A kocsiban, hazafelé jó hangulat uralkodott. A fiúk egymás szavába vágva számoltak be napi iskolai élményeikről.
Olivér, mint mindig, most is jó jegyeket kapott. A középiskola nem jelentett számára nagy akadályt. Gazdasági pályára készült. Célba vette a közgazdasági egyetemet. Nicol nagyon büszke volt rá. Vele eddig sohasem volt baj, mindig öntudatosan, pontosan készült fel a különböző tantárgyakra, még azokra is, amelyeket kevésbé szeretett. Ebben nagyon hasonlított az apjára.
Márkkal már más volt a helyzet. Őt az iskola csak azért érdekelte, mert ott voltak a barátai. A tanulás csak egy szükséges rossz volt, ami ehhez az egészhez társult. Sokszor vért izzadtak délutánonként egy-egy matematikai példa megértésével. Okos gyerek volt, de a reáltantárgyakhoz semmi készsége nem mutatkozott. Ellenben szépen rajzolt, és ügyesen fogalmazott. Néha reménytelenül nézett Nicolra, amikor sokadszori magyarázat után sem fogta fel a megoldáshoz vezető egyenlet lényegét. Ilyenkor csak ennyit mondott: - Nem baj anya! Majd én is TV-s leszek, operatőr. Ott úgy sem kell egyenleteket megoldani.
Mit lehet erre mondani? Tényleg nem kell egyenletet megoldani egy operatőrnek, de az is egy kreatív szakma, ahhoz is érzék kell. De nem veheti el a fiától az álmait. Lehet, hogy egyszer ő is ebben a világban fog élni. Semmi rosszat nem mondhat, hiszen úgy érezte, jól választott.
Nicolt a középiskola elvégzése után ugyan felvették az orvosi egyetemre, még sem kezdett bele. Mintha már akkor érezte volna, hogy nem ez lesz az a terület, amelyben megtalálja a számítását. Elég sok fajta munkát kipróbált, de sehol sem maradt pár hónapnál tovább. Ha már mindent tudott az adott szakmáról, tovább már nem érdekelte. Új kihívások után nézett. Nem szerette a mindig ismétlődő, „kaptafa” munkákat.
Egy szép napon aztán szó szerint belebotlott egy hirdetésbe, ahol kereskedelmi munkatársakat kerestek egy akkor induló televíziós társasághoz. Érdekesen hangzott, ezért jelentkezett. A személyes beszélgetés olyan jól sikerült, hogy azonnal felvették. Reklám-szponzorokat kellett felkutatnia a műsorokhoz. Nem volt ugyan feladata, hogy a forgatásokra is elmenjen, de nagyon érdekelte.
Pár hónap múlva éppen egy cégvezetővel tárgyalt, amikor megtörtént az a pillanat, ami végül is elindította a pályán.
Az igazgató közölte vele, ha tud egy igazán eredeti reklámötletet, aláírja a szerződést. A cég szolgáltatását ismerve, Nicol azonnal látta lelki szemei előtt a filmet. Elmondta az ötletét, amit nagy megelégedésére el is fogadtak.
Boldogan újságolta a főszerkesztőnek, hogy milyen sikerrel járt. A régi televíziós szakember megérezte, hogy ebben a nőben több van. Kár lenne csak az üzletkötésre használni. Egy merész ötlettel átengedte neki a film forgatókönyvének megírását, és leforgatását. Nicol nem akart hinni a fülének. Természetesen szakmailag sokat segített neki, így a 30 mp-es reklámfilm remekül sikerült.
Kevés emberrel dolgozott a stúdió, ezért úgy döntöttek, hogy Nicol továbbra is belefolyhat az alkotó munkába. Ennek már lassan 10 éve.
