pillanatban. Marius sosem jött rá a mi kis titkunkra. Sohasem jött rá, hogy nem szerettem. Nem tudta, de végig sejtette.
Megígértettem vele, hogy irtani fogja a fajtámat. Még nem hallottam róla, hogy vámpírvadász tűnt volna fel Southamptonban... Tudom, hogy rám vadászik. Így kaphatok csak megnyugvást: ha nem Sheena, vagy valamelyik senkiházi végez velem, hanem sötét szívem egyetlen szerelme.
Tessék? Hogy Marius? Miért nem beszélek róla többet? Mert nincs róla mit beszélnem. Ő megfenyegetett, én megmentettem Christofot és még egy jó pár lélek üdvét... és... és boldogtalanná tettem magamat. Egy igazi rohadék a Teremtőm; de tehetséges rohadék.
Mint már említettem, nem akartam vámpír lenni, de valamilyen pokoli csoda folytán Marius vére végigcsorgott a torkomon és most itt vagyok: holtan, de élek.
Tudod milyen az, amikor kétszázzal robogsz a Pokol karjaiba? Nem? Ne is akard megtudni.
Cecily Simpson


9. vigília

Christof békésen aludt és egy párnát ölelt magához. Cecily némán figyelte a papot, miközben utazóköpenyének szalagjával bajlódott. Pár órán belül napkelte és így a lánynak mennie kellett. Az ágy szélére ült, Christofhoz hajolt és érzéki csókot lehelt a pap ajkaira. A férfi álmosan nyitotta ki a szemét, és tekintetét a lányra emelte. Kisvártatva megdörzsölte álomittas szemeit és miután már tisztán látott, kérdőn meredt az ágya szélén ülő Cecilyre.
– Hova szöksz? – kérdezte a pap számonkérőn.
– Nem szökök, Christof. Én az éjszaka gyermeke vagyok. A napfény elpusztít – mondta Cecily szomorúan és egy csepp vér csordult ki a szeméből.
– Hiszen te sírsz! – csodálkozott el Christof és ujjával letörölte kedvese arcáról a vércseppet – Ez vér! – lehelte meglepetten, majd véres ujját az ajkához emelte.
– Ne! – kiáltott fel Cecily és elkapta a pap kezét, mielőtt az megízlelhette volna ragacsos vámpírvér édeskés ízét – Nem engedhetem meg, hogy beleavatkozz! De...
– De mi?... És miért?
– De kérlek, ha már eléggé felkészültél, irtsd ki a fajtámat. Ne hagyj életben egyetlen vámpírt se!
– És te? Téged is öljelek meg?
– Engem mindenképpen. Sőt! Minél hamarább!
– Miért?
– Számot kell adnom a tetteimről Istennek.
– Ennyi?
– Nem egészen. Nem akarom, hogy idővel a Szörnyeteg irányítson.
Christof elgondolkodott Cecily szavain egy pillanatra, aztán pár másodperces hallgatás után így szólt:
– Szóval azt kéred tőlem, hogy öljek; ezen felül pusztítsalak el téged, aki a legfontosabb vagy számomra ebben az életben?
– Igen. Dióhéjban kb. ennyi.
– Nem – rázta meg a fejét Christof. – Ezt nem tudom megtenni – mondta a férfi és felült az ágyban.
– Még nem tudod megtenni. Majd amikor a fájdalmad átcsap gyűlöletbe irántam...
– Ez nem történhet meg! Cecily, szeretlek!
– Én is... – felelte elcsukló hangon a lány és végigsimított Christof arcán – Christof?
– Igen? – kérdezte a pap meglepetten.
– Mondták már, hogy komás fejjel szívdöglesztő vagy?
– Tessék? – kérdezte Christof.
– Tényleg! Szerintem nagyon szexi – mondta vigyorogva Cecily, mire a férfi elnevette magát – Ígérd meg! – mondta hirtelen komolyan a lány – Teljesítsd egy haldokló utolsó kívánságát... Na jó... Egy halottét... De akkor is ígérd meg!
Christof abbahagyta a nevetést, de a mosoly nem hullt le az arcáról. Megfogta Cecily kezét, mélyen a szemébe nézett és így szólt:
– Megígérem. De te is ígérd meg, hogy soha nem felejted el, ki volt Christof Wolf.
– Megígérem.
Még utoljára megcsókolták egymást, aztán pedig Cecily kiment a szobából, ki a templomba, onnan pedig Southampton utcáira. Nehéz szívvel hagyta ott a parókiát és minden egyes léptét ólomnehézségűnek érezte.