Azóta számtalan műsor szerkesztését végezte. Megtanult szépen, helyesen beszélni. Imádta a narrációs munkákat is. Kellemesen búgó hangját sokszor hallhatták a televíziónézők. A műsorvezetést is kipróbálta, de az nem igazán ment. A kamera előtt ideges lett, és ez meg is látszott az eredményen. Levonta a következtetést: neki a kamera túl oldalán kell állnia.
A telefon szinte alig csenghetett egyet-kettőt, amikor felvették:
- Halló! – szólt bele a szerkesztőnő. - Üdvözlöm Erik! Nicol Golding vagyok, talán még emlékszik rám. – kezdte - Két napja találkoztunk egy forgatáson, a gyerekrablásos ügyből kifolyólag. – próbálta rávezetni megismerkedésükre a férfit.
- Kezét csókolom Nicol! Hogy is felejthettem volna el, azt az igéző szempárt. – jött a választ. - Segíthetek valamiben?
Pillanatnyi csend következett. Nicol nem tudta, hogy is kezdjen hozzá a mondandójához. Egy kicsit elbizonytalanodott. Mit válaszoljon, ha a férfi megkérdezi tőle, hogy miért akarja meghívni? Aztán mély levegőt vett, becsukta a szemét, - mint kiskorában, amikor azt hitte, hogy ha ő nem lát, akkor őt sem látják – és belekezdett:
- Erik! Szombaton ünneplem a 37. születésnapomat.
- Gratulálok! Nem látszik annyinak.
- Köszönöm a bókot, de nem csak azért kerestem, hogy ezt bejelentsem Önnek, hanem, hogy meghívjam arra a partira, amelyet a lakásomon rendezek, és amelyen a kollégáim és a barátaim lesznek jelen.
Mintha megszakadt volna a vonal. Kínos lassúsággal teltek a másodpercek, mire a férfi újra megszólalt.
- Rendben. Örömmel veszem a meghívást. Ott leszek.
Majd elbúcsúzott, és már le is tette a kagylót. Nicol kissé furcsán érezte magát. Mit gondolhat vajon a férfi róla? Hiszen éppen csak futólag ismerik egymást, és azt is munkakapcsolat okán. Hirtelen megbánta, hogy ilyen gyorsan döntött a meghívást illetően, de már megtörtént, nem tehetett ellene semmit.
A vendégek megérkezéséig már csak egy órája maradt. Végignézett a lakásán, de mindent rendben talált. A lemezek kikészítve a CD-játszó mellé, a poharak, tányérok, szalvéták ott sorakoztak az asztalon, a díszítésül szolgáló léggömbök nem eresztettek le, s az étel-ital a hűtőben várta, hogy asztalra kerülhessen. Most rajta a sor. Reggel fodrásznál és manikűrösnél járt. Ez utóbbit nem engedhette meg magának gyakran, mert soha sem volt rá ideje, de most igazán szép akart lenni. Erre az alkalomra vásárolt magának egy sötétkék koktélruhát, amely szabásánál fogva kiemelte mellei gömbölyűségét, de eltakarta nem éppen darázs derekát. Amikor a tükörben végig nézett magán, meg volt elégedve a látvánnyal.
- Jól van, tényleg nem nézek ki 37 évesnek. – dicsérte meg önmagát. Nem mintha számított volna hogy hány éves valójában, hiszen soha sem titkolta a korát. Úgy gondolta, mindenki olyan idős, amennyinek érzi. Nicol pedig szemtelenül fiatalnak érezte még most is magát. Szertelensége jól állt neki.
Fiai ezt a napot az apjuknál töltötték, így nem kellett attól tartania, hogy Márk fellegeli a finomságokat, mielőtt még a vendégek hozzájuthatnának.
A várakozást soha sem szerette, de most azzal foglalta le magát, hogy kiválogatta a CD-i közül azokat, amelyeket fel akart tenni, ha táncra kerülne a sor. Azt ugyan nem is sejtette, hogy hol, de hát, ki tudja?
- Talán nem is jön el mindenki, - reménykedett magában - és akkor marad a nappaliban annyi hely, hogy néhány pár összebújjon az andalító dallamok hatására.