Sheena, Southampton csatornarendszerét járta. Óvatosan lépkedett, hiszen dr. Merle erődítménye tele volt csapdákkal. Elég egy rossz lépés és legyen az illető halandó vagy halhatatlan, hamar szembe találja magát a Teremtővel. Több órás barangolás után megtalálta a vén vámpírt, aki éppen egy hatalmas földalatti tónál állt.
– Tiszteletem, dr. Merle – köszöntötte a nő a férfit.
Dr. Merle, Sheenára szegezte mélyenülő, pupillátlan vörös szemeit és elvicsorodott – bár valószínűleg szívélyes mosolynak szánta, csak szörnyeteg arca nem tudott ilyen érzéseket kimutatni.
– Hogyhogy leereszkedtél hozzám, Sheena Green? Nincs ez neked túl mélyen?
– Ha kell, megteszem ezt is, és talán egyebet is.
– Milyen megtisztelő. Nos? Mit kívánsz?
– Beszélni önnel; dr. Merle.
– Beszélni? Miről?
– A lázadásról.
– Hallgatlak, ifjú – mondta atyáskodóan a doktor.
– Változtatok a terven. Marius gyermekét Vámpírúrnővé tesszük.
– Vámpírúrnőt? És mozgatható báb?
– Gerinctelen kis zöldfülű.
– A látszat néha csal. Vigyázz vele! Marius Forlani lehet, hogy egy pojáca, de nem bolond, amikor átváltoztatásra szánja magát. Nem sok gyermekéről tudunk. Ezt is minimum egy évtizedig figyelt és indirekt módon a mi szokásainkat is megtanította neki.
– Ki járhatna túl egy magamfajta halhatatlan eszén? – nevetett fel Sheena.

Cecily lekanyarintotta a válláról a fekete utazóköpenyt és a hallban lévő fogasra akasztotta. Kábán sétált fel a szobájába és ledőlt az ágyra.
– Már azt hittem, soha sem jössz vissza – hallotta Mariust a küszöbről.
Cecily a vámpírra pillantott: Marius az ajtófélfának támaszkodott és leplezetlen vággyal nézett teremtményére. A lány behunyta a szemét és elfordította a fejét.
– Emlékezz az egyezségünkre, gyermekem!
Cecily legszívesebben rákiáltott volna Mariusra: megmondta volna neki, hogy mekkora szemét, és hogy az egész egyezség szabálytalan volt. Tovább kell játszani – gondolta magában végül. Maszkszerű csábmosoly terült szét az arcán és buja tekintettel nézett vissza a férfira.
– Hogy is felejthettem volna el? Gyere! – mondta Cecily, de belül már sírt az a része, ami még ember maradt. Az arca viszont rezzenéstelen maszk maradt.
Marius mosolya farkas mosollyá vált és lassú, ragadozó léptekkel – ahogy egy vadállat cserkészi be áldozatát – közelítette meg a fekvő Cecilyt. A férfi végé akart simítani a lány arcán, de a keze megállt, mielőtt hozzáért volna.
– El sem hiszem – suttogta Marius. – Tökéletes.
Végül Cecily fölé hajolt és gyengéden megcsókolta. A lány viszont csókolt és karjaival teljesen magára húzta teremtőjét. Önként kínálta fel nyakát a férfinak, hogy igyon a véréből. Bizsergés futott végig a testén, amikor Marius gyengéden beleharapott a nyakába: ivott egy korty vért és szinte azonnal bezárta a sebet. Marius és Cecily tekintete összekapcsolódott egy pillanatra, de mindkettejüknek ez a pillanat valahogy hosszabb volt, mint egy pillanat.
– Gyere! – mondta suttogva a lány és követelően megcsókolta Mariust.
A vámpír nem bajlódott az ing gombjainak gombolásával, nemes egyszerűséggel letépte Cecilyről az inget.
Hamarosan már összes ruhájuk a földön hevert szerte szét. Test a testhez akadálytalanul simult...

Marius és Cecily egymás karjaiban feküdtek. A lány már aludt, de Marius még igencsak éber volt. Hol Cecily hajával játszadozott, hol pedig arcát cirógatta hosszú ujjaival.
– Gyönyörű – mondta áhítattal Marius és homlokon csókolta a lányt, mire Cecily megmoccant, de nem ébredt fel.
Hamarosan a férfi is álomba merült.

Az ajtóban egy másik vámpír állt és figyelte az alvó párt. Amíg figyelte őket, legtöbbször az alvó Cecily alakján időzött el a tekintette. Amikor észrevette magát, idegesen túrt bele fehér hajába és zavartan kapta el hidegkék tekintetét egy sötét sarok felé.
– Desperado – suttogta rekedten a vámpír, és lassan elhagyta a szoba bejáratát.
Kábán lépett be saját szobájába. Fojtott hangon morogta bele a szinte megfogható sötétségbe:
– Lyonnel Dmitrics, mekkora marha vagy!