Berohant a fürdőszobába, mert eszébe jutott, hogy a tiszta törölközőket elfelejtette kitenni. Ekkor csöngetett az első vendég. Izgatottan ment az ajtóhoz. Útközben még lopva belepillantott a tükörbe, nem kenődött-e el a szemfestéke, majd sietve ajtót nyitott.
Legnagyobb megdöbbenésére Erik állt az ajtóban, egy szál sárgarózsát tartva a kezében. Meglepetésében hirtelen még köszönni is elfelejtett. Nem gondolta, hogy pont ő lesz az első. Bár, ha úgy gondolkodik, mint a gyakorlatias Kate, akkor tudhatta volna, hogy kollégái nem éppen a pontosság mintaképei. Ezek szerint a rendőrök igen? Nem volt ideje további eszmefuttatásokra, mert Erik boldog születésnapot kívánva két puszit adott kipirult arcára. Kínosan érezte magát. Amíg nem érkeznek meg a többiek, addig kettesben lesznek, és talán most kell majd megindokolnia, hogy miért is hívta meg, szinte ismeretlenül a férfit. Erik, mintha olvasott volna gondolataiban, megszólalt:
- Nem kérdezem, hogy miért esett a választása rám is, amikor a meghívottak listáját állította össze, de örülök, hogy itt lehetek.
Nicol hálás volt ezért a mondatért. Azonnal visszatért beszélőkéje, és betessékelte vendégét a nappaliba. Úgy érezte, hazai terepen nem kell félnie, mindenből kivágja majd magát. Mielőtt azonban bármit is kérdezhetett volna, a férfi érdeklődött az elkészült riport iránt. A szerkesztőnő lopva a plafonra nézett, magában megköszönve a Jó Istennek, hogy ennyire segíti őt, hiszen azonnal a tárgyra térhet, nem kell a beszélgetésben kötelező köröket futnia.
Gyanúját persze esze ágában sem volt megosztani a férfivel, csak további információkat akart szerezni, hogy ő maga tudjon utána járni az igazságnak. Nem értette ugyan, hogy miért is foglalkozik ilyen megrögzötten a történettel, de érezte, hogy ez élete nagy lehetősége.
- Sajnálom az asszonyt. – szólalt meg. - Nekem is van két gyermekem. Át tudom érezni a fájdalmát. – próbált tényleg együtt érző arcot vágni.
- Hát igen. Ritkán találkozunk ilyen esettel. Nem azért, mert az apa vitte el a gyereket, hanem mert ismeretlen országba távoztak, ha hinni lehet az asszonynak. – válaszolt a férfi kétkedve. - Az is elképzelhető, hogy még nem hagyták el az országot, hiszen a határőr szervek egyik néven sem találták a kilépés nyomát, sem az apa, sem a kislány nevén. Ráadásul a gyerek számára még sohasem készült útlevél.
Nicol meglepődött. Erre ő nem is gondolt. Lehet, hogy ezért volt furcsa a történet, mert az asszony pontosan tudja, hogy még itt vannak az országban? De akkor miért vezeti félre őt, és a rendőrséget? Mi oka van rá, hogy feljelentsen egy embert, ha tudja, hogy hol találja a kislányával együtt? Egyre zűrösebbnek látta a dolgot.
Szívesen kérdezősködött volna tovább, de megérkezett egy 8 fős csoport: a közvetlen kollégái, akik elhozták feleségüket, férjüket is. Fél óra múlva már csaknem húszan jöttek mentek a lakásban. A fiúk szobája volt kinevezve büfének. Nicol oda állította be a kinyitható konyhaasztalt, amelyen saját maga kreálta saláták, és egy nagyáruházból rendelt hideg húsok sorakoztak. A bár rész a nappaliba került, hiszen a legtöbbet úgyis ott fognak tartózkodni. Nem értette viszont, hogy hol marad Kate? Legjobb barátnője nélkül el sem tudta képzelni a születésnapi partit. Remélte, nincs semmi baja. Még végére sem ért a gondolatainak, amikor nyílt a bejárati ajtó – Kate-nek volt csak kulcsa hozzá – de nem barátnője, hanem három izmos, fiatal férfi nyomult be rajta. Már nyitotta volna száját, hogy kérdőre vonja a hívatlan látogatókat, amikor meglátta mögöttük Kate-t. Nem értette a dolgot, de nem volt ideje, hogy ezen töprengjen, mert hangos techno-zenére a három fiú erotikus mozdulatokkal elkezdett táncolni.