10. vigília

Cecily egyedül ébredt és farkaséhesen.
– Jó ébredést! – köszöntötte egy szívélyes férfihang – Miss. Simpson, remélem jól aludt.
– Mint akit fejbe vágtak – felelte kicsit rekedtesen a lány – Éhes vagyok.
– A szomszédos szobában talál magának megfelelő félét – közölte a férfihang – Most pedig, ha megbocsát...
– Igen, igen... Menjen csak!... – mondta félig magán kívül a lány.
Amint kiment a komornyik, Cecily villámgyorsan felöltözött és kiment a szobából.
– A szomszédszobában – morogta magának – De melyik? – kérdezte magától kétségbeesetten, meglátva szobája melletti két ajtót jobbról és balról – Remek. Próba cseresznye!
Cecily találomra benyitott az egyik szobába és vidáman kérdezte, nem is törődve a szoba lakójával:
– No, kivel kell itt lefeküdni egy kis kajáért?... – fel is nevetett volna, ha nem látja meg a félmeztelen, fehérhajú férfit. A lány beléptekor a vámpír kíváncsian, majd meglepve nézett. – Oopsz! Bocsánat! Azt hiszem, eltévesztettem az ajtót – mondta zavartan a lány és megpróbált kioldalogni a szobából.
– Jó estét, hölgyem! – köszönt illendően – Cecily Simpson kisasszony; igaz?
– I-igen... de honnan tudja a nevemet?
– Marius nagyon jó barátom – mondta halkan a férfi – Szinte mindent elmesél nekem.
– Szinte mindent? – visszhangozta a lány – Ki maga?
– Lyonnel Dmitrics – hajtott fejet a férfi. – Szolgálatára.
– Ugyan, hagyja el! – legyintett zavartan a lány.
– Ön is a magázást! – mondta keserédes mosollyal Lyonnel, mégis kedvesen.
– Rendben – bólintott a lány mosolyogva, aztán észbekapott – Jajj! Bocsánat... Nem akartam rád törni – szabadkozott Cecily és kifelé hátrált a szobából – Ráadásul pont öltözöl... – hebegte a lány. – és ez... ez nem helyes.
Lyonnel villámgyorsan felkapott magára egy inget, de nem gombolta be azt, és így szólt a már ajtóban álldogáló lányhoz:
– Várj! Ne menj még! Nem szeretnél... beszélgetni?
– Az az igazság, hogy nagyon éhes vagyok...
– Menjünk el vadászni! – ajánlotta készségesen a férfi – Megtanítalak az igazi vadászatra.
Cecily elfordította a fejét és szeme sarkából sandított Lyonnelre.
– Végülis... nem is olyan rossz ötlet... – mondta tétován Cecily és tett egy lépést a férfi felé. Lyonnel már szóra nyitotta volna a száját, amikor Marius hangja csendült az ajtó másik oldaláról, szapora kopogtatás kíséretében.
– Lyonnel! Itt vagy?
– Te jó ég! – mondta fojtott hangon a lány – Mit tegyek? Féltékeny?
– Eléggé – felelte ugyancsak fojtott hangon a férfi.
– Lyonnel! Van ott valaki? – kérdezte Marius – Lyonnel?
– Bejöhet? – kérdezte Lyonnel Cecilyt, mire a lány bólintott – Gyere! – mondta fennhangon a vámpír.
Marius kisvártatva belépett és így szólt, egyelőre meg sem látva a szobában ácsorgó teremtményét:
– Lyonnel, jó hogy itt talállak. Éppen Cecilyt kerestem. Nem... – kérdezte volna Marius, de meglátta Cecilyt, és kérdését inkább kedvese felé intézte – Mit keresel Lyonnel Dmitrics szobájában?
– Ööö... mielőtt rosszra gondolnál... – kezdte a magyarázkodást a lány – Csak ételt kerestem, és a komornyik nem mondta, hogy melyik szomszéd szobában... és így egy szörnyű félreértés áldozata lettem.
– És most azt várod, hogy ezt el is higgyem?
– Mondjuk. Lyonnel is alátámaszthatja. Esküszöm, hogy most láttam először.
– Oh! Már tegeződtök is? Már Lyonnel? Legközelebb már az ágyában talállak titeket! Vagy a mi ágyunkban.
– Marius, kérlek! – mondta nyugtatólag Lyonnel – Ez nevetséges.
– És te, kedves barátom, hátba szúrtál!
– Ez nevetséges! – tört ki Lyonnel.
– Ezt épp te mondod? Itt állsz előttem, hiányos öltözékben, történetesen nincs begombolva az inged.
– Mert még nem sikerült teljesen felöltöznöm.
Marius szemei kidülledtek és kezével a homlokához kapott. Szinte sivítva hagyták el ajkait a szavak:
– Még be is vallod? Nem szégyelled magad?
– Mégis miről beszélsz? Nemrég ébredtem, és a kishölgy benyitott, amikor öltöztem. Bevallom, kívántam... megnézni a művemet.
Cecily fel sem fogta, hogy Lyonnel miről beszél, csak bőszen bólogatott.
– Szóval csak erről volt szó? Nem akartad elcsábítani...
– Ugyan Marius! Művész vagyok, nem nőcsábász.
Mariuson látszott már, hogy megnyugszik, és Cecily is a közelébe merészelt menni. A lány jó szerető módjára átkarolta a vámpír nyakát és megcsókolta. És bár egyikük sem látta, Lyonnel arca fájdalmas grimaszba torzult és elfordította a fejét. Nem akarta látni pojáca barátját és az ifjú Cecilyt együtt. Hirtelen arra gondolt, hogy ha Marius pár órával később jön, a lányt talán a saját karjaiban tarthatta volna. Szinte oda sem figyelt, úgy gombolta be ingjén a gombokat.
– Lyonnel – szólt rá Marius – Itt vagy?
A férfi ijedten kapta barátjára a tekintetét:
– Hogy? Persze!
– Lyonnel, jól figyelj rám! Nekem dolgom van. Sajnos nagyon sok. Szeretném, ha megtanítanád az én drága Cecilymet vadászni. Tudom, hogy milyen csendben tudod ezeket a dolgokat intézni.
Lyonnel szélesen elmosolyodott, és élénken csillantak fel hidegkék szemei.