Nicol felnevetett. Ekkor jött rá, hogy legjobb barátnője Chippendail-fiúkat hozott a partijára. Vendégei, - akik valószínűleg be voltak avatva a meglepetésbe – hangos füttyökkel és tapssal bíztatták az igen jó alakú táncosokat a további produkciókra.
Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a nappaliban, annyian voltak. Amikor a produkció a végkifejlet felé közeledett, - amire a ruhák egyre nagyobb hiányából következtetett – két fiú megfogta Nicol kezét, és arra a kis szabad helyre húzták, ahol táncukat lejtették. Elég egyértelmű mozdulatokkal vették körbe, és háttal a közönségnek, Nicol felé fordulva, lerántották az utolsó ruhadarabjukat is. Sohasem volt prűd, de ez már neki is sok volt. Ráadásul a vendégek hatalmas ovációban törtek ki a produkciót, vagy a fiúk méreteit elismerve. A zene egyszer csak elhallgatott, a táncosok felkapták ledobált ruháikat, és befutottak a fürdőszobába.
A lámpát valaki lekapcsolta, és a konyhaajtóban megjelent Kate, egy hatalmas emeletes tortával, amelyen 37 szál gyertya égett. Kollégái, barátai egy emberként énekelték a „Happy Birthday”-t.
Nicol meghatódva fújta el a gyertyákat.
A kollégák nevében Richard, a televízió igazgatója lépett a megüresedett kis alkalmi színpadra, megkocogtatva poharát, jelezve, hogy köszöntőt szeretne mondani.
- Drága Nicol! Örömmel tettünk eleget invitálásodnak, hogy a születésed napját veled együtt ünnepeljük. Tettük ezt azért is, mert így mindenki előtt bizonyossá válik, hogy nem csak mi öregszünk. Mert ha rád nézünk, ez nem tűnik egyértelműnek. Elég régóta ismerlek, de Te csak egyre fiatalabb leszel. Na, nem mondom, jót tett neked a nagy fogyás is. – jegyezte meg. - Ha ettől függ a visszafiatalodás, akkor ünnepélyesen kijelentem, hogy ezen túl lemondok az evésről… éjjel.
A hallgatóságból kitört a nevetés.
- Csöndet kérek! Még nem fejeztem be. – csitította hallgatóságát. - Vérzik a szívünk, hogy egy ilyen helyes, kedves teremtés, mint te, nem talált közülünk partnert, pedig sokan örülnénk neki. – kacsintott a lányra.
- Én nem annyira! – szólt közbe az igazgató felesége, mosolyogva.
- De ha már így alakult, - folytatta Richard - legalább azt ígérd meg, hogy a következő születésnapodon már a házasságkötésedet is ünnepelhetjük. Szeretnénk, ha nem csak a munkádban, és a gyerekeidben lelnéd örömödet, hanem a szerelemben is. Nem szaporítom tovább a szót: - emelte magasra pezsgős poharát - Isten éltessen, Nicol!
Barátai tapsban és éljenzésben törtek ki, majd egymás után jöttek oda hozzá gratulálni, egy-két szellemességgel megtoldva a jó kívánságot.
A hangulatot már nem is lehetett volna tovább fokozni. Valaki feltett egy lemezt, és a zene hallatára többen elkezdtek táncolni. Robert utat tört magának a tömegben, és felkérte Nicolt.