Negyed óra múlva Lyonnel és Cecily együtt járta Southampton utcáit. Lyonnel a vadászat alapjait magyarázta a lánynak.
– Úgy kell vadásznod, hogy megtartsd a Rejtőzködők kódexében előírt szabályokat. Nem ölheted meg az áldozatot, mert akkor közelebb kerülsz vámpír-éned szörnyeteg részéhez, ami semmi jóra nem vezet. A Szörnyeteg a vámpír ösztöni cselekvései mögött áll. Ragadozó; igazi csúcsragadozó, de vigyázz vele, mert pusztulásba sodorhat. Megértetted? – kérdezte Lyonnel, mire Cecily bólintott – Jó. Ennyi volt az elmélet. Most jöjjön a gyakorlat. Itt jó is lesz – mondta a férfi és behúzta a lányt egy sötét sikátorba, majd kisvártatva suttogva magyarázott tovább – Soha se engedd, hogy az éhséged felül kerekedjen a józaneszeden. Soha – Cecily már nem bólintott, de jelezte, hogy megértette.
A lány agyára vörös köd ereszkedett és mindent élesen látott. Hallotta a járókelők szívdobogását. Ugrásra készen várta Lyonnel vezényszavát, hogy behúzzon egy óvatlan halandót a sikátorba és lakmározzon belőle egy kiadósat.
Lyonnel kilesett az utcára és már látta is a megfelelő alanyt. Intett Cecilynek, hogy készüljön fel, aztán egy telepatikus üzenettel utasította a lányt a megfelelő pillanatban, hogy rántsa be a halandót. Szerencsétlen ürgének kiáltani sem volt ideje: Cecily kíméletlenül berántotta és a sikátor mélyére húzta. Ott mit sem törődve a körülményekkel, a férfi nyakába mélyesztette szemfogait. A vér édes volt a szájában, és ahogy ivott, egyre éhesebb lett és egyre többet akart. Csak ivott, ivott, ivott és ivott, teljesen addig, míg egy erős kéz el nem választotta áldozatától. Cecily állatias mordulással szakította ki magát a kéz szorításából és ugyanezzel a mozdulattal, kitépte áldozata szívét, és nemes egyszerűséggel megette. A vörös köd lassan felszállt Cecily agyáról. Már nem látott mindent olyan élesen, a kép, ami szeme elé tárult, olyan volt, mint halandó korában. Csak az éhség tűnt el és a sóvárgás. Ezeknek helyét valami mérhetetlen telt érzés vette át. Aztán Lyonnel szemébe nézett: a férfi szemében iszonyat tükröződött.
– Mi a baj? – kérdezte a lány – Valami rosszat tettem?