- Az első tánc engem illethet csak, senki mást! – kiáltott fel.
Mindenki tudta, hogy Robert és Nicol nemcsak kollégák, hanem nagyon jó barátok is, ezért senkinek sem volt ellenvetése. Ráadásul Robert nem tudott maradni tovább, mert otthon kellett hagynia feleségét kislányukkal, aki megbetegedett. A tánc végeztével, sajnálattal elköszönt, és távozott.
Nicol bíztatta vendégeit, hogy egyenek-igyanak, amíg van mit. Eszébe jutott, hogy Eriket már régen nem látja sehol. Csak szemével tudta keresni, mert lépni nem lehetett a szobában.
A nappaliban sem látta, és a büfének kinevezett szobában sem. Csalódottan gondolta, hogy már elment, köszönés nélkül. Leginkább az bosszantotta, hogy nem hallott több információt a rendőrtől. Kiment a konyhába, hogy a behűtött pezsgőkből pótolja a már elfogyottakat, amikor a nyitott ablaknál meglátta a férfit.
Az eső még esett, így a sötét éjszakában a Hold sem világíthatott. Nem kapcsolta fel a lámpát, csak annyi fény volt, ami az előszobából beszűrődött.
- Miért nem ünnepel velünk Erik? Nem érzi jól magát köztünk? – kérdezte csendesen.
A férfi nem válaszolt. Odalépett Nicolhoz, magához húzta, és megcsókolta. Nem vadul, követelőzően, hanem lágyan, mégis vággyal telve. A váratlan csók és a férfi kellemesen fanyar arcszeszének illata megmagyarázhatatlan vonzódást keltett benne. Odaadóan viszonozta a csókot és az ölelést. Pár másodperc múlva ajkuk szétvált, de a férfi nem engedte ki a karjaiból.
- Nicol! Egy vallomással tartozom neked. – tért át a tegezésre. - Nem vagyok ugyan nős, de van egy mennyasszonyom a fővárosban. Nagy vonzalmat érzek irántad, - itt megállt egy pillanatra, majd kissé lemondó hangon folytatta: - de nem tehetem meg, hogy hazugsággal kezdjem leendő feleségemmel a közös életünket. Ugye megérted? – próbált a sötétben a nő szemeibe nézni. Nicol megsimogatta a férfi arcát.
- Nem gondoltam, hogy köztünk bármiféle kapcsolat kialakulhat, egyszerűen kedves, kellemes embernek ismertelek meg, ezért vagy most itt a barátaim között. Örülök, hogy ezt elmondtad. Felnézek rád. Sokan minden lelkifurdalás nélkül használták volna ki ezt a helyzetet. Persze hogy megértelek, és sok boldogságot kívánok mindkettőtöknek.
Nicol kibontakozott az ölelésből.
- Nem akarlak megsérteni, de azt hiszem, jobb, ha most megyek. – szólalt meg Erik. - Nagy a kísértés: csodálatos nő vagy. Sajnálom, hogy nem előbb találkoztunk. Boldog születésnapot, Nicol!
Megfogta a lány kezét, és a szájához emelte. Forró csókot lehelt rá, majd sietve távozott. Nicol egy darabig még ott maradt. Nagyon gyorsan jött minden. Nem tudta, örüljön, vagy szomorkodjon a történteken. Nagyon kívánta már egy férfi társaságát, ezt be kellett vallania. Erik pedig igazi férfi volt. Szerelmet nem érzett iránta, de a szexuális vonzalom létezett kettejük közt. Nagyot sóhajtott, majd a pezsgőkkel a kezében visszatért a zajos társasághoz.
Vasárnap - mialatt az ünneplés romjait takarította el a lakásból – egész nap azon gondolkodott, amit Eriktől megtudott.
- Szóval nem mentek még ki az országból? Akkor mit akarhat az asszony? Elhatározta, hogy hétfőn újból bejelentkezik a nőhöz, és az asszony anyjához is, hiszen a forgatókönyv szerint úgyis minden embert megkérdezne, akik a közvetlen környezetben élnek, és információval szolgálhatnak az ügyről. Többet akart megtudni az apáról is. Eddig csak annyi hangzott el a riportban, hogy egy 46 éves, jó módú cégvezető, aki ezek szerint 18 évvel idősebb a nőnél. Az nem derült ki, hogy a férfi az első perctől fogva tudott-e a gyermeke létezéséről, mert mint mondták, már hosszú évek óta külföldön él és dolgozik.
- Lehet, hogy nem is tudott róla, hogy kislánya született?
Azt a lehetőséget elvetette, hogy tudta, mert ebben az esetben végképp nem értette, hogy miért nem patronálta őket legalább anyagilag, hiszen megtehette volna.
A kellemetlenül esős hétvége után, - mintha valamiféle felsőbb utasításra történt volna - a felhők egyszerűen eltűntek az égről. Nicol morogva nézte reggel a verőfényes napsütést.
- Drága, jó Istenem! Nem lehetett volna ezt már szombatra is elintézni? – nézett fel a felhőtlen égre.
- Mi történt, anya? Magadban beszélgetsz? Úgy látom, nem volt eseménytelen a hétvége, ha már itt tartasz. – vigyorgott az ajtóból Olivér. Szemei még nem szoktak hozzá a reggeli fényhez, ezért erősen hunyorgott.
- Jaj, ne is emlegesd! – sóhajtott fel Nicol. - Mennyivel jobb lett volna, ha nem ebben a szűk lakásban, hanem a kertben tartjuk a partit. De látod, - mutatott fel a felhőtlen, kék égre - az időjárást nem a születésnapomhoz igazították.
- Nem baj. Az a lényeg, hogy jól sikerült, és kellemesen érezted magad a barátaid között. – lépett közelebb Olivér, mialatt próbált megszabadulni a pizsamájától.
- Ez így van. Szeretem őket, és láttam, hogy ők is ezt érzik irántam. Tudod, nagyon jó ilyen emberek között dolgozni. – nézett fel a fiára.
- Anya! Létezik olyan ember, aki téged nem szeret? – kérdezte kedvesen, mutálós, egyre férfiasabb hangján, majd átölelte édesanyja vállát.
Olivér még csak 16 éves volt, de magasságban már 10 cm-rel lehagyta anyját. Nicol nő létére nem mondhatta pedig magát alacsonynak. Szeretettel végigsimított fia arcán.
- Olivér! Neked borotválkoznod kellene! – kiáltott fel.
- Tudom. – válaszolt a fiú némi büszkeséggel a hangjában.
- Már lassan kész férfi leszel. Hogy elment az idő. Emlékszem, nem rég még itt totyogtál körülöttem.
- Na, azért az már legalább 15 éve lehetett – nevetett fel a fia. - Anya! Romlik a memóriád? Hja, a korral járhat. Mennyi is vagy most? Ötvenhét? – vigyorogva tért ki anyja keze elől, aki játékosan meglegyintette volna magasra nőtt fia feje búbját.
Vidáman mentek be együtt a kis szobába, hogy felébresszék Márkot, aki még mindig az igazak álmát aludta.
Nicol a stúdió felé tartott a forgalmas főúton, amikor meglátta Viktort, az operatőrt az egyik buszmegállóban kedvetlenül álldogálni. Azonnal kihúzódott az út szélére, és dudálva megállt.
- Gyere, szállj be! Elviszlek. A stúdióba jössz? – szólt ki az ablakon.
Viktor bólintott, majd lazán bevetette magát az első ülésre. Látszott rajta, hogy enyhén másnapos. Borostás arca kissé nyúzott volt.
- Helló! Köszi. Tényleg dolgozni indultam, de hogy látni fogok-e valamit ma a kamera keresőjén, azt még nem tudom. – nézett rá napszemüvege mögül.