– Nem eheted meg csakúgy valakinek a szívét!
– Megértettem – mondta szégyellősen a lány.
– Ezt nem megérteni kell, hanem felfogni! Southampton nem egy olyan város, ahol a Vérengzők uralkodnak! Itt nem teheted meg velünk. Itt, ebben a városban nem! Jézusom! – kapott a fejéhez Lyonnel. – Mégis hogy magyarázom ezt meg Mariusnak?
– Majd én...
– Majd te? – vágott közbe Lyonnel kissé ingerülten.
– Légy szíves higgadj le. Megígérem, hogy többé nem fog előfordulni.
Lyonnel végigmérte a lányt, aztán befejezte az utolsó simításokat a hulla mellkasán.
– Rendben – mondta nyugodtan a férfi és Cecilyre mosolygott – Bocsáss meg, hogy így rád dörrentem, de közel másfél évszázada nem láttam ezt a fajta viselkedésformát újszülött vámpírnál. Ritkán jön elő és igen nagy hátrány. És...
– És?
– És általában baljóslatú előjel. Uralkodó váltást jelez. Vagyis... amikor Marius átvette a hatalmat elődjétől, a jó öreg Pierce Ellentől, Pierce is átváltoztatott egy embert és az is ilyen lett, mint te. Két nap múlva kitört a háború, és megdöntötték Pierce hatalmat.
– És Marius lett a vámpírúr.
– Oh, igen. De a történetnek itt nem lesz vége. Ugyanis hallottam, hogy Pierce Ellen megátkozta Mariust, hogy olyan halála legyen, mint neki. És hogy a saját gyermeke végezzen vele.
– Miért pont a saját gyermeke? – kérdezte kényelmetlenül Cecily.
– Marius Pierce szeme láttára ölte meg Mathildát, Pierce gyermekét.
– Mi? Ez lehetetlen. Marius minden, csak nem hidegvérű gyilkos. Van annyira pojáca, hogy ezt inkább mással végeztesse.
– Olyan biztos vagy ebben? Nem ismered még őt eléggé. Nem az, aminek látszik. Vagy legalábbis jól elrejti az igazi Mariust. Igazából mostanában eléggé el van ahhoz kényelmesedve, hogy magával és a bogaras dolgaival foglalkozzon. Ha belegondolsz, semmi szüksége arra, hogy megvédje a hatalmát: még így ellustulva is veszélyes annyira, hogy ne merjék megtámadni – magyarázta a férfi és megvonta a vállát. – Szerintem nem járnál azzal jól, ha megismernéd azt a Mariust, akit még én ismertem meg ötven év kárhozott lét után. És már akkor túl volt a öt évszázadon. Csoda, hogy eddig életben tudott maradni, vagy nem pusztult el magától.
– Hiszek neked – mondta magabiztosan a lány.
Lyonnel bedobta az egyik konténerbe a holttestet, aztán kuncogva jegyezte meg:
– Mit szól majd a kórboncnok, ha meglátja, hogy a hullának nincs szíve? – nevetett sötéten a férfi – Szívtelen alak.
Cecily arcára akaratlanul is mosoly költözött.
– Gyere – invitálta a férfi és felajánlotta karját a lánynak – Menjünk haza – mosolyodott el Lyonnel, mire Cecily derűsen karolt bele.
Kisétáltak a sikátorból és Marius háza felé vették az irányt. Az egyik sikátornál, ami két utcát kötött össze, Cecily megtorpant és így szólt:
– Itt átvághatnánk – javasolta, mire a férfi, kérdőn nézett rá – Valami rosszat mondtam?
– Ennyire vissza akarsz menni? Hozzá?
– Jobban belegondolva nem. Ötlet?
– Tegyünk egy kört. A sikátort csak menekülésre vagy lesből támadásra.
– Értem.
Lyonnel és Cecily tovább sétálnak a hangulatos utcán a csillagok alatt és az utcai lámpák fényével. A hosszú hallgatást végül Lyonnel törte meg:
– Hogy jöttetek össze Marius-szal?
– Nem tudom – felelte Cecily merengve.
– Szereted?
– Soha sem szerettem, és nem is fogom! – csattan fel hirtelen a lány, de aztán visszafogta magát, és bűntudatosan folytatta – Bocsánat. Ez az egész...
– Igen?
– Igazságtalan. Én mást szeretek, de nem lehetünk egymáséi, mert Marius menten megölné – magyarázta keserűen és felsóhajtott – És...
– És ha volna könnyed, legszívesebben zokognál – egészítette ki Lyonnel Cecily szavait, mire a lány meglepetten nézett rá.
– Honnan?... de... – a lány megrázta a fejét – Honnan tudtad, mire gondolok?
– Nem tudtam. Sejtettem. Nagyjából egy cipőben járunk. Semelyikük sem érheti azt a személyt, akit szeret.
Cecily hallgatott és nézte, ahogyan lép. Egy mondat ötlött a fejébe:
– Miért mondtad, hogy kívántad megnézni a művedet? Csak nem a te gyermeked vagyok?
– Dehogyis! Olyasfajta vámpír vagyok, aki a testet mássá teszi: széppé, rondává, vagy harcképessé. Amikor eszméletlen voltál az átváltozásod előtt, én tisztítottam le a bőrhibákat az arcodról. Marius azt akarta, hogy tegyem felnőttesebbé az arcod, de közöltem vele, hogy abba bele is halhatnál. Erre ő durcásan magamra hagyott veled, hogy tegyek azt, amit akarok – Lyonnel kis szünetet tartott, aztán halkan így folytatta – Te vagy pályafutásom során a második, akinek szinte csak alig kellett alakítani az arcán.
– Ki volt az első?
– A kedvesem. Meghalt, amikor át akartam változtatni.
– Sajnálom. Hogy hívták?
– Desperado.
– Desperado? – kérdezte furcsállva a lány – Ez spanyol név... te orosz vagy. Nem?
– De igen. Ez egy hosszú történet egy töredéke, ami még ifjú vámpír koromban történt. Spanyolhonba kellett utaznom, mert Marius hívott. Az egyik állomáshelyen célom felé, megismerkedtem az érzéki Desperadoval. Vendéglátóm egyik szolgája volt, de csak a társalkodónő szerepét töltötte be, és időnként a szeretőét is. Már az első pillanatban beleszerettem...
– Beleszerettél? Én azt hittem, hogy ez lehetetlen...
– Igen, és is azt gondoltam, teljesen addig a pillanatig, amíg bele nem néztem Desperado gyönyörű szemeiben. Tökéletes volt. Ha megkértek volna arra, hogy tegyem helyre a vonásait, nem tudtam volna mit tenni. Vendéglátóm könnyelműen adta kezeim közé, hogy szórakoztasson el: nem is sejtette, hogy milyen mélyek az érzelmeim, bizonyára azt gondolhatta, hogy úgy kívánom, mint prédát. Csak pár hétig tartózkodtam ott, de már az első héten szenvedélyes szeretők lettünk. Kihozta belőlem azt, amit az átváltozásom elfeledtetett velem. Vele újra élhettem. Már a közös szökésünket terveztük, amikor vendéglátóm mindenre rájött, és féltékenységi rohamot kapott. Dühében nem csak engem, hanem Desperadot is meg akarta ölni. Még azon éjjel megszöktünk, és én azt terveztem, hogy vámpírrá teszem. Mestere jelenléte és vére nélkül bizonyosan elpusztult volna. Hiába csöpögtettem a véremet a szájába, hiába szólítgattam, nem történt semmi. Egy hideg barlangban lelte halálát és úgy éreztem, vele halok én is. Hetekig éheztem és virrasztottam mellette. A holttestét nem temettem el, a szemem láttára enyésztek el gyönyörű vonásai, de valamilyen bizarr oknál fogva nekem még így is érzéki maradt és gyönyörű. Végül Marius talált rám egy teliholdas éjen, és most itt vagyok... és itt vagy te...
– Hiányzik?
– Már nem. Évszázadokat gyászoltam át. Alig érintkeztem vámpírokkal. Sok vámpírúr, vezér és uradalom bukását láttam már. Bejártam szinte az egész világot, de nem találtam nyugalmat. Én vagyok a felelős Desperado haláláért. Ha nem vagyok, ha...
– Csak a szívedet követted – vágott közbe Cecily – Ez nem bűn. Legalábbis szerintem. Nem te vagy a hibás. Az átváltoztatás nem mindig sikerül. Sőt, az esetek 65%-ában sikertelen. Minden csak elhatározás kérdése. A múlton nem változtathatsz, azzal sem, ha tépelődsz rajta. Ami történt, megtörtént, nem változtathatsz rajta. Nekem kéne elmagyaráznom azt, hogy a vámpír az örökkévalóságnak lett teremtve? Ezen az állapoton pedig nem igen tudunk változtatni – magyarázta a lány akadémikus hangnemben – Járj újra társaságba! Élvezd az életed, akármilyen átkozott. Mást úgysem tehetsz.
Lyonnel kérdőn, felhúzott szemöldökkel nézett a lányra. Időközben megérkeztek Marius házához. Belépve a ház halljába, a komornyik Cecily elé állt és rezzenéstelen arccal így szólt hozzá:
– Monsieur Forlani várja önt, Mademoiselle Simpson. Kérem, kövessen.

Cecily elmerengve követte a komornyikot a folyosókon és szobákon keresztül. Végül vezetője megállt egy bükk ajtó előtt és diszkréten bekopogott. Kis idő múltán benyitott és így szólt:
– Mademoiselle Simpson megérkezett, ahogy kérte.
– Rendben van, Flatcher, vezesse be, és elmehet. Nem tartok igényt a szolgálatára a kisasszonnyal való beszélgetésünk során. Ha történne valami, majd csöngetek – mondta hidegen és kimérten Marius.
Cecily belépett a szobába. Ahogy meg tudta állapítani a berendezés alapján, dolgozószoba lehetett. A kandallóban lángolt a tűz, és más megvilágítás nem is volt a helyiségben. Marius egy ablaknál állt, háttal a lánynak.
– Milyen volt a vadászat, kedvesem? – kérdezte Marius.
– Izgi – felelte a lány mosolyogva.
– Hagyd ezt a pórias beszédstílust! – dörrent hirtelen a lányra a férfi – Nem vagy már abban a helyzetben, hogy így beszélhess! Kérlek, válogasd meg a szavaidat, főleg ha velem beszélsz.
– Megértettem – felelte halkan, szemlesütve a lány – Csak ezért hivattál, drágám?
– Nem. Úgy gondolom, beszélnünk kéne.
– Miről? – kérdezte egy kis riadalommal a hangjában Cecily.
– A temetésedről. El akarsz menni?
– Nem is tudom. Ki temetne? – kérdezte merengő mosollyal arcán a lány, de amikor Mariusra nézett, lehervadt a mosoly az arcáról és megköszörülte a torkát – Végül is mindegy. Mindenképpen furcsa lenne. Végső soron ritka esemény az ember életében – nevetett fel zavartan Cecily – Miért is ne? Eljössz velem?
– Holnap este lesz – mondta Marius figyelmen kívül hagyva a lány kérdését. – Wolf tiszteletes külön így kérte a szüleidtől. Nem tudod véletlenül, hogy vajon miért?
– Fogalmam sincs, és kérlek, ne rendezz megint féltékenységi jelenetet. Semmi kedvem vitázni életem legdrágább férfijával. Ugye megértesz?
Marius először mérgesen, aztán gyengéden nézett a lányra a válla fölött. Elmosolyodott és visszafordult az ablak felé:
– És Lyonnel? Róla mi a véleményed?
– Nos, még nem ismertem meg annyira, hogy véleményt alkossak róla. Eddigi beszélgetéseink alapján igen szentimentálisnak tartom. Mindenképpen hűséges, és rendes ember.
– Ember?
– Megbízható vámpír.
– Ennyi? – kérdezte furcsállva a férfi.
– Ennyi.