- Viktorkám! Ahogy látom, te a szombati bulit folytattad valahol, vasárnap is. Nem lesz ez egy kicsit sok a jóból? Szerintem az éjszakád sem alvással telt – nevetett rá. - Pihenni soha nem szoktál, csak szórakozni?
- Majd pihenek a stúdióban. – válaszolt, nem túl meggyőző hangon. - Úgy is csak két anyagra vagyok diszponálva, és forgatások között több mint négy órám lesz arra, hogy magamhoz térjek, vagy kialudjam a másnaposságomat.
- Megint egy új lány van a láthatáron? – kérdezte mosolyogva Nicol.
- Már nem csak a láthatáron. Annál azért jóval közelebb kerültünk egymáshoz. – nézett vissza sokatmondóan az operatőr.
- Viktor! Viktor! Te sohasem változol! Bár azt hiszem, nem is tudnálak másnak elképzelni. Te egy jelenség vagy köztünk, és mi ilyennek szeretünk. Laza, bohém Casanovának.
Nicol jókedvűen ült be a szerkesztőségi értekezletre. Nem szerette ugyan a reggeli marakodást, ami sokszor jellemezte ezt a megbeszélést, de ő általában kívül esett ezeken a dolgokon.
A híradós szerkesztők estek néha egymásnak – na, nem szó szerint – amikor az anyagokat osztották el. Egyesek féltékenyek voltak a másikra. Itt csak az tudott megélni, aki mindig újabb és újabb hírrel szolgált, és jobbnál jobb anyagot készített belőle. Sokan álltak az ajtóban – képletesen -, hogy valakit kilökve, beszálljanak a megüresedett helyre. Kemény világ volt az övék. Ezt Nicol nagyon jól tudta. Talán ezért sem vonzódott az állandó megmérettetést követelő munkához. Nem volt elég a tehetség, tudni kellett csapatban dolgozni, mert bizony, aki nagyon egyénieskedett, vagy túl nagyképű volt, azt a gyártásvezetők rendszerint kipenderítették. Mindezt olyan eleganciával, hogy más szinte észre sem vette. Ők diszponálták ugyanis a szerkesztőket, a vágókat, és az operatőröket. Félistenek voltak a televízióban. Ha valaki nem tudott jóban lenni velük, az nem volt hosszú életű ebben a szakmában. De hát, ez is hozzátartozott ehhez a világhoz.
A megbeszélés végeztével Nicol odalépett Richardhoz:
- Szeretnék két hét szabadságra menni, hogy kipihenhessem az elmúlt hónapok kemény munkáját. – kezdte komolyan.
- Miért? Fáradtnak érzed magad? Nem látszik rajtad. – nézett rá kissé értetlenül az igazgató.
- Lehet, hogy nem látszik, de én érzem, hogy most egy kis feltöltődésre van szükségem. A gyerekekkel meglátogatjuk a szüleimet vidéken. Három napra kikértem őket az iskolából, így már holnap délután elindulhatunk.
- Rendben. Érezd jól magad! – válaszolt a férfi, de látszott, hogy figyelmét már más köti le. – Gondolom, megbeszélted a gyártásvezetőkkel, hogy a következő műsorodba melyik anyag kerüljön. – nézett rá Nicolra.
- Természetesen. Van két olyan történetem, ami eddig nem került adásba, úgy hogy az elég lesz a következő hetekre.
- Akkor jó utat! És vigyázz magadra! Két hét múlva szeretnélek üdének és kipihentnek látni. Bár, én most is annak látlak. – tette hozzá mosolyogva.
Nicol boldogan, és elégedetten autózott hazafelé. Sikerült a következő hét elejére időpontot egyeztetnie riportalanyaival. Alig várta, hogy beszélhessen velük. Szinte már mániájává vált ez a történet.