Sheena Lyonnel Dmitrics szobájában várt a férfira. Az ágyon ült méregzöld, passzos estélyijében, vörös haja kontyba volt fogva. Kisvártatva Lyonnel belépett a szobába, és észrevette az ágyon ülő nőt is.
– Mit keresel itt? – kérdezte a férfi, köszönés nélkül, szinte ellenségesen.
– Téged, drága Lyonnel. Már nem szeretsz?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Pedig azon a bizonyos éjszakán igenis tudtad, hogy mit teszel, és tudom, hogy élvezted. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha felelevenítenénk a régi szép emlékeket. Egy újabb szenvedélyes éjszaka – búgta Sheena buján és Lyonnel mögött termett a következő pillanatban – Csak te és én.
– Életem legnagyobb tévedése voltál.
Sheena tettetett morcossággal nézett Lyonnelre és mosolyogva kérdezte meg a férfit:
– Te szerelmes vagy?
– Mi? – kérdezte értetlenül a férfi.
– Kitalálom. Cecily Simpson!
– Ez nevetséges.
– Ugyan, ne is próbáld tagadni! Látszik rajtad.
– Egy vámpír nem lesz szerelemes. Nincsenek érzelmei.
– Esetedben ez pont fordítva van. Ajánlatom van számodra.
– Nem érdekel.
– Még akkor sem, ha a lány a tiéd lehet?
Lyonnel Sheenára nézett, jelezve, hogy folytassa.
– Nos. Mit észleltél az első vadászaton, Lyonnel drágám? – kérdezte a nő.
– Cecilynek feneketlen éhsége van. Megette áldozata szívét. Ezt jelentenem kell Mariusnak.
Sheena szeme felcsillant a hír hallatán és alattomos mosollyal az arcán így szólt:
– Ha nem szólsz Mariusnak erről, holnapután úgy hódítod meg Cecily Simpsont, ahogy akarod.
– Háborút akarsz? Nem meredek ez egy kicsit?
– Minden el van tervezve. Tiszta munka lesz, és a Vérengzők kódexe szerint fogjuk kormányozni Southamptont. – mosolyodott el Sheena keskenyen.
– A te vezetéseddel?
– Cecily Simpson vezetésével. Nem lesz nehéz mozgatni. De visszatérve az alkura... Mi a véleményed?
– Rendben van, Sheena Green, de ha átversz, meglakolsz! – fenyegette meg Lyonnel.
– Ha én átverlek, arra nem jössz rá, csak a halálod pillanatában – nevetett föl a nő és elhagyta a szobát.

– Valahogy nem tudok neked hinni – mondta Marius, de nem fordult hátra – A tudat, hogy bármikor elveszíthetlek, egyszerűen megőrjít.
Cecily Mariushoz lépett és hátulról átölelte. A lány érzékien simult a férfihoz és mézédes hangon szólt hozzá:
– Miért veszítenél el? Hiszen szeretlek. Te adtad nekem a hatalmat és az örök ifjúságot. Hogy tudnálak elárulni? Mindent tőled tanultam, drága.
– De hát Lyonnel – kezdte volna Marius, de nem tudta folytatni a hirtelen rátörő gyönyörtől.
Cecily mohón itta teremtője vérét, és most nem volt szándékában pár korty után bezárni a sebet. Kihasználta a vámpírmarás okozta gyönyört. Még maga sem tudta mit akar tenni. A vámpír ereje a vérében van – jutott eszébe egy töredék, aztán Christof arca és a fájdalom, hogy többé nem láthatja szerelmét. Ez utóbbi ténynek a tudata vörös ködöt eresztett a lány agyára és minden körülmény ellenére, kiszívta Marius utolsó csepp vérét is. A férfi teste földet sem ért, már el is porladt, a hamvai pedig ködként vették körül a lány alakját. Cecily térdre esett és a torkához kapott, az életéért küzdött, amikor Lyonnel berontott a szobába. A férfi egyenesen odarohant hozzá és karjaiba vette. Cecily a férfira emelte vérvörös tekintetét és rekedten suttogta:
– Éget! – a lány hangja rekedt volt és ijesztően gyenge.
– Mit tettél? Hol van Marius?
– Méreg! A vére méreg!
– Marius! – rázta meg a lányt Lyonnel – Hol van?! Merre van Southampton ura?
Cecily remegő kezét a mellkasára tette és rekedten szólt:
– Itt – lehelte a lány és elájult.
– Mi? – kérdezte értetlenül a férfi, aztán lassan rájött mindenre – Istenem – mondta fojtott hangon Lyonnel, és magához szorította Cecilyt, úgy ingázott vele ide-oda ültében. – Istenem!


Epilógus

– Hogy mit csinált? – kérdezte értetlenül Sheena.
– Marius vérét vette – mondta halkan Lyonnel, úgy mintha maga sem hinné el azt, amit mond.
– De egy olyan erős vámpírt, mint Mariust? És most mit akar a kis szuka?
– A trónját.
– Mármint vámpírúrnő akar lenni?
– Oh, nem. Ő az infáns megnevezést használta – helyesbített Lyonnel zavart mosollyal az arcán – Azt hiszem, gyengén fogalmazok, ha azt mondom, elvesztette a maradék józaneszét is.
– Megáll az eszem! – kiáltott fel Sheena – Minden előkészületemet és intrikámat keresztülhúzta!
– Marius nem hülye – jegyezte meg Lyonnel – Miért? Talán vámpírúrnő akartál lenni?
– Hogy én? Dehogy! De most tegyük le az irányítást egy gyerek kezébe?
– Nem is annyira gyerek. Ne feledd, hogy a maga tizennyolc évével és pár napos vámpírságával erősebb, mint te vagy én. Marius vére meg is ölhette volna, de életben maradt.
– Ez így nem jó! Nem tudjuk irányítani!
– Ez van. Törődj bele a vereségbe, Sheena Green! Most legyőztek.
– Majd meglátjuk, hogy kit győznek le! – fogadkozott Sheena és beleolvadt az árnyakba.

Cecily a sírok között sétált és mélykék szemeivel a ködöt kémlelte. Kutató tekintete gyászolókat keresett. Hamarosan feltűntek a keresett személyek, és amikor távolról meglátta Christofot, holt szíve mintha megdobbant volna. A gyászolók viszonylag sokan voltak: a lány nem gondolta volna, hogy ennyi rokona van – ilyen sok! Ráadásul a legtöbbjüket soha sem látta. Fekete fátyla meglebben, amikor becsusszan egy közeli fűzfa mögé; észrevette Timothyt is, meg pár osztálytársát... az osztályfőnökét... Fura volt azt látni, hogy őt siratják, aki valójában él... akármilyen élet is ez az élet...
Végignézett a szülein: édesanyja nem tudott segítség nélkül megállni a saját lábán, apja tartotta a törékeny asszonyt a karjaiban, és bár dac látszott az arcán, szemében mérhetetlen fájdalom és düh tükröződött. És ekkor, amikor már mindenkit végigmért, belenézett egykori kedvese arcába és megrémült: vajon saját arca is ennyire üres és halott? El kezdett fülelni, hogy hallja a férfi hangját: az üresebb volt, mint az arckifejezése. Rengeteg bátorságra volt szüksége, hogy mire leeresztik a koporsót, odalépjen Christofhoz. Már a koszorúkat is elhelyezték a hanton, amikor a paphoz lépett:
– Nagyon szép temetés volt, atyám. Bizonyára jó ember lehetett, és sok évet élt meg.
– Igen, jó ember volt... a legjobb... de csak tizennyolc év adatott meg neki az élők világában.
– Talán elég is volt – mondta halkan a lány, mire Christof rámeresztette szemeit – Akarom mondani... Béke poraira – suttogta a lány – Beszélhetnénk négyszemközt?
– Hogyne! – vágta rá a pap színtelenül.
Cecily és Christof elsétált a fűzfához, és a lány próbált úgy helyezkedni, hogy ne lássa őket senki.
– Mondd, gyer... – kezdte volna a pap, de a lány hátradobta fekete fátylát és szenvedélyesen megcsókolta - ...mekem.... – fejezte be kábán Christof – Mit keresel itt? Hogyan?...
– Gondoltam eljövök a temetésemre – mosolyodott el cinkos mosollyal Cecily – Nem is örülsz, hogy itt vagyok?
– Már hogyne örülnék! – cáfolt rá Christof és arcára visszatért az élet, nem beszélve a dallamról, ami hangjába költözött vissza – Hogy kérdezhetsz ilyet? Miért nem mész oda a szüleidhez?
– Nem tehetem. Elvileg most temettek el. Apa mindenen átlátó szeme észrevenné, hogy a saját lánya ment oda neki részvétet nyilvánítani. Na meg a látszatot meg kell tartanom... még...
– Nem jössz el a plébániára? – kérdezte a férfi és gyengéden, de követelően megcsókolta a lányt – Kérlek... – könyörgött a pap.
– Tudod, hogy nem mehetek – suttogta alig hallhatóan a lány – Nem szívesen mondom ezt, de sajnos egyéb teendőim elszólítanak. Takarítanom kell.
– Takarítanod? – kérdezte elkínzottan Christof – Nem várhatna holnap estig?
– Attól tartok ez nem tűr halasztást – felelte rejtélyes mosollyal az arcán – Takarítanom kell...

Cecily belépett a dolgozószobába, ahol már Lyonnel és rajta kívül tizennyolc vámpír várta. Leült az íróasztalhoz és összekulcsolt kezeire támasztotta az állát:
– Nos, uraim, kezdjünk munkához!


(folytatása következik)

Cím: Tiltott gyümölcs
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Ayanami Rei
Beküldve: August 27th 2005
Elolvasva: 1276 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]