Otthon leült a számítógépe elé, és rácsatlakozott az Internetre. Lisától, a történetben szereplő anyától megtudta a barátja vezetéknevét, ezért keresni kezdte a telefonszámok nyilvántartásában a hasonló nevűeket. Szerencséje volt. Andreasnak valószínűleg szerb felmenői lehettek valamikor, mert Lovrencsics névvel eddig nem találkozott. Rövid várakozás után a számítógép képernyőjén összesen 16 név és telefonszám jelent meg.
- Na, ez nem is olyan sok. Ezzel már kezdhetek valamit. – kiáltott fel félhangosan.
Elhatározta, hogy mind a 16 embert fel fogja hívni, és Andreast keresi. Ha valahol beletrafál, és kiderül, hogy ismerik, akkor nyert ügye van. Remélte, hogy rokonai itt élnek ebben az országban, hiszen ő is itt született. Logikusnak tartotta, hogy esetleg megtalálja szüleit, vagy testvéreit, ha vannak, és természetesen, ha még élnek. Izgatottan tárcsázta az első számot. Tíz telefonszámon hiába kereste. A legtöbb helyen nem ismerték, vagy fel sem vették a kagylót.
A tizenegyediken egy idős női hang válaszolt:
- Miért keresi a fiamat? Ő külföldön él.
Nicol legszívesebben táncolt volna örömében.
- Ez nem lehet igaz! Megtaláltam a férfi anyját. – gondolta elégedetten.
- Üdvözlöm asszonyom! Nicol Golding vagyok, televíziós szerkesztő. – próbált meggyőző hangon, de kedvesen beszélni. - Információkat szeretnék gyűjteni a fiáról, egy műsoromhoz. Felkereshetem Önt személyesen is?
Nicol levegőt sem mert venni, olyan izgatottan várta a választ.
- Nem tudom, én miben tudnék segíteni, hiszen már több mint 10 éve nem láttam a fiamat. Nagyon összevesztünk, mielőtt külföldre költözött volna. – válaszolt az asszony szomorúan.
A szerkesztőnő meghökkent ezen a válaszon, de tovább próbálkozott:
- Asszonyom! Önnek van tudomása arról, hogy él egy unokája ebben az országban? Egy nagyon aranyos 6 éves kislány?
Döbbent csend. A vonal túlsó végén az idős hölgy felzokogott. Nem válaszolt, ezért Nicol folytatta:
- Nagyon szívesen megmutatnám a róla készült fotót. Megengedi, hogy találkozzam Önnel? – tette fel újból a kérdést.
- Igen. – nyögte ki az asszony.
- Sajnos én az ország másik felében lakom, ezért csak a jövő héten tudnám felkeresni. Szerda délután kettő óra megfelelne?
- Rendben. A címemet ezek szerint már tudja. Várom.
- Köszönöm asszonyom, ott leszek. Viszontlátásra!
Nicol felpattant a székről, és tánclépésben, dudorászva ment ki a konyhába, hogy elkészítse a szendvicseket az útra. Elégedett volt, érezte, hogy sínen van. A három nőtől nagyon sok hasznos információt szerezhet meg.
Végig futtatta magában az eddig megtudott információkat.
Ha Andreas anyja csak most, tőle értesült a kislány létezéséről, akkor ebből az következik, hogy Lisa és a rendőrség nem ismeri az idős asszonyt. Úgy érezte, nagy előnyre tett szert.
- Vajon mi lehetett az oka annak, hogy annyira összeveszett a fiával? Miért nem keresték egymást az óta, hiszen Andreas többször járt az országban? Nagyon komoly dolognak kell lennie, ha így megszakad anya és fia között a kapcsolat. Nicol el sem tudta képzelni, hogy ilyen vele is megeshet.
- Bármit tennének is a fiúk, nem hagynám, hogy elveszítsem őket. – gondolta. - Büszke nő vagyok, az igaz, de annyira azért nem, hogy félre ne tegyem a büszkeségemet, ha esetleg a fiaimmal kellene kibékülnöm.